Hegylakó 4. - Végjáték

"Irgalmazz fejének, nagyúr! Teljesen az agyára ment: Amerika! A sok tévézés!"

(Mortal Kombat)

Egyetlen valódi okra vezethető, miért reckírozta meg a Dimension Films egy 4. Hegylakó-movie elkészítését, remake/-boot nélkül. Az 1992-ben indult TV-sorozat sikere megadta azt a lendületet a franchise-nak, ami a mozivásznon már kihunyt 1994-re. Egy olyan mozgóképes ólpiszok után, mint a Hegylakó 3. volt, nem is csoda.

A Hegylakó 4. már egy fokkal bíztatóbb premisszával indíthatott, mint elődje.

1. Duncan és Connor MacLeod, a TV-s és mozis hegylakó közösen harcolhat egy közös ellenséggel. Akit természetesen egyikük régről ismer. 
2. A sorozat visszatérő arcai közül ott lesz Methos, az egyik legidősebb Halhatatlan; illetve Joe, a sorozatból ismert Figyelő.
3. És elvileg ebben a filmben felborulnak a Highlander-univerzum szabályai. A Figyelők beavatkoznak a Halhatatlanok játszmájába; a megszentelt földek menedéket többé nem nyújtanak. És már nem igaz, hogy minden Halhatatlan a saját életéért felel a Jutalomért folytatott harcban. (Frissítés: a Jutalom az a meghatározatlan jelenség, ami az egyetlen Halhatatlant egy magasabb létezési szintre emeli, miután már csak ő maradt életben.)

Kiszúrja az ember szemét, hogy mennyire a sztárkészletéből táplálkozik az újabb felvonás. Kivétel nélkül Christopher Lambertet és Adrian Pault mutatják a hivatalos poszterek. A formula világos. Ragadd ki a legismertebb arcokat mindkét verzióból, járkáltasd és kardoztasd őket; ha lehet, dobj be egy sematikus cselekményt, amire úgy-ahogy felfűzhetőek a küzdőjelenetek; a többi meg elég, ha külsőre emlékeztet a TV-showra.

Azt megértem, hogy a színészek miért vállalták be a dolgot. Mindegyik főszereplő legfontosabb szereplése ehhez a franchise-hoz köthető, ezt merem állítani. Christopher Lambert mindössze 2 szerepe kapott döntő többségében pozitív kritikákat, melyek közül az egyik az első Hegylakó volt. A 4. rész az ő búcsújárása, melyben karaktere meghal, a színész pedig - remélhetőleg - tisztességgel válhat el a szériától és Connor karakterétől.

Adrian Paul pedig talán már a pályán sem lenne, ha nem kapja meg Duncan MacLeod szerepét.

Hogy őszinte legyek, a film legalább fél(ötvened)gőzzel törekszik rá, hogy az első rész történetéhez hű maradjon. Connor ellensége, Jacob Kell olyasvalaki, akit ő tett halhatatlanná, mi több, együtt nőttek fel a skót Glennfinnanban. Kell örök szenvedésre kárhoztatná Connort, mivel az végzett a Kellt felnevelő pappal. Amit nem vesz számításba, hogy Connor eleve bosszúból cselekedett: a pap és az egész falu a babonás paranoia miatt űzte el a férfit faluból, anyját pedig Jacob felbujtására elvitték és máglyára küldték.

Na jó, ha már ide lyukadtam ki, akkor ezt részletezem először. Ha valami hatásos(nak nevezhető)  momentumot kellene megneveznem, akkor az itt fordul elő. Connor az anyja holttestét látva, az őt támadó babonás falusiakat kezdi aprítani, miközben tűz üt ki. Érthető reakció, és jogos az ő szempontjából. Még a jónak ígérkező jelenetek is tele vannak eresztésekkel a megvalósítás kapcsán, és ez alól a szóban forgó momentum se kivétel:

• Connor anyját miért nem hurcolták meg, már akkor, mikor őt magát elűzték?
• Miért mozog Connor olyan elcsigázottan, míg végül túl későn rohan ki anyjáért a cölöphöz?
• Mikor elkezdi a gyilkolást, miért csoszognak körülötte egyesek, amikor elvileg mindenki páni menekülésre fogja a dolgot?
• Az egész dühkitörés nem több egy-két elnyújtott kardmozdulatnál. Ahogy Anakiné A klónok támadásában.

Sorozatból moziművet készíteni, ráadásul ugyanazzal a castinggel azt a veszélyt hordozza, hogy az egész tényleg csak a sorozat egy hosszított részévé redukálódik. Pontosan így történt. A Highlander 4. - Endgame egy olcsó tévéfilm, amelynek egyetlen valódi érdeme a casting-ja. Egy aludt tej történetet sikerült összehordaniuk az alkotóknak, ráérős cselekményvezetéssel, borzalmas színészi játékkal, és olyan fennkölt, álfilozófiai beszélgetésekkel, amiket a Twilight-saga ha felvállalna.

Nem ismerték fel az Endgame készítői, hogy már a második résszel felborult az eredeti mű koncepciója. Ott a Halhatatlanok végső jutalma a halandóság visszanyerése, de mindazokkal a pluszérzékekkel, amikre szert tettek. Mialatt már ez is elég ambíciótlan elgondolás, méltóan lezárták a végén, ahol Connor rálelt a boldogságára Brendával.

Azután a sequel-ban kiderült, hogy megint vannak más halhatatlanok, Connor megifjodott, és kezdődött minden előlről. A Hegylakó 4. szemmel láthatóan nem veszi tudomásul a 2. és a 3. moziepizódot, hanem megpróbál úgy tenni, mintha létre sem jött volna az a futurista jövő, ahol Connor előbb megidősödött, majd visszafiatalodott. Érdemes megpróbálni? Igen. Mennyire sikerült? Semennyire.

A Jutalom elgondolásának lusták voltak új tartalmat adni az írók, pedig nagyon szükséges lett volna. Így, ahogy van, mindössze egy behajított slusszkulcsa a cselekménynek, hogy a Halhatatlanok tizedelni akarják egymást. A negyedik rész új szabályait is csak úgy mellékesen behajítva ismerjük meg, az egyik Halhatatlan, Kate esetén keresztül. Tisztább és funkcióképesebb összefüggésekre van szükségünk, különben nem lehet rájuk építkezni.

Tehát: mi az új, sohasem kidolgozott szabály, ami indokolja, hogy rendre utánpótlást kap a Halhatatlanok fajtája? Nos; kiderül, hogy létezik egy speciális életerő-esszencia, ami ritkán - a TV-sorozatban bezzeg egyfolytában! - veleszületik bizonyos emberekkel. Ha az illető normálisan él, rendesen megöregszik és elmúlik. Ha erőszakos halált hal, az esszencia visszarántja az életbe, és attól kezdve a szervezete akármekkora ideig abban az állapotban marad, mint a halál beálltakor. Tényleg? Így lesz valakiből Halhatatlan?
Semmi értelme úgy dobálózni ezzel a szabállyal, mintha végig ott lett volna. Csak ismételni tudom magam: a természetfelettinek - főleg ha nem egyszeri jelenség  - vonzatai, aspektusai vannak a való világra nézve. Ezek egyikének kitárgyalása már tényleg indokolttá tette volna az újabb sequel leforgatását. Jacob Kell elvileg egy gátlástalan, szabályokra fütyülő fanatikus, aki szabályos háborút visel a MacLeodok ellen. Oké: akkor miért nem tesz valami igazán grandiózus dolgot? Teszem azt... megpróbálja mesterségesen reprodukálni azt az életerőt, ami mindegyikükre jellemző? Gondoljunk bele: iparilag gyártható halhatatlanság, ami a túlnépesedést, éhezést és világháborút okozhat?

Visszatérve Kate-re: ő Duncan eltűnt felesége (mai nevén Faith). Ez is megint egy cilinderből rántott ötlet, ami a semmiből jött elő. Kate ma Kell egyik cinkosa, mert gyűlöli Duncant. Elvileg rajta keresztül válik a dolog személyes üggyé Duncan számára, ugyanakkor a romantikus szál tárgyául is szolgálna. Mással nem tudom indokolni, hogy mit keres ebben a movie-ban: kompletten jelentéktelen szereplő, ráadásul a személyisége egy kiállhatatlan sznob fúria, akit Duncannek győzködnie kell...

...Arról, hogy mekkora egy állat.

