Sacra Corona

Koltay Gábor az ősrégi trilógiakoncepciót akarhatta követni, mikor 3 történelmi művet leforgatott, melyek az Árpád-vérvonal időintervallumából 3 fontosabb momentumot ragadtak ki. 1-1 film képvisel 1-1 kort. Ígéretes project-ek voltak, de egyiknél sem volt elfogulatlanság. Speciel ezt a darabot már látatlanba sokan második Honfoglalásnak kiáltották ki, utólag pedig több kritikus erős propagandista beütést vélt felfedezni rajta.

A Sacra Corona fő problémája ugyanaz, mint a Honfoglalásnak: messze túl tanmese-szerű és távolságtartó. A 300 millió forintos büdzsé nem látszik az írói munkán: a történet merő sablon, összefüggései kuszák, és ritkán győz meg minket, hogy nemcsak színészek armadáját látjuk jelmezben pózolni, merev arccal és testtartással. Időnként egészen olyan benyomást kelt, mint egy rockopera. Speciális effektusai fejletlenek, a csatajelenetek pedig éppolyan hamisak és megjátszottak, mint a Honfoglalásban.   

Miről is van szó? István halott, az országban hosszú évek óta belviszály. Bátyja unokái, Salamon király, Géza és László herceggel összefognak a külhoni hadak ellen. De Salamon csalárdul az életükre tör, amiért később elűzik a trónról. Az országnak király kell, és miután László testvére meghal, ő maga vállalja a történelmi szerepet. És mellesleg összeilleszti a Korona két részét. 

Mielőtt még ízekre szedném ezt a filmet, valamit szeretnék tisztázni. Én szeretem a magyar történelmet, vagy legalábbis egyes jellegzetes időszakait. Egyik szakdolgozatomat Széchenyi István ideológiájából írtam. Ezért is üdvözlöm a szándékot, hogy modern, nagyszabású moziadaptáció készüljön egy-egy kornak, ami jó esetben a ma emberét is megragadó problémákat, következtetéseket tud hordozni. Lehetőleg szájbarágás és kínos percek nélkül.

A Sacra Corona nem találja az ösvényt nézőihez. Igazából azt se tudja eldönteni, kinek legyen címezve. Egy mítosz oktató célú reklámja, ami felnőtteknek is tetszeni akar, vérrel és öldökléssel. Nem megy. Hogy lehet bármelyiknek is megfelelni, ha a szereplőknek csak nyomokban van személyisége? Bármekkora nemzeti hagyomány kötődik a Koronához, valódi szinema nem születhet jól kifaragott és végigmozgatott karakterek nélkül. És ez valóságalapú sztori: még nehezebb meglepni a tanult nézőt, ki hogy milyen sorsra jut benne.

Személyes konfliktus alig fordul elő. Vannak csaták és szócsaták, de ezekben nincs normális érvelés, csak cifrázott szóvirágok. Ami konfliktus akad, az döntően attól van, hogy Salamon jellemtelen:

• önfeledten mulatozik;
• folyton pökhendiskedik az unokatestvéreivel;
• Judit, saját felesége megcsalja, mivel alkalmatlan az ágyban;
• fő tanácsadója egyből ráveszi, hogy Gézáék ellen forduljon;
• Istvánban főleg nagyapjuk, Vazul megvakíttatóját látja;
• Magyarországot az őt már unó német-római császár függésébe vinné (mint Orseolo Péter);

Röviden: Salamon csak egy marha! Nem akarom firtatni, hogy tényleg ilyen volt-e az eredeti történelmi személy. De hogy a legfőbb bizalmasával, Viddel szarvazta fel a neje, és Salamon tudta, furcsává teszi, hogy épp Vid tanácsára árulta el a hercegeket. Akik a közös harcban segítették is egymást - pár másodpercben. És mikor László meglátogatja, azt mondja, már nem kell neki semmi. Az 1 db személyes intrika a filmben, és ide lyukadunk ki vele, a fásultságig.

