2 hónapnyi fohászom után végre igazi, kiadós téli havazásra került sor Budapesten.
Ezt a napot választottam megtekinteni az Amerikai botrányt - utolsóként a Legjobb film kategória idei Oscar-jelöltjei közül.
Hírverésből nem volt hiány: a film 93%-os értékét tart a Rotten Tomatoes-on, és máris 3 Arany Glóbuszt tudhat magáénak, nem beszélve egyéb díjjutalmairól. Engem a lelkesedés ilyen mértékig nem fogott meg, de bizakodtam. Megértettem, hogy olyan típusú krimi-vígjátékról lesz szó, melyben tehetséges svindlerek életük üzletét fogják megjátszani, sok olyan helyzetkomikummal, mely egyszerre lesz humoros és talán kissé félelmetes. Mégis úgy tűnt, mintha a külsőségek, a sztárparádé és a 70-es évek hangulatának megidézése volna a figyelem fókuszában, nem maga a történet.
Az ún. A(RA)B(-)SCAM (="A(RA)B(-)SVINDLI")-fedőakció során az FBI egy csaló közreműködésével korrupt politikusokat ugratott be, hogy fogadjanak el kenőpénzt. Ezt az esetet színezte ki David O. Russel az American Hustle-lal, stílus és látvány terén erőteljesen megidézve a 70-es évek végét. Jóllehet, Russel művének nincs sok köze az eredeti esethez. Nemcsak az érintettek nevei mások, de maga a cím is: a tervezet régi neve American Bullshit volt, és a "bullshit" (="bivalyszar") szó többször el is hangzik a főszereplők szájából a párbeszédekben.
Irving Rosenfeld, aki többek közt hamis festmények eladásából él, élete párját találja meg Sydney Prosserben. Sidney "Edith Greensley" álnéven szeretője és cinkosa lesz egy kisstílű befektetési csalásban. Mikor az FBI karrierista ügynöke, Richie DiMaso lefüleli őket, alkut kínál: ha betársulnak egy nagyszabású lebuktatási hadművelethez, megússzák a börtönt. Az ügy egyre nagyobbodik, és mindhármuk számára élet-halál kérdéssé válik, hogy ne bukjanak le azok - köztük maffiaközeli személyek - előtt, akiknek a lebukására játszanak.
Irving Rosenfeld, aki többek közt hamis festmények eladásából él, élete párját találja meg Sydney Prosserben. Sidney "Edith Greensley" álnéven szeretője és cinkosa lesz egy kisstílű befektetési csalásban. Mikor az FBI karrierista ügynöke, Richie DiMaso lefüleli őket, alkut kínál: ha betársulnak egy nagyszabású lebuktatási hadművelethez, megússzák a börtönt. Az ügy egyre nagyobbodik, és mindhármuk számára élet-halál kérdéssé válik, hogy ne bukjanak le azok - köztük maffiaközeli személyek - előtt, akiknek a lebukására játszanak.
Az "in medias res"-kezdés után Irvin és Sidney múltját kísérjük végig, míg el nem jutunk vissza a kiindulóponthoz a jelenbe. Ez, és a narráció az elején és végén adják a cselekmény keretét. A flashback(="visszaemlékező")-jelenetek alatt Irvingék felváltva mesélnek a múltjuk fontosabb részállomásairól, néhány tanulsággal, melyet a nagybetűs életből szűrtek le. Ugyanígy az ügy lezárásakor feltráják, ki hogyan került ki az érintettek közül a "nagy játszmából".
Szemben A Wall Street Farkasával, itt nem nagymenő, lelküket eladó törtetőkről szól a mese. Irving, Sidney, Rosalyn és Richie mind átlagpolgárok, akik azonban mindennél jobban vágynak rá, hogy életük többről szóljon az alsó-középosztály szűkös életvitelénél. Ez az átfedés a motivációikban.
Sidney és Irving ugyanakkor nem igazi aljadékok: züllöttségüknek van egy határa, ami ember- és humorközelben tartja a karaktereiket. Profi hazudozók, de sosem válnak megszállottakká: Tudják, hogy csalásaik elítélendőek - törvény és morál szerint is -, ugyanakkor becsülik magukat annyira, hogy igazán kezdjenek valamit az életükkel.
David O. Russel izmos önbizalommal megáldott direktor lehet. Az American Hustle egyik bírálata alá épp ő adta a széket, mikor kijelentette: nem sokban érdekli a sztori. Az csak a séma, hogy adott legyen a műsoridő és a körülmények a karaktereknek, hogy kerekké, színpompás egyéniségekké fejlődjenek ki. Vegytiszta színészfilmről van itt szó: az aktorok improvizációja legalább annyira meghatározta az egyes jeleneteket, mint a rendezői útmutatás.