Miféle szerelmi féltés az, ahol a férj hasbaszúrja a kedvesét a nászéjszakán? Nem az. És erre az sem mentség, hogy 2-3 évszázaddal ezelőtti korban történt. Duncan teljesen önző okoktól vezérelve akarja Kate-et örök életűvé tenni, mert "nem akarja elveszíteni." Megmondom kereken: ez a legképmutatóbb elgondolás a 4 rész bármelyikéből: Duncan meg sem próbál várni, megoldáson gondolkozni, esetleg idővel felfedni az igazat Kate előtt. Ehelyett pengét döf bele, és a megdöbbent lány arcát látva hüledezik: "Istenem, mit tettem?" Aki ettől gyagyásabb, annak külön diliházat kell építeni!


Az egész romantikus szál olyan, mint egy dézsa, tele bugyuta cinizmussal. Hadd mutassak be egy hosszabb idézetet arról, miként kér bocsánatot Duncan MacLeod egy számára fontos nőtől, akin erőszakot vett.
Készen álltok?
Tessék:
"Tudom amíg csak élsz van esélyem rá, hogy egy nap... megbocsátasz. Évekbe telhet. Eheh, évszázadokba. De attól még élni fog bennem a remény. Ez a halhatatlanság egyik előnye. Mindig van holnap. Még számunkra is."
Ettől csak László király bocsánatkérése volt léhább a Sacra Coronában.

És mi a pláne abban, ahogy a legvégén kiderül: Kell mégsem végzett Kate-tel, mikor levágta a másik 5 követőjét? Duncan is érezte a követők lekaszabolását. Szóval mire föl ez a hirtelen irgalom? Joe elmondja Duncannek, hogy a Figyelők külön számítógépes nyilvántartást vezetnek a megfigyeltek áldozatairól, és hogy Kellnek addig 661 áldozatáról tudtak (több, mint a két MacLeud-nak együtt). Ez most a Jelenések Könyvének 666-osára akarna asszociálni?

Azonkívül még egy apróság: Methos 5000 éves, ezt Duncan maga mondja ki. És elvileg minél több társuk életerejét szerzik meg, annál erősebbek a Halhatatlanok. Nem lenne túl nagy kérés megemelnie a hátsóját, és a küzdőtéren segíteni Macleodéknak? 

A közös flashback-ek Connor és Duncan múltjáról illusztrisak kinézetre, és ez legalább azt hihetővé teszi, hogy régóta ismerik és becsülik egymást. Connor talált rá a friss Halhatalan Duncanre a csatamezőn, ő tanította meg vívni, egy ideig vele járta a világot, illetve átadta az életfilozófiáját a reményről és tisztességről - amit aztán a jelenben elhagyott.

Drámainak szánt vívódás kíséri Connort végig a műsoridőben. Először is: itt van Rachelnek, egy szőke nőnek a megölése, akit Connor a gyerekkora óta támogatott. Az első filmben is volt egy idősödő hölgy, aki a főszereplő mellett állt. Sajnálom, de nem tudott meghatni egy olyan karakter hiánya, akit 1 percen keresztül ismertem, és a puszta behozatala átmásolás a szériaindító alkotásból.

A halála kapcsán persze Connor meghasonlik, és visszavonul egy Menedék nevű, több évezredes Halhatatlan-zárdába. Ezen a megszentelt rejtekhelyen a "bentlakók" leláncolva és lereteszelve létezhetnek az idők végezetéig, a lehető legjobban megközelítve a halálállapotot. Aztán persze megjön Kell és bandája, és az addigi szabályokat felrúgva elpusztítja a helységet, megölve az ottani összes Halhatatlant, kivéve persze Connort.

Megint egy olyan szálat látok itt, amibe nem sikerült kellő vért átömleszteni, pedig könnyen lehetett volna. A kínzókamrához hasonlító helyről tudnak a Figyelők. Sőt: ők is - a saját szabályaikat szegve - segítenek fenntartani azt. Duncant a menedék romjaihoz hurcolja az egyik Figyelő, valamilyen hallucinogént ad be neki, majd lelép. Joe pedig később kiengedi.

Semmi sem működik ebben a gondolatmenetben: nem látom, mitől lenne kegyetlenebb Kell pl. Kurgentől vagy Kane-től (Kell eredetileg "Kase" lett volna, de az túlzottan hasonlít a "Kane"-re, így átírták). Csak egy újabb őrült akarnok, aki szerelmes a saját hangjába.
Mégha a Figyelők jogosan rettegnek is Kelltől, nem világos, hogy közülük hányan és milyen körülmények között ragadtatták magukat a Halhatatlanok üldözésére? 1 tagjukról tudjuk biztosan, hogy Figyelő létére beavatkozik. Őt Joe a végén lelövi, és a paccer pacák ügye ezzel le is van rendezve. Nincs rendes okozati összefüggés kidolgozva, így aztán nem csoda, ha az egésznek nem sikerül súlyt adni. Itt nem "szabályszegésről" van szó egy sztoriban benne, hanem egy fantáziavilág törvényszerűségeinek a hiábavaló és ügyetlen lerombolásáról.

A  harci montázsok képtelenek feszültséget teremteni. Különös módon a Duncan elleni viaskodások csak szimplán betanultak és gépiesek, de azon legalább lehet bámészkodni, hogy: "ejj, de ügyes fószerok ezek!"

Na és itt az "elődöntő": Connor vs. Duncan. Connor kényszeríti testvérét, hogy megküzdjön vele, és a győztes kettejük életerejével álljon ki a nemezissel. Ebbe még csak-csak sikerül egy kis morzsányi drámát belevinni. Duncan nem akarja elfogadni ezt a megoldást, míg Connor szerint minden eddigi élményük ide vezetett. És már megint a szlogenmondat: "Csak egy maradhat.". Nem lett volna egyszerűbb a sok mellébeszélés helyett azt mondania: tévedtem, a szükség nagy úr, békében akarok végre nyugodni? Ja, hogy akkor Duncan talán még úgy se állt volna rá a testvére levágására.
Tudom, hogy ez nem egy elmés mű, de az már ijesztő dilettantizmus, mikor a reklámban mutogatott főattrakciót is tönkreteszik ilyen hanyagul megírt dialógusokkal és nem létező motivációkkal.

Duncan tettét megpróbálja a forgatókönyv kegyeletesnek beállítani azzal, hogy így Kell "nem kaphatja meg Connor fejét", nem kínozhatja többet szerettei legyilkolásával időről időre. Látunk egy egész szép képet Duncan-ről, amint ott áll Connor sírjánál, hajdani első felesége, Heather mellett.

Végül, a meggy a tortahabon: felcsendül Connor hangja, ahogy Duncan harcol Kellel. Sajnálom, de nem érzem az örömöt, hogy Connor lélekben továbbél Duncan-ban. Nem is tudom; talán mert nonszensz koppintásnak érzem a Star Warsból.

Viszont Kell magángyilkosságai már siralmasan primitívek. Amikor például Kell összehívja a követőit, és elkezdi leaprítani őket, nem látjuk a tényleges halálokat, vagy akárcsak a védekezés kísérleteit. A kínai ex-testőr, aki ellen Duncan a legcifrább koreográfiát harcolta le, gond nélkül elhullik.
És mikor Duncan-t Kell egyik embere túlbuzogva lelövi, az büntetésből lefejezi, és látjuk, hogy a feje továbbra is eleven viselkedik, görgetve a szemét, mozgatva a száját, és grimaszolva. A 3. rész elején is előfordult ugyanez a malőr, így azt kell hinnem: direkt néznek hülyének minket a stúdió és a stáb felelősei!

Ahogy a Superman 4.-nél, úgy itt is a régi szereplőgárda, plusz 2 vagy 3 jobban beállított montázs adják ki az az egyetlen megveszekedett pontot, amit megadhatok Connor MacLeod búcsúbulijára. Neked pedig boldog új évezredet, Duncan, és próbálj meg ne szerepelni több Hegylakó-moziban!

Sárkány - A Bruce Lee-sztori

Azt hiszem, fölösleges arról fecsegnem, hogy Bruce Lee milyen forradalmi alakja a harcművészet történelmének, illetve, hogy milyen gondos odafigyelést igényel egy róla szóló mozifilm megalkotása. Legyen szó akármilyen műfajú vagy beállítású darabról. Hatása ismert, életútja XX. századi kultúrirodalom. Így inkább egyből a filmre térnék rá.

A Dragon - The Bruce Lee story életrajzi produkció egy emberről, aki prófétajelentőségű a nyugat-keleti kulturális viszony történetében. De szándékosan és bátran megtöri a történelmi részletek rögzítettségét. Rob Cohen rendező és munkatársai igen sok adatot változtattak meg a hatásosabb dráma, a cselekmény koherenciája, illetve a személyesebb hangvétel érdekében. És ebben az esetben működik a dolog: egyrészt mert a mű valóban egységesebb, másrészt a Bruce alapította jeet kune do szintén a kötött mozdulatsorok kiiktatására törekszik.