A nézőnek semmi esélye nincs kételkedni, mi lesz a végkifejlet. A 3 herceg 3 árnyalatlan típuslény:

1. a szilaj határozottság;
2. a pacifista vallásosság;
3. a bágyadt erélytelenség. 

Tempója szintén korántsem egyenletes a filmnek: az ütközetek közben gyorsabb, a többinél nehézkes és lassú. Kifejezetten ráérős a jelenetek vágása, sőt részben emiatt helyenként még fel is szakadozik a cselekmény (bocs, ha röhejesen hangzik). Többször nem értem, mi köze van A-jelenetnek B-jelenethez, és nemcsak egymás után. A második félidő jórészt széttartó epizódok halmaza, amik az alapkonfliktushoz alig-alig kapcsolódnak.

Ha meg nincs folytonosság az események közt, persze, hogy nem látszik, kit mi motivál. A 3 főszereplőnél persze sejthető: Salamont persze a hatalomvágy, Lászlót meg Gézát meg persze a kötelességtudat, hogy ezt a szép, erdős-pusztás-sziklás hazát naggyá tegyék. Melyikük hogyan. De a többi szereplő csak élő díszként van ott: még úgy Judit királyné alakjában tetszett, hogy jobban látja Salamon külpolitikai támasztalanságát, mint ő maga.

A dialógusokra is igaz, ami karakterek viselkedésére: életszerűtlenek. Sőt előfordul, hogy a szereplők nem is egymáshoz, hanem feltételezett külső közönséghez beszélnek, és felváltva monologizálnak. Engem ez  leginkább László és női beszélgetőpartnere között irritált. Leesett az állam, miután László gyilkolt egy templomban, és szóváltásba keveredtek:

"Felesleges játszanod a szerelmes ifjút. Katona vagy, aki betöri Isten házának kapuját, és a templomban öl!"

        Miféle öntelt hólyag válaszolja erre nyájasan, hogy:

"A társad vagyok. És te a társam."?

Lehet, hogy - a jelek szerint - akiket László a templomban megölt, azok alávaló gyilkosok voltak. De mégiscsak kora egyik legelemibb, még ésszerűnek is mondható szabályát szegte így meg! És ennek következménye az... hogy már a következő jelenetben lefeküdhet a hölggyel.


"Hozzám beszélsz, uram, vagy csak magadban elmélkedsz?"

Franco Nerót a Honfoglalásban se kifogásoltam, hogy olasz létére magyar történelmi alakot játszik. Itt sem bánom. Azt viszont igen, hogy Gellért püspökként ugyanazt a semmilyen játékot adja elő, mint Árpád fejedelemként. Amikor szellemként megjelenik Lászlónak, az útmutatása semmi konkrétumot nem tartalmaz, csak vallásos blablát, milyen magasztos feladat elé néz. László még konkrétan rá is kérdez, hogy miként nyerhet bizonyosságot, mire amaz feleli: 

"Az angyalok neked hozták a koronát."
Igen, az angyalok, akiket a bátyjával láttak először a harcmezőn. A rendezőre is igaz, ami Milla Jovovich Jeanne d'Arc-jára: mindent kapásból Istenhez akar visszavezetni.

A mű legfontosabb tanulsága legalább jól felismerhető. A Szent Korona az ország egységének szimbóluma;  ez fölötte áll a mindenkori királyok kényének. Nekik kell megfelelni annak, hogy így stabil maradjon az országuk. Sokakkal ellentétben én nem éreztem ebben aktuálpolitikai utalást egy rendszerváltás utáni kormányra se. 3 másik súlyos dolog van, ami miatt a befejezés számomra hitelét veszti:

1. Az utolsó 20 perc egyszerűen csigalassú és ál-magasztos. Olyan, mintha tablóképeket kellene bámulnunk.
2. A fő tanulságot úgy rágják a szánkba, hogy annak nincs is közvetlen kapocsa a film addigi történéseivel. Nem világos, hogy I. István szentté avatása és Salamon elengedése mi módon erősíti az egységet? Arra gondolt Koltay, hogy a teátrális, isteni megbocsátás a kulcs az egységhez? Ez aztán a gyönge gondolatmenet!
3. A zárómonológ: "Amint a korona eszméje elvész, az ország is elveszett. Területe csonkul", stb. Nem feltétlenül; egy ország nemcsak attól csonkulhat, hogy nem elég erős a központi hatalom. Minálunk kétszer történt totális szétesés: a 3 részre szakadás, amihez azért több külső tényező is akadt. A másik Trianon: épphogy a saját nagyságunk tudata a magyar elitet elfogulttá tette nemzetiségi kérdésekben.

Nem nagyon tudok mást mondani a Sacra Coronáról. Az egyetlen értékelhető teljesítmény az operatőr Novák Emilé, aki a képi világot még úgy tetszetőssé tudja tenni, bően bevilágított nagytermekkel. Vannak jól megragadott darabkák, de azok sohasem épülnek ki koherens egésszé; a patronizmus néhol már fuldoklik a giccstől. Szent László trónra jutása a következetesség, a türelem és az értelem ellentétoldó példája lehetne, ha életszerű és összefüggő eseménysorból tükröződne ki, normális karakterinterakció és átgondoltabb mondanivaló révén.

Szóval, hogy nyugodt szívvel minek tudom nevezni a filmet?

1. Gyémánt mozi? SOHA!
2. Fantasztikus? Hülyének néznek?
3. Nagyszerű? Ugyan már, dehogyis!
4. Határozottan jó? Távolról sem.
5. Erősebb középszint? Túl sok a hibája.
6. Átlagos? Nincs elég erőssége.
7. Vállalható? Nem érezném korrektnek.
8. Éppcsak elmegy? Vannak jó pillanatai.
9. Túl rossz? A Honfoglalásnál azért jobb.
10. Rettenetes? Felismerhető benne a munka.
11. Értékelhetetlen? Ez sem igaz!

Némi jóindulattal a Sacra Corona értéke nálam 10-es skálán:

3/10

A 200. BEJEGYZÉS! - Honfoglalás

100. cikkemhez hasonlóan az újabb "jubileumot" itt a blogon is egy magyar film taglalásával fogom megünnepelni - márha ez annak minősíthető. A honlap olvasói mellett külön megköszönöm a kommentelőknek, hogy  véleményezték az írásaimat, illetve, hogy kiegészítő észrevételeket tettek azok tartalmával kapcsolatban.  

◘♪ ۩♫ ¿ ♥ ۞♦ ☻║▬ஜ ☺ ♠► ○ ♣  •◘ ۩♫ ¿ ♥ ۞♦ ☻║▬ஜ ☺ ♠► ○ ◘♣  ♪ ۩۞

Honfoglalás

A magyar közönség többnyire ellenérzéssel fogadja a történelmük híres eseményeiről szóló mozgóképeket. A '96-os Honfoglalás szinte elsőként merül fel, ha ez a téma. Sokan utálkoznak olyan vonásain, mint:

• a vánszorgó cselekmény;
• hogy Franco Nero-ra bízták egy mitikus történelmi alak életre keltését;
• hogy a szűk költségek korlátozzák a sztori;
• a végigvezetett szálak és kapcsolódási pontok hiánya;
• és hogy Koltay Gábor rendező túl dokumentumfilm-szerűen ábrázolja a filmbéli történéseket.

Azt kell mondjam, jogosak a bírálatok. Koltay abszolút megelégszik a mitikus alaphangulat megteremtésével. A jelmezek és a tájkép mellé a zenei aláfestés is többnyire megindító. Nem is az atmoszférája hiányos ennek a műnek, hanem a szerkezete. Cselekmény, drámaiság, párbeszédek, vágás: mindaz, amit a néző szabad szemmel nem lát. Vannak szilárd jelenetei. Személyes kedvencem az a 2 perc, ahol a törzsek vezetői vérükkel megpecsételik a szövetségkötést - még azelőtt, hogy a sámán idegesítő hangja tönkretenné az egésznek a hangulatát.

De az a 2-3 jelenet nem visz el a hátán teljes 1 és 3/4 órás műsoridőt. Sok az időhúzás, a szervesen egyik sztoriszálhoz se kötődő sallangmomentum. Ahelyett, hogy egy kiterjedt, feszesre megírt szkriptet követve építenék föl a történetet, sokszor és hosszan elnyújtva mutogatják a térség különböző tájait, vagy épp az emberek köznapi foglalatosságait.

Nem haragszom sem a rendezőre, sem alkotására. Elkészültének célja egyszerűen az volt, hogy létezzen. Magyarország 1100. évfordulójára kellett felmutatnunk egy "nemzeti filmet". A probléma ezzel csak az volt, hogy a magyar állam - mint köztudott - nem tudott vagy nem is akart külön tőkét pumpálni az elkészítésbe. Ezért van az, hogy a forgatókönyvet módosítani kellett, hogy kevés embert tudtak mozgatni  a tömegjeleneteknél - azokat is igénytelenül -, hogy sok az üresjárat, és hogy a dramaturgia jóformán minden feszültséget nélkülöz.

Franco Nero-t megnyerni Árpád szerepére nyilván bíztató fejlemény volt Koltay számára. Nemzetközileg ismert színész: ha ő játssza a főszerepet, a filmet többen nézik meg idehaza, külföldön pedig országban lehetlesz forgalmazni. Mielőtt szitkozódni kezdenénk: tudták, hogy ez nem garancia. Nero nem a Honfoglalás várható sikere miatt vállalta a főszerepet: eleve nem kért érte hatalmas összegeket. És bár az ő maga nem tanult meg magyarul csak ezért, a jelmezében szerintem kellően "magyarosan" nézett ki.


Külföldi udvartartások és államfők alig szerepelnek, a székelyek és a kijevi nagyfejedelem kivételével csak követeket és küldötteket látunk sürögni-forogni. A történelmi hűséget hibaként nem rovom föl. Ha az új verzió a cselekményt és a karakterek viszonyrendszerét építi, nem bánom, hogy nem lehet egy tankönyv alapján kiszámítani az egész filmet. De itt nincs stabil vízió! Az események színtere, kalibere is nagyon beszűkített, megint az alacsony büdzsé miatt. És különösen zavart, hogy a besenyők rajtaütése Etelközön válaszlépés nélkül marad, még egy zárófelirat vagy narráció sem próbálja feloldani a függőben maradt ügyet.

Amit pedig már nem lehet a pénzhiányra fogni, az az, hogy sok drámainak szánt jelenet túl patetikusra sikerült. Legfőképpen:

1.  a sámán már említett imaszövege;
2. Árpád fia, Levente szavai udvarlás és elhalálozás közben;
3. vagy Metód püspök enyhén szólva pofátlan hangvételű prédikációja a tábortűznél.

A színészek vagy komoly, révedező tekintettel merednek, vagy túldramatizálttá tesznek egy-egy pillanatot. Ezt pedig nem lehet a korabeli gondolkodásmódra és szokásokra fogni. Nem tudja érdekelni a nézőt Levente halála, mert semmit nem láttunk tőle, ami miatt többre tartanánk az Attila-vérvonal újabb sarjadékánál. Árpádot lehet sajnálni fia elvesztéséért, meg talán - nagyon talán - a besenyők által "levágott" embereket. A csenevész Leventét, vagy a morcos arcú, hatalmáról leköszönő Álmost aligha.

Apropó Álmos: a mű talán legokosabb mondatát ő fogalmazza meg Árpádnak a sziklaperemnél: "Mi csak azért becsüljük az életet, mert tudjuk, hogy egy napon véget ér."
Amikor pedig a családról esik szó, kíváncsi vagyok, nem utalni próbálna-e ez a 2 korábbi ellenvéleményre az öregtől és az egyik fejedelemtől. Egy népcsaládnál az összetartás az első, nem hogy eleik sírjánál maradjanak, mégha már alig lehet ott megélni. Árpád vezérlő fejedelemként olyan dilemmát kezel, amit szerintem sok mai családfő át tud érezni, nemcsak Magyarországon. Régi vagy új otthon? Maradjunk, ahová a család gyökerei kötnek, vagy építsünk új jövőt új földön?


A Honglalás számomra mindig is helyet fog kapni, mivel egyike azon kevés filmeknek, amiket gyerekként filmszínházban láthattam. Sem nekem, sem iskolatársaimnak nem nyújtott maradandó élményt; olyan érzetet hagy maga után, mintha a Magyar vagy Duna Televízió egy délelőtti ismertetőjét szemlélnénk. Vérszegény munkadarab, arra viszont alkalmas, hogy valami tisztább víziót adjon erről a kevéssé ismert történelmi korról.

Ha a témáján kívül más is összetartaná, én is többre tudnám tartani.

Die Hard 2. - Die Harder

Az első Die Hard érdekes alaphelyzetével és ütős hangulatával elnyerte a tetszésemet, de azért mégsem vett le a lábamról. Helyenként ki-kizökkentett az illúzióból a hatóságok inkompetenciája és a humor túlerőltetése, amik szerintem nem a stílust erősítették, hanem a konfliktus éléből faragtak le. 



A Die Harder számomra a komolyabb megújhodása az 1. résznek. Sikerül annak leglényegesebb hibáit kiküszöbölnie, miközben fő erényeit megtartja, esetenként fokozza is. Nem ugyanazt a meccset játssza le más helyszínen és rosszfiúkkal: a vészhelyzet most kiterjedtebb és bonyolultabb. Ráadásul ez egy új, független konfliktus, ami magasról tesz rá, mi történt 2 éve a Nakatomi-toronyházban.
Sejtem, miért tartja sok akciófan gyengébbnek a 2. részt az 1.-től, sőt nem ritkán a 3.-tól. A Die Hard 2. kevésbé ügyel a westernszerű stílusjegyekre, mint elődje és utódja: a magányos strapabíró hős, az inkompetens rendőrfőnök, az edzett lelkű széphölgy, számító gonosz stb. Számomra éppen ettől komolyan vehetőbb, feszültebb, nagyobb ütőerejű a 2. Die Hard-mozi.

Stuart ezredes kevésbé stílusos és színpadias főgonosz, mint Hans Gruber, de pont emiatt félelmetesebb: rideg, részvét és részrehajlás nélküli katona, végsőkig szolgálja az ügyét, és puszta elrettentésképp se habozik emberéletek feláldozásával. Főnöke, Esperanza tábornok is kellően határozott egyéniség volt, hogy elhiggyem őt a rosszfiúk vezetőjének. Meglepődtem, mikor a Stuart embereit játszó színészek között ráismertem Robert Patrickra, aki rövidesen T-1000-es játszotta a Terminátor 2.-ben. 
Tetszett, ahogy Stuart terve lépésről lépésre megvalósul. Egy repülőtéri hálózatot ellenőrzés alá vonni, levédeni, majd a repülőgépeket félrevezetni és a légtérben tartani. Ilyen helyzetet kézben tartani mégiscsak problémásabb, mint átverni néhány dilettáns rendőrtisztet. Régebben még kifogásoltam volna, hogy a gépek miért nem próbálnak más állomásokat vagy tornyokat elérni. Nem vagyok fizikus, de megpróbálok magyarázatot adni erre. A térségben hóvihar tombol, nagy a távolság, és az ottani torony rendszerbénulása elvileg a gépek egyes műszereire is kihathatnak. Ilyen körülmények között pedig nem sok választása maradhat egy pilótának: köröz tovább, amíg nem okvetlenül szükséges leszállnia - ha más nem, üzemanyag-hiány miatt.