Hogy egyetértek-e ezzel? Igen is, nem is. Russel módszere kétélű fegyver: így kevésbé kiszámítható az egész, mintha panelről panelre betáblázná mindegyik figurát, illetve azt, amiként eljutnak A-ból B pontba. A spontán játék nemcsak nagyobb teret hagy a sztároknak, de - jó esetben - szervesebbé válik tőle a dolgok egymáshoz való viszonya, kapcsolódása. Folyamatosabbnak hat egy produkció, ha nem csapolják olyan gyakran benne a kreatív energiákat, abból pedig bőven akad.
Mégis: valahol ellenzem a gondolatot, hogy egy befutott rendezőnek választania kelljen sztárok és sztorik között. Olyasmi érzést kelt ez a film, mint A jogász komédizált változata: tökéletes-közeli atmoszférát teremt, de a történetvezetés annyira laza kezű és meglódult, hogy a színészgárdának kell kikozmetikáznia a hézagokat.
Szemben A Wall Street Farkasával, itt nem nagymenő, lelküket eladó törtetőkről szól a mese. Irving, Sidney, Rosalyn és Richie mind átlagpolgárok, akik azonban mindennél jobban vágynak rá, hogy életük többről szóljon az alsó-középosztály szűkös életvitelénél. Ez az átfedés a motivációikban.
Sidney és Irving ugyanakkor nem igazi aljadékok: züllöttségüknek van egy határa, ami ember- és humorközelben tartja a karaktereiket. Profi hazudozók, de sosem válnak megszállottakká: Tudják, hogy csalásaik elítélendőek - törvény és morál szerint is -, ugyanakkor becsülik magukat annyira, hogy igazán kezdjenek valamit az életükkel.
David O. Russel izmos önbizalommal megáldott direktor lehet. Az American Hustle egyik bírálata alá épp ő adta a széket, mikor kijelentette: nem sokban érdekli a sztori. Az csak a séma, hogy adott legyen a műsoridő és a körülmények a karaktereknek, hogy kerekké, színpompás egyéniségekké fejlődjenek ki. Vegytiszta színészfilmről van itt szó: az aktorok improvizációja legalább annyira meghatározta az egyes jeleneteket, mint a rendezői útmutatás.
Hogy egyetértek-e ezzel? Igen is, nem is. Russel módszere kétélű fegyver: így kevésbé kiszámítható az egész, mintha panelről panelre betáblázná mindegyik figurát, illetve azt, amiként eljutnak A-ból B pontba. A spontán játék nemcsak nagyobb teret hagy a sztároknak, de - jó esetben - szervesebbé válik tőle a dolgok egymáshoz való viszonya, kapcsolódása. Folyamatosabbnak hat egy produkció, ha nem csapolják olyan gyakran benne a kreatív energiákat, abból pedig bőven akad.
Mégis: valahol ellenzem a gondolatot, hogy egy befutott rendezőnek választania kelljen sztárok és sztorik között. Olyasmi érzést kelt ez a film, mint A jogász komédizált változata: tökéletes-közeli atmoszférát teremt, de a történetvezetés annyira laza kezű és meglódult, hogy a színészgárdának kell kikozmetikáznia a hézagokat.
Minden színész meghálálta a rendezőtől kapott mozgásszabadságot, különösen ők hárman:
- Christian Bale szinte felismerhetetlen az elhízott, kopaszodó szélhámos imidzsében, aki otthon tengődik egy zátonyra futott házasságban, adoptált kisfiát nevelve.
- Jennifer Lawrence kitör Katniss Everdeen skatulyaszerepéből: egyazon idényben alakít 16 évest, majd egy legalább kétszer annyi idős ál-dámát. Lawrence cinizmussal és fojtott elkeseredéssel ruházza fel az unott, felelőtlen háziasszony karakterét, igencsak meggyőzően.
- Amy Adams pedig nemcsak fiatalabbnak néz ki, mint Lawrence, hanem még őrajta is túltesz színészi játékban. Sidney sokarcú, sokat megjárt és jó eszű nő, aki elszokik tőle ugyan, de nagyon is képes érdek nélkül cselekedni.