Tehát nem szabad dokumentalista szintű hitelességet elvárni, sem kronológia, sem eseménytörténet szempontjából. Ehelyett egy olyan stílusban variálja meg a valós élettörténet történéseit és szimbolikai elemeit, ami illik Bruce Lee saját filmjeihez, és jellegzetesen hollywood-i. A forrásanyagul szolgáló könyvet (Bruce Lee: The Man only I knew) maga a felesége, Linda Lee írta, a produkciót pedig frissiben elhunyt fiuk, Brandon emlékének ajánlották.

A Dragon világa egyszerre realista és kalandos, kiérezni belőle a főhős bizakodó és életszerető természetét. Évtizedeket repülünk vissza az időben anélkül, hogy az egész egy percig is túlcifrázott vagy görcsösen stilizált lenne. Az illusztris hongkong-i táncjelenet, ahol tengerész ficsúrok zaklatnak egy lányt a parketten, bravúros bemutatása a felnőtt Bruce-nak. Egyszerre láthatjuk harcolni, és a személyiségét kiütközni alatta:

• rendkívül energikus és mozgékony,
• szűkszavú, de szeret bolondozni,
• saját ingjében táncoltat egy kiütött matrózt, 
• és lánccal védi magát a késtől - előreutalás későbbi ikonfegyverére, a nunchaku-ra.

Jason Scott Lee csupán névrokona a karakterének, és küllemre sem hasonlít rá. Ez az alapkoncepció szerves része: ne másold, hanem jelenítsd meg. Szinte mindenre igaz ez. Nem az volt a cél, hogy Bruce Lee élethű hasonmását keressék és találják meg, hanem egy színészt, aki megtestesíteni képes az ő szellemét. Függetlenül a fizikai hasonlóságtól. Bruce utolsó alakítása a Halálos játszmában félbemaradt a korai halála miatt, így egy hozzá hasonlító színésszel fejezték be a filmet (ettől függetlenül máig Lee-t tüntetik föl a főszereplőnek).

Jason Scott játéka igazán fergeteges és szórakoztató, bár itt-ott kissé csúcson túlra járatott. Roppantul gazdag skálán fejezi ki magát arcával, mozdulataival és hangjával egyaránt. Sosem látom, hogy a színész küszködne a szereppel (ahogy pl. Milla Jovovich Szent Johannaként). Nem idétlenkedi el a vicces dialógusokat sem:

• "Köszönöm neked, Kis Sárkány." "Köszönd nekem később."
• "Várj! Elnézést." "Th, mi lesz itt, bunyó vagy sztriptíz?"
• "Akkor minek hordják azt a sok színes övet?" "Azt azért, hogy le ne essen a nadrágjuk."

Amúgy a rendező eredetileg Brandon Lee-t kérte fel, hogy játssza el az édesapját. Személy szerint jobban örülök neki, hogy nem így történt. Zavaróan hatott volna: ha Bruce Lee megformálója - akárcsak az időrend - nem kell, hogy annyira hasonlítson a valóságbelire, akkor ne rúgják fel a koncepciót az eredeti családtagok behozatalával. Bruce lánya Shannon Lee így is kapott egy röpke cameót, de szerencsére nem feltűnő helyen és mértékben.

A casting többi tagja sem lóg ki a sorból, mindegyiknek sikerül határozottan kirajzolni a ráosztott figura egyéniségét. Lauren Holly Hollywood viszonylatában nem annyira A-listás színésznő, itt azonban nagyszerűen alakított Linda Lee-ként. A vonzalom Bruce és Linda között hihető és erős, házasságuk pedig jó és rossz pillanataiban is érdeklődést vált ki a nézőből. Nem csöpögős, és nem - vagy talán csak ritkán - túldramatizált. Bruce tudatosan úttörő akar lenni, megmutatni és oktatni az ázsai kultúra szépségeit a nyugatiak számára.

Ez a céltudatosság pedig szorosan összefügg a két fiatal kapcsolatával, illetve alakítja azt. Először Linda anyjával, majd konzervatív kínai tanítókkal szemben kell bizonyítaniuk az igazukat: hogy nem szabad továbbra is kulturálisan elzárkózniuk, ellenségként kezelve a fehér vagy a fekete bőrszínűeket. Ez vezet majd ahhoz a küzdelemhez Johnny Sun ellen, ahol Bruce átmenetileg lebénul. Linda itt bizonyítja először, hogy igazi társa: nemcsak elviseli férje frusztráltságát, de megmutatja, hogy tudja még így is folytatni a munkáját. "Harcolj. De most az eszeddel." 

Bruce élete tehát az állandó bizonyítási kényszer jegyében telik. Közvetlenül és bátorítóan viselkedik a környezetében. Ám sikereivel együtt a rá nehezedő nyomás is növekszik, hogy ez még mindig kevés. Többször ereje határára űzi magát, hogy megfeleljen elképzeléseinek. Bár ezek a konfliktusok az egész életsztorit végigkísérik, hányadtatásait a film ciklikusan helyezi előtérbe, mikor melyik aspektusára helyezve a nagyobb hangsúlyt.  

1. Előbb magánszemélyként (elbocsátása egy étteremből; a véleménykülönbség Linda anyjával)
2. aztán harcosként (a bírálat, a 2 párbaj Johnny Sun ellen és a súlyos hátsérülés),
3. filmes karrierjében (Zöld Darázs-sorozat, a Kung-Fu-sorozat törlése, a hongkong-i filmek), 
4. végül újra a magánéletében (kevés időt tölt a családjával, illetve ott az őt üldöző túlvilági szellem).

Nem most tapasztalom először életrajzi filmnél, hogy mitikus elemeket szőnek a protagonista életébe. A harci vértezetet viselő démon egyértelműen fikció, azonkívül szerszám a cselekmény beindításához. Bruce-nak az apja azt mondta, hogy a démon a családjukat sújtja, sorra elragadva a fiúgyermekeket. Ezért indítja el Bruce-t az apja Amerikába, mikor a rendőrség keresi a táncparketten történt bunyó miatt. Vagy - erőltetett magyarázat, de - mondhatjuk, hogy jelenléte a halál közelségét, kritikus egészségi állapotát szimbolizálja.

Ha őszinte akarok lenni, akkor ez az egész démon-szál páváskodónak hat. Nem kicsit. Nagyon átlátszó és szükségtelen glórianagyobbító módszer a főszereplőnek, azonkívül igencsak klisé szájízű. Ennyi erővel már el lehetne fantáziálni azon, hogy Bruce végül nem győzte le a démont, és az tovább "garázdálkodott". Hogy idővel elragadta Brandont is, akit véletlenül lelőttek A holló forgatásakor. Sőt: hogy talán még a Brandon Eric Dravenjéhez hasonló Joker megformálóját is elragadta, mert addigra kifogyott a Lee-férfiakból...!  

Tudom, hogy ez egy erősen színezett tónusú movie. Tudatosan megszépíti a valóságot, romanticizált világképet festve a férfi főszereplő köré. Aki nemcsak boldogságot talál szerelmével és gyerekével, hanem tömegek számára mutat példát a hivatásában is (hasonló tónushasználat ez olyan más műfajú filmekhez, mint A Zorro álarca, vagy A szerelem a Fehér Házban). A happy end ilyenkor szinte kötelező. Még akkor is, ha a főszereplő a végén esetleg meghal.

Ezzel én többnyire ki vagyok békülve, leszámítva néhány apróságot. Itt van a démon szerepe a cselekményben, erről már kipanaszkodtam magamat.

A másik Bruce Lee halálának a körülményei. Túlzottan érezni, mennyire igyekeztek idealizáltan, kegyelettel ráterelni a szót. A démonharcos kiragadja Bruce-t A Sárkány közbelép forgatásáról, egy hasonlóan tükrökkel teli árnyvilágba. Bruce meglátja Brandont, rákiált, hogy fusson, miközben a démon a sírkövét mutatja meg neki (ezt a jelenetet egyébként a tényleges sírhelynél forgatták).

Végül, miután Bruce elköszön Lindától, elhangzik a feleség narrációja: "3 héttel a bemutató előtt Bruce kideríthetetlen okból kómába esett, és meghalt." Valójában csak 6 nap volt hátra a Sárkány Közbelép premierjéig, mikor megtörtént a tragédia. Ezt a változtatást már én se tudom mivel kimenteni.

A témazene, amely többször is felcsendül a másfél óra alatt, az egyik legmegindítóbb dallam, amit valaha is hallottam. Olyan klasszikusokat előz le nálam a rangsorban, mint A rettenthetetlené vagy Az utolsó mohikáné. Hangzása tökéletesen kifejezi azt az idézetet, amit a stáblista legördülésekor láthatunk:

A halhatatlanság titka: olyan életet kell élni, amire érdemes lesz emlékezni.

