Zack Snyder: Az Igazság Ligája

  

A rajongók zöme már kívülről fújhatja, milyen kapkodva hajszolta a Warner a marveli szuperhős-verzum kasszasikerét, ami végül a DCEU koronájául szánt Igazság Ligája bukásához ért célba 4 éve. Azokat is értem, akik az „eredetit” egyből kikiáltották felsőbbrendűnek a mozis verzióval szemben: érezhetően szilajabb, személyesebb alkotóvíziót tükröz, ami jobban illik egy (szuper)hősök világmentő harcáról szóló filmhez, mint a „lazább” Marvel-tónus. Bennem mégis az hagyott mérvadó nyomot, hogy ebből az irdatlan, 4 órás monstrumból szinte teljesen hiányzik az önkritika, átgondoltság és a precíz tartalomépítés.

Paraszthajszállal van csak több értelme itt a történetnek: Steppenwolf, a gonosz űrhordavezér azon fáradozik, hogy kiengesztelje urát, a szörnyisten Darkseid-ot, de mindjárt 2 dolognak is nyomára bukkan a Földön, ami ezt karnyújtásnyira hozza neki:

1. egy rejtélyes képlet leírása, ami Darkseid-ot valahogy legyőzhetetlenné tenné
2. a 3 „anyadoboz” nevű ősi ereklye, melyek egyesítésével átjáró nyitható Darkseid világába.

Mivel Superman halálsikolya aktiválta az egyik dobozt, Steppenwolf a serege élén már javában kutakodik a bolygónkon. Bruce Wayne és Diana Prince közben egy kis létszámú csapatot igyekeznek összeverbuválni: metahumánok és szupererős halandók vegyesen. De mivel Darkseid-ot egykor az atlantisziak és amazonok népe alig bírta megállítani, Batman-ék úgy döntenek, hogy az egyik anyadobozzal feltámasztják aduászukat, a halott Superman-t.

 

Zachary „Zack” Snyder-ről, mint filmesről aligha változik már a véleményem. A stílusos látványhoz van képzelőereje, és nem is halva született ötlet, hogy egy görög isteneposzhoz hasonlóra fesse egy szuperhős-liga születését. Ami jóval kevésbé megy neki, az az építkezés: kalandozni akar, nem folyton precízen odafigyelni a részletekre. Mivel ez mozi helyett már egyből streaming-platformra készült, mindent beletömhetett, amit csak akart, de nem tudja felülről átlátni, hogy a sok hatásvadászatból mennyi van meg is támasztva. Ez a rendező Achilles-sarka: nem érzi, mikor szaladt el vele a ló. Ezért szakadozik a kapocs végig a fantáziavilág és a realitás talaja, a kvázi-istenek küzdelme és a hétköznapi ember élete között – vagy épp a sztori kulcselemei és azok jelentésspektruma közt.

 

Arányérzéket itt se reméljünk! Akár a Batman V Superman, ez is mintha 3–4 külön film galuskája lenne: több jelenet már a még nem is létező folytatásokat mutogatja, (pl. a Marsbéli Vadász jópofa beköszönése Bruce-hoz). A 6+1 fejezetre tagolás csak porcukor: fikarcnyit sincs tőle jobban összefogva a film szerkezete. Snyder ezúttal nemcsak akciót lassít be itt-ott, de magát a cselekményt is: ugyanazon rágódik 1 óra hosszat, amin a sokat szidott régi kiadás 30 percben, de valahogy továbbra is kliséízű marad. Néhol annyira rétestésztára van nyújtva az egész, hogy a fontosnak skandált figurák, szálak, csaták és vidámpark-attrakciók (pl. Superman új, szürkés-fekete rucija) özönében majd’ elaludtam! Ezt a művet, így ahogy van, kettébontva lett volna célszerű kiadni – mondom ezt úgy, hogy általában elítélem, mikor egy stúdió így tejeli ki az utolsó fillért is a célközönségből (pl. Harry Potter és a Halál Ereklyéi).

 

Csapatmunka terén a „Snyder-vágat” ugyanúgy muzsikált nálam, mint a Josh Whedon által doktorált kiadás: szokványosan. Olyanok, mint egy fél focicsapat szupererőkkel:

1. Bruce a szürke kapitány, alighanem pici bűntudattal a BVS-béli dühöngése miatt;
2. Diana a már ijesztően higgadt segédtoborzó;
3. Barry Allen a lelkes kölyök hátvéd, akinek a kritikus percben mégis nagy szerep jut;
4. Arthur Curry a keménykedő iszákos csatár;
5. Superman pedig a bámészkodó titkos fegyver a kispadon.
6. Csapattag még Victor Stone, az anyadobozok révén kiborg-testűvé lett zseni: na jó, legyen ő a kapus.

Örültem, hogy a mellékszereplők picit több lélegzethez jutottak: Lois és Martha jelenetei pihentetően hatottak rám a hosszas eposzkodó részek között. Cyborg keserűsége és Steppenwolf motivációja még az, amit sikerült nem-túl-sokat mélyíteni Whedon-höz képest.

Azt hiszem, Snyder sosem fogja megérteni azokat, akik sokallják munkáiban a CGI-t, főleg ha azok mitológiai témához nyúlnak. A bővítések miatt persze computer-trükkből is még több van, a harcok hosszabbak, csak az összkép maradt éppoly hamiskás és műanyagízű. Darkseid és az itt bivalyszerűbb Steppenwolf küllemét ütősnek találtam, volt jelenlétük. Nagyobb problémám, hogy még mindig nincs viszonyítási pontom az erőskálát illetően: pontosan mennyire erős egy atlantiszi, egy amazon, egy kriptoni, egy paradémon vagy egy android egymáshoz mérve? Ezt le kellett volna rögzíteni és kommunikálni, hogy a néző jobban be legyen vonva ebbe a világba. Ironikus, hogy a látványt domináló sárgás-barnás-szürkés színkombó a 300-at idézte nekem: az egy tisztább, spontánabb, kompakt háborús látomás volt, még enélkül a duzzadó megalománia nélkül, ami itt van.

Zack Snyder Igazság Ligája olyan formátlan gőzhenger, ami szinte mindent tetszik-nem tetszik alapon emel be és forgat meg magában, mielőtt az távozik a szelepein keresztül. Azt túlzás lenne ráfogni, hogy a „stílus tartalom nélkül”-esete, viszont roppant anyagát nem tudja okosan és természetesen működtetni. Nem a másféle stílus itt a gond, vagy a stúdió-pontrendszer ütközése a művészi ambícióval; inkább hogy egy látnok alkotó buzgalmában elvesztette uralmát a teremtménye fölött, ami így csak a puszta gyűjtőtelepe félig-meddig kimunkált ötleteknek és fókuszpontoknak. Kb. úgy kell vért izzadnia majd a Warner-nek a DCEU megmentéséért, mint az itteni szuperligának, ha egyszer szembekerülnek magával Darkseid-dal.

 

Másféle 3/5-öt kap tőlem Zack Snyder’s Justice League-je, mint anno a moziváltozat. Az nekem egy tökátlagos szuperhősfilm volt, ez pedig egy hullámzóan jó-rossz közepes.

Az Igazság Ligája

"Egyesítsük kliséinket! Föld(től elrugaszkodás)!"

"Tűz(robbanások)!" "Szél(sebes kapkodás)!"

"Víz(szerű effektek)!" "Szív(esen a fanservice-t)!"

"Egyesített sablonjaitokból:
én vagyok a DC-világ kapitánya!" 

A képregényvilág legnagyobb hősei a stúdiók reklámrabszolgái. Ezt újra és újra megtanuljuk, mégis várjuk, hátha valami csoda folytán igazi mélység vagy intelligencia keveredik egy-egy "szuperhős-mozi" összetevői közé. 

1 érdemi különbséget látok a század 2 nagy "mozis univerzuma" között: míg előbbinek 1 kezemen, utóbbinak 1 ujjamon számolom meg, hány tartalmas részegysége készült eddig - és igen: sem a Bosszúállókat, sem a Wonder Woman-t nem sorolom közéjük. A Marvel kreativitást elnyomó filmpolitikája éppúgy taszít, mint a Warner ámokfutó kapkodása, hogy mielőbb beérje nagy piaci riválistát. Ezt a kapkodást láttam a Batman V Supermanen, és most Az Igazság Ligáján is.

 

Superman halála után járunk: az amerikaiak úgy érzik, egy jobb jövő szimbóluma tűnt el örökre, általános a közvélemény apátiája. Közben Bruce Wayne és Diana Prince spéci képességű emberek után kutat, hogy minél többen védjék a civilizált világot a mitikus hadúrral, Steppenwolf-fal szemben. Ám az apokalipszis kapujában Bruce-ék még mindig csak 3 jelöltet tudnak felmutatni:

1. az atlantiszi herceg Aquamant,
2. a kiborgtestű Victor Stone-t 
3. és az éretlen, de szó szerint villámgyors Barry Allen-t.

Legalább vissza nem fejlődtünk. A Justice League már kicsit jobb lett a megalomán Batman V Superman-nél, de hasonlóan ütemficamos, félmély szériatermék, ami nem tud mértékkel bánni a kékes, gyakran elmosódott CGI-jal. Nem akarom még a forgatási gondokat is részletezni (mint a Snyder-családot ért tragédiát és Joss Whedon társrendezését), de az új részen (is) tapintható az egyensúlyhiány.



Jojózva halad a cselekmény a hátterek felskiccelése és a feledhető akciójelenetek között. Nem bántam, hogy az eredeti 170 percet 2 órába tömörítették, de több idő kellett volna a karakterek árnyalására. És még így is benn maradtak olyan klisékövületek, mint a terrorista-bankrablás az elején, amit CsodaNő lassított idomvillantással állít le. 

Hangulat terén már mutatkozik javulás a BvS-hez képest - legalábbis olyankor, ha épp nem öntik nyakon a vásznat computertrükkökkel. A zene szintén tűrhető, bár kissé ferdén néztem, amikor feltűnt, hogy az elfman-i Batman-számból is becsempészték egy-egy dallamot. Kétségbeesetten akarhatja a Warner a Marvel box-office-sikereit leutánozni...!

A maguk félkész módján kedvelhetők a főhősök - kivéve Aquamant, akit kifejezetten könnyű volt megutálnom. De a másik 4 elsőfrontos ligatag legalábbis nézhető figura, bár nem a hátterük vagy a kidolgozottságuk, hanem főleg szóváltásaik és összedolgozásuk révén. A Bosszúállókkal ellentétben itt kíváncsi voltam rá, hogyan sikerül összeszoknia ennyire eltérő társaságnak: szupererejük az egyediségük meghosszabbítása volt.

Bruce és Diana együttműködése tartotta nekem össze az egészet. A film eléggé szenved a Batman V Superman csapongó írásától, amit bizonyos fokig muszáj volt folytatnia, és aminek több helyen ellent is mond. Bruce afféle helyettes csoportfőnökké avanzsált Diana mellett.

Mindketten jó harcosok a maguk nemében, de bizonytalanok, hogy egy szuperharcos-csapatot háborúba tudnak-e vinni szörnyinvázió, vagy valami még rosszabb katasztrófa ellen. Elsietett a gondolati átmenet a 2 film alapvetése között. 

A BvS teljes kudarcot vallott abban, hogy Superman felelősségét meghatározza a Zod elleni harc kárai kapcsán, illetve a szerepét a világ jelenében. Egyesek még Superman-bábut is égettek a nyílt utcán!

Szóval mióta Kal-El koporsóban fekszik, a lakosság visszasírja őt?? Mitől? Elképzelhetőnek tartom, hogy az emberiség tudat alatt érzi, hogy valami nem evilági veszedelem van útban a világukba/ életükbe. Rájátszhattak volna a forgatókönyvírók, hogy ez az életérzés egyfajta kollektív intuíció: ha tényleg olyan mennykő üt be megint, mint Zod vagy Doomsday, kiben higgyenek, hogy meg tudja védeni őket?

Épp csak az nem szűrődik át Az Igazság Ligája üzenetéből, amit elvileg ki akar hangsúlyozni. Superman nemcsak fizikai ereje miatt óvhatta az emberiséget űreredetű nemezisektől, hanem mert egy eszmét testesített meg a szemünkben: a bennük rejlő (leg)jobbik énjük erejét.

Na ebből ennyit sikerül Snyder-éknek átadni: épp az extramuszkli miatt hozzák vissza Superman-t, a civilek egyből fellélegeznek, Bruce pedig többször is törleszthet, amiért a bunyójuknál majdnem kivégezte szegényt:

1. ő kardoskodja ki, hogy az anyadobozokkal támasszák fel,
2. hagyná, hogy Clark megölje, mikor az elméje még ködös,
3. sőt: a Kent-farmot is visszavásárolja neki és Marthának.

Ügyeletes vicces fiúnak lenni sosem hálás szerepkör, de Flash (Villám) nem lett az az idegesítő kölyök, mint ahogy tartottam tőle. Barry joggal érzi zöldfülűnek magát a csapat tapasztaltabbjai mellett: minél többet lát ő a rájuk váró feladatból, annál inkább láttam a karakteren, hogy meg akar felelni.

Hiába tud gyorsabban futni, mint bármilyen földi élőlény, össze kell szednie magát, hogy a többiek számíthassanak rá, mikor ilyen természetfeletti dögökkel viaskodnak. Így még értelme is van, ha néha elsüt egy poént - vagy azért, hogy a helyzetet oldja, vagy csak hogy ne legyen olyan ideges.  

Úgy, ahogy van, a szemétprésgépbe hajítanám a negatív oldalt. Steppenwolf az eddigi legnullább, legsemmilyenebb főgonosz a DCEU-ból, szárnyas szolgái pedig muslincák is lehetnének. Igazibb, fenyegetőbb, valós harcértékű rémeket kellett odaképzelnem helyettük,

akik ellen a Ligának tényleg fel kell kötni a gatyát. Egyszerűen kerestek a katalógusból egy szupererős főgonoszt, aki nem olyan ismert, sőt még filmet se kapott. Steppenwolf pedig ideális Árész 2.-nek, révén, hogy a Wonder Woman kapta a legjobb visszajelzéseket eddig a DCEU-ból.

Nem tudnám megmondani, vajon a háttere vagy a terve zavarosabb-e. Több millió éve az emberek, atlantiszi emberek és az amazonok szövetsége megállította attól, hogy földi pokollá formálja át a világot, a 3 anyadoboz révén - amiket mégis piszok könnyen talál és szerez meg a történet során. Kb. annyi értelme van a működésüknek is, mint a Transformers-ben lévő kockának.

Superman feltámadása valahogy nem az a heroikus pillanat, aminek megélhettük volna. Először még idézi is a BvS tompaagyú ridegségét: utáltam a légből kapott ötletet, hogy Cyborg bekrepált védőautomatikája provokálja Supermant, mikor még nem tud különbséget tenni barát és ellenség között. Értem, hogy Superman-t is csatasorba kell állítani a várható apokalipszis ellen. Meghát: ha őt meg tudják fékezni, a világvége ellen csak lesz esélyük. De ezt akkor is csiszolni kellett volna.

Mégha Clark-nak idő is kell felfogni, hogy újra él, hogy ki ő, és kik ezek körülötte, a személyiségét ne veszítse már el! Nem Martha és Jonathan Kent nevelt fiát láttam majdnem megölni Batmant, hanem egy gólemszerű, lélektelen Sionmant. "A csapatnak Clark kell." Szerencsére sikerült ezt kijavítani a jelentettel a Kent-farmon. A záloghitel alá került földön a karakter szó szerint is visszaemlékszik önmagára, a férfira, akit Az Acélemberben megismertünk. Na végre!
És talán a legemberibb mozzanat az egészben, mikor mostohaanyjával viszontlátták egymást. 

Szeretném még megemlíteni a 2 szerintem legjobban elsütött viccet a filmben:

1. Diana modoros tréfája Aquaman-nel, aki észre sem veszi, hogy az igazmondásra késztető lasszótól fűt-fát kifecseg. "Tetszett, amiket mondtál."  
2. A másik a végső csata alatt: Barry kimenekít egy családot a kiürült városból, míg Superman egy egész lakóházzal húz el mellette. 

Az Igazság Ligája semmiképp nem szilárd munkadarab, de a lázas kapálózásban már néha ráérez a saját hangjára. Továbbra is hiányzik belőle az igazi filmkészítés isteni kraft-ja, és a lehető legvacakabb főgonoszt rittyenti elő a történet katalizátorául. Annyit azonban csak elért a JL, hogy reménykedjek. Teszek a kétszínű üzleti versengésre a Warner és a Disney között képregénymozis fronton, de most már nem tudnám nyugodt szívvel azt mondani, hogy a DCEU csak a MCU lihegő másolata. 

Közepes osztályzatot adok Az Igazság Ligájára.

Érkezés

11 hónap várakozás után a kreatív ötletek utolsó mentsvárában, a sci-fi zsánerben találtam végre egy igazi mesterművet. Az Arrival (Érkezés) Denis Villeneuve legújabb rendezése, mely Ted Chiang 1998-as novellája, a Story of Your Life alapján készült, és azon csak annyit módosít, ami a mozgókép nyelvéhez okvetlenül szükséges. Az eredmény egyszerre elsőrangú sci-fi és sallangmentes dráma, és kitűnő munkát végez a kettő összehangolásában. Ez az adaptáció nem rajongók vagy közönségbázis számára készült. Érettebb, meghittebb és intelligensebb, mint bármi, amit a fősodor idén elénk rakott - és nem hiszem, hogy szilveszterig ez változni fog.

Hiánycikknek tartom az Érkezést, mert valószerűen tárgyal egy érdekfeszítő, mégis folyton lesematizált témakört: a kapcsolatfelvételt egy fiktív, fejlett idegen életformával. Ha nem antropomorf ("emberforma") utazók nyíltan idejönnének Földünkre, hogyan érthetnénk szót velünk? Egyáltalán hol kezdjünk hozzá? Ennek vonzataként pedig hihető jellemrajzot kapunk a kapcsolatfelvevőkről, azaz az emberi társadalomról, hogy miként reagálna a helyzetre és annak fejleményeire. Megsúgom: nagyon esendően és gyarlón.

Egyik kedvenc felvetésem az Érkezésből a Sapir-Whorf hipotézis, vagyis hogy ha egy másik nyelvet folyékonyan értünk-beszélünk, a gondolkodásunk is ahhoz a nyelvhez igazodik. Én pl. kvázi mindennap hallgatok angol nyelvű szöveganyagot, és ilyenkor gyakran kapom magam azon, hogy átáll a szóképzésem. Régebben hajlamos voltam minél több dolgot idegen szóval kifejezni. Minden nyelv szerves része és lenyomata a kultúrának, amit egy-egy nép/faj kialakított; van úgy, hogy egy idegen szónak rokon értelmű megfelelőjét se találjuk anyanyelvünkben, nemhogy az 1:1-es párját.

Képzeljük el, hogy egy távoli galaktika sokkal "ébredtebb" fajától tanulunk nyelvet! Aminek teljesen más a fogalomkészlete, a testfelépítése meg pláne. Hány alapfogalmunkat kéne módosítani, hogy áthidaljuk a gondolatcsere szakadékát? Sznobnak fogok tűnni, de ez az egyszerű felvetés jobban kimozdít engem a komfortzónámból, mint a legvadabb effektorgia vagy stílusbűvészkedés. 

Két táborra oszlik az Internet erről a produkcióról: 

1. egyikük hozzám hasonlóan imádta provokatív sci-fi-ként és minimalista drámaként, 
2. míg mások szerint csak komolykodó szituációs játék, ahová beszúrták a tragikus szülő kliséjét, hogy meglegyen a személyes szál. 

Utóbbit egyszerűen nem érzem igaznak. Úgy láttam, hogy Amy Adams alakításából egy valódi személy bontakozik ki. Louise Banks semmiben se hasonlít a különc filmes "zsenikre": elfogulatlan, értelmes és gyakorlatias; szakterületén megtanult a megérzései mentén összefüggéseket keresni. Keveset tudunk a hátteréről, de az súlyt és világos szerepet kap, és a nő erős érzelmi középpontot nyújt a történetnek. Emlékképei a rákos kislányáról sem csak szimpátiakicsikaró fogás: a filmvégi csavar és a mondanivaló is szervesen kapcsolódik hozzá. Erről majd még szót ejtek...

Szóval Louise egy középkorú nyelvészdoktor, aki már kormányzat-közeli köröknek is végzett fordítói munkát. Magánemberként viszont igen magányos: előadásait kevesen látogatják, nincs közeli kapcsolata úgyszólván senkivel. Mint a tavalyi Sicario-ban, Villeneuve itt is egy okos női főszereplőt dob be számára ismeretlen közegbe, hogy mi is vele együtt fedezzük föl annak titkait. Először úgy tűnik, hogy gyereke halála óta először kap igazi célt az életébe, mikor a haderők felkérik őt és Ian Donnelly elméleti fizikust, hogy fejtsék meg az idegenek kommunikációját. De összesen 12 űrhajó landolt a bolygó külön pontjain, és a külföldi kormányok nem éppen együttműködőek.  

Tehát a 2 óra nagyobbik fele a kapcsolatkiépítésről szól, és lebilincselőnek találtam azt végigkövetni. A legelején picit esetlennek tűnt, hogy a nő jobb híján "EMBER"-feliratú táblával és mutogatással indít. Utána aztán belegondoltam, hogy így nem köntörfalaznak, hanem egyből a lényegre térnek, ahogy a bázison is elvárják tőlük. Tetszett a bátor húzás Louise részéről, hogy leveszi védőruháját: emberként bemutatkozva még egyformák voltak, de most már egyénként, a saját nevében kér és kap válaszokat. 

Imádom az ötletet, hogy a hétlábúak vagy heptapod-ok tintakörmintákkal fejezik ki nyelvrendszerüket. És csak helyeselni tudtam, mikor utánanéztem, hogy a készítők külön nyelvet dolgoztak ki, ezzel is valódibb összképet adva a folyamatnak. A hektapod "nyelv" nem lineáris (egyirányú), egyes mintának nincs egyértelmű emberi (angol) olvasata, és a két idegen gázfelhőbe burkolva, falon át érintkezik csak Banks-ékkel. A készítők mégis elérik, hogy a két idegent, becenevükön Abbot-ot és Costello-t minden szokatlanságukkal együtt hús-vér, ártó szándék nélküli lényeknek lássuk, ahogyan Louise. Sajnáltam, mikor később Costello közli vele, hogy Abbot haldoklik.

Szerencsére a készítők nem tévesztik össze a "gyarló" és az "ostoba" szavakat, mikor az emberoldal konfliktusait taglalják. Az idegenek jelenléte érthetően bizonytalanságot, félelmet kelt a világban. Odahaza felborul az értéktőzsde, akadozik az ország működése: infláció, lázas élelemhalmozás, tömeghisztéria, stb. Közben Kínában Shang tábornok hadüzenetet küld a hektapod-oknak, mikor üzenetükből napvilágra kerül a "FEGYVER"/"ESZKÖZ" szó. Örülök, hogy a kínai tudósokat sem állítják be hozzá nem értő kontároknak. Míg Louise az írott nyelvet, Ian a matematikát, addig a kínaiak főleg a játék fogalmát használják viszonyítási alapnak, nem ismerve föl, hogy a háború is leképezhető egyfajta "játszmaként". 


Szíven ütő, mennyire süket a bázis személyzete az észérvekre, mikor Louise próbálja telefonon elérni Shang-ot, nehogy az ténylegesen is rátámadjon az idegenekre. Az 1. félidőben még az idegenekkel szót érteni volt a cél; innen oda jutunk, hogy ez más országokkal, sőt tulajdon honfitársainkkal is szinte képtelenségnek tűnik. Ez adja a film üzenetének igazi élét. Amilyen egyszerűnek tűnhet a kötetlen bizalom mint elképzelés, annyira bonyolult és nehézkes kivitelezni azt a hivatalos ügyintézés, sőt az emberiség szintjén.  


Még egyet is tudok érteni azzal, ahogy a mű jellemez minket, embereket. Mert tényleg ilyen éretlenek vagyunk civilizációként: az ösztönös beidegződés nélkül, hogy az "idegenben" a fenyegetést keresgéljük, még mindig kiszolgáltatottak volnánk. Ezért durvul el dominószerűen a közfelfogás: a válságtüneteket sem orvosolja, csak terjeszti a vallás, a politika vagy a média. Az Érkezés áthúzza a tűfokon a cérnát azzal, hogy ezt mégse szánalmasnak vagy röhejesnek látja a néző, csak szomorúnak. Míg a lakosság és vezetőik is kommunikációt akartak, ezt épp a görcsös kockázatfóbiánk teszi tönkre félúton. Ahogy Weber ezredes mondja: "Olyan csoportnak jelentek, akiknek első és utolsó kérdése: Miként használható ez föl ellenünk?"  



Nem bírt csillapodni az agyam, mikor jött a csavar az időanomáliáról! Louise képeket lát a lányáról, s ezt használja mankónak, ha megakad a szótárkészítésben. Nemcsak jobban érti és becsüli a hektapod fajt élő entitásokként, de tudata éppúgy kezdi felrúgni az idő egyirányúságát, mint a nyelvük: kiderül, hogy emlékei nem a múltról, hanem a jövőről szólnak, és hogy kislánya apja nem más lesz, mint Ian. Nem tudom, mennyit módosított Eric Heisserer író a kisregény tartalmán, de nekem ez már minőségi forgatókönyvírás.

Mázlim lehetett, mert a moziteremben egyszer se gondoltam Robert Zemeckis Kapcsolatára, amivel a legtöbbször hasonlítgatják össze az Arrival-t. Ugye ott is 

1. egy érzelmileg érintett kutatónő lesz kulcsszemély a kapcsolatfelvételben;
2. ott is akad egy elméleti szakértő férfi, aki mellette áll, hogy segítse;
3. és ott is keresztbe tesz feladatának a hisztérikus közvélemény + a felettes szervek kishitűsége. 

Az Érkezésnek szerintem kiforrottabb a tónusa, míg Zemeckis a vége felé már egy csöppet fantasy-területet súrolt az időn kívüli dimenzióval. Nem mondok rosszat arról a produkcióról sem, csak ennek valahogy felnőttesebb a hangvétele.

Annyira pihentető volt egyáltalán ránéznem erre a nyári ál-sci-fik effektbazárjai után! Bradford Young operatőr képei és Jóhan Jóhannsson duruzsolásszerű dallamai csodásan festik meg a nyugtalan, szorongató hangulatlégkört, ahogy Banks és csapata megközelítik a földönkívülieket. Eredeti a hosszúkás kagylóforma az űrhajókhoz, és nem is csak végig egy helyben állnak, mint a 2001: Űrodüsszeia monolitjai. Nincsenek betagolt, a jármű gépiességét hangsúlyozó részek rajtuk, mint a Star Trek-, Star Wars- vagy Alien-űrhajóknál. Szűkmarkúan bántak a számítógép keltette képi behatással, amit pl. Chris Nolan munkáiban is csak dicsérni tudtam.

Mindössze két apróságon akadt fönn a lelkesedésem. Az egyik, hogy az eurázsiai országokat picit démonizálja a történet. Éppen Kína jár elöl példával agresszív reagálás terén, és Oroszország az első, aki osztja álláspontját. Pont az a két ország, melyek világpolitikai súlya vetekszik az USA-éval, csak gyakran nem úgy táncolnak, ahogy amaz fütyül.
Megmosolyogtam még, ahogy szót ejtenek az én hazámról: "Még a magyarok is elnevezték." 

Kivehetően szürkébb Jeremy Renner alakítása Ian-ként, mint Amy Adams-é. Nem jobb vagy rosszabb a többi mellékszereplőnél, csak célszerű lett volna, ha valamivel érdekesebbre írják meg, hisz ő lesz majdan Louise kislányának apja. A forgatás 2015 június közepén kezdődött, épp az Amerika kapitány: Polgárháború befejezése után; talán a színész még nem igazán rázódott bele az elméleti tudós bőrébe. 

Villeneuve a Sicario után ismét bizonyított nekem, rendezéseit ezután és visszamenőleg is figyelni fogom. Az Érkezés a legokosabb sci-fi a Csillagok között óta, de annál jobban összefogott, és kevésbé szentimentálisan adja tudtunkra üzenetét. Szembesít minket a gondolkodásunk korlátaival, amiktől nem szabadulhatunk, míg nincs merszünk a megérzéseinkre is hagyatkozni - úgy önmagunkban, mint egymás között. 

Ötöst adok rá.