Marvelek

Tapsolnék, ha kiderülne, hogy titokban M.I.–program írja az éves filmkínálat jelentős szeletét, a stáblistára vésett embernevek mellett, sőt akár helyettük is. Ha direkt ilyenek után szaglásznék, alighanem a Disney-vel, azon belül is a Marvel-lel kezdeném a sort. „Virágkora” óta támadtam a stúdió „korhatár- és nézőbarát” forgatókönyveit, de még nekem is feltűnt, mennyire sehol a gyártmányaik régi stílusossága és energiája az MCU 4. és 5. fázisa, azaz az évtized nyitánya óta. Úgy vélem, nem alaptalanul divat ezt a periódust „MSheU”–nak gúnyolni a „girl-power” („csajhatalom”) sablon sekélyes erőltetése miatt. 

 

Mióta Carol Denvers = Marvel Kapitány kinyírta a Kree Birodalom M.I.-jét, a főváros-bolygó, a Hala egyre szennyezettebb, sőt a bolygó csillaga sem éppen optimálisan üzemel. A Kree vezére, Dar-Benn ezért 2 kvantum csuklópántot keres, amikkel szabadon ugrálhat az Univerzum ugrópont-hálózatán keresztül, sőt még el is tudja velük szívni más égitestek tiszta állóvizét, légkörét, sőt akár csillagenergiáját. Ám mikor az egyik ilyen vértdarabot meglelve téridő-sérülést okoz, a másiknak a gazdája, „Ms. Marvel” Kamala Khan helyet cserél az éterben névrokonával, plusz még egy 3. szupercsajjal, akinek a nevét úgy ejtik, hogy „Rambó.” És ez a helycsere addig fog ismétlődni, amíg közösen ki nem okoskodják az anomália kezelését.

 

Nem sokan maradhattak a márkanév hívei között, akik úgy nagyon lelkesedtek volna a The Marvels érkezéséért. Két fő „ajándékkal” lehetett várni, hogy ez a „haveros akcióvígjáték” megörvendezteti majd a célközönségét:

1. egy részt egy olyan „idegen etnikumhoz tartozó”, „fangirl” tini-szuperhős belépője ez a mozikban, akiről képregényei vagy TV-sorozata nélkül fogalmunk sincs, ki lehet. Rajongása tárgyán túl semmi se derül ki róla vagy családjáról, azon kívül, hogy pakisztáni gyökerűek;
2. más részt egy olyan túlprotezsált szuperhős-karakter (és színésznő) visszatértének tapsolhatunk, aki éppoly bika, ha nem bikább harcban, mint Superman, és akit mégis a rajongók zöme vagy feledhetőnek tart, vagy konkrétan a pokolba kíván.

 

Lerí, hogy ez eredetileg egy Marvel Kapitány 2.-ként indult, csak az MCU hanyatló tendenciája miatt – kis- és nagyvásznon is – nem mertek egyedül Brie Larson nevére építkezni. Így most 3 „erős nő” archetípust kapunk 1 áráért, mégha egyiknek sincs tisztességesen megírt személyisége. Az egész alkotás valahogy el van szakadva minden viszonyítási ponttól, belső logikája nem létező, képtelen nyomatékot adni bárminek is abból, ami miatt izgulnunk kéne. Nia DaCost tavalyi interjúján már meg sem lepődöm, ahol is szóvá tette pl. az utómunkák körüli zűrzavart, és hogy addig tologatták a premiert, míg a rendező nem tudott részt venni rajta, egy másik munkája miatt Londonban. 

Tele lehetett a vágószoba kimetszett és többször újravett részekkel – és erről nemcsak a rekord-rövid 105 perces futamidő suttog. Az amúgy egyszerű alapötletű cselekmény kapkodása és az üres sci-fi-dumák csűrés-csavarása hamar kiölik a néző kíváncsiságát. Algopirinhez akartam nyúlni a halandzsát hallgatva kvantumlyukakról, ugrópontokról, klímaválságról, vagy a kismilliomodik kozmikus isteni ereklyétől, amivel persze egész égitesteket ki lehet ütni. Csokornyi filmférc sejlik föl, ahonnan "képregényszűz" fejjel is lazán le lehetett nyúlni egy-egy sztorielemet: Zöld Lámpás, Charlie angyalai, A galaxis őrzői, Hipervándor, etc. Legkínosabb mozzanata pedig, ahol jelmezes hőseinket egy bolygó lakói tarka rongyokban táncikálva–virnyákolva köszöntik, valami bizarr bazári musical-re hajaz. Ki hagyta jóvá, hogy ilyesmi bennmaradjon a végső vágatban? 