A Dragon tehát egy lendületes, emberközeli és felettébb fantáziadús elbeszélés Bruce Lee életéről. Bizonyosan szelektál a valós élettörténet elemeiből, de egyben megújítja és frissíti is azt az átlagközönség számára. Az egyszerűsítések benne sosem sértőek. Mindössze néhány stilizációs elem akad - kezdve a Lee-ket sújtó démonharcossal -, amely már eléggé, hogy is fogalmazzak... kiesik a küzdőtérből.

Ahogy az egyik jelenetben Johnny Sun.

 

 -et adok rá.

A Haragvás (Átok)

Az Átok egy 2002-es japán horror (név szerint: "Ju-on") amerikai remake-je. A sztori főszereplője egy vérszomjas túlvilági démon, mely Tokió egyik külvárosi házát kísértve végez mindenkivel, aki abban a házban megfordul. Olyan, mintha a legszadistább, test nélküli ragadozót néznénk, mely küllemében egy sötét gyerekalakra próbál hasonlítani. Az abszolút kivédhetetlen szörnyeteg.

Fél óra után egyértelműen lerítt a számomra, hogy mi a mű koncepcionális szemlélete. Kopírozás! Nézzen ki minél inkább úgy, mint az eredeti. Vagyis: a helyszín változatlanul Tokyo legyen; még pénzt is spórolunk így. Elhívjuk Takashi Shimizut, az eredeti 2 film rendezőjét, valamint azok néhány színészét (mint Ozeki Yuya vagy Matsuyama Takashi). Behozunk két B-listás amcsi színészt, Bill Pullmant és Sarah Michelle Gellart, + még 1-2 C-listásat, hogy Hollywood is képviselve legyen az ázsiai közegben. Lehetőleg minél többször mutassuk a szörnyeteget, de azért ne túl hosszan, hogy megmaradjon a rettegés, és megkapjuk a tökéletes sokkterápiát, amitől aztán dől a lé a horror-rajongók zsebéből.

Nem egyszer szajkóztam már, mit gondolok a brutalitásról a horrorfilmekben. Bátor dolog sokkolni a nézőket, de elveszi a hatást, ha az emberoldalnak predesztináltan nincs esélye megúszni a kínhalált. Pontosan erről van itt szó. A polgároknak abszolút nincs állóképességük, nincs esélyük. Ismereteik és jellemvonásaik nem halmozódnak. Mindenki egyszerűen átlagember, éppcsak annyi személyiséggel, ami a foglalkozása: rendőr, cserediák, őrült hölgy, átlagos házaspár, stb. Semmi jelentősége a hátterüknek azon túl, hogy jártak az elátkozott házban. Így nem tud érdekelni a haláluk sem.
Gellar karakterének, a szőke Karennek kellene a leginkább szorítanunk. Hogy legalább ő ússza meg a dolgot, miközben minél többet igyekszik megtudni a házról és a borzalmakról, amik hozzá kötődnek. De a filmben iszonyatosan sok az üresjárat, a lebutított rettegéses hangulat, és mire a főhősnő kerülne sorra, a küzdelemnek már régóta nincs valódi tétje. Nem tudok az alapvető emberbaráti részvéten túlmenően örülni, mikor a befejezéskor élve látjuk Karent egy szanatóriumban, - egyedüliként a lánylény "ismerősei" közül.


Sajnos azt kell mondjam, hogy Sarah Michelle Gellar skatulyaszínész; nem tudott kitörni a Buffy Sommers sztereotípiából. Az Átokban ugyan sikerül meggyőző és másmilyen árnyalatú alakítást előadnia, de ez csak a többi szereplő színtelenségéből emeli ki. Átlagember, csak kicsit szerencsésebb az információhoz jutásban, mint a többi áldozat.

 

Fantasztikus baromságnak tartom a filléres magyarázatot, amit kapunk a démonról. Nakagawa, a házban történt gyilkosságokat vizsgáló nyomozó, elmesél Karennek egy régi japán hiedelmet. Ha - mint esetünkben - egy házban brutális gyilkosság történt, évekkel később a meggyilkolt személy lelke újra akarja teremteni a borzalmakat. Ezért lesz elvileg áldozat, akit csak érint az ügy.

Minden tiszteletem a japán hagyományoké, de ennyicskével egy film cselekménye nem tudja hihetően legitimálni egy szellemdémon létezését. Sokkal jobban megírt forgatókönyv kell, mégha az egésznek a rémület, a rettegés atmoszférája is a lényege. Nem lehet felmentés a jól megírt sztori kritériuma alól a tény, hogy ez "horror". A bűneseteknél sosincs előrelépés, a nyomok közt összefüggés. A rendőrségnek halvány fogalma sincs, mi folyik itt, mekkora a veszély nagysága.

Percig nem kétséges, hogy a pokoli lány végig sértetlen fog maradni. Nem mert annyira ravasz, vagy oly nagy hatalmú lenne. Az emberek ostobák! Annyi dereng csupán fel 2 embernek (a nyomozónak és később Karennek), hogy talán ha leég a ház, a démonlány már nem tud mit kísérteni, és megszűnik az átok. Túl vérszegény az egész elgondolás: ezt már akkor meg kellett volna próbálni, mikor Karen először hallotta azt a mesét a gyötrelmes halált haltak átkáról. Aztán persze halljuk, hogy a kigyulladt ház végül nem égett le; tehát 1-2 év múlva jöhet a folytatás (tisztára, mint a Fűrész-nél).

A történet, a mítosz és a szereplőkhöz kapcsolódó magyarázatok valójában csak kifogások a forgatókönyvíróknak, hogy bőséges teret adjanak a túlvilági kaszásnak kedvére bolyongani és öldösgetni. A Rémálom az Elm utcában sem voltak sokkal szimpatikusabbak a fontosabb szereplők, de abban a műben több volt a szabály, a fordulat: izgalmat generált az, ahogy a fő áldozatjelölt próbálta leállítani a gyilkos kísértetet. 

Egyetlen kiemelkedő dolgot találni ebben az alkotásban, és ez a szörny külseje, illetve az a berregő torokhang, amelyet ritkán hallat a felbukkanásaikor. Megkockáztatom, hogy a 10 legjobb horrorfilm-szörnyalak egyike.
Az 1 olyan pillanat a filmben, amitől megriadtam, amikor az egyik szereplő előtt feláll, és lassan megfordul: ahogy haláléhesen bámul, abnormálisan szétnyílt szájjal. Ez gyönyörűen hidegrázó! Többet ért, mint minden más együttvéve!


A 2004-es Átok tehát eredetijéhez, és a többi horrorklasszikushoz mérten is gyatrán megírt, léhán elképzelt darab. Lapos, hasraütéses, vánszorgó történetet kapunk benne, üres figurákkal és kiszámítható ijesztgetésekkel. Olybá tűnik, mintha a testetlen fekete léleknek kötelessége lenne begyűjteni a sok élő, de teljesen szürke lelket, hogy ne rabolják tovább az oxigént és a mi időnket. 

Medicine Man

Gyakran tapasztalom, hogy a véleményem egy hollywood-i produkcióról nemcsak különböző, de olykor szöges ellentéte a közvélekedésnek. Nem egyszer kerültem filmfórumon heves vitába valakivel, mert az illető egy kedvenc filmjét vagy színészét demitologizáltam az írásaimmal. Azt is megértem, ha valaki konokul keresi az érveket a favoritjai mellett felsorakoztatni, függetlenül azok felépítettségétől, vagy hogy tartalmuk mennyire kompetensen bánik az adott témával.

A Medicine Man fontos helyet foglal el az emlékezetemben. Ez volt a legelső movie, amit Sean Connerytől láttam még gyerekként. A 80 év fölötti lovagszínészt két kontinens legjobbjai közé sorolom. És bár mai szemmel jóval kisebbnek látom az alkotás értékét, leesett az állam a Rotten Tomatoes nyilvántartása láttán, amely rongyos 20%-ra taksálta. Csillagozásos értékskála szerint ez még egyesnek/egykettednek felel meg.
A honlap cikkei sem kapcsolták fel elmémben a villanyt. Legtöbbjük merő fanyalgásként ecsetelte, mennyire unják már a hasonló természetfilmeket, illetve milyen rosszul játszik benne Connery partnere, az emiatt Arany-Málnára is jelölt Lorraine Bracco.

