Banki meló

Csodabogárnak tűnhetek, amiért ezt (is) írom, de... én idáig Jason Statham-nak mindössze 2 olyan filmjét láttam, ami elnyerte a tetszésemet. És egyik sem akciómozi. Az egyik A kém c. vígjáték az idei kínálatból, a másik pedig krimi, amely egy londoni bankrablás igaz története alapján készült.

Terry Leather londoni autókereskedő és kétgyerekes családapa. Mivel adósságbehajtók szorongatják, kapva kap egy régi barátnője, Martine Love ajánlatán, hogy raboljanak ki egy Baker Street-i bankot. Miután Terry mozgósította a megfelelő cinkostársakat, sikerrel végrehajtják az alagútásást, és kipucolják az ottani bankfiókok nagy részét. Ám olyasmik is a birtokukba kerülnek, amikkel akaratlanul nagy pályások tyúkszemére lépnek.

1971. szeptember 11-én történt, hogy egy kis csapat több millió fontnyi készpénzt és ékszert zsákmányolt a Lloyds Bank-ból, az éj leple alatt fúrva alagutat egy közeli bérelt épületből. A film ugyan nem törekszik dokumentumfilm-igényességre - főleg a szereplők nevét illetően -, de sok dolgot pontosan átvesz az eredeti bűncselekmény történetéből, reálisan ábrázolva azt. Valóban teljes hírzárlatot rendeltek el - nemzetbiztonsági ok ürügyén -, mikor az eset kitudódott, és szóról szóra emeltek át mondatokat a bankrablók hangszalagon rögzített beszélgetéséből. Szó sincs tehát lebutításról, a tartalom egyszerre ütős, komoly és szórakoztató. 


Szerintem azért működik ilyen jól a film - a stílusán kívül -, mert érdekfeszítően tudja tálalni ezt a bűnügyet. Türelmesen végig haladunk a játszma minden külön részletén (milyen fickók kellenek, mik az eszközök, mi könnyíti/nehezíti dolgukat menetközben, stb.).
Volt annyi sütnivalója a készítőknek, hogy ne magát a rablást tegyék meg a tetőpontnak, hanem csak az első fő színpadja legyen a valódi, kifinomultabb konfliktusnak, ami ezután előtérbe kerül. Az úgy klisé lett volna, hogy egy piti banda egy régi cimbi tuti tippjén beizgulva megfúr egy bankot, majd ilyen-olyan bakik miatt bebukják. Itt a tagoknak megvan az egyéni jártassága és a gerince is, hogy elhiggyük a csapatmunkájukat. És üldözőikről, hogy veszedelmes alakok, akiket őrültség alábecsülni.

Leginkább azzal vágódott be nálam a Banki meló, hogy a főszereplő milyen ügyesnek bizonyul az alkudozásban. Miután Martine bevallja, honnét és hogyan kapta a fülesét, Terrynek nagyon gyorsan olyan zsonglőrködésbe kell kezdenie a kezébe került információkkal, mint még soha - különben ő és társai hullazsákban végzik. Mint valami agyament kártyajáték: a kispályásokhoz túl sok ászt osztottak a többi sarokból:

• Egy vesebajos alvilági klubtulaj a megkent zsaruinak listáját akarja, bármi áron.
• A titkosszolgálat egy fekete drogbáró zsarolófotóit akarja a pucér brit hercegnőről.
• Ráadásként néhány zsaruról is fotó kerül elő, amint a bordélyházban disznólkodtak.

Alakítás terén nincs panaszom. Statham-ot ugyan átlagtehetségű színésznek tartom, de itt végre elhittem, hogy nem önmagát játssza: Terrynek megvan az esze és idegzete hozzá, hogy belefogjon élete nagy rizikójába, de nem veszíti szem elől, ami fontos neki. Nem hazudik felesége képébe, és mikor borul a bili, feleségére bízza, hogy elhagyja-e a lányaival együtt - ha ezzel megóvhatja hármójukat a rá leső életveszélytől.

Leesett az állam, mikor a résztvevők névsorából kiderült, hogy a pornóban utazó bűnözőt, Lew Vogelt David Suchet alakította. Számomra Suchet az örök Poirot, de újfent elismerésem, amiért ennyire ügyes kaméleon más szerepeiben is. 

Szemérmetlen, földön járó, izgalmas bankrablás-krónika; legfeljebb néhány helyen szikkad ki belőle a lendület. Jason Statham karrierjéből elsőként ajánlanám. 

(Külön érdekességként jegyezném csak meg, hogy a forgatókönyv két íróját, Ian La Frenais-t és Dick Clementet 2007-ben maga II. Erzsébet királynő tüntette ki, a Brit Birodalom Érdemrendjével.)