Ne nézz fel! (2021)

„Meg kell értened: 

a legtöbb közülük nem érett meg a valóságra. 

És sokuk úgy megszokta, 

oly gyógyíthatatlanul függ a rendszertől, 

hogy foggal-körömmel védeni fogja.” 

Elképesztő… a hazámat láttam ebben a filmben! És nem úgy értem, hogy mint forgatási helyszínt. A civilizációs gúnyrajzra értem, amely kiszínezve ugyan, de fájóan erősen ragadta meg a gyakorlati viselkedését az embereknek zömének. Ráismertem a mai világunk üvöltő lelki-szellemi pöcegödrére, amit a gyakorlati életünk szinte összes területe/szintje visszatükröz:

• a kötelezően hazug média, amely valóságos álomvilágban tart minket,
• a köpönyegforgató, posztjaik helyett karót érdemlő politikai elitek,
• a logika észérveit függöny mögött leszaró államapparátus
• és a válság idején alkotóelemeire széteső, birka tömegtársadalom.

 

Kate, a michigan-i egyetem hallgatója távcsővel egy új üstököst fedez föl. Igen ám, de témavezető doktora, Randall Mindy professzor kiszámítja, hogy a rögpályája pont telibe kapja a Földet, és mivel mérete azonos a dínókat kinyíró űrkaviccsal, fél év múlva itt az armageddon. A döbbenet pillanata mégsem ez, hanem az, ahogy a hivatalos szervek reagálnak rá: az elnök asszony és a kabinetfőnök megmosolyogják, a sajtó és a tévéadók meg sokáig közröhej tárgyává teszi a két kutatót és az üstökösüket is.

Imádkoztam a múltban egy jó velős szatíráért, mely porig alázza a katasztrófafilmek kétszínű kliséjét, miszerint nagy válságban az emberek – mindegy, mi a munkájuk vagy státuszuk – egyből összetartóvá és hősiessé válnak, főleg ugye az Amcsi Egybegyúrt Államok területén. Egy nagy túrót! A teljes pusztulás árnyékában is csak mentális komfortzónánkat féltjük – az anyagiról is nem szólva –, és aki a valós veszélyre próbál figyelmeztetni minket, lekezeljük, hogy: „Ó, túlreagálja!” „Á, ez egy összeesküvés-elmélet-hívő!” A cselekvést pedig vakon külső intézményekre bízzuk, amik elvileg azért vannak, hogy "kompetens szakértőkként" mindent jobban tudjanak az átlagparaszttól…!

Már a bevezető alatt átjött, ahogy ismerkedtem a Ne nézz fel! hangvételével, hogy Kate és Randall repcsiútja a Fehér Házba egy nagyobb utazás része: az övék és a néző útja le a nyúlüregbe, a világbolondéria Csodaországába. Két értelmes ember találja magát a szürreális köztéboly kellős közepén; Randall és Kate addig el nem tudták képzelni, hogy a nagy nyilvánosságot odakint ennyire jobban érdekli egy hír körítése, mint maga a hír,  holott az súlyosabb nem is lehetne! Ahogy azt sem, hogy hazájuk „választott vezetői” a lehető legsúlyosabb vészhelyzeten két pofára nyerészkednek a pórnép háta mögött.

Bár a film úgy kb. 10-15 perccel tömörebb is lehetett volna, végig egyszerre baromi tanulságos és veszettül szórakoztató lekövetni, ahogy szakaszokban fajul el a helyzet, és változik Kate-ék fogadtatása: az általános közönyből a megalázó lenézésbe vált, az elismertség piedesztáljáról a nyilvánosságtól való eltiltásig. Adam McKay rendező – akinek nem ez az első éles társadalomkritikája – pont jó arányt lő be a realista viselkedéstan és az abszurd túlzás között: egy nem-paródia meg tudott nevettetni olyan jelenettel, hogy egy ártatlan nőt a fején zsákban elhurcol a titkosszolgálat. Azt pedig szívemből imádtam, mikor az épp közkedvelt profnál is elszakad a cérna, és a kamerába harsogja, mekkora elmebeteg cirkusz az egész!

Parádés színészi alakításokon derülhetünk itt: nemcsak minden főbb figura bőrében A-listás színész brillírozik, a film is jól tudja használni őket. Leonardo DiCaprio és Jennifer Lawrence először furán hatott értelmiségi mentor-diák-duóként, de az őrültek háza körülöttük hamar túllendített ezen. Meryl Streep és Cate Blanchett viccesen ellenszenves nőszemélyeket formál meg: a karrierjétől vak populista politikus néha azért irritáló jelenség volt, de a kereskedelmi adó ribanc műsorvezetője fergeteges szövegeket ad elő – jobbára kamerán kívül. Ron Perlman morcos "háborús hőse" külön dísze a bagázsnak.

