Ad Astra

Évente kerüli meg pályáján az űr-sci-fi műfaja a moziszínházat: minden éven kijut egy sokmiliós, erős reklámú, a 2001 babérjait megcélzó űreposz – mikor hogyan elsülve. Az Ad Astrán is látni az igyekezetet: néhány igen mutatós látványelem, a visszafogott dráma hatásosabb percei, plusz egy pár torokszorító szituáció is elég erőt visz bele, hogy legalább az őszinte szándék felismerhető legyen rajta. Ettől messzebbre azonban nem jut el; mintha félne elengedni a biztonsági paneleket, így az eposzi zónát sem sikerül elérnie.

 

Roy McBride őrnagy az évekkel ezelőtt eltűnt apja, Clifford McBride példáját követve lett űrhajós. Clifford annak a Lima-Projekt-nek volt a vezetője, mely a lakható, illetve más értelmes fajok által már lakott világok után kutatott, és lehet, hogy a férfi még él a Naprendszer túlfelén. Clifford egy régi kollégája, Pruitt is csatlakozik Roy küldetéséhez, de komoly megpróbáltatások kísérik az asztronauta útját.

Meglehetősen kiábrándító, közhelyes film lett az Ad Astra. Megannyi okosabb üzenetű, szívpumpáló sci-fi után már keményebben kell gyúrnia nálam egy történetnek, hogy átérezzem, ha tényleg a civilizált világ jövője forog kockán, a végkifejlet meg kell térítse a figyelmünket, amit a dramaturgia követésének szentelünk. Író-rendező James Gray és színész-producer Brad Pitt nem tudtak erős fogást találni a témán, és ezt nagyon sajnáltam. Nemcsak az eredeti és kiélezett mondandó hiánycikk itt, ahogy az intelligens élet kereséséről szövegelnek, de az események olykor a fizika törvényeit is kikezdik, pl. a villámgyors bolygóközi adásvétel, vagy a vákuumtól szétrobbant majomfej. 

Túl sokszor láttam az apai példaképhez felnőni akaró, azonos pályát választó férfiú lelkizését, aki aztán találkozhat is a szülővel, szembesülve annak árnyoldalával. Clifford és Roy valahogy nem adtak nekem Vader-Luke-szintű apa-fia-dinamikát – pedig a párbeszédek ott sem voltak magasabb színvonalúak. És hiába szívszorító maga az elválás, rohadtul elcsépelt is, hogy végül csak azért szelte át Roy a fél naprendszert apja után, hogy "elengedje". Sehová nem fut ki érdemben a fő történetszál: Clifford - aki fia szemébe mondta, hogy küldetését többre tartotta, mint Roy-t és egész eldobott életét együttvéve - ellebeg a kozmoszba, Roy pedig takaríthatja utána az "örökségét". 

Látványban az Ad Astra hozza a rutint, de többet aligha; a helyszínek – a kozmosz, a Föld szomszédsága, a külső bolygók, az állomáshelyek – változatosak, van hangulata, légköre. De őszintén szólva jobban megfogott eleve a tény, hogy egy fősodratú sci-fi közeljövőjében a Hold és Mars földi kolóniáknak ad otthont. Tudom, hogy ma már tartunk itt – csak még nem dicsekednek vele a nyilvánosság előtt. 

Visszavesz az egésznek a hatásfokából ez a túlzásba vitt lamentálás a filmben és a főszereplő monológjaiban. Roy nem elég érdekes és rétegelt karakter ahhoz, hogy elvigye a hátán a teljes dramaturgiát, és ezen azok a pillanatok se változtatnak, ha épp hullák, vagy a teljes magány veszi őt körül. Több hónapi sodródása a Neptunusz felé, ahogy felvételeket néz a feleségéről és az apjáról, a Csillagok között másolásának tűnt nekem. Miután a a filmnek vége lett, úgy éreztem, mintha egy túlbonyolított tanmesét láttam volna arról, hogy soha ne adjuk föl, leárazott sci-fi-köntösben.

Brad Pitt-nek jól áll, hogy változatos műfajú filmekben próbálja ki magát. Amilyen kedvelhető és jellegzetes figura volt idén a Volt egyszer egy Hollywood-ban, annyira feledhető családi űrutazó volt az Ad Astrában. Ez az űrdráma annyira sallangokból épül föl, úgy túlhangsúlyozza a személyes hányódást éles üzenet és érvütköztetés nélkül, hogy elveszíti a kapcsot a nézőhöz, így nem tud katarzist se teremteni. A hatásosabb percei dacára inkább menetrendszerű, mintsem okos műfaji jövevény.

 

Az Ad Astra tehát egy középmezőnyös alkotás, amin simán keresztül lehet nézni 2019. kínálatában.

Volt egyszer egy Hollywood

Úgy tűnik, Tarantino kitart régi konok döntése mellett, hogy mindösszesen tíz nagyjátékfilmet fog rendezni egész életében (én - hacsak nem fáradt bele a szakmába - a helyében legalább a dupláját nyilatkoztam volna). Kilencedik műve a 60-as évek végén játszódik, mikor a filmes közízlés érezhető változáson ment át; az amerikai western műfaja kifáradt, sztárszínészei is nehézkesen találtak új fogódzót az iparágban.

A luxusban élő Rick Dalton is ezzel a gödörrel küszködik. Úgy fest, két irányba éri még meg tapogatóznia: vagy kis tévés szerepekben - a rosszfiúként, aki mindig veszít - aprózza föl tehetségét, vagy átvált az európai spagetti-válfajra - amit konkrétan szarba se néz. 