Nagyon hamar épp abba a helyzetbe kerültem, mint a főszereplő tudós, Dr. Robert Campbell. A rák ellenszerét próbálja szintetikusan előállítani, de még nem vitte véghez az áttörést. Én is ugyanígy kutattam utánanézéskor a mérget a film komponensei között. Mi teszi nemcsak mérsékelt, de egyenesen büntetendő munkadarabbá a Medicine Mant?

Lorraine Bracco itt egy kutatóasszisztenst alakít, akit a Campbell által kért személy helyett küldtek a dél-amerikai esőerdőbe. A kényszerű csapatmunkát viszont nehezen tűri mind a remeteként élő Campbell, mind pedig Dr. Crane.

Nem szokásom, hogy egy cikk alatt rész-pontszámokat osztogatok egy film külön aspektusaira. Most ezen változtatok: bármennyire is jobbnak tartom a filmet a fenti százalékértékétől, megpróbálom kipuhatolni, mi és mennyire fogja vissza, hogy 5 csillagos dzsungeldráma legyen.

"20%" az 2/10 ugyebár. Sean Connery szinte akármilyen karakterben hiteles, és az Amazonas körüli trópusi rengeteg ideális hátteret biztosít az eseményeknek.

Emellé venném még Jerry Goldsmith témazenéjét, mely intenzív, veszélyérzetet keltő, pörgős szám. Akkor játsszák, amikor az elején és a vége felé tűzvész pusztítja a vadon egy részét. A tűzvész kitörése egyébként meglepően hatásos jelenet; látszik a lángok ábrázolásán, hogy John McTiernan rendezte ezt a movie-t. Máris találtam tehát annyit, ami miatt legalábbis "elmenne" ez egy gyenge munkaként.

Mielőtt továbbmegyek, kivennék néhány negatívumot: Bracco tényleg a legjobb partner Connery mellé, de ez csak felerészben a színésznő játéka miatt van. Karakterét úgy írták meg, hogy egy komfortigényes, akadémista észjárású tudós, aki fokozottan hajlamos a panaszkodásra. A film első fél óráját gyakorlatilag végighőbörgi, miután odaért Campbell faházához. Utána is többször fölösen nevetteti ki a nőt a forgatókönyv: amikor fürdik a helyi forrásvízben, vagy mikor meg kell menteni az életét, mert fogyasztott egy alkoholhatású innivalót.

Kissé túl sok energia megy el az idilli hangulat megteremtésére. A casting nagyon csekély, ha nem nézzük a sok indiánt. Sok jelenet nem kapcsolódik a fő konfliktushoz, vagy csak alatta elhangzó rövid párbeszédek formájában. És a szcénák többsége fölöslegesen elnyújtott. Feszesen vágva legalább 20 perccel rövidebb volna a műsoridő. Visszaemlékező montázsokat nem használnak, ami itt szerintem jó döntés. Tompít az elemlegetett mellékszálak elcsépeltségén, és Connery játéka önmagában hihetővé tudja tenni őket.

Aki a két tudós vitái láttán valami romantikus fejleményre számít, az verje ki a fejéből. Semmi ilyesmiről nincs szó. "Na gyerünk már; nem házassági ajánlatot tettem! Csak arra kérem, hogy vizsgáljon meg egy rágcsálócsaládot." A kutatások során egyszer ráterelődik a szó Campbell feleségére; a férfi nem tudott megbocsátani magának egy évekkel korábbi hibázásáért, és ezért házastársának sem hagyta. Hány filmben veszik a fáradtságot a készítők, hogy mikor valaki a "régi bedőlt kapcsolatáról" mesél, arra hihető szöveget firkantsanak? Egy bárhol vállalható szinten, azaz 4/10-nél már tartunk.

A legfontosabb aspektus a dráma, és a Medicine Man megfelel benne. Milyen pokolian nehéz a civilizációtól távol, vidéki laborban egyedül előállítani egy anyagot, amiből a fő komponensnek nincs is fix lelőhelye. És amiből kísérlethez használható minta már alig áll rendelkezésre. Campbellt a helyiek "orvosság(os) embernek" nevezik, mivel többször gyógyította a törzs tagjait, megszégyenítve ezzel saját sámánjukat. Ennek tükrében még inkább dühíti, hogy igazi küldetését nem tudja ellátni, nem találván a hiányzó komponenst: "Mit nem lehet ezen érteni?! Megtaláltam a század legnagyobb betegségének az ellenszerét, és most elvesztettem!" 

És nemcsak az nehezíti a feladatukat, hogy egy fakitermelő cég rövidesen útépítésbe kezd a környéken, kitelepítve a helyi bennszülött törzset. Miután a két tudós nagynehezen konszenzusra jutott, újfent összekülönböznek, mivel Campbell egy beteg fiúnak akarja adni az eredeti szérum utolsó adagját. Crane lebeszéli, mondván: az ellenanyag az emberiséget illeti. Nemcsak egyetlen rászorulót. És a fiú anyja, illetve a törzs többi tagja érthető módon megneheztel ezért a doktornőre. Egy átlagos drámától azt hiszem, ennyi elvárható.

Ha Dr. Crane nem is szimpatikus szereplő, a szkript meg tud játszani vele néhány egész ügyes pillanatot. Gondolok itt arra, mint mikor látja Campbellt, amint golfozás közben egy csillagszórót ajándékoz az egyik indián gyereknek. Vagy amikor megérkeznek a fakitermelő cég buldózerei. Az a jelenet nemcsak látványra és hangra megkapó. A munkálatok kezdete előtt ketten együtt rájönnek, hogy nem egy ritka virág, hanem egy ritka hangyafaj a kulcs a formula hiányzó összetevőjéhez. Kissé nagy véletlen, hogy épp most, de nem is ez a lényeg.
A drámai tónust kellően kiérezni abból, ahogy a helyzet eldurvul. Campbell összeverekszik a cég embereivel, ám azok helyben hagyják, és ami a legrosszabb: tűz üt ki az egyik tönkretett és berobbant masina miatt. Mikor Crane kimenekíti az idős férfit, pokoli látvány tárul a szemük elé: a faház, a labor, az összes minta és egy jókora terület egy éjszaka alatt széntörmelékké változott. Ez és a faház romjainál ülő, megtört és kócos Campbell látványa a film messze legerősebb pillanatai. Kár, hogy másfél órát kellett várni az első igazán erőteljes szcenárió eljövetelére.

A film sosem próbál reklámfelhívást intézni a néző felé (mint pl. a 4. Star Trek-mozi), annak ellenére, hogy egyértelmű a fő negatív veszélyforrás. Az esőerdők pusztítása. Ennek legkönnyebben megfogható aspektusa, hogy számos gyógyszeripari Szent Grál található itt, sokukról talán még ma sem tudunk.
A befejezés ugyan eléggé letargikus, de a két kutató nem adta fel teljesen a reményt. Az ellenanyag hordozói talán nem mind pusztultak el, talán még találnak belőlük valahol, ha majd újra megpróbálják. Nem próbálnak meg lelkizni a szereplők, csak tényként beszélnek róla, hogy meg fogják próbálni. A rák ellenszere olyan projekt, amihez így vagy úgy, de lehet tőkét és felszerelést szerezni.

Ha a tűzvészt a dramaturgia nem a tetőpontnak jelöli meg - hanem mondjuk félúton súlyos visszalépésnek az igaz ügyben -, akkor odakívánkozott volna annak mutatása is, amint Campbell  és Crane pénztámogatást keresnek. Ezt nem hibaként hoztam föl! Csak megnéztem volna Campbelléknek azt a problémáját is, amint megoldani törekszenek. 

A Medicine Man tehát nem jó film, de egyáltalán nem nézhetetlen. Csak nem elég kidolgozott. Van itt egy érdekfeszítő téma, impozáns tájkörnyezettel és egy legendás skót főszínésszel. Ezekkel pedig jóval többet is lehetett volna kezdeni, mint ahogy a Die Hard rendezője képes volt rá.

Marslakó a mostohám

Kim Basinger egy földönkívüli látogatót játszik, akinek feladata megkeresni egy flúgos csillagászt, aki segíthet a szülőbolygójának, egy különleges rádiósugár eljuttatásával. Dan Aykroyd Steven Mills-e amolyan átmenet a szórakozott professzor és az egyik Szellemirtó között, aki belezúg a szőke ciklonba, feleségül veszi, és ezután a szerelem is nagyjából kialakul. Hogy ketten megtartják-e a sztorit vagy legalább a humort? Valamennyire biztos.

A Marslakó a mostohám egy hol mókás, hol bágyadt, de mindent összevetve bájos komédia. Visszatérően képes nevettetni, vannak megható pillanatai, és a szereplők alapból nem taszítóak. Stílusa számomra afféle átmenetet képez a 1984-es Szellemirtók és Az ötödik elem között. Utóbbit különösen az idegen űrhajó kinézete idézte elém. Komédiáról lévén szó, először majd a poénkészletéről írok a filmnek, mert hát, az benne a lényeg.

A helyzetkomikum abból fakad, hogy Basinger karaktere, Celeste mennyire elsietve és kétballábasan szerez tudomást a földi szokásokról:

• a nők öltözködése,
• a beszélgetési stílus,
• a csók,
• a szex,
• a házasság,

etc.
Vagy hogy nem esszük meg a használt cigarettacsikkeket a hamutartóból.

Basinger szerintem egész ügyesen oldja meg, hogy egyszerre legyen vicces, elbűvölő, ugyanakkor küszködő. Van úgy, hogy járni is úgy jár, mintha dróton rángatnák. Celeste karaktere abszolút középpontjában van a cselekménynek, ő a leginkább cselekvőkész szereplő, ő vonja le a Mills-ek családanyájaként a fontos tanulságokat a movie-ban.
A casting többi tagjából Aykroyd és a lányát alakító lány amolyan "megteszi" kategóriát ütnek meg. Aykroyd sokoldalú színész, ezt percig se tagadom. De a szerepe hamar egy sziporkázó lángelméből, aki lehetetlen tudományos bravúrt visz végbe, leredukálódik a reakcióember szerepkörére. Lényegében azért van ott, hogy reagáljon a női partnere által szállított vicceire. Illetve hogy a szituációk felállásához asszisztáljon.
A tudós élvhajhász bátyját és munkatársát Jon Lovitz alakítja, akit én eddig főként komédiákban láttam eddig (Haláli fegyver, Osztály vigyázz!, Sátánka, Eltanácsolt tanácsadó, illetve egy dupla-epizódban a Married with children-ből). Nincs igazából jelentősége a történetben, de szimplán mint humorizáló fickó, nem lóg ki a többiek közül.

Maga a történet sem igen ragadta meg a képzeletemet. A humorból egyformán jutottak szellemes és kényelmetlen pillanatok is. A történetében szereplő sci-fis elemeken érezni, hogy csak az alapfelállás kedvéért vannak ott: egy nő az űrből érkezik az űrkutató életébe. (Azt azért elismerem, hogy a földönkívüli tanács 3 tagjának kinézete még egész tetszetősen nézett ki.)

A földönkívüli csoportot amolyan klisé utópiaként vázolja fel Celeste, miután lelepleződött. Például kémiailag szaporodnak; primitívnek tartják a testiséget és az evést; 50 évszázad múlva érik utol őket; blablabla...

A lelepleződés egyébként az egészben legdrámaibb is lehetett volna, ha Richard Benjamin rendezőnek igénye lett volna azzá tenni. Ez már az előző produkciójának, A pénznyelőnek sem volt erőssége, de ott kevésbé volt zavaró.
Steven lánya ugyebár rájön Celeste valódi mivoltára, elmenekül, mikor nem tudja meggyőzni apját, és Celeste megmenteti az úttesten, mielőtt elgázolnák. "Elárultad magad, hogy megmentsél!" Az egész vígjáték töményen árasztja magából az átlagosságot, úgyhogy az érzelmesség igenis dobott volna rajta.

Nem lehet pontozni a filmet anélkül, hogy ne beszélnénk a bonyodalom legbizarrabb eleméről: a táska. Celeste táskájában egy egyszerű, óriásgiliszta-szerű lény található, aki a felvilágosításokat adja, szinte bármilyen tárgyat képes azonnal előállítani a táskán belül, és némi természetfeletti erőt is tartalmaz. Amit Celest-nek is csak utólag említ, hogy küldetésük végeztével kinyírja a családot és az egész bolygót. Apró részletkérdés.

Mikor gyerekkoromban először láttam ezt a movie-t, halálra rémültem azon a jeleneten, mikor a gaz gilisztalény óriásszemmé duzzadt. Családi vígjátékhoz mérten ez nem vicces, hanem öncélúan ijesztő. Az újra beindított generátor, mellyel a megismételt sugárküldést próbálják Mills-ék elérni, sugárzásával véletlenül a táska lakóját is - minek szebb szót keresni rá - felturbózza. Végül az óriási szemgolyó kidurran, a sugár átvitele sok-sok fényéves távolságra megtörténik, és Celeste népe megmenekül a... pusztulástól, feltételezem.

A vége szintén átlagos, meghatónak szánt tanúságtétel a földi élet szépségei mellett. Celeste meggyőzi a feljebbvalóit, hogy a földiek nem olyan semmirekellő népség, mint aminek odahaza tartják őket. "Háborúznak és pusztítják egymást." "Igen, de: tudnak szvingezni!" "Szving?" Ezen a szövegsoron mondjuk jót derültem.
A beszélgetés tipikus boldog befejeződéssel zárul, minden családtagnak aszerint, amire vágyott. Steven bizonyságot szerez a földönkívüli élet létezéséről, Celeste emberként maradhat mellette, sógorát az ufók elviszik tanácsadónak (megfelelő számú hölgykísérővel ellátva). Mostohalánya pedig - némi rásegítéssel - javul kicsit a kosárlabda-tudásában.
"Az összes képességed a táskádban volt?"

"Igen. Azt hiszem."

A Marslakó a mostohám tehát szokványos komédia, de azért könnyed kikapcsolódás céljára megfelel.

Követés

Visszamenőleg vált szélesebb körben ismertté Amerikában a Követés nevű film. Nem formaújító darab, nem kultikus, és - részben 10.000 font alatti mikrobüdzséje miatt - egyáltalán nem látványos. Mégis: jóformán minden los angeles-i moviefan ma már hallott róla. Ha másért nem, annak kapcsán, hogy ez "direktor Christopher Nolan első movie-ja".

Köthető pár végzetszerű apróság a Followinghoz, amit én a rendező korai magánreményeinek kivetüléseként értelmezek:

1. Ezt a művet hónapokkal a Star Wars Előzmény-Trilógia előtt mutatták be Nagy-Britanniában. Nolan egyik korai inspirációja bevallottan az eredeti Star Wars nagyhármas volt.
2. Következő filmjében, a Mementóban továbbcsiszolta a már ekkor kipróbált történetmesélési módszereit: az idősík-váltogatást, a feszes vágás általi tartalomtömörítést, és hogy nem lehet fölösleges szál.
3. Az Álmatlansághoz hasonló a két főszereplő viszonyulása egymáshoz: egy magányos férfi, akinek egy sunyi gazember a bizalmába próbál férkőzni, hogy felhasználhassa saját bűne eltüntetéséhez.
4. Az egyik helyszínen egy kicsi Batman-jel vehető észre az ajtón; a DC-szuperhős története mindig is foglalkoztatta a rendezőt.
5. Cobb, az ördögi és elegáns tolvaj alakja olyan kreáció, amihez később visszanyúlt, mikor ismét lehetősége nyílt saját alapötletből forgatnia, egy évtizeddel később.

Nem tudom, mikor történt az eset, de valós esemény ihlette a Following készítését. Nolan lakásába egyszer betörést követtek el, a brit direktor pedig - több rövidfilmmel a háta mögött - ezt választotta első nagyjátékfilmje témájául. Az általa létrehozott tolvajkarakter, Cobb sötét és meggyőző alak, aki könnyen rá tud szedni egy bizonytalan vagy önbizalom-hiányos embert. Például egy olyan írót, aki ihletgyűjtés jogcímén random embereket követ hosszabb ideig. Erre majd mindjárt rátérek.

Bármennyire nem tehet róla, érezni a produkción, mennyire szűkös erőforrások álltak rendelkezésre a készítésekor. Az egész film fekete-fehér, az erősebb árnyalatok valósággal satírozzák az emberalakokat és épületeket. Kézi kamerát használva, részben vágással és a kameraszögek váltásával igyekeztek kompenzálni a vizuális effektusok hiányát. Mindössze néhány, ismeretlennek számító színész vállalta a munkát, azt is csak szombatonként. Egyébként: a rendőrnyomozót játszó John Nolan a rendező saját nagybátyja, aki később a Batman-trilógiában is feltűnt Fredericks-ként.

Christopher Nolanre hárult a rendezés és a forgatókönyv mellett a vágás és az operatőri munka, tehát abszolút szerzői alkotásról van szó: egy stílusos, de fejletlen külsejű noir. Megértettem volna, ha a rendező évekkel később feljavíttatja a képi világot, pl. színek és felbontás terén. Utólag módosítgatni egy film küllemét akkor kiszúrás a moziban fizető nézők felé, ha attól tartalmilag is módosul a mű egy-egy részlete. Pl. Han Solo lézerlövése a Star Wars 4. egyik bárjelenetében. 

A Követés cím a protagonista legfőbb szokására utal. Bill egy londoni munkanélküli, aki írói karrierbe fog. Ihletforrásként egyszerű módszert választ: megpróbálja kiszúrni a tömegből az érdekesebb embereket, és azokat huzamosabban követi, megfigyelve szokásaikat. És mivel szörnyen magányos, illetve motiválatlan, az idegenkövetés idővel pótcselekvéssé válik. Legalább annyira kapálózik így élete üressége ellen, mint a félgőzzel akart regénye összehozásáért.

Erős nihilista hangulat lengi be a film elejét, mielőtt Cobb és Bill először vált szót. A reménybeli író maga meséli ezt el a rendőrnyomozónak: "Elkezdtem követni embereket. A problémák akkor kezdődtek, mikor valakit többször is követtem." Ez a rendőrségi vallomás adja a film keretét. Bill nemcsak, hogy nem tudja meggyőzni a hatóságokat igazáról, a tetejébe kiderül: "Cobb" nevű ember nem is létezett. Maga a név is a terv része volt. 

És valóban: Cobb, a profi betörő személyében Bill a tökéletes halálcsapdába sétál bele. Amaz idővel kiszúrja, szembesíti, majd felajánlja neki, hogy helyben tanulmányozhatja betöréseit. Pontosan azt kínálja fel Billnek, ami a bizonytalan férfi gyengéje: rejtettebb, belsőbb tudást nyerni általa a betörés lélektanáról, amihez Cobb részletes magyarázatokat fűz. Ezzel Bill voltaképp egy másik értelemben véve IS Cobb-nak a követőjévé válik.

Az az igazság, hogy a "követő" felnőtt emberhez mérten rémesen naiv. Gyanús lehetne számára, hogy egy vadidegen bűnöző ilyen készséges vele, diszkréten kiszolgálva a kíváncsiságát. Még arra sem eszmél rá, mikor már Cobb megjelenését és módszereit kezdi utánozni. És mikor kiderül, hogy ez a derék betörő, akivel haverkodott, átverte. De úgy, hogy utolsó találkozásukkor még fel is pofozta, sértettséget tettetve. Olyan ez számomra, mint mikor valaki egy szelíd rókát simogat, és aztán csodálkozik, ha a kórházba kerül.


Nolan kedveli a "keresd a nőt!"-tételt, ezt megfigyeltem a filmjeiben. Látjuk, hogy Bill megismerkedik egy szőke hölggyel, viszonyt kezdett vele, nem tudván, hogy a nő Cobb szeretője és cinkostársa. Mire - és ahogyan rájön -, az valahogy nem kelt akkora feszültséget, mint várná az ember. Főleg mert kiszámítható fejlemény. Legalább a mű elkerüli a klisé bosszúvágyat, ami a főszereplőben támad, mikor rájön a bepalizásra.
De Bill reakciója az egészre annyira semmilyen és beletörődő. Teljesen megértem a nő közönyösségét, mikor Bill kérdőre vonja. És hogy Cobb végül e nő halálát IS rákeni majd, az már végképp a balek címkét ragasztja rá az "íróra". Határeset a sajnálat és a szánalom között. 

Az idő kezelése meglepően ügyes. Bill visszaemlékezéseiben felváltva következnek a sima követői és a rablói tevékenységének jelenetei, érzékeltetve ezzel, hogy egy bizonytalan, sőt egyre jobban összezavarodó fickó éli meg azokat. Ugyanez a kifejezőeszköz a Mementóban már letisztultabban mutatkozhatott meg, de itt is rendben volt.

Mindent egybevetve a jobbik fajtájú tapasztalatot kaptam meg a Following-gal. Ügyesen megírt, rutint felmutató munka. Nem egészen 70 perces történet arról, hogy a magány és a nihillista látásmód  mennyire kihasználhatóvá teheti a városok egyszerű, szürke lakóit. De túlságosan naiv a főszereplő, és ez alapból kiszámíthatóságba rántja az amúgy sem valami nagy történetet.

Értékelésem rá:

Star Trek 4. - A Hazatérés

"Azt akarom, hogy a döntőn ott legyen a hal! Ha nincs hal, KI VAGYTOK RÚGVA!"

(Ace Ventura - Állati nyomozó)

Miközben immár a Star Trek XII. eljövetele esedékes idén, úgy illik, hogy az eddig kihagyott 4. epizódot is górcső alá veszem itt a Filmi Helyszínelőkön. A Star Trek into Darkness az idei év egyik, ha nem a legszélesebb körben várt sci-fi-jének számít; jómagam is profin összerakott történetre számítok majd a mozikban.

A Star Trek 4. - A Hazatérés megdöntötte bennem azt a néphitet, miszerint a páros számú részek mindig jobbra sikerülnek páratlan szomszédaiktól. Anyagilag az egyik legsikeresebb epizódról beszélünk. Ennek oka azonban nem a rendezői vagy a forgatókönyvírói munka minősége, mégcsak nem is a látványvilág volt. Hanem a fokozottan családbarát, erőszakkerülő tónus, ami végig jellemzi; a humorra kihegyezett tartalommal, mely nagyrészt nem is a Föderáció korában játszódik, hanem a múlt század Amerikájában.

Többnyire a fejétől bűzlik a hal, és ez jelen esetben szó szerint értendő. Leonard Nimoy ismét rendezhetett. Ismeretes, hogy az 1. mozifilm után a Paramount egy trilógián gondolkodott, ami majd jobban idézhetné az eredeti sorozat szellemiségét a 60-as évekből. Ha már Nimoy beadta a derekát a 3. részre, csak beadja a trilógia zárásához is.


Spock megformálója egy könnyű, mindenki által megemészthető és befogadható alkotást akart, ami kerüli a szokatlan, "ridegen tudományos" megoldásokat. Nimoy később megvetően nyilatkozott arról, amit Shatner az 5. részben összekontárkodott. Habár ebben osztom a véleményét, a 4. Trek-mozit még kevésbé tudom "tudományos fantasztikusnak" nevezni, mint amazt. Önmagában és a franchise skálája szerint is. Kb. arról van szó, mint mikor képregényfanok a viccelődő Superman 3.-mat hasonlítják a lepusztult Superman 4.-hez. Melyik is a rosszabb?

Na jó, vegyük sorra...

A sztori egy időutazásról szól, amit Kirk kapitány és tiszttársai egy váratlan űrfenyegetés miatt kénytelenek megreckírozni. A 3. részben elcsórt klingon hajóval elindulnak a Flotta főparancsnokságára, hogy ott feleljenek a szabályszegésekért, amit Spock feltámasztása miatt bevállaltak. Ekkortájt viszont egy idegen objektum bukkan fel a galaxisban, mely elszívja minden méretű és fajtájú gépkonstrukció energiáját, ami útjába kerül. Célpontja a Föld; odaérve felborítja a planéta ökológiai egyensúlyát, főleg az óceáni területeken.

Rögtön itt az első léha húzás az íróktól! Egy újabb kozmikus katasztrófa rémét dobják be, éppen amint Kirkéknek esedékes volna föderációs bíróság elé állniuk. Ha megmentik a Földet - már nem először -, az elég nyomós enyhítő körülmény a törvényszék előtt, nemde? Hálás vagyok a 6. movie elkészültéért, ahol már bagatellizálás nélkül alkalmazták a sztoriszálat Kirk kapitány elítéléséről.

Újabb fézertalálat a cselekménybe az, hogy az ismeretlen objektum - bár kinézetre egész érdekes - magyarázatot sosem kap. Kicsoda vagy micsoda ez? Honnét jött, és miért szív el energiát a Föderáció műszaki berendezéseitől? Sosem tudjuk meg; és a film közepéből teljesen hiányzik. Mihelyt megtalálják és elhozzák a megfelelő eszközt (de még milyen eszközt!) a lecsillapítására, egyszerűen odébbáll, és a Csillagflotta ezt minden további nélkül elbámulja.

Frissítsünk: a Star Trek - The Motion Picure egy "hihetetlen pusztító erejű, idegen objektumról" szólt, ami mindent és mindenkit adatelemekre bontott. Az egész cselekmény arra épült: miféle ismeretlen jelenség ez, és miért tart a Naprendszerünk 3. bolygója felé? És a rejtély tökéletesen tisztázódott. Itt az anomália rejtélye részben SEM tisztázódik; így csak egy merő kifogás, hogy Kirkék megint hőssé avanzsáljanak valamitől. Amatőr elgondolás. És különösen bosszantó, miután az írók közt szerepel az a Nicholas Meyer, aki a 2. és 6. részek direktora volt, illetve Gene Roddenbery, lényegében a Star Trek atyja.