John McClane helyzete nagyjából megegyezik a Nakatomi-esettel: véletlenül rossz helyen van karácsonykor, egy liftaknán kell keresztül jutnia, egy fantáziaszegény parancsnokkal vitázni, és a csatatéren egyedül helytállnia. Belebotlik később egy emberbe, akiről leesik, hogy a rosszakarója. Kevesebb beszólás, több sérülés, keményebb tűzharcok. John-nak itt küszködnie kell, többet kell gondolkodnia. 

Imádom a jelenetsort, ahol Stuart büntetésből becsapja az egyik gép kapitányát, hogy leszállhat. Semmi John Wayne, semmi Rambo: itt nincs mire lőni, nincs mit lekapcsolni. Egy rendőr teszi azt, amit csak tud, hogy elkerüljön egy tömegkatasztrófát, de elbukik, és a gép szakaszokban felrobban előtte. Talán többnek látom a filmet, mint ami, de ez az én szememben már dráma, méghozzá súlyos. A Nakatomi-házban John kb. 30 túsz oroszlánrészét megmentette, csupán állva a sarat. Most viszont tehetetlenül nézi végig, ahogy ennek a többszöröse elevenen elhamvad. 
A játék baba, amit a géproncs törmelékéből kiemel, alighanem saját kislányát juttatja eszébe - bár ezt az összefüggést hál'Istennek nem akarják a szánkba rágni. Nem a bűnbánáson van itt a hangsúly, hanem hogy hatással van rá a mészárlásnak ez az alattomosabb változata. Amikor a végén berobbantja Esperanzáék gépét, azt bosszúnak szánja. Ám valami még jobb kerekedik belőle: egy hathatósabb jelzés a gépeknek, hogy ne akarjanak oda landolni.

Nem furcsálltam, hogy Holly gépén utazik Dick Thornburg is, a riporter, aki az 1. részben TV-adásba hozta a McClane-házat, kockáztatva az életüket. Holly szerepe itt se nagyobb, mint a Die Hard-ban, de a szövegsorai jobbak voltak. "Maga az embereket akkor látná," (Thornburgre értve), "ha körülnézne, min tapos a lába az előrejutásért." Nagyon tetszik ez a sor, mert utal is a cselekményre. Stuart fizikai értelemben is "végigtiport" egy gép utasain, majd ugyanazt szenvedte el cinkosaival, mikor John felrobbantotta az ő gépüket. 
A hatóságok dölyffel kevert balféksége itt mindössze egy személyre korlátozódik, Lorenzo kapitányra. Róla először azt hittem, hogy a Die Hard dilettáns zsaruinak szerepörököse lesz a filmben. Tetszett, ahogy a film ezen csavart egyet: itt most a hős tisztet és a dilettáns tisztet egyformán felültetik. Ahogy John Lorenzo-ról belátja, hogy mégse menthetetlenül barom, úgy kell csalódnia a jófejnek hitt Grant őrnagyban. A kiküldött különleges egység parancsnokáról kiderül, hogy Stuarték cinkosa. Argyle, avagy az izgága limuzinsofőr helyett pedig egy reptéri gondnok közreműködik Johnnak, amikor már a katarzishoz közeledünk. 

A Die Hard 2. sem tökéletes alkotás, de számomra mégis keményebb és emberközelibb nemcsak a széria, de a zsáner többi tagjától is. Az alaphelyzet okozta feszültséget végig sikerül fenntartani. Még a részmegoldások megtalálása is nehezebb feladat, semmint egyetlen bepörgött hekus lezárhatná az egészet, akármilyen menőn néz ki. Osztom Gene Siskel chicago-i kriritikus véleményét, aki 1990 egyik legélvezetesebb darabjának titulálta.