Egyedül a befejezés az, ahol kicsit kraftot veszít a rendezés: Kate Randall családjával a házukban várja be a világvégét, míg az elnöknő és a többi elitista az űrben lefagyasztva várják ki szó szerint az édent. Egyrészt a vizuális effektusokon lett volna mit csiszolni, másrészt nem értem, Randall miért passzolta az ajánlatot, hogy ő a családjával és Kate-tel a túlélők közt lehet. Persze: szatíra, oké! De ő és Kate eddig úgy illettek a mű szatirikus világába, hogy a józan észt képviselték. Saját szemszögükből nem akarnák a legjobbat, azaz a túlélést a számukra fontos pár főnek? Nem a happy end-et hiányolom, csak ez a poén valahogy fölöslegesnek tűnt a számomra.

Biztosra veszem, hogy nagyon megoszlik majd a közönség véleménye róla; nekem a Ne nézz fel! egy pompásan csípős sci-fi-vígjátékként maradt meg. Önfeledten parádézik az emberi idiotizmuson, és valósággal a képünkbe ordítja, mekkora hülyék gyülekezete vagyunk közösségként: ha egy mindenkit érintő, nagy fenyegetés adódik, a nagy tömegeknek még a tudomásul vétellel is gondjai vannak, nemhogy a társadalmi szintű megoldáskereséssel. Abszurditással fejezi ki üzenetét, de ki-ki maga döntse el, hogy szerinte mennyire is közelít a film karikatúrája a valós állapotokhoz!

Nem rémlik így fejből, hogy egy Netflix-produkcióra valaha is 5/5-öt adtam volna, mindenesetre most megteszem. Instant kedvenc, a maga keserédes módján.

Mamma Mia! 2. - Sose hagyjuk abba AZ AGYZSIBBADÁST!

Ez most a szokottnál (is?) szubjektívebb kritika lesz. Egy fim Mamma Mia! címmel nem az a fajta alkotás, amit érdemes külön jelenetekre boncolgatni. Vagy egybefüggően működik valaki számára, vagy sehogyan, mivel minden jelenete ugyanazt a pofonegyszerű képletet köteles szolgaian követni: táncdalok, átvezető párbeszédek, majd újfent táncdalok. És ahogy a cikk címéből is lesüt: egyértelműen az utóbbi, vélhetően kisebbségszámba menő csoportba tartozom. Ki nem állhattam az első Mamma Mia!-t, és ki nem állhatom a folytatást sem.


A Mamma Mia - Sose hagyjuk abba nem azért landol nálam az év egyik legrosszabb, szabályosan lebetegítő filmélményei között, mert musical. Nem szeretem ezt a műfajt, de ez még nem volna rá mentség. Nem igazán érdeklődöm az ABBA-slágerek iránt, de ez sem lehetne kibúvó. Az meg még kimondottan boldoggá is tett, hogy ezúttal Meryl Streep-et is hanyagolták: a történet szerint Donna Sheridan már 1 éve, 4-gyel az első rész vége óta elhunyt. 


Azért gyűlölöm ezt a filmet, mert egy nagy hülyeség. Csak így nyersen: hülyeség. Infantilis, bájolgó, visszataszítóan kétszínű szappanopera-reklám, konfliktus nélkül, bölcsödések értelmi színvonalára szabva - ugyanúgy, mint az első Mamma Mia egy évtizeddel korábbról. 2 órát vett el az életemből, és arra használta fel, hogy a szívemet és az elmémet felváltva kínozhassa.

Alibinek sem megy el a mű múltban és jelenben felváltva zajló "története", nem létező karakterei pedig második otthonra lelnének a Star Wars Holiday Special-ban. Sophie Sheridan, a vidámkodó másik főszereplő egy pihent agyú, felszínes csitri, akit képtelen voltam akárcsak emberbaráti szinten is kedvelni, és ugyanez állt mindenki másra a Mamma Mia! 2.-ben. 





Annyira mesterkélt és cukormázas az egész mű hangulata, hogy semmi nem tudta megragadni a figyelmemet abból, amit látok és hallok. Ezért sem érdekelt a múlt és jelen idősík fölösleges, fakezű és idegelő váltogatása a narratívában: felváltva látjuk Sophie téblábolását, illetve a fiatal Donna Sheridan utazgatásait egzotikus helyszíneken. 



Donna múltja összefoglalható ennyivel: egy élményekre éhes ostoba tyúk, aki nemrég szabadult az iskolapadból, fel-alá kalandozik a Földközi-tengeren, több ízben bepasizik sztereotípiának is szánnivaló palikkal (ugye emiatt lett 3 potenciális apja a gyerekének), és valami miatt mindig dalra fakad. Nem tudom, anya vagy lánya-e a felületesebb sablonlény. Hab a tortán, mikor a jelenben Sophie felfedi a saját pasijának, hogy terhes, és már "érti, milyen érzés volt ezt az anyjának átélnie". Ez a párhuzam nemcsak telenovellákat alulmúlóan gyönge, de valahogy még külön bizarrnak is hatott, mikor elsütötték. 

Az 1. részhez képest kicsit kevésbé fogta föl kínzókamrának a fülem, ahogy előadják a filmbéli slágereket. És nem először írom ezt, de számomra a musical formanyelve azért sem kompatibilis a filmmel, mint művészeti ággal, mert szándékosan, élesen - és többnyire potyára - megtöri a film belső terét és atmoszféráját. Kilök engem a film tartalmából és világából, ugyanúgy, mintha a sztorit túl sok oda nem illő fan-service-szel töltenék meg. Próbáltam eleinte odafigyelni a dalszövegekre, de a legelemibb szinten sem érintett meg vagy maradt meg bennem bármi belőlük. 


  

A Mamma Mia!-franchise-t én legföljebb audiovizuális trenírozófilmként merném ajánlani a fiatalkorúak börtönébe. Ugyanaz a bűnhamis, csordultig idillizált romantikus dalfesztivál, mint az elődje, legfeljebb a ripacssági faktora kisebb valamicskét. Könnyen lehet, hogy régimódi az ízlésvilágom, de a szüntelen, öncélú dal-tánc-parádé nálam a reklámipar berkeibe való, nem pedig a mozgókép világába. 

Mamma Mia!

Hobbikritikusként rossz szokásom, hogy ha istenigazából utálok egy filmet, gyakran teret se hagyok a lehetőségnek, hogy valaki - minden érvem, hitem és indulatom dacára - esetleg pozitív élményt kapott attól a filmtől. Tudom, hogy ez helytelen és végletes hozzáállás. Nincs jogom elítélni azt, ha pl. egy néző imádja az ABBA-együttes slágereit, és már ezek miatt jó érzéssel nézi végig a Mamma Mia!-t. Még akkor se, ha romhalmaz történetében a szereplők egy serpenyő IQ-jával és egy részeg Broadway-parodista énektehetségével vannak megáldva. Táncukról nem is beszélve...

A 20 éves Sophie Sheridan házasodni készül, de szeretné, ha sosem látott apja vezetné az oltárhoz. Ezért anyja, a szállodafőnök Donna naplója alapján 3 meghívót küld a 3 lehetséges apjának. Ahogy megérkeznek a kis görög szigetre, mindhárman igyekeznek elnyerni mind Sophie, mind Donna szimpátiáját.

Nem tudom, vajon a karakterek vagy a zenei betétek használata kiborítóbb-e. Külön veszem őket, mert mindkettőnél égig ér a baj.

A színészek hanghordozása hentesmunkát végzett a dobhártyámon, valahányszor dalra fakadtak. Nemigen hiszem, hogy sikerült volna egyszer is normális énekhangot kikeverniük. Volt továbbá egy visszatérő hang, amit nem is értem, mi célból adtak ki a szereplők. Valahányszor csajok üdvözlik egymást egy jelenetben, mindig olyan nem emberi hangot adnak ki magukból, ami talán a kasztrált hiénák virnyákolására emlékeztet. Nem értem, miért hiszi Phyllida Lloyd vagy más rendező, hogy a "csajos filmekben" a nők vagy tinilányok mindig csak efféle hangon örvendezhetnek, illetve lehetnek nagyon izgatottak.

Közük nincs a dalok többségének a szituációhoz, amelyből kibuggyannak. Nyilván az volt a lényeg, hogy minél több ABBA-számot beletömjenek a műbe. Ha pedig egy dalnak esetleg van is köze a jelenetéhez (pl. Donna vágya, hogy luxusban éljen, és ne szállója javítási költségeit nyögje) -, olyan megjátszott már ránézésre is, ahogy előadják. Persze, ha szól a zene, nagy energiával táncikálnak - olykor tömegben a sziget többi lakójával. Baromi nehéz ebbe átszellemülni, ha ennyire kaotikus, önalázó bohóckodás az emberek viselkedése. Rengeteg félpucér hapsit mutogatnak a tengerparton, akik kötelezően körbe rajongják valamelyik női főszereplőt.

Csecsemőagyú női és Ken-baba férfi sztereotípiákat kell eljátszania neves színészeknek. 1 érdekes jellemvonás nem szivárgott beléjük; még amikor bánatosnak kellene lenniük, akkor is agymosott vigyorgásba szorul az arcberendezésük. Áll ez a 2 legnagyobb húzónévre is: Meryl Streep-nek játéka és éneklése egyaránt ripacsos, Pierce Brosnannek csak az utóbbi. Donna és a lánya között alig pislákol valódi interakció; az állandó műmosolygás és elbarmolt fahumor jelzi nagyon ékesen, mennyire nem mertek a készítők bármilyen mélyebb szálat vagy ötletet beengedni a történetükbe.

Alighanem mégis szegény Amanda Seyfried járt a legrosszabbul a szereposztásnál: Sophie a leghajmeresztőbben síkidióta csitri, akit nem mészárszékhez, mintsem oltárhoz volna ésszerű vezetni. Az egész vékonyka cselekmény lényege, hogy Sophie rövidesen hozzá fog menni ehhez a Sky nevezetű palimadárhoz.

És mikor végre elérkezik a nagy nap, megrendezik a költséges templomi esküvőt, mit tesz a boldog ara?

"Sky! Még ne házasodjunk össze! Csak tűnjünk erről a szigetről, és menjünk világot látni! Oké?"

"...Szeretlek."

És hogy: "Ne hagyjunk kárba veszni egy jó esküvőt.", Brosnan apajelöltje ott helyben elveszi Streep Donnáját. A filmbéli vendégekkel együtt én is tapsoltam, de nem a meghatottság miatt. Inkább a bravúrtól, hogy az írók nyugodt lelkiismerettel firkáltak ilyen redva, cukor(máz)beteg befejezést, tudván, hány ország mozijaiban fogják ezt pénzért látni az emberek. 

Nem először döngölök földbe egy 2008-ban kikerült csajos vígjátékot. De a Mamma Mia!-nál külön fájdalmas, hogy teljesen feleslegesen, gondolkodás nélkül halmozták fel benne egy zenekar számait. Ez a film csak arra kellett, hogy mozgóképes porhüvelye legyen tucatnyi slágerdalnak, ezt kár is volna tagadni. Ennél bóvlibb, háborodottabb táncfesztivál márcsak akkor lett volna a Mamma Mia!,

ha egy egzotikus sziget helyett színpadon adták volna elő az egészet - ahogyan pl. a Tini Nindzsa Teknőcök túrakoncertműsorát a 90-es évekből.

5-ös skálán 1-est adok a Mamma Mia! mozgóképes változatára. Mint romantikus vígjáték egy katasztrófa, musical-ként pedig nem kicsit idegtépdeső.

Az Adó (Az emlékek őre)

Roger Ebert: "Egy film nem arról szól, amiről szól, hanem hogy MIKÉNT szól róla."

Most már biztos: Hollywood-ban az ifjúsági regényadaptációk átvették a képregényfilmektől a vezetést a "Legkönnyebben megerőszakolható filmzsáner" címéért folytatott versenyben. Kialakult egy új módszer, mellyel már nemcsak fantasy-ként adhatóak el a szerelmi történetek, hanem sci-fi-ként is:

1. Fogj egy, a mai világunktól nagyon "más" antiutópiát és egy serdülőkori románcot, 
2. préseld egybe őket, látszólag egyenrangú problémaforrásként a főszereplő életében,
3. a lehető legtriviálisabb sorsutat vázold fel nekik, amit az óvodás is bírna követni, 
4. majd ezt néhány feltűnő látványelemmel tűzdeld meg.

Ezzel azt az illúziót kelted, hogy önálló, a könyveredetijeikhez méltó művek érkeznek a filmszínházakba - nem ugyanaz a gyenge áru más néven és csomagban.