Sofőrje és jóbarátja, Cliff Booth korántsem ilyen aggódó típus, pedig a volt kaszkadőr karrierje még jobban stagnál, mióta fölmentették neje megölésének vádja alól. 

Vajon mi sül ki abból, ha egy ilyen ürge a Manson-család berkeibe téved...?

Csak a príma hangulat és a nem létező "nosztalgia" kevés lenne, hogy méltassam ezt a furcsa filmet. Azért így indítok, mert egyetértek azokkal, akik szerint a lényeg itt nem "történet + karakterek", hanem inkább "korportré + karakterek". Szerintem is túl sok a 2 óra 40 perc ahhoz képest, mennyire "nincs fókuszálva" a története. Ha mindenképp műfaji címke kell a Volt egyszer egy Hollywood-ra, akkor az a vígjáték lenne, akként meg van olyan szórakoztató és tartalmas, hogy csak elvétve érződjön túlhosszítottnak. Nem a cselekménye vonja be a nézőt, de nem is csak a "stílussal" szúrja ki a szemét. 

Nagyon élveztem a két főszereplő egyéniségét, szövegeit és zűrjeit. Pitt és DiCaprio egyértelműen a keménymag; hozzájuk képest Margot Robbie az ikon Sharon Tate-ként tőlük különálló, inkább csak jelképes főszereplő, akin Tarantino szeret sokat időzni, de a két másik főszereplőtől távol tartja. Ez talán a film legfeltűnőbb elszalasztott lehetősége.

A "fő szálat"; á, egy fenét! "fő zűrt" a hírhedt Manson-ékkal QT tökéletesen hangolja. Cliff fölszed egy Pussycat nevű stoppos ribit, aki egy porfészekben bemutatja őt a suttyomban ott tanyázó hippi barátainak. Az egész helyzet finoman, látvány- vagy hangdíszek nélkül hajlik hétköznapiból félelmetesbe. Cliff okkal, de pardon nélkül teszi rosszakarójává a brancsot, és mikor fél év után egyikük, "Tex" Watson pár csajjal betör hozzá Rick-éknél, az valami üdítően őrült, elmeborult szitu! Leo lángszórós éjjeli akcióján legalább oly jóízűen mulattam, mint Carrie Fisher-én a Blues Brothers-ben...! 

 

Nem csodálom, hogy nagy port vert föl Bruce Lee itteni ábrázolása, amely sokak szerint beképzeltnek és sekélyesnek láttatja. Megértem Shannon Lee reakcióját is, hisz apja előtt az "ázsiai ember" puszta karikatúra lehetett a popkultúrában. Cseppet sem borultam ki ettől. Az az egyetlen vacak jelenet "csupán" Lee amerikai film-imidzsét figurázza ki. Egy lenyomatot; a brutális kínai kungfuzó archetípusát. Bruce Lee "veleje", életművének lényege és oroszlánrésze független maradt Hollywood divathullámaitól, és ezt Tarantino érintetlenül hagyta.
 

Én éber aggyal, Lee iránti tisztelettel együtt is jót derültem a perpatvarukon Booth-tal, és főleg a producernő kiakadásán:

"Barátságos mérkőzés volt, alig ért hozzám."
"Mondjuk a horpadás a kocsin mást tanúsít..."
"A
jó
Isten
CSESSZE MEG MAGÁT!! MI A F@$ZT CSINÁLT A KOCSIMMAL?!" 
 

Az arcképcsarnok bogarászását meghagyom a QT-keményrajongóknak; a film szabados és öntörvényű, akárcsak rendezője, és ez többnyire az előnyére is válik. Tarantino olyan szatirikus időkapszulát hozott létre, ami könnyed, de frappáns dicstelenítése egy letűnt kornak, amikor még kevésbé tűnt bonyolultnak a földi lét. Mikor még talán picit spontánabb volt az emberek életfelfogása, és az Álomgyár se forgott ENNYIRE csak az őrületes számok és a bevált sablonok körül. 

A Volt egyszer egy Hollywood-ra egy Négyest adok. Nem mindenki ízlését fogja eltalálni - főleg a sokat henyélő narratíva miatt -, de van mersze, szíve, képmutatás nélküli énképe, ami főszereplőin is kivetül.

Szövetségesek

Robert Zemeckis Szövetségesek-je egy jó kivitelű szerelmeslevél a 40-es évek klasszikus háborús drámái felé, elsősorban a Casablanca-hoz. A feszültséget és az érzelmeket - eseti botlásokkal - ügyesen használja, és mutatós korképet fest meg a II. világháború koráról. Nem érdekel, mekkora a hasonlósága műfajrokonaival: eladta magát nekem romantikus dráma-thrillerként.


1942, Marokkó. Max Vatan kanadai tisztpilóta parancsra beszivárog a casablanca-i előkelő társaságába. Partnere a Francia Ellenállás ügynöke, Marianne Beauséjour, akivel házaspárnak adják ki magukat, hogy likvidálják a német nagykövetet. A sikeres akció után Londonba költöznek, összeházasodnak, gyermekük születik. Ám a brit titkosszolgálat egy napon kideríti, hogy Marianne valószínűleg aktív német kém és csaló. Max állandó nyomás alatt éli az elkövetkező napokat, sietve puhatolózva az igazság után.

Propagandaveszély kilőve. A nácizmus csak a korháttér része, egyik háborús oldal se tűnik gonoszabbnak a másiktól. Nem kicsit megborzasztja az embert a Vatan-ra vonatkozó protokoll: akár bűnös Marianne, akár nem, ha felettesei szerint elég bizonyíték gyűlt össze, akkor agyon kell lőnie élete párját és gyermeke anyját.