Utálom az öncélú, szirupos szerelmi háromszögeket, és ez az a pont, ahol Russell szerintem túl sokat bízott a humor várható hatására. Az ugyanis nem változtat a tényen, hogy a Rosenfeld-pár élete hangsúlyosan depresszív, nyúzott és klausztrofób. Érthető, hogy Irving miért menekül belőle, ám az egy ideig vicces otthoni jelenetek hamar átcsapnak vonszolt melankóliába, és csak foglalják a műsoridőt.
Rosalyn pocsék háziasszony, aki úgy tűnhet, hogy több kárt okoz, mint hasznot (pl. kigyújt egy kvarclámpát, vagy berobbant egy mikrohullámú sütőt). Tud Edith-ről, tud Irving csalásairól, mégsem engedi őt elválni. Miért is? Kb. mint ahogy a TDK-Joker a vágásairól, úgy Rosalyn meg a kifogásairól nem tudja világosan, melyik is lehet az igazi:
- A kisfiuk, Danny felügyeleti joga miatt?
- Mert Rosalyn anyja és nagyanyja sem vált el soha?
- Mert a nő fél, hogy bánatában még feljelentené Irvinget?
- Valami bágyadt bosszúszerűségből, amiért a férfi évek óta csalja?
- Vagy dölyfből, mert Edith megadta Irvingnek azt a szerelmet, amit ő nem tud? "Megfizetsz azért, amit a családommal tettél...!"
Nem tagadom, a közjátékok zöme felvidított. A szereplők tagadhatatlanul szellemesek, és - Rosalyn kivételével - életszerető alakok. Potenciálisan nevettető egy olyan felállás, ami idővel egyre bonyolódik: egymásra halmozódnak a poénos helyzetek, és így összeadódhat a nevetőinger is, amit generálnak.
Magukban is megkacagtattak olyan másodpercek, mint:
- ahogy Richie egy mozdulattal hátrataralyozza Irving pótfrizuját,
- Richie és "Edith" előjátéka a diszkó női WC-jében,
- és különösen az, amikor a partin Rosalyn az alvilági vendégek előtt tetszeleg. Mert míg Irving és Sidney szörnyülködik a dolgon, Richie hasznosnak találja a be nem avatott feleség rögtönzését. "Nekem tetszik ez."
Máskor viszont a movie mintha maga se tudná eldönteni, hogy dráma vagy komédia akar-e inkább lenni. Egyik téren se végig kimagasló: a vegyes tónus hol működik, hol nem. A rendezőt szemlátomást nem izgatja, hogy irányítsa a dramaturgiát. Az 1. órában még könnyen felderülhet az ember, hogy 1-1 baklövést, felocsúdást vagy provokatív pillanatot a férfiszereplők mimózaságára, illetve a nők manipuláló húzásaira vezessünk vissza. Mindez rendben van.
De az utolsó harmad már kifejezetten komor hangvételű, és ezt a movie nem ismeri be. Nem sokkal azután, hogy képbe kerül Victor Tellegio, a likvidálásban jártas maffiózó, majdnem likvidálják Irvinget is, sőt kilátásba kerül a hozzá közel állók agyonlövése. Ez már túl sötét "humornak": itt kellett volna ügyelni az egyensúlyra komikum és feszültségkeltés között. Van még ennek egy másik hátulütője is Rosalyn sztorifonalánál, amire majd külön kitérek...
A krimiszál önmagában tipikus "rablóból pandúr" felállás. Dacára, hogy többször próbálnak csavarni rajta. Richie egyre nagyobb halakra veti ki a hálóját, mind nagyobb fedezetet kér főnökeitől: 1 teljes emeletet béreltet ki kollegájának, akit arab sejknek álcáznak a sáros befektetők előcsalogatására... de úgy, hogy a pali alig pár mondatot beszél arabul! Mivel a hadművelet részleteibe nem próbáltak poénaknákat rejteni - én legalábbis nem úgy vettem észre -, ez a hiba szánalmas röhej. Talán kezdő zsaruk a Lassard-akadémiából követnének el egy ilyen bakit.
Bradley Cooper DeMaso ügynöke számomra eltörpült Bale és Adams figurái mellett. Nem az ő hibája, mivel a szerepeket eleve alig írták meg, hogy a színészek minél jobban magukra szabhassák őket. DeMaso nagyon ambiciózus, olyan erős sikervágy űzi, hogy még közvetlen felettesét is orrba vágja, mikor az megvonná tőle a támogatást. Azt kapja a befejezéskor, amit megérdemel. Úgy tűnik, sikert arattak, az iroda ünnepel - míg Irving és Sidney ki nem csaklizzák a markából a gyeplőt.
Kedvenc jelenetem, amikor Edith - miután egyfolytában "fűzte" Richie-t - a heveskedő férfi reakcióját látva színt vall neki: "Richie, figyelj rám. Amit most hallasz, AZ az igazság. (...) Edith Greensley NEM létezik! Soha nem is létezett...!" Adams játéka fenomenális ebben a jelenetben, ahogy karaktere a helyzet nyomására megadja magát az igazmondásnak. Ahogy előttem más is írta: kevés színésznő vállalja, hogy smink nélkül adjon elő emberi drámát egy nagyköltségvetésű komédiában. Kicsit sajnáltam, hogy nem volt messzebbre kiható következménye Sidney beismerésének.
Nem egy helyen kusza és figyelmetlen a rendezés. Nem érdekel, hogy stíluseszköz. Néhol szembeszökő, ahogy Russell egy csomó dolgot a nézőre bíz, mondván: használd a fantáziád kitölteni a hézagokat.
Ne menjünk messzire: a filmvégi csavar. Kiderül, hogy Irving és Sidney az utolsó szakaszban a maffia javára utalta az FBI-tól kapott 2 millió $-t - ezzel mentve az életüket. Oké: a fordulat kellően belesimul az ügy eddigi csűrés-csavarásába. A probléma, hogy nincs párbeszéd közönség és film között. A néző nincs eléggé képben a lustán rendezett film szálairól, ezért csak fásultan fogadja, hogy most épp Sidney-ék vannak nyeregben, és Richie koppant. A szereplők ide-oda tologatásával Russell pontosan azt teszi, amiről annyit hangoztatta, hogy el akarja kerülni: hogy 1 nagy "játszma" köré kelljen építse a karakterei tetteit.
Lawrence alakítását ugyan méltán jelölték Oscarra (no nemcsak az övét), de maga Rosalyn karaktere felemás érzést hagyott bennem. Hiába tudom, hogy megkeseredett háziasszony, és hogy a 70-es években nem volt annyira divatos a válás, a hülyeségei legalább annyiszor voltak kényelmetlenek, mint humorosak.
Miből jött rá a partin, hogy a vörös hajú nő, akit a bejáratnál lát, az Edith? Persze, tudott a nő létezéséről, de az arcát honnét ismerte? És Sidney mikor látta Rosalyn arcát? Tudom, hogy ez sokaknak részletkérdés, de én igenis kíváncsi voltam a történetre, a részletekre, a teljes képre.
Tudom, hogy sok férfitársam imádta a fan-service-t (="szolgáltatást a rajongóknak"), mikor a 2 nő vitájakor Rosalyn szájon csókolja az elképedt Edith-et. Engem ez is dráma szemszögéből érdekelt: sokkal inkább megfogott, mikor rögtön utána Sidney a liftben zokogni látta Rosalynt a bajszos udvarlója karján.
Hogy lehet akkora idióta Mrs. Rosenfeld, hogy ugyanennek a bajszos udvarlójának kifecseg 1-1 részletet az ügyről? Mikor tudja - hiszen látta a partin -, hogy ő egy valamiféle alvilági társaság tagja, és Irving-nek épp velük volna valamiféle sötét ügylete? Maga Irving is a szemébe ordítja otthon, hogy a locsogásával kettejük, sőt a kisfia, Danny életét teszi ki a maffia esetleges megtorlásának!
Ennek kapcsán éreztem egy kulcsfontos történetlyukat Rosalyn szálában. A film legvége az, hogy Rosalyn nemcsak belement a válásba, de Irvingre és a vele újra összejövő Sidney-re bízza Danny nevelését. Mi?! Azok után, hogy majdnem kikaparták a másik szemét a mosdóban? A hiányzó láncszem itt az volna, hogy Rosalyn igazat ad Irvingnek. Abban, hogy miatta agyonlőhetik a kisfiát, és őt is! Ez a felismerés ugyanis oda vezetne, hogy igazat ad Irv korábbi kijelentésének ("Nem vagyunk boldogok, oké?"), illetve Sidney vádjának ("És manipulálod őt, amihez felhasználod a fiadat!") . Ez tenné indokolttá, hogy ilyen engedékeny a végén a párral.
A mellékszál Irving barátságáról Carmine Polito polgármesterrel logikusan kiábrándító véget ér, mikor Carmine rájön, hogy Irv bepalizta. Tetszetős, ahogy a feleségével együtt kiutálják a házukból, a férfi pedig még össze is rugdossa a bűnbánó Irvinget - mégha csak enyhített börtön is vár rá miatta.