Jonas egy fekete-fehéren érzékelt, falanszteri kolóniában él, ahol nemzedékek óta abszolút egyenlőségben és ellenőrzöttségben élik le életüket az emberek. Felnőttkorba lépésük napján Asherrel és Fionával permanens munkájukra osztják ki őket, Jonas kapja a legnagyobb megtiszteltetést: ő lehet a következő "emlékek őre", és mint ilyen, megkapja mindazt az ismeretet, amit a kolónia előtti, elfeledett idők hordoztak. Ám ezt a tudást megkapva ráeszmél, hogy egy alapvetéseig torz világ tartozékai ő és az összes ember - aminek véget kell vetni.

Fél órán belül fél tucat olyan alkotás bújt elő a saját emlékeimből, melyek vonásait mintha ollóval vágták volna ki, és ragasztózták volna össze Az emlékek őrében:

1. A kolónia kinézete és a hófehér ünnepi ruhák látványa A Sziget TV-reklámját hívta elő bennem: "EGY TÖKÉLETES VILÁG." "AMI TÖKÉLETES HAZUGSÁG."
2. Vasszigor írja elő minden polgár érzelemmentességét, ahogy az Equlibrium-ban.
3. Mátrix: agytröszt mentor tárja fel a hüledező kiválasztott ifjúnak a tágabb valóságot.
4. A felnőtté válással a friss felnőttek új csoportba lesznek rangsorolva, de a főhősben feltűnően lappang a különlegesség. Aki elbukik, az kivágódik a határon túlra, ahol ki tudja, mi lehet. Kell még utalás A beavatottra...?
5. Meryl Streep Elöljárója egy telenyugtatózott Cruella deVilnek felel meg a 101 kiskutyából.
6. Jonas vízióinál pedig szakasztott olyan, NatGeo-szerű természetfotókkal dobálóznak, mint Luc Besson Lucy-jában.

Nem hiszem, hogy Lois Lowry kétszeres Newbery Medal-díjas írónő ilyennek álmodta volna meg művét a mozgókép világában. Nem az egyes részleteket nézve (pl. Jonas ott nem 18, hanem 12 éves), hanem úgy nagy egészében: tartalom, koherencia és üzenet szerint. Az 1993-ban napvilágot látott regény több milliós példányszámban kelt el, és 3 folytatást ért meg. Én nem olvastam. De az Örökítőt játszó Jeff Bridges igen: évekig készült a filmváltozat rendezésére, melynek végülis "csupán csak" az egyik főszereplője és producere lett.

Mindezek után nem értem, hogy akár Lowry, akár Bridges hagyta, hogy ez a sokak számára jelentős olvasmány úgy manifesztálódott, ahogy. A The Giver ugyanazt a színvonalat képviseli, mint évfolyam-társa, a The Divergent, és kb. ugyanazt a figyelem-ráfordítást is kapta készítőitől. Egy slendrián, iratmegsemmisítőbe való szkriptre erőltetik rá megint a tinirománc-formulát, míg a rossz rendezés miatt a sztori kártyavárként billeg, az aktorok pedig élettelenül kísértenek a rájuk osztott szerepükben. Kivéve talán Bridges-t, akinek pont a történetben elfoglalt szerepe miatt jut egy kevés mozgástere.

Néhány jellemző gyorsan erről a közösségről. Ugye arról fogalmuk sincs, mi volt az "egyenlét" társadalma előtt. Nincs tulajdon, nincs külön öltözködés, vezetéknév. Az emberek nem ismerik az érzelmek, a művészetek, a szeretet és a fájdalom fogalmait. Mindenkit egy véridegen családegység kötelékébe osztanak be, ami egy bizonyos életkor után felbomlik. Ismeretlen az otthon és a vágy fogalma is.

Naponta minden polgár köteles egy injekciót kapni, ami érzéseiket elsorvasztja, nem érzékelik a színeket. A külső éghajlat-szabályozás miatt hó sem létezik. A közösség határán túl lakatlan környék, a Máshol van, és ennek is van egy külső gyűrűje, amin túl nem ismer senki semmit. És bár nem ismerik a halál fogalmát sem, valójában halált jelentő eljárás, amikor "elveszejtésre" ítélnek valakit. Ja: és az Elöljárónak mindig igaza van.

Mindezt a háborúk, éhínség és szenvedés kiiktatására, ahogy a régi világra gondolnak.

Egy disztópikus világnak legalább egy minimális mértékig élhetőnek, célszerűnek, tisztességesen megindokolhatónak kell érződnie a néző számára is! Ez az, amit századunk hasonszőrű alkotásai (Equilibrium, Lopott idő, Elysium, A Burok stb.) rendre elfelejtenek. Hiába hatásos egy ilyen merőben más, bizarr jövőképet ábrázolni: az egész annyira műanyag és be nem ismerten önellentmondásos, ami már a hihetőségét kezdi ki.

Utálom, amikor egy disztópia azzal próbál zsarolni engem, hogy: "Ha te ezt meg ezt nem találod hihetőnek, akkor te csakis egy fantáziátlan, elkényelmesedett emberke lehetsz." Az értelem és a logika fogalmai igenis léteznek, még itt, Jonasék élőhelyén is. Ezért is furcsa, hogy még az Elöljárók, a közösség vezetői is robotikusan üldözik a rendtől elütő, elemeket ("Jonas veszélyessé vált."), de habozás nélkül felrúgják a szabályaikat, amikor rátörnek az Örökítőre, konkrét bizonyítékok nélkül, hogy segített Jonas "lázadásában".

Működésképtelen világhoz rozsdás történetszövés dukál. Kevés jelenetnek van igazi jelentősége: Jonas kiválasztása után az Őrző minden alkalommal ad neki egy-egy újabb adagot a letűnt korok tudásából, és a fiú egyre nehezebben tudja ezeket magában tartani. Az a baj, hogy ennek ellenére sok az ismétlődés, a monotonitás, a szájbarágás. Alig fedezhető fel nyomokban a folyamatosság az egyes leckék között is. Már a furcsa világ felépítéséből egy csomó olyan kérdés vetődik föl, amely végülis megválaszolatlan marad. Mekkora a lakosság, és hogyan szabályozzák? Mely szakmákat hogyan hangolják össze szisztematikusan? Hogy működik a gazdaságuk? Ha pénz nyilván nincs is, ismerik-e az adok-kapok elvet, ami a kereskedelem gondolati csírája?

Ha már kifakadtam a fakó karakterekre, sorra is veszem őket. Túlzás nélkül állítom, hogy Alexander Skarsgard és Katie Holmes prostituálták magukat azzal, hogy részt vettek ebben: Jonas szüleiként kongóan üresek, és olyan önismétlően beszélnek, akár egy üzenetrögzítő ("Precízen fogalmazz." "Az Elöljáró biztos jobban tudja."). És az egyetlen különbözőség köztük, hogy az anyaegység legalább nem viselkedik olyan töketlen kislányként, mint az apaegység. Meryl Streep-nek pedig egyetlen konkrét funkciója, hogy valamiféle arcot adjon az Elöljáróknak és rendszerüknek. De ő is csak tartozékfigura: a múltbéli Földről való tudása kimerül néhány elkárogott előítéletben, akárcsak Jonas anyaegységéé.

Meg sem próbálom részletezni azt a románcimitációt, amit Jonas és Fiona adnak elő. Fiona levegőeszű csitri, Jonas pedig heveskedő fiú. Az egyetlen megkülönböztető élményük az a kis vízfal a téren. Valamit jól is sikerült eltalálni az írócsapatnak: miután Jonas intésére almalével cselezi ki az injektorgépet, újdonsült érzékeléseivel oda húzódik vissza, mint menedékre. Első csókjuk azonban teljesen hidegen hagyott. És micsoda szenzációs véletlen, hogy éppcsak a legvégső pillanatban menekül meg a lány a kivégzéstől "elvesztéstől".

Végül itt van Asher, az újsütetű pilóta. Nos, ő... nagyon ellenszenves. Vagy inkább "precízen fogalmazva": inkább pókereznék egy leopárddal a nyílt szavannán, ha így nem kell az ő arcát bámulnom! Olyan hidegrázó, zombiszerű arcmimikával szerepel, hogy az valami szédítő jelenség! Különösen akkor, mikor az éjszaka közepén Jonas megszökik Gabriellel, és egyszercsak ott terem előtte: furcsamód a nagy értetlenkedése közepette csak nem áll el Jonas útjából, mire az leüti. Heroinfüggőket lehetne riogatni azzal, amit ez az ő "legjobb haverja" előad itt...!