Az még működhetne elképzelésként, hogy az idegen betolakodó olyan frekvencián sugároz, amin egy földi élőlény is kommunikál. Köztudott, hogy a cetek érzékenyek a hanghullámokra, tájékozódásukat a hajószonárok könnyen összezavarják. Mégse látom, hogy kapcsolóható a bálnákhoz az objektum. Érdekelne például, hogy mire használja épp ezt a frekvenciát, és ha már itt tartunk, mi dolga volt itt a Földön?

Még maguk az alkotók is felhívják erre a figyelmet: Kirkék megállapítják, hogy a mesterséges intelligencia kifejezetten kutakodik a bálnák után, az általuk használt hanghullámok miatt. Ám mivel a hosszúszárnyú bálnák a XXIII. századra kipusztultak, elkezdi felborítani a globális időjárást, óriásciklonokat gerjesztve, és sorozatos áradásokat okozva. De hogy ezt a válaszlépést miért teszi, arra nézve fogódzónk sincs. Olyan az egész, mintha a forgatókönyvből hiányozna néhány lapja! És bár nem tudom, készült-e külön rendezői változat, szkeptikus vagyok, hogy abból az eddigi kérdéseimnek akár a felére is választ kapnánk.

Az időutazás talán a 80-as években volt a legdivatosabb témakör nagyköltségű block-busterekhez. Terminátor. Vissza a jövőbe. Nosza: Nimoynak testhezálló sztoriformula állt rendelkezésre, hogy felhívja a figyelmet a mai elővilág sérülékenységére. Vissza a punkok, gyorskajáldák és kapitalizmus korába, ahol az ember még gátlástalanul pusztította az anyatermészetet.

A dolog úgy működik, hogy egy csillag közelében, beállított dátum- és helyszíni paraméterek szerint túlgyorsulnak. Ha nem sikerül, szénné égnek, ha mégis, eljutnak az 1986-os San Francisco-ba. Dr. McCoy esztelennek nevezi Kirk tervét, mire az a legolcsóbb választ adja le: "Ha van jobb ötleted, ideje előállnod vele!". Ez nem elég jó indok, Jim. Ezzel csupán az alkotók hanyagságát és inkonzisztenciáját mentegeted.

Először is, a film akaratlanul lejáratja a tényt, hogy korábban az Enterprise legénysége már utazott a téridőben. És még többször fog is. Másrészt a dolog menet-leírása rémesen lötyög, úgy elméletben, mint vizuális megjelenítésre. (Nagy szürkés archologramok tünedezése az időugráskor, mint a Superman kriptoni jeleneteiben).

Az itteni időutazás folyamatát piszkosul nehéz volt értelmeznem Kirk és Spock szövegsorai alapján. A csillag megközelítése miatt tényleg őrülten veszélyes, úgyhogy legalább tényleg van oka a Flottának vonakodni a módszertől - feltéve, hogy eszükbe jut. Azért én kíváncsi volnék, mennyi ideje ismert a módszer az ember számára, és miként akadályozzák meg, hogy bárki a törvény keretein kívül megpróbálhassa. Ahogy én látom, megfelelő technikai felszerelés mellett - pl. egy átlagos klingon űrhajó?? - akárki eljuthat a múltba, és összepiszkíthatná az egész jövőt abban a kontinuumban.

A Star Trek - Kapcsolatfelvételben kellően leszűkítették az időutazás tényéből fakadó konzekvenciákat a körülményekkel: hogy egy tisztán kalkulációkat követő gépfaj alkalmazza, első ízben kényszerülnek rá (Picard miatt), más fajok azonnali és teljes beolvasztására törekedve. A legénység is csak arról beszél, hogy felismerik a folyamatot: a néző rendelkezésére állt az az értelmezés, hogy talán az ismertebb galaktika még nem képes erre.

A Hazatérésben csak úgy oda van dobva ez a szál, anélkül, hogy felmérnék a vonzatait.

"Családbarát tónus" jogcímén egy csomó mindentől elesünk, ami a 3 korábbi mozifilmet jellemezte:

1. Idegen lények és űrkörnyezet csak bevezető és befejező 10-15 percben láthatóak.
2. Az Enterprise ugyebár megsemmisült, de a legvégén láthatjuk az újat.
3. Nincs "űrcsata", semmi fegyverhasználat.

Mindezek helyett kapunk egy csomó helyzetkomikumot, a legénység esetlen elvegyülési kísérletei kapcsán. Kirk terve szerint a bálnákat kifejezetten egy városi cetakváriumból kell elhozni. Ezt megint annyira nonszensz és bugyuta módon magyarázzák ki a készítők, hogy inkább meg sem említem. A lényeg, hogy egy csomó derűsnek szánt momentum fakad belőle:

• Spock a káromkodást tanulja;
• Mr. Scott bénázása egy korabeli computerrel;
• Chehov hadi fogságba esik;
• Uhura egy járőrtől kérdezi meg egy katonai támaszpont hollétét;

stb.

Jó: némely viccek tényleg szellemesek. Elsősorban az, ahogy Spock beúszik az egyik bálnához a tartályába, hogy tudategyesítést hajtson végre. De annyira túlsúlyban van a humor a helyzetkezelés kárára, hogy az kiábrándító! Egyszerűen nincs létjogosultsága ennyi viccnek és béketűrésnek a dramaturgiában, tekintve, hogy mi forog kockán. (Vagy tekintve, hogy a nyílt óceánon hamarabb találni bálnákat, mint egy nagyvárosban.)

Mellesleg a túlzott lazaság egy logikai ziccert is okoz. Kitalálja az olvasó, mi az? Az időhiány. Logikusan Kirk és csapata a saját idejükbe kell, hogy visszajussanak. Ott pedig ugyanúgy telik az idő, és az idegen objektum ténykedése miatt egyre jobban roncsolódik a Föld atmo-, hidro- és bioszférája. Itt bolondoznak a kortársaink között, miközben az otthonuk máris nyakig fő a szószban?

  

Elvárható, hogy legalább 1 ember a XX. századból megismerje a titkukat, és alkalmasint besegítsen a legénységnek. A bálnákat kutató Dr. Gillian Taylor... egy pillanat! Taylor? Most ez utalás akar lenni Taylor karakterére A majmok bolygójából? Na mindegy...

Dr. Taylor reprezentálná egyrészt a nagy titokra rájövő, okos nőt, illetve egy új kapcsolat lehetőségét Kirk számára. Legalábbis ez jön le abból, ahogy szerepeltetik: Kirk-ről hamar megsejti az igazat, ő pedig jókedélyű beszélgetések során fel is fedi az ittlétük körülményeit és célját. Látszik a két emberen, hogy szimpatikusnak találják a másikat. Vonzalomnak ezt mégsem tudom nevezni, mert ahhoz túlságosan prűd és bájolgó.

És a meggy a habon: Dr. Taylor a bálnákkal egyetemben Kirkékkel tart. A XXIII. századba! És annyival indokolja, hogy látni akarja, amint a hosszúszárnyú bálnákat Kirkék megóvják a kipusztulástól, ami a történelem szerint várna rájuk.

Újfent előjön, mennyire tolószékes a dramaturgia ebben a produkcióban. Mert miről is van szó? Itt egy asszony, aki elvileg intelligensebb és talpraesettebb az átlagtól (egy frászt!). Hátrahagyja a kort, amelyben egész létezése eltelt volna, minden ismerősével és mindazzal együtt, amit a világról tudott. Vélhetően sosem juthat már vissza, és egy teljesen új világhoz, annak újszerű normaszisztémájához kell felnőnie, abban boldogulnia. Ebből az égvilágon semmit nem látunk: részt vesz Kirkék tárgyalásán, és a felmentő ítélet után ad neki egy puszit. Adhatna egyet a Leonard Nimoynak és a Paramount Pictures vezetőségének is!

A Star Trek 4. nem egyéb, mint földszagú ökovédelmi lobbizás a cetek, illetve a tenger élővilágának megóvása mellett. Disney és Green Piece behatású unalomvölgy. Az egyetlen érdemi üzenete, hogy a 80-as évek fiatalsága nem elég extrovertált, külön környezetismeret órát kell tartani nekik a mozivásznon. Elszomorító, hogy a box-office-adatok mennyire nem tükrözik a valós értékét: egy-két szál önmagában ígéretes elgondolása az, ami elnézhetővé teszi.

És Mr. Spock: remélem, azóta megértette, hogy nem így kell megóvni egy állatfajt a kipusztulástól.

A pontszám, amellyel búcsút intek A Hazatérésnek: