A méhész

 „Itt nincs semmi a méheken kííí…!”

Tegyünk össze egy direktort, aki egy alapból pórias akciófilm-sémát majmol, egy forgatókönyvírót, akinek csak az akciójeleneteken jár az esze és egy, a szegény ember terminátorát izomból toló színészt, majd megbolondítjuk a masszát egy kondérnyi rovarallegóriával, és Preston, öö, izé: presto: kész is A méhész, 2024 nyitóbaromsága. Szinte már elismerést keltő az a büszke értelemhiány, amely ebből a kis zizzenésből lüktet – bónuszként pedig oly buzgón nyomatja a méhekhez kötődő okosságokat, mint A zűrhajó című német paródia a buzivicceket.

Adam Clay  a vajszívű nyugdíjas, Elois Parker bérelt garázsában méhészkedik. Ám a nő öngyilkosságot követ el, mikor egy adathalász cég beugratja és az összes elektronikus vagyonát lenullázza. Erre Adam, a nyugiba vonult ex-ügynök beszambázik a simlis társasághoz, és fölgyújtja a kócerájt. Azonban ez csak az előőrse volt a kiber-biznisznek, melyet az amerikai elnöknő taknyosa felügyel. Persze hősünket se kell ám félteni: egykor a világ legspécibb szuperügynök-kiképzését kapta meg, a minden törvények fölött állóság képzeletbeli aranykártyájával. Fedőneve: méhész.

 

David Ayer (Öngyilkos Osztag [2016]) és Kurt Wimmer (Equilibrium) bőven adtak Jason Statham (A szállító) számára alkalmat, hogy azt az egy dolgot csinálja, amiben vérprofi: ádáz fapofával irtani a berezelő rosszfiúkat. Ez ugyanis ennek a kis agymenésnek az egyetlen aduásza és hajtóereje. Az akciózások közti átvezető részek nem adnak minimális kötőanyagot se: tükörsima a történet, a cselekmény lebetűzni nem tudná a logika szót, a méhész-mitológia csak egy unásig kántált motívum, a szereplők merő videójáték-figurák és szövegeiket is mintha egy komputer írta volna emberi lény helyett.

 

Csak remélhetjük, hogy Ayer és Wimmer ezt nem valami szatirikus kritikának szánták a mai túldigitalizált társadalmunkról: az ilyesmihez gógyi kell! Hiába erőltetik a párhuzamot egy méhkaptár és a bérpolgárok cégépülete – tágabban ország/világ – között, az egész lustán gondolt és tákolt ürügy az akciózáshoz. Clay baltaarcán vagy hullahegyein csak az eszköz változik; ez a rámesélt terv, hogy királynő-gyilkos méhként kell jönnie, hisz a darázsfészek maga az elnöki lak, pontosan egy paródiához illik, ahol a sztori merő alibi-keret a poénok halmozásához. Itt előbb komolykodva fölvezetik, majd viccesen sütik el a jeleneteket, így csak a bodycount nyers élvezete marad a retinának.

 

Szinte látom magam előtt, ahogy Jeremy Irons „nagylelkűen” igent mond a biztonsági fejes szerepére, holott a számlák fizetésén kívül aligha lehet oka a nevét adni egy ilyen messziről bűzlő produkcióhoz. Minden más rosszfiún fetrengeni lehet a röhögéstől: mindegyik zakós adathalász, köztük az elnökcsemete Derek Danforth olyan agypór, vernyákoló, nyeszlett kis seggdugasz, hogy aprításuk szinte biológiai törvényszerűség. Sőt ezt bele is írják a filmbe: elvileg a méhpasi akkor vedlik át királynő-(elnöknő-)gyilkossá, ha az „életképtelen utódot hoz a világra.” Én azon filózok, létezhet-e forgatókönyvíró-gyilkos méh is, hogyha valaki életképtelen szkripteket hoz a világra sokmilliós munkákhoz – olyanokat, amik be sincsenek fejezve, csak abbamaradnak.

 

És ez a dőre anyuci-fiacskája szál még mindig semmi ahhoz a két szétvadult, háborgó zubbonyjelölthöz képest, akik Clay „fő ellenfelei”:

1. Középtájt a ripacs cyberpunk csaj, aki Clay utóda, mint az aktuális „méhész”; akkora golyószóróval futrinkázik a nyílt utcán, mint aki a Tank Lány forgatásáról szabadult el;
2. Fináléra pedig kapunk egy hamis-szőke, művégtagos, maszatszakállú izomagyat, aki mint „final boss” visszasiratta velem Bennett-tet a Kommandóból.

 

A forgatófecni nagy vesztese mégis Emmy Raver-Lampman, aki az FBI-os Verona Parkert, az öngyilkos néni lányát alakítja. Még ha maga az alakítás rendben is lenne: a „gyásza” egy rövid durci hisztiből áll, azon túl pedig szót sem kap. Nincs igazi oka rá, hogy végig Clay pusztításának a nyomában lohol, hogy végül futni hagyja. Béna indok erre, hogy „esküt tett”, és le kell, hogy állítsa anyja barátját az ámokfutásban. Ennek legföljebb takarózásként lenne értelme, főnöke s kollégái előtt, holott valójában csak az ügy legvégét akarja saját szemével látni, az anyja haláláért felelő bűnlánc gyökeres kiirtását. Kár, hogy ez csak az én kis amatőr képzelőerőm nyújtózása oda, ahová Wimmer-é talán 20 év múlva elbír majd repülni.

 

1/5-öt adok A méhészre. Bazári kinyírósdi, kimondottan időpazarláshoz, de ezen legalább kacajosan lehet behalni – nem úgy, mint egy másik méztémát érintő művön tavalyról, a Micimackó: Vér és Mézen.