Ez a jelenet valójában nem a barátságról, hanem a becsületről szól: nem attól leszel becsületes, hogy sosem hágod át a szabályokat, hanem hogy nem árulod el azokat, akik saját és családjuk életét a kezedbe adják. És ez hihetővé is teszi, miért áll le Irving az ügy után a csalással, ahogy a befejezéskor elmondja nekünk. Egy idő után a svindler a saját hazugságai foglyává válhat, és mégha meg is ússza a legsúlyosabb következményeket, olyan ember bizalmát is elveszítheti, aki az ő számára is fontos. Ahogy csaknem Sidney bizalmát is elvesztette az elején.
Miből jött rá a partin, hogy a vörös hajú nő, akit a bejáratnál lát, az Edith? Persze, tudott a nő létezéséről, de az arcát honnét ismerte? És Sidney mikor látta Rosalyn arcát? Tudom, hogy ez sokaknak részletkérdés, de én igenis kíváncsi voltam a történetre, a részletekre, a teljes képre.
Tudom, hogy sok férfitársam imádta a fan-service-t (="szolgáltatást a rajongóknak"), mikor a 2 nő vitájakor Rosalyn szájon csókolja az elképedt Edith-et. Engem ez is dráma szemszögéből érdekelt: sokkal inkább megfogott, mikor rögtön utána Sidney a liftben zokogni látta Rosalynt a bajszos udvarlója karján.
Hogy lehet akkora idióta Mrs. Rosenfeld, hogy ugyanennek a bajszos udvarlójának kifecseg 1-1 részletet az ügyről? Mikor tudja - hiszen látta a partin -, hogy ő egy valamiféle alvilági társaság tagja, és Irving-nek épp velük volna valamiféle sötét ügylete? Maga Irving is a szemébe ordítja otthon, hogy a locsogásával kettejük, sőt a kisfia, Danny életét teszi ki a maffia esetleges megtorlásának!
Ennek kapcsán éreztem egy kulcsfontos történetlyukat Rosalyn szálában. A film legvége az, hogy Rosalyn nemcsak belement a válásba, de Irvingre és a vele újra összejövő Sidney-re bízza Danny nevelését. Mi?! Azok után, hogy majdnem kikaparták a másik szemét a mosdóban? A hiányzó láncszem itt az volna, hogy Rosalyn igazat ad Irvingnek. Abban, hogy miatta agyonlőhetik a kisfiát, és őt is! Ez a felismerés ugyanis oda vezetne, hogy igazat ad Irv korábbi kijelentésének ("Nem vagyunk boldogok, oké?"), illetve Sidney vádjának ("És manipulálod őt, amihez felhasználod a fiadat!") . Ez tenné indokolttá, hogy ilyen engedékeny a végén a párral.
A mellékszál Irving barátságáról Carmine Polito polgármesterrel logikusan kiábrándító véget ér, mikor Carmine rájön, hogy Irv bepalizta. Tetszetős, ahogy a feleségével együtt kiutálják a házukból, a férfi pedig még össze is rugdossa a bűnbánó Irvinget - mégha csak enyhített börtön is vár rá miatta.
Ez a jelenet valójában nem a barátságról, hanem a becsületről szól: nem attól leszel becsületes, hogy sosem hágod át a szabályokat, hanem hogy nem árulod el azokat, akik saját és családjuk életét a kezedbe adják. És ez hihetővé is teszi, miért áll le Irving az ügy után a csalással, ahogy a befejezéskor elmondja nekünk. Egy idő után a svindler a saját hazugságai foglyává válhat, és mégha meg is ússza a legsúlyosabb következményeket, olyan ember bizalmát is elveszítheti, aki az ő számára is fontos. Ahogy csaknem Sidney bizalmát is elvesztette az elején.
Az Amerikai botrány tehát valóban egy szórakoztató és olykor sziporkázó bűnkomédia, bár nem olyan mértékben, ahogy sok vezető újságíró esküszik rá. Frissen tálalja témáját, a képi világ korhű, a színészek pedig brillíroznak a főszerepekben. A forgatókönyvi hézagok, a gyakran elcsúszó tónus mellett ez mégiscsak egyszeri komédia, a jól ismert "aki másnak vermet ás, maga esik bele" típusú tanulsággal. Ha magasztalni tehát nem is fogom, drukkolok a filmnek és résztvevőinek az Oscar-gálán.
Szilárd élmény és kikapcsolódás.
Szilárd élmény és kikapcsolódás.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése