Robotzsaru (2014)

"Mit szól hozzá?"
"Van feketében?"

(Batman Kezdődik)

 

Robotzsaru alakjára a legtöbben vagy futurisztikus akció-, vagy képregényeredet nélküli szuper-hősként tekintenek. Álarcot visel, extraerős pisztolyt hord, létcélja a bűnüldözés, kinézete és testi vonásai jelzéssel bírnak a környezete felé. Detroit civiljei a közbiztonság emberformájú megtestesülését, a rendőri hivatás szimbólumát látják benne.



Őszintén: pénzbe lehetett fogadni, hogy mindenki az eredeti klasszikushoz fogja mérni a 2014-es változat értékét! Nézők és kritikusok hada ismételte el újra meg újra, hogy Paul Verhoeven eredetije még egy véresebb, szabadosabb és az amerikai üzleti világ felé kritikusabb jövőképet vetített előre. És bár személy szerint én már abból az alkotásból sem éreztem ki ennyire éles társadalomkritikát, igazat adok a csalódott nézőknek. Az új verzió egyértelmű kompromisszummozi, érezhetően stúdiókalkulációk fékezik le, nehogy bátran, fantáziadúsan merje megújítani a Robotzsaru-mítoszt.

2028-ban a robotgyártó OmniCorp (OCP) Alex Murphyt választja ki, hogy egy új, félig emberi géprendőr prototípusát hozzák létre belőle. A családos detroiti rendőr egy gyilkossági kísérlet folytán torzóvá ég, és a Robotzsaru-program az egyetlen esélye az aktív életre. Kiborgként aztán nem egészen felel meg a vezetés víziójának, ezért elkezdik kiölni embersége utolsó morzsáit. És mégis: testén és elméjén, életén és érzelmein kívül mintha még maradna valamije, amit nem vettek el tőle...

Rögtön a szinapszis egy borotvaéles téma felé nyújtózkodik. Amivé Alex Murphy fizikailag válik Robotzsaruként, az közvetve miránk, a hétköznapi városlakóra is érthető. Mi is törvények szerint élünk, reklámozott fogyasztói termékeket használunk, előírások szerint dolgozunk nap mint nap az önfenntartásért. Adatainkhoz bármely hatalmi szerv hozzáférhet, bárki kapcsolatba léphet velünk a Global Internet Computer Network révén. A gépek jelenléte állandó az életünkben.
De vajon mi irányítunk még? Szabad akarat tényleg van a civilizált világban, vagy csak illúzió annak elfedésére, hogy a média és üzleti világ kisajátít, manipulál és szó szerint beprogramoz bennünket saját céljaira? Ahogy azt Alex Murphyvel teszi az OmniCorp?

Ennek a párhuzamnak híre-hamva sincs José Padilha remake-jében. Pedig ez máris nyújtaná a kellő társadalomkritikát, ráadásul ki is terjesztené egy egész városra Alex Murphy - önmagában is sokkoló - élethelyzetét. Miután egy helyi gengszterfőnök nyomorékká teszi őt, a kegyetlen balvégzet gyakorlatilag ízekre szedi ezt a férfit: előbb csonka, félvak nyomorék...
...aztán robottestű szellem válik belőle, kinek csak az agyát, egyik kezét és a légző szervrendszerét hagyták meg! Kétség kívül ez a képsor követeli a legedzettebb idegeket a nézőtől: a mechanikus testrészek leválasztása után Murphynek csupán feje nagy része és tüdeje látszik, miközben csöveken keresztül frissítik a véráramát. Kár, hogy Murphy életszerűtlen, jajveszékelő reakciója hitelteleníti az amúgy is feltűnően CG-dús jelenetet. "Nem! Nem maradt semmi!"


Tehát: Murphy immár nem egy személy többé, hanem reklámtermék. Az Omnicorp vezetői zárt ajtók mögött beismerik, hogy az emberszerű jegyek csak púderként, a közvélemény lekenyerezéséhez kellenek erre a szegény flótásra. Családjától hitegetéssel és Alex agyának modifikációjával választják el - olyan eszközöktől se riadva vissza, minthogy mesterségesen leredukálják az érzelmekért felelős anyagokat a "szervezetében". Vér nélkül is épp eléggé megborzasztja az embert az üzleti gátlástalanságnak ez a tobzódása.



Mindebből határozott rendező csípős, acélos akcióthrillert tudott volna létrehozni. Sellars karaktere "terméknek" nevezi Murphyt: egyértelmű, hogy a Sony Pictures is így kezelte a remake-et, kicsit "családbarátabbra" átimidzselve azt. Ezért is került Murphy családja a dramaturgia középpontjába - legalábbis papíron -, és ezért kapott PG-13-as besorolást a produkció. Sajnos az is emiatt történt, hogy a filmben semmilyen drámai vagy horrorelem nem kapja meg azt a nyomatékot, amit a történet logikája szerint megérdemelne. Mindent helyettünk feldolgozva, pempősítve kapunk - olyasmiként, mint Robocop speciális tápkészítménye.
Ügyeltek persze a producerek, hogy - szigorúan csak külsőségekben - felismerhető maradjon, minek az újraalkotása zajlik itt: Robotzsaru az első képein még a régi színeiben látható, akad 1-2 ismerős szereplőnév, és a film elején még az eredeti zenetéma is felcsendül. Látjátok, gyerekek? Ugye mondtuk, hogy ez tényleg Robotzsaru lesz? Tragikomikus, hogy a Sony pontosan úgy viselkedik velünk, mint az OCP Alex Murphyvel.

A tudatos bagatellizálás egy csomó helyen a nevetség határára sodorja a történet komponenseit. A közeljövő Detroitja nemhogy Verhoeven víziója, de még a valódi, éppen tavaly csődbe jutott Detroithoz képest is fantáziátlan hely.

1. A bűn és korrupció nincs jelen olyan mértékig, hogy egyáltalán opció legyen robotrendőrök hazai bevezetése. Nincs táptalaja az OmniCorp-nak ennyire ágálni termékei  szabadalmáért a kongresszus előtt.  
2. A fősodorbeli média gerinctelenségét csak 2 dolog szemlélteti, az is elég gyermeteg módon: az optimista riporternő közel-keleti tudósítását azonnal telibecáfolja, mikor egy OmniCorp-óriásrobot lelő egy fiút, csak mert kés volt nála.
3. És ott van a technokrata Pat Novak propagandaműsora, mely az egész filmnek a keretét nyújtaná. Samuel L. Jackson kellő energiát visz a játékába, de ezzel - főleg az utolsó jelenetére - inkább komikussá válik a szereplése, semmint illusztrissá. Látnunk kellene valami jelét, hogy miért emlegetik ő és az OmniCorp "Amerika jövőjeként" a robotrendőröket. Csak mert a fronton "áldozatmentesítik" az embercsapatokat, ugyanez a gondolat nem ültethető ilyen simán át a rendőrségi tennivalókba.

Hogy lehet ennyire nem érzékelni, mi tesz egy családot összetartóvá? A Murphyk otthoni élete és drámája annyira egysíkú és szokványos, hogy lehetetlen volt együttéreznem velük. És nemcsak az alulteljesítő 3 színész miatt. Eleve vért vesz el a dramaturgiától (esküszöm: többet ki nem ejtem a kritikában a "vér" szót!), hogy Murphyt egy jelentéktelen, miniatűr robbanás teszi ronccsá. Nem pedig az, hogy Detroit legvadállatabb söpredéke módszeresen szitává lövi.
Izzadtságszagú a kémia Joel Kinnaman és Abbie Cornish között, alakításukhoz végig a nevesebb kollegáik adják a mankót. Ahogy én látom, a Murphy-házaspár kapcsolata nem alapul máson, mint megszokás és a közös kisfiuk. 


A leginkább tettenérhető reakció, amit a nőből Alex folytonos távolléte kivált, a türelmetlenség. Robotzsaru nyilvános bemutatója előtt egy érzelmileg leredukált Murphy simán elsétál mellettük: ebből teljesen kiöli a drámát a nő panaszos viselkedése. "Belenéztem a szemébe, és nem láttam a férjemet!" Ha a film kimondottan a Murphy-családra akar fókuszálni, illetve arra, ahogy az OmniCorp az önreklámjához felhasználja őket, akkor először is a szeretetnek és odaadásnak kellene jelen lennie köztük. Ez innét hiányzott. 

Michael Keatont - bármilyen érdekes újra egy Batman-szerű figura filmjében látni, csak most a rossz oldalon - nem tartom jó választásnak a kétszínű vállalatelnök szerepére. Raymond Sellars valóban egoista és teljesen profitorientált alak, de nincs karizmája a vásznon. Túl sokat taktikázik Murphyékkel: különös, hogy mindazok után, amit Murphy testével műveltetett, egészen a tetőpont végéig vár azzal a lehetőséggel, hogy Murphy családját kiiktassa.
Ugyanez a tétovaság jellemző Dr. Nortonra, a Robocop-project vezetőjére: tipikus sztereotípiája a jót akaró, de a sarkára állni képtelen tudósnak. Mégis örültem Gary Oldman feltűnéseinek, mivel azok mindig magához a project-hez, a film fő témájához kapcsolódtak: mennyire elmosható a határ ember és gép között? Hol lehet még lecsípni egy pici emberséget? "Veszélyhelyzetben azt hiszi, hogy ő irányít. Ám valójában a gép hozza a döntéseket." És ebben a hátborzongató Frankenstein-játékban pusztán az 1. lépés, hogy Murphyből kevesebb húsdarab marad, mint Darth Vaderen.

Jackie Earl Harley (A Rémálom az Elm utcában remake Freddyje) pedig az Elysium csonthülye kalózgonoszára emlékeztet engem a robotkoordinátor Rick Mattoxként.

A fő hiányosságokon túl vannak "apróbb" benézések is a forgatókönyvben, amik közül csak néhányat tennék szóvá:

• Kulcsfontosságú az OmniCorpnak a Robotzsaru első nyilvános megjelenése. Akkor meg minek épp percekkel azelőtt töltik tele a fejét a rendőrségi adatállománnyal? Ráadásul úgy, hogy ő maga ébren van?!
• Hogy lehet az, hogy Norton olyan elemi dolgot nem ért, hogy Murphy idegsejtjei vissza tudnak valamicskét pótolni az elvett érzelmeiből?
• Mennyi esélye van Murphynek bármit is találni az otthona előtt, ha a hivatalos helyszínelést már hetekkel ezelőtt lefolytatták? Vagy mivel Murphy felettese is korrupt zsaru, csak elmismásolták az adatgyűjtést?
• Egy karakter nevét és nemét átfaragni egy régi film új átiratához nem újdonság. Ez történt Jimmy Olsennel Az Acélemberben. De kb. zéró értelmét látom annak, hogy Anne Lewis, Murphy társa a régi első 3 filmből mostanra alacsony, fekete rendőr legyen, pici bajusszal. Nem hímsoviniszta egy csöppet ez az ötlet?

Mr. Padilha; az csak az 1. lépés egy kiegyensúlyozott mű felé, ha az akciót mértékkel használják benne! Hadd tegyem hozzá, hogy a motorján, rostélyban robogó Robocop messze a legizgalmasabb látvány az egész alkotásban. De amikor közelharcra kerül sor, azok mögött nincs érdemi tervezőmunka, merő lövöldözés vagy géproncsolódás az egész. Megtámogatva feledésre ítélt, sótlan zeneszámokkal. 

Legnagyobb hasznát a Robotzsarunak abban látom, hogy pozitív reklámot csinál azonos című elődjének a 80-as évekből. Azt ugyanis nemhogy semmilyen téren nem tudja - sokszor meg se próbálja - meghaladni, saját újításait is kapkodva éli fel menetközben. Lerí, hogy sohasem szánták többnek kockázatmentes sorozatterméknél, melyben a stílus, az érzelmi töltet és a dráma csupán az öntőformára szórt konfetti. Robotzsaru ennél jóval emlékezetesebb feltámasztást érdemelt volna a mozi világában.  

Pontszámom az új Robotzsarura: 3/5.