Fantomkarakterként szerepel az Örökítő háttér-sztorijában Rosemary, a lánya. Ő volt a korábbi jelölt, de 10 éve otthagyta a posztját. Hogy mi lett vele, sosem tudjuk meg, nincs jelenete. Ez a szál győzött meg arról, hogy az írók valami partidrog hatása alatt firkanthatták a forgatókönyvet. Semmi jelentősége a cselekményben, hiábavalóan emlegetik fel őt, mint tabutémát, a Jonas előtti "nagy kudarcot". Ugyanúgy nincs értelme, mint annak, hogy Jonas találkozott Gabriellel, a később halálraítélt csecsemővel, akiről sejti, hogy ő lehetne egyszer a posztutóda. Semmi kontroll nincs a szálak szövése fölött, így a jobbára elvarratlanok maradnak.

Jöjjön a befejezés. Ugye Fionát és az Örökítőt elfogják, Jonas pedig Asher győzködése révén eljut az ismeretlen vidékre, ahol a babát szorongatva kel át pusztaságon, sivatagon, havas hegyvidéken. És a baba mindez úgy bírja ki, hogy Jonas az emlékeit átadva "táplálta őt"! Fényevésről már hallottam, de emléketetésről még nem. Sőt: még azt is ép csonttal bírják ki mindketten, mikor Jonas vele zuhan a hegytetőről le egész a hóba. És ERRŐL a babáról mondták azt a dajkaközpontban, hogy "gyenge"...

Végül itt ez ötlet az erőtérről. Ha Jonas - ki-tudja-hány km gyalogút után - áthatolt északon a határon, azzal megtöri a pajzsot, valamiféle hullámot indítva el az egész kontinensen. Ettől pedig valahogy mindenki egy csapásra megkapja az ő színes emlékeit és érzékeléseit. És még a faházat is megtalálja az éneklő gyerekkórussal, akiket a legelső víziójában látott?!? Nem, ez szimbolikusan se menthető ki: a Hupikék Törpikék epizódját látjuk több millió dolláros kivitelben! Ha legalább az erőtér tompítaná az analitikus gondolkodást, mint Lakott szigetben, akkor legalább ennek volna értelme.

Egyetlen dolgot sikerül a filmnek ötletesen alkalmaznia, és ez a fekete-fehér környezet vegyítése a színészes részekkel. Különösen a piros szín kitűnése emlékeztet a Schindler listájára. A társadalom jellegtelen mozdulatlanságát látjuk ezzel a lakói szemén keresztül. De a színes képsorok egy merő rumli. Nem véletlenül hoztam fel a Lucyt: némi futólagos logika ott is pislákolt abban, ahogy egyes természetképek következtek.

A legfontosabb mulasztás, ami szerintem terheli a The Givert, hogy cseppet sem teszi vonzóvá a szürke világot, és nem bontja ki, hogy a régi világban milyen nagyszerű dolgokból válhattak mennyire borzasztó romlottságok (haditechnika, üzletből gyilkolni, kulturális különbségek, rasszizmus, vallási gyűlölködés, stb.). Világos mondanivaló ezekből a dobált képekből nem tud kirajzolódni. Nem tudtam szorítani a küldetése sikeréért, mindössze örültem neki, hogy nem rinyál sokat, mire a kapott új világképéért kész csinálni valamit. "Nem szüntették meg a gyilkosságot. Beépítették."

Hajmeresztően ostoba, pempős salak tehát a The Giver mozifilm-változata; a fekete-fehér színhasználaton kívül az egész tartalma értelmetlen. Energetikai vámpírként szívja el annak az életkedvét, aki az itteni 18 évesekhez próbál meg érzelmileg kötődni.

Jól áll neki a halál

"Ezt nézd meg! Mintha egy lyukat csinált volna a gyomrából...! Ilyet ritkán látni. 

Mármint... ha jól meggondoljuk, ez egyszerűen lehetetlen. Azok a szervek, porcok meg csontok; szóval én nem vagyok orvos, de ez egy szép nagy darab volt."

(Ping-Pong: Az Ököl színre lép)

Hatásos, ahogy Bruce Willis a laza dumás igazságosztó skatulyája ellen játszik. Ezt értékeltem leginkább mindabban, amit a Jól áll neki a halál nyújtani volt képes. Főszereplői leginkább az Addams-família tagjaihoz hasonlítanak: ők is afféle morbid, komikusan sötét emberalakok, akik hátborzongató jegyeket viselnek magukon. Személyiségükben és fizikai valójukban is.

Madeline, a Broadway hajdani sztár-színésze kétségbeesetten próbálja őrizni lassan  fakuló szépségét. Régi riválisa, Helen bosszút forral ellene, amiért a múltban rendre elcsábította a pasijait - köztük Madeline férjét, Ernest-et is. Miközben Helen a megkeseredett Ernest fejét csavarja, Madeline egy Lisle nevű rejtélyes dámától megkapja azt, ami után éveken át lázasan kutatott: az örök fiatalság elixírjét!
Az más kérdés, hogy az elixír kapcsán mik a kockázatok és mellékhatások...

Bíztató bevezető után egy derűben szegény másfél órát töltöttem ezzel a movie-val. Úgy Willis-nek mint Meryl Streep-nek ezerszer jobb szerepválasztásai akadtak ennél; utóbbi sztárnak talán ez a leggyengébb filmje, melyet idáig megismertem. Hiába használ ötletesen groteszk vizuális trükköket a 2 "főhősnő" testi elváltozásaihoz, ezek csak 1-2 helyen késztettek nevetésre. A történet féleszű és lapos, nem szól igazán semmiről, leszámítva, hogy 4 fontosabb karakter ide-oda téblábol tágas épületekben.
Hiába tudom, hogy szándékosan szabták őket karikatúraszerűre, mind a 4 szereplő sivár, felszínes, egy emberi lénynek. Teljesen hiányzik belőlük bármilyen épkézláb gondolatmenet, és ez legtöbbször sokkal inkább taszító, mint humoros. A ritka mulatságos percek egyike mikor Helent 7 évvel Ernest és Madeline mennyegzője után viszontlátjuk: az egykor vékony nő tohonya hájpacniként zabál a TV előtt, miközben a puszta testsúlyánál vonszolva próbálják kilakoltatni. Kezdettől nyilvánvaló volt nekem a fordulat, miszerint Helen is Lisle varázsitalától csinosodott újra meg.

Az egész vígjáték leginkább egy élőszereplős Tom & Jerry rajzfilmre hasonlít, csak humorérzék nélkül. Az ifjúság széruma ürügyén  a cselekmény kinevel 2 archetípust, akik kárt tenni nem tudnak egymást, csak eldeformálódnak olykor. Így aztán örökké üthetik-vághatják egymást, egy asszisztáló 3.-kal, akin levetülhet mindennek a hatása.

Elgondolásnak nem rossz, de az összkép messze túl hamis és megjátszott. Én főként azért nem tudok kacarászni Madeline és Helen rivalizálását, mert kezdettől ellenszenvesek, képzelt sérelmeken sopánkodó boszorkák. Nem érdekelt a sorsuk, nem nevettem se tőlük, se rajtuk - ellenben végig idegesített az elvakult hisztérikaverseny kettejük köztük.

Velük szemben ott van Ernest, ez a sótlan, tutyimutyi papucsférj, aki sebészorvosból ravatali hullaszépítővé küzdötte le magát. Ez a figura annyiban különb a többiektől, hogy nem foglalkozik annyit a külsejével, mint a nők. Willis próbálja színezni a közjátékot a hölgyekkel, de nem sok sikerrel. Hosszasan nézhetjük, ahogy Ernest szembesül Madeline megváltozott testi tulajdonságaival:

1. A nő legurult a lépcsőn, erre kifordult nyakát helyrerántja.
2. A klinikán nem mérnek pulzust, így az esetet csodaként értékelik.
3. Kihűlt testét pedig Ernest a szaktudásával kozmetikázza élővé.

Nyilvánvaló, hogy Ernest igazából nem a nejét, hanem a saját épelméjűségét óvja. Ugyanígy tiszta sor, hogy a 2 nő csak kihasználja a férfit, hogy az örökké "karban tarthassa" őket - még a bájitalt is felajánltatják neki Lisle-lel. És bár Ernest inkább a rövid halandó életét választja a zombilét helyett, sosem lesz több az ingatag, kesergő csicska karikatúrájától.
Teljessé teszi a tragikomikumot ernest temetése évtizedekkel később. Helen és Madeline gyér paródiái lettek még régi önmaguknak is: Lisle tanácsa ellenére nem vigyáztak magukra, és a legutolsó jelenetükben, széttört testtel vergődik a fejük a kövezeten. Tanulságos és meglepő látvány, de a humor szele valahogy újfent elkerüli.

Nem a valaha gyártott legeslegrosszabb vígjátékok egyike a Jól áll neki a halál. Attól azért valamicskét jobb. Inkább olyasféle tobzódó badarság ez, mint Dredd bíró vagy a '98-as Godzilla. El lehet éppenséggel rágódni a bizarr trió "kalandjain", de a poénoknál többet lehet a film egészének bugyutaságán nevetni.