Nagy-Britannia legalább annyira szereti fényezni magát a II. vh.-val, mint az USA, ezért üdítő ilyen alantas fényben látnom a brit milíciát és titkos szerveket. Igaz, hogy Zemeckis nem mond újat a kémkedésről és az emberi önazonosság mibenlétéről, ami látszólag a fő téma itt. De ezt valahogy nem hiányoltam most. Szerintem jót tett a politikai pártatlanság egy olyan műnek, amely amúgy is ennyire a személyes drámára pedálozik.


Egy ilyen konspirációs románcmozinál 2 pillér tartja meg a tartalmat: a dramaturgia és a feszültségkeltés, és a Szövetségesek mindkettőben megfelelt. Nem tudom, mennyire lehet ezt objektíven megítélni: életre kelt számomra a Vatan-házaspár története. Azon kaptam magam, hogy elveszek az alakításokban; a karakterek motivációi érthetőek voltak, és a film motorját adó dráma sem süllyedt érdektelenségbe vagy csöpögős szappanoperába.

Brad Pitt-nek kellett úgy negyed-fél óra, hogy alakítása beérjen, amiben a hiányos rendezői útmutatást sejtem ludasnak. Pitt kétségkívül nem egy súlycsoport Marion Cotillarddal, de ami a szerepéhez kellett, azt felmutatja. Max Vatan higgadt, gyakorlatias, de nem érzéketlen hazafi, akinek nyilván a távoli terep is segített, hogy életének egy pár napos/hetes szakasza színjáték legyen, amikor a nap 24 órájában színlelniük kellett Marianne-nal a viszonyukat.

És mikor jelenlegi életéről dereng föl, hogy ugyanilyen színjáték, hozzá hasonlóan a néző is csak találgathat, mi igaz ebből. Max nem egy komplex figura, de becsültem rajta, hogy egy ilyen kegyetlen helyzetben úrrá tudott lenni a kétségein. Hazája háta mögött menteget egy asszonyt, aki talán egész ismeretségük alatt átverte, saját gyerekét is álcakelléknek használva. „Az érzelmeim valódiak. Ezért tud működni.” Az összeesküvés tehát tipikus "nem tudhatod, kiben bízz"-fajta történetszál, melynek érintettjei közül igazából csak a Vatan-pár hangsúlyos.

Marion Cotillard az egyik favorit színésznőmmé vált a 2010-es évek alatt. Tökéletesen áll neki az érzéki, kiismerhetetlen, sötét titkokat rejtegető nőszemély szereptípusa. Remélem, itteni alakítását legalább 1 díjbizottság jutalmazza majd jövőre.

Úgy vettem észre, megoszlanak a netes blogok arról, mennyire hihető Pitt és Cotillard párosítása. Személy szerint nem találtam megjátszottnak az érzelmi köteléket Max és Marianne között - kivéve azt az idillizált montázst az esküvőjükről, amitől már-már cukorbetegség kerülgetett.

Utólag jót tesz a romantikus szálnak a csavar, hogy Marianne-t a náci kémhálózat a gyerekével zsarolta. Tényleg becsapta Max-et a valódi kilétéről, tényleg hazaáruló lett, de utóbbi tettével pont, hogy a mostani életüket mentegette, Max-hez hasonlóan. Ha a dologra fény derül, hazájuk löveti őt agyon élettársával. De ha meg nem teszi, kislányát lövik agyon a helyi német "patkányok". Öngyilkossága is valóban az egyetlen kiútnak tűnik a reptéren, hogy Maxot ne kössék fel cinkosságért - egyben bocsánatkérés neki és lányának, amiért mindezt a fejükre hozta.

Szóval tetszett, hogy Zemeckis végülis hová lyukad ki ezzel az egésszel. Klasszikus tragédia ez arról, hogy egy új élet nem alapozható hazugságokra, mert a múlt árnyai behajtják rajtad az adósságot. És bár nem tudjuk meg, hogy "Marianne" ki volt eredetileg, még Max előtt, de látjuk a következményeit, amikor már vannak hozzá közel állók, és így rákényszeríthetővé válik a kettős ügynök szerepére.

Nem jut eszembe panaszindok a látványvilágra. A nyitóképsor igazán stílusos, a sivatagi és casablancai jelenetek nagyszerű látképet adnak. A korhű hangulat megteremtése nem fulladt unalomba. Izmos az a cinikus, sötét humor, amihez főleg Cotillard járul hozzá, pl. Max és Marianne ismerkedése alatt, vagy mikor bemutatkoznak egy magas rangú náci tiszt irodájában. Elképesztő, ahogy Pitt a kártyapaklit keveri abban a jelenetben...!

Zemeckis rengeteg jó filmet csinált rengeteg műfajban, de a kimagaslót valahogy sose tudja megragadni. Így is pozitív ajánlást kap tőlem a Szövetségesek. Néhány érzelemkifejezési bukfenc becsúszott, egyébként viszont hangulatos és feszült kémdráma, ami kicsit arra is rávilágít, miben rejlik egy ember valódi énje, identitása. Nem a nevében, ahogy viselkedik, vagy amivel foglalkozik, hanem mindezek mögött, abban, ami számára fontos és megóvandó - akár az élete árán is.

Harcosok klubja

"A mi háborúnk szellemi háború, a mi válságunk az életünk. 
A TV elhitette velünk, hogy egy szép napon milliomosok, filmcsillagok és rocksztárok leszünk. Pedig nem leszünk. Erre lassan rádöbbenünk, és nagyon, nagyon berágunk."

"A történelem zabigyerekei vagyunk." 

A Harcosok klubja olyan mű, amiről éveken át láttam és hallgattam beszélni az embereket, de valahogy sosem került a szemem elé. Most szeptemberben találtam csak rá módon, hogy megtekintsem, szándékosan előtanulmányok nélkül, hogy így őszinte benyomások alakuljanak ki bennem róla. Fogalmam sem volt, miről szólt, ki rendezte és mi alapján. Az egyetlen információ, ami rémlett róla, hogy a főszerepben Brad Pitt, és mivel őt valahogy nem igazán kedvelem, ezt a műsort se siettem pótolni. Azt hiszem, egyszerűen csak mázlim volt...

#

 "Felejtsd el, amit tudsz! Különösen rólad és rólam."

Most már megértem azt az óriási népszerűségét, amit a Harcosok klubja azóta kivívott a nézők körében. Ahogy David Fincher elhivatottságát is arra, hogy Chuck Palahniuk regényéből átütő, a társadalomkritikus élét kicsit sem tompító, de pszichodrámaként is működőképes produkciót készítsen el. Fincher olyan szinten nem volt hajlandó a kompromisszumra még a látottak terén sem, hogy több kritikus - köztük Roger Ebert - öncélú erőszakfétisnek vagy hasonlónak titulálta a produkciót.
Megdöbbentem rajta, mennyire nem ez a helyzet. Egy mögöttes gondolatokkal annyira sűrűn átszőtt alkotással találtam szembe magam, ami méltán lett összehasonlítási alapja sok más filmnek, egy csomó szövegsorát azóta is állandóan idézik. Ugyanúgy nem finomkodik, ahogy a bunyós klub tagjai sem finomkodnak: elsőtől utolsó percéig arcunkba vágja a való élet depresszív oldalát, a fogyasztói kultúra által naponta megerőszakolt psziché és értékrend torz visszásságait. Egyetértek azzal, amit a film Tyler-en keresztül mond a társadalomról: trenírozva lettünk, hogy az alapján ítéljük meg magunkat, mi mindent birtoklunk, mennyi drága holmit halmozunk föl, hogy egy kényelmes, de hazug biztonságtudatba temetkezhessünk. 

Egy másik '99-es film, az Amerikai szépség is szólt erről, de ez a darab jóval erőteljesebben ragadja meg a témát. Olyan kérdésekre világít rá, mint

• a dolgozó osztály robotszerű mindennapjai, 
• a férfi identitás újra-felfedezése, 
• a társadalom sulykolta elvárások: milyen szerepet vállaljon egy sikeres ember, milyen igényei és céljai legyenek, egyáltalán miként gondolkodjon.

Ezért is névtelen az Edward Norton játszotta főszereplő. Ő csupán egy a sok közül, a dolgozó, az anyagias tömeglény, akinek életébe immunválaszként lép be a világra szaró Tyler Durden. Ő nyilván a másik véglet, akinek bölcseletein mi nézők jókat elmélkedhetünk. Egyszerre ellentétpárja a főhősnek, és a megtestesülése mindannak, amivé szíve mélyén válni akar: a felszabadult, vakmerő, minden komfortot vagy szokást elvető életművész. 

#
"Amit birtokolsz, az birtokba vesz." 

Tökéletesen vezeti le Fincher a folyamatot, ahogy egy névtelen hús-vér valaki egy kitalált barát révén fölfedezi önmagát, míg az út végén föl nem fogja, hogy ők ketten ugyanaz a személy. Norton álmatlansága egy beteg lélek tünete, aki kezd rájönni, hogy - kicsit mint Neo a Mátrix-ból - addigi életét egy sivár, magának kreált világban élte. Hogy a dolgok, amit addig fontosnak hitt, valójában jelentéktelen dolgok: 

• a jól fizető állás egy autógyártó cégnél, 
• szépen berendezett otthon, 
• válogatott termékek és luxuscikkek felhalmozása.

Borzasztóan tetszik nekem az őrület lépcsőzetessége. A névtelen dolgozó először csak menekül élete béklyói elől mindenféle csoportterápiákra, ahol bekukkantunk a képzeletébe, látjuk a lélekállatát. És mikor már úgy tűnne, végre békére lelt, feltűnik a színen a nő, Marla. Vele újra fölborul a status quo: a főhős ismét elégtelennek érzi önmagát, és ismét ki akar törni az őt körülvevő falak mögül.
A kitörés a ház leég(et)ésekor meg is valósul, de azzal együtt a visszatartó falak is eltűnnek a tévképzetei elől. Most már szabadon süllyedhet Tyler Durden bűvkörébe. A legmorbidabb pedig az, hogy még logikusnak is tűnik ez a radikális lépése. Hiszen ha mindened odavész, és egy szutykos romépületben kuporogsz, az elemi dolgok fölértékelődnek, és azok válnak luxuscikké: rendes villany, tiszta víz, fűtés. Nesze nektek, multik! 

#

"Az önfejlesztés maszturbáció." 

"Talán az önpusztítás a megoldás."

Nemcsak a sok okos elgondolás miatt nem tartom erőszak-mutogatónak ezt a filmet, vagy mert a tetteknek következménye van. A klubtagok nem másnak fájdalmat okozni jönnek ide, hanem átélni azt. Távol a hétköznapok színtereitől, megszabadulva az elfogadott viselkedési normáktól, hasonló fickók közt engedhetik ki a gőzt, a tesztoszteront. Majd csak a Káosz Brigád létrejöttekor jutunk el oda, hogy már nemcsak megtagadják, de meg is támadják a külvilágot, a külső rend valamelyik intézményét. 

Ódákat zenghetnék Jim Uhls forgatókönyvéről. Elsőre úgy tűnik, mintha a főszereplő is csak felnézne Tylerre, ahogy a többiek: átvesz a szokásaiból, a modorából, a világképéből. Odáig megy, hogy úgy tesz seggfej főnöke előtt, mintha az bántalmazta volna, kizsarola egy csinos végkielégítést. Oltári stikli és ragyogó iróniának tartom, hisz Tyler-ként is kb. ugyanezt csinálja: egy másik valakinek tulajdonítja saját tettét. Csak az ő szemeivel ezt még mi se ismerjük föl, a 2 énje jól megfér egy bőrben. 

És a Káosz Brigád sem csak egy válaszvonal a szkript-ben, hogy "oké: innéttől a 2 énje nem haverok". Az átmenet aprólékos, leheletfinom utalásokkal teli. A Brigád szabályai hasonlóak, mint a Klubé, Durden továbbra is azt skandálja, hogy nem különlegesek, a TV hazudik. De ez a közösség már nem az egyént akarja felszabadítani, hanem az egyént besorozva a kinti világot. Ez az a pont, ami az eredeti személy(iség) szemével nézve "már sok" lesz. Ugyanígy ravasz húzásnak találtam, hogy miután a főszereplő és Tyler a kocsiban erről vitáztak, előbbi a volán mögül száll ki, nem az anyósülésről, mint ő azt hiszi.  

#

"Miután már mindent elvesztettünk, bármit megtehetünk." 

Tyler-nek szinte minden jelentét kitűnően szórakoztam. Izgultam a klubbéli bunyóin, illetve a Brigád egyre durvább akcióin. Imádtam a pikáns szóképeket, amiket Tyler használ: 

• "Igaz, hogy napokig véreset szarik a belső sérülésektől, de félistennek érzi magát."
• "Az arcomba ütött sebhely pereme kékesfekete, mint a harci kutyák ínye."
• „Amikor újoncként lemész a klubba, piskótaseggű puhány vagy. De néhány hét alatt edzett acéllá válsz.”

stb.

,Kacaghatnékom támadt Tyler-nek a mellékállásaiban elkövetett apró stiklijeit hallgatva. Egyértelműen a hírhedt filmszalagba vágott pénisz a legerősebb bírálat a média fölött, amely észrevétlenül manipulálhatja a nézők hangulatát. "Nem tudják, hogy látták, de látták." Ugyanígy a főszereplő se tudja, de érzi az igazat saját magáról, és mikor végre fölfedezi, az még rosszabb érzés, mint amíg nem tudta. Végül: mivel a Harcosok klubja maga is egy film - tehát a kultúra része, ami ellen Durden lázad - záróképsornál is bevillan a pénisz - nekem speciel sikerült kiszúrnom. 

#

"Az életem egy nagyon furcsa szakaszában ismertél meg engem."

Marla, mint karakter szintén tetszett nekem, szerencsére Helena Bonham Carter alakítása méltó párja Nortonénak. Haláli, ahogy a narrátorral próbálnak megosztozni a betegfoglalkozásokon. Elsőre még úgy tűnt nekem, hogy Marla jelleme kimerül annyiban, hogy szakadt, életunt, meg egyszer öngyilkosságot próbál elkövetni. Az egyik jelenetben Norton karaktere elküldi - arra sem emlékezve, hogy éjjel együtt voltak -, erre megsértődik, lelép, és összeáll Tylerrel. 

De a filmbéli nagy csavar tükrében komolyan megsajnáltam Marlát. Nemcsak mivel egy hasadt elméjű szociopata szeretője, hanem mert ugyanúgy a karizmájának a foglya ő is, ahogy a Brigád önkéntesei. A Klub és Brigád alapszabálya a titoktartás, így adja magát, hogy a kettejük kapcsolata is kb. így működhet. Ne tiltakozz, ne kötődj, ne firtasd a dolgokat! Csak Marla nem olyan agymosott, így sokkal jobban szenved a látszólagos szeszélytől, többet nyel, mint bárki más. Nem tartom klisének, hogy pont akkor telik be Marlánál a pohár, mikor a pasas észbe kap. Tyler meggyőzőerejét már nem tudja a sajátjaként előadni, ez pedig kiutat nyit a nőnek ebből a beteges viszonyból. "Te vagy a legrosszabb dolog, ami valaha is történt velem." Na kérem, így kell drámát írni: kifinomultan, de semmi finomkodással.

#

"Megérkeztünk. Ez itt a mélypont."

A kezdeti szánakozásom után már izgultam azon, hogy a névtelen elbeszélő nem tud hová futni, aztán főbe lövi magát. Ahogy pl. a Jekyll-Hyde-féle kettős személyiségnél, a radikális én itt is úrrá lesz a mérsékelten. Narrátorunk nem tud szabadulni Tyler-től, nem tagadhatja le mindazt, amit az ő fejével tett, de valahogy mégis le kell őt állítania. Itt megint megint túlzás szerintem, hogy mennyire kiterjedt Tyler mozgalma, hisz még a rendőrségen is hívekbe botlik. A lényeg, hogy a fejlövés nem gyávaság vagy műdráma a filmben, hanem indokolt vészmegoldás. Az elbeszélő megfogadja Tyler egyik első aranyköpését: lemegy a mélypontra. Most megint nincs senkije és semmije, és azt veszi célba, amiből az egész kiindult: a fejébe. "Ez a te fejed is, Tyler."

Rohadt nagy mázli kellhet, hogy valaki pont jó szögben süssön el egy pisztolyt, hogy túlélje, sőt: beszélni és járni tudjon utána. Ha ezt a tényt nem nézem, akkor a befejező pár perc zseniális. A Tyler Durden-személyiség eltűnik, az igazi énje pedig kiegészül. A "30 éves kisfiú", aminek jellemezte magát, férfivá érik, híveivel és Marlával is úgy viselkedik, mint egy összetett, 3 dimenziós valaki. Ugyanígy mi sem többé az ő szemével látjuk a világot, hanem kívülről, külső szemlélőként. A rendező pedig ravaszul rákontráz erre: a kamera lassan távolságot teremt köztünk és a narrátor között, majd nekünk is felvillan a képkockák közé rejtett pénisz. A film innentől magát is filmként kezeli, emlékeztet, hogy ez is a média terméke, amit kritizál.

#
"Apu

1. abszolút egykedvűsége
2. elcseszett élete
3. fortyogó epéje
4. jeges verejtéke
5. magányos szíve
6. mardosó féltékenysége
7. ökölbe szorult keze

vagyok."

Pár percig szoknom kellett ezt a kormozott képi világot, amit direkt kényelmetlenre, sarkítottra terveztek, gyors vágásokkal és gépies hanghatásokkal. De ez a névtelen férfi szemszöge, az ő kaotikus elméje. Gyanítom, hogy az itteni kezdő-képsorok az agyidegeiről ihlették Sam Raimi Pókember-filmjeinek bevezetőjét a CG-hálóval. Talán a kedvenc szöveg nélküli poénom a filmben, amikor a lélekállata képében megjelenik a fantáziabarlangban egy pingvin, később pedig Marla.

Biztos van még, amire nem tértem ki, de beérem ennyivel. Boldog vagyok, hogy pótolni tudtam ezt a mesteri szatírát, amely ha lehet, még aktuálisabb mondanivalóval bír ma, mint 17 éve, mikor bemutatták. A rengeteg filozofálás mellett sem veszlik el belőle a személyesség, hús-vér embernek éreztem a fontosabb szereplőket. A névtelen férfi talán a legmegbízhatatlanabb narrátor, akit valaha láttam, mégis érdekelt, hogy végül megtalálja-e a boldogságát, vagy legalább megtanulja-e kezelni ennek a tökéletlen világnak a káros tereléseit. Briliáns mozgóképes rézkarc ez a mai korunkról.

A Harcosok klubjára egy Ötöst adok.

Pénzlabda (Moneyball)

Leggyakoribb méltatása a Moneyball-nak az szokott lenni, hogy semmit se kell tudni a baseball-ról vagy általában a profi játékokról, hogy érthető legyen. Valódisággal, természetes tónussal adja elő a mondandóját, fölös családi drámakörök vagy érzelgős ál-dilemmák nélkül. Nem maguk a meccsek, hanem a sportág hátterében zajló üzleti és stratégiai döntések állnak a középpontjában, egy olyan korszakból, ahol a csapatok összeállításában új módszer honosodott meg. 

Billy Beane, az Oakland Athletics csapatfőnöke megelégeli, hogy anyagi korlátaik miatt a rivális klubok sorra veszik el tőlük baseball-sztárjátékosaikat. Ezért egy Peter Brand nevű közgazdásszal vadonatúj kiválasztási szisztémát vezetnek be, statisztikai adatok alapján kiszúrva olyan tehetségeseket, akik a szakma szűrőjén eddig fennakadtak. A régi szakértők kétségei, a kezdeti kudarcok és a média károgása miatt Billy és Peter pengeélre kerülnek, de némi személyi változás után "a kísérlet" sikersorozatot eredményez.

Érdekfeszítőnek találtam a témát, és ahogy prezentálták. Miként működik a menedzselés, mik a bevetett szokások, a bennfentesek gondolkodása. Lassú, de nem unalmas, és ezt főleg 2 összetevő éri el: az elmés párbeszédek, és a Hill-Pitt páros karakterei. A maga sötét módján még szórakoztató is, ahogyan Billy Beane zsonglőrködik a szakmájában. És nemcsak abban, ahogy Brand javaslatait alkalmazza, hanem a csapatösszetétel variálásában is. Eltöprengtető, hogy a célszerűség diktálja egyes játékosok elcserélését: úgy adják-viszik őket egymás között a klubok, mint a játékbabákat.

Feszültség keletkezik a levegőben, valahányszor Beane szembekerül az idősebb tehetségkutatókkal. Már azzal kihúzta náluk a gyufát, hogy helyteleníti a bevett módszereiket. De hogy matekelemzés döntsön az ő tapasztalatuk helyett, azt többen nem nyelik le, és kilépnek. Beane sikere szerintem részben abban is rejlik, hogy az új technika hívebben fejezi ki a profi liga valódi mivoltát. A sportipar ugyanolyan üzlet, mint a közgazdaság.
Aztán a vége felé a film bezárja a kört: Beane egyik tárgyalópartnere rekordfizetést ajánl neki, szóvá téve, hogy módszere követendő minta lesz, elbocsátások és cserék gyarapítják majd rosszakarói számát. A Moneyball ezeket a következményeket már nem mutatja, csupán tárgyilagosan közli velünk. Beane családi hátterét is csak annyira érinti, hogy valódibb emberi lénynek tűnjön. 

Brad Pittet én úgy általában nem kedvelem túlzottan, de itt visszafogott, érett játékával a mozi fő ütőkártyája. Beane a csapattagokat kb. egy óramű fogaskerekeinek tekinti, ugyanakkor tudja, hogy egy sztár se helyettesíthető a pontos másával. Össze kell ollózni a beválogatottak képességeit, nem az ideális esetet erőltetni, mikor nem lehet. Pitt apró gesztusai szórakoztatóak, karaktere életszerűen ötvöz kockázatvállalást és realitásérzéket. Jonah Hill a köpcös, szűkszavú agytrösztként méltó társa; Brand és Beane kapcsolata a nullpontról fejlődik előbb partnerivé, majd a végére barátivá.

A Moneyball-t jó kis filmnek tartom, melyet komótosságával együtt is nagyon érdekes volt nézni. Bizonyos értelemben a rendező ugyanúgy célszerűség alapján csoportosítja a történet elemeit, ahogy Beane válogatja ki, majd pozícionálja a baseball-csapat személyi állományát. Nem csapatszellem és üzleti érdek ellentétéről szól, hanem az újítás szükségességéről egy szakmán belül. Hol érdemes kitartani egy-egy elképzelés mellett, és mikor kell a külső feltételekhez igazodni?  

Az ősz legendái (Szenvedélyek viharában)

"Ne feledd, hogy férjes asszony vagyok..."
"Én meg nős, boldog, szeretem a feleségemet, és ha itt volna, most vele lennék. Most nem arról van szó, hogy ki-kit szeret, hanem arról, hogy: segítsünk..."
"Tudod, megesküdtem magamnak, hogy amíg itt leszek, hű maradok a férjemhez..."
"Igen, ilyenkor mindig ezt a szöveget nyomjátok..."

(M.A.S.H.)

Már-már szatirikusan giccsfürdetett, langyosan álszent melodráma! A Jim Harrison regényéből készült filmet egy Edward Zwick nevű úriember rendezte - ugyanaz az illető, aki egy évtizeddel később olyan klasszikusokat hozott össze nekünk, mint a Véres Gyémánt vagy Az utolsó szamuráj. Itt még bizonyosan nem ért be: egy képileg remek, de drámatéren csöpögős, hebehurgya életsztorit vázol fel egy észak-amerikai család sarjáról, aki ott teszi tönkre saját boldogságát, ahol csak tudja. És a körülötte élők ezt vele együtt sínylik meg.

A visszavonult Ludlow ezredes fiait, Alfred-ot, Tristan-t és Samuel-t a városi világtól távol nevelte fel. Az első világháború kitörésére mindhárman bevonulnak a kanadai hadseregbe, ám Samuel meghal a harcmezőn. Mennyasszonya, Susannah azonban a két másik testvér szívét is megragadja. Miután Susannah végül Tristan élettársává válik, kiderül, hogy az igazi konfliktus nem is a családban, hanem Tristan lelkében dúl...

Külsőségeiben ez egy szép film, Hollywood ősi trükktárának egy csomó jól bevált kellékével felszerelve. Egyrészt lágy és révedező zene, ami hol fülbemászó, hol viszont egyszerűen csak patetikus aláfestést nyújt egy-egy jelenet számára. Aztán itt vannak az alapból festői erdei tájakról készült felvételek: nem csodálom, hogy John Toll operatőrt Oscar-ral jutalmazták. Akár eső, akár nappali fény, akár napnyugta: mindenféle időjárás jól áll a filmnek.
Végül: mindenféle sztereotípia ember és állat részéről, ami csak ebbe a környezetbe odaképzelhető:

1. A vérengző grizzlymedve;
2. A szenvedő jószág, akit kegyelemből muszáj lelőni;
3. A kőarccal bámuló indián mellékszereplő;
4. A naiv legfiatalabb testvér;
5. Az értelmiségi legidősebb fivér;
6. A vérmes, kigyúrt középső testvér,
7. akinek vadsága vonzza a kifinomult, városi szépséget;
8. és a könnyen morcossá váló apafigura.

Dramaturgia terén ez a film csak helyenként morzsánként működik. Végig úgy éreztem, mintha egy 100 részes latin szappanoperát zsúfoltak bele egyetlen filmbe. Semmi valódi dilemmát nem hordoz azonkívül, hogy ki kit szeret életének melyik periódusában. A karakterek híján vannak minden valós motivációnak, előbb követik az indulataikat, minthogy a szűk látóterű, kishitű gondolkodásukon kelljen változtatniuk. Miért is érdekeljen a sorsuk...?
Egyedül talán Ludlow ex-ezredes világképét nevezhetnénk indokoltnak: sok csatát végigharcolt, ismeri a háborúk borzalmait és köztudatba plántált hazugságait. Gyakorlatias ember, aki ragaszkodik az elveihez. Igyekszik akárcsak szóban is távol tartani a testvéreket a háborúktól, mert tudja, hogy azokban irodista politikusok küldik a nép fiait nagy eszmék nevében a vérontásba. Ő felfogta ezt. Utódainak kevesebb eszük volt.

A testvérek érzelmi viharai egyszerűen élősködnek a néző idegein, ahogy a rendező csűri-csavarja azokat! Zwick alapvető hiányossága, hogy nem tudja éreztetni az eltelt idő, időszakaszok nagyságát, így az események összefolynak. Nincsenek eléggé felépítve a karakterek, dróton rángatják őket egyik állapotból a másikba, míg végül teljesen elveszítjük az érdeklődést irántuk.
Itt van rögtön Samuel: nevetségesen félszeg kölyök még felnőtt férfiként is, aki idealizálja a nőket, de sejtelme sincs az igényeikről. Ez a karakter csak azért létezik, hogy a halála jelezze a fiatal évek idilljének a végét. Ennyi. És persze Samuel halálával kiesik az egyensúlypillér a másik 2 testvér közül. Tristan és Alfred ugyan nem vetélkednek, csak azt érezni: már nem olyan felhőtlen az egyetértés köztük.


Tonnaszámra váltakozik kapcsolatok sehonnét jött kialakulása és megszűnése - mikor milyen ürügyből kifolyólag. A színészi játék még úgy nagyjából rendben volna, de pont ezt teszi nevetségessé és ráakaszkodóvá az érzelmi bohózatokat. Rengeteg révedés, sóhaj, sírás és lelkizés, de valódi érettség és mögöttes gondolat soha nem nyilatkozik meg. Senki nem gondolkodik, nem törekszik őszinte hittel a boldogságra, csak sodródik vagy indulatból cselekszik.
Tristan és Susannah végre megkapják egymást... majd a férfi elcsavarog a senki földjére. Gyomorforgatóan cinikus az az álmagyarázat, miszerint Tristannak "bűntudata" volna, amiért a család mostanra széthullott. És itt ez a levél, melyben az őrá évekig váró Susannah útját kiadja: "Amink csak volt, halott. Ahogy én is. Menj hozzá máshoz."  És Tristan legközelebb már Alfred nejeként látja őt viszont. Ez végképp meggyőzött, hogy egy nagyvásznas telenovella rabolja az időmet, ahol majdnem az összes érzelmi kapocs megalapozatlan.


Szerencsére azért nem mindegyik. A rengeteg sablonpillanat között néhány olyan helyzet is adódott, ahol együttéreztem a szereplőkkel.
Például mikor Tristan, az új felesége és a közös kisfiuk találkoznak Susannah-val és Alfreddel. Az új feleség az az Isabel, aki még a film elején fogadkozott, hogy Tristanhoz fog hozzámenni egy szép napon. A kisfiút pedig Samuelnek nevezték el, a halott testvér után. Ha nem gondolok arra, milyen kínkeservvel döcögött el idáig a történet, érdekes közjáték, ahogy a volt feleség szembesül Tristan új családjával, és röviden beszélget a kisfiával. Ez volt a kevés pillanatok egyike, amikor igazi embereknek láttam Tristant és a többieket. Nem pedig zavaros elméjű archetípusoknak a Romantica Channelről.



Nem értem, mi a pláne abban, hogy a két legfontosabb nőalak meghal: Isabelt egy véletlen golyótalálat öli meg, Susannah pedig önkezével vet véget az életének. Még több tragédia, de mire föl? Itt már valami krimiszálat is erőltetnek a történet: a 30-as évek elejére Alfred képviselőségig jut, Tristan pedig a szeszcsempészet bizniszébe kóstolt bele. Az O'Banion testvérpárnak előbbi igen, utóbbi nem tetszik, s mikor Isabel meghal, Tristan bosszúból megöli az egyik O'Baniont, és azt a tisztet, aki véletlenül lelőtte a feleségét. A visszajövő másik O'Banion-fivérrel pedig már a Ludlow-család együtt - fogalmazzunk így: - rendezi a számlát.
Mégegyszer megkérdem: mire jó ez? Nem érdekel a könyv: mit ad hozzá a sztori egészéhez az, hogy mindkét nő erőszakos halált halt - és mindkettő úgy, hogy Tristant szerette, a 3 testvér közül a délceget? Pedig a golyóhalál hirtelensége még akár hatásos is lehetne: egyszercsak látnia kell Tristannak, hogy a szeretett párja egyszer csak nincs többé. De ez akkor sincs felvezetve. Ez így olyan, mintha a gyerek nézné az Én kicsi pónimot, erre bevágják, hogy egy ló felrobban az istállóban.



Még egy dolog, amit szeretnék szóvá tenni. Ahhoz képest, hogy Tristan a vadonban nőtt föl, a rengetegben érzi jól magát, és látjuk, ahogy fiúként egy indián befesti az arcát... ezek a beállítások homlokegyenest más mentalitást sugallnak, mint ahogy a film az állatokkal bánik. Tristan kisfiúként kitartóan keresi a bajt - "Ő kereste a saját halálát", ahogy az indián narrációja mondja -, és direkt viaskodni akar egy grizzlyvel. Még külön mutatják is, ahogy levágja az egyik ujját és karmát. Ugyanez az indián a film végén is így narrálja, hogy az idős Tristan megint nekimegy egy medvének a vadonban: "Ez egy jó halál volt." Egy frászt! Gyötrelmes, hiábavaló izgágaság volt egy nyughatatlan erdei embertől.
És mikor fiatal felnőttként lelőtt egy borjút, mert nem tudta kiszabadítani a szögesdrót-kerítésből... ez már szinte reklámszerűen sulykolja, hogy az a helyes, ha egy felnőtt férfi gyilkol. Mindegy miért, csak gyilkoljon, bizonyítsa a rátermettségét, ontsa ki az ellenség vagy a magatehetetlen áldozat vérét. A szüntelen érzelgősség, a nem létező motivációk és az unalmas, ütemtelen sztorivezetés után ez már a kegyelemdöfés volt számomra. Amilyen jól néz ki ez a film, annyira álszent, csöpögős és öncélúan letargikus a belseje.

Tudom, hogy a kritikusi többséggel megyek szembe ezzel az állásponttal, de a Szenvedélyek viharábant én kb. az idei Noé szintjére tagsálom, mint "epikus dráma".