 

Teljesen fakezűen mozgatják a szereplőket, amit a rossz vágás és írás mellett bizony a rossz rendezés idéz elő. Kapitány, Khan és Rambeau a leghamisabb öli-bari duók/triók közt vannak, akiket valaha is összeboronáltak. Félretéve Kamala fülsértő ujjongását, mikor találkozik az ő nagy példaképével, a három központi figura szinte oda se figyel egymásra, bugyuta szóváltásaik és gépies csapatmunkájuk mind csak lohaszt, álmosít. A Marvel-től „kötelező” CGI–orgia pedig lassan megadta nálam a figyelem kegyelem-döfését: meg sem próbálták súlyozni a tényállást, hogy itt most több, egyszerre milliók életét fenyegető intergalaktikus válság jelentkezik egyszerre. 

 

Brie Larson játékával egyébként valami külön nem stimmel. Vélhetően a rendező annyi utasítással látta el a forgatáson, hogy véletlenül egy más karaktert játszott el, a 2019-es Marvel Kapitány ingerült, femináci jégcsapja helyett. Carol Denvers most érzékenyebb, kiégett – kivéve persze krízis közepén –, meg némi zsenge bűntudat terjeng a baltaarca körül. Úgy járt szegény, mint Ben Affleck Batmanje a BVS és az Igazság Ligája (mindkettő) között: a stúdió rájött, hogy sztárhősük egy utálatos seggfej, így az utóbb finomított második filmjébe lefinomították őt magát is. Nehogy meg találjon bukni a negyedmilliárd $-os agyi présgépük…

 

Konfliktusokat építeni, majd föloldani normális ütemezéssel se sétagalopp, de itt jóformán esélytelen, hogy bármi is megfogható drámául szolgáljon: Kamala Khan első bolygóközi tapasztalatai, Rambeau kit-érdekel?-fajta neheztelése, amiért „Carol néni” szó nélkül eltűnt az életéből, vagy akár a Dar-Benn nevű női Ronan–klón gyűlölete Denvers iránt, amiért nem direkt az otthona haldoklásáért felelős. Nos, a „Carol néni”–mizériát észre se vesszük, olyan suttyomban oldják föl, a hosszú kalapácsát lóbáló főboszit meg épp az általa hajszolt ultraerő csinálja ki.

És a vége felé pottyan rá a meggy a habra a tortán! A Hala-rendszert Carol egymaga menti meg… a saját puszta teste szupererejével újraindítva az egész csillagjukat!

!!اے مہربان اچھے خدا

 

 

Mentségként még a humorosságot lehetne fölhozni – ha létezne ilyen. De a szereplők körül úgy hiányzik bármi eligazodási pont az akciók és motivációk levesében; amikor egymás közt ennyire nincs kémiájuk/kölcsönhatásuk, ott már nem számít, mit akarhattak kihozni ebből az alkotók, vagy a megbízóik. Pedig nagyon erőltették a lazáskodást: Nick Fury-t már az első Marvel Kapitány óta leszelídítették, a szuper(hős)liga kőkemény edzőjéből egy jelentéktelen kispados lett, aki mintha a vakációját szakította volna meg épp, hogy a pálya szélén ténferegjen. Teyonah Parris-t, Monica Rambeau megformálóját is nagyon átlátszó húzással tették talonba, mikor a két Marvel-csaj föltölti őt a lyuk betöméséhez, mint valami Duracel–elemet, és odaát ragad. Fütyültem rá, mi lett vele.

 

Az egyetlen épkézláb erkölcsi dilemma szintén teljesen lapos, ez pedig a skrull faj kiszolgáltatott helyzete a kree fajjal szemben, ami miatt tárgyalni, majd Dar-Benn támadásakor menekülni kényszerülnek. Maguk a kree nép meg még ennyi figyelmet sem kap: ők végképp csak dísznek foglalnak helyet és időt, amíg a gyűlölt ellenségük meg nem oldja varázsütésre az összes globális slamasztikájukat. Teljesen mondvacsinált minden, ami a bajok és így a trió összejövésének a katalizátora lehetne, mivel a rendező tisztán látja, milyen keveset akar a stúdió, és hogy milyen elánnal ügyködik azon, hogy még azt a keveset se tudják időben összehozni az emberei.

 

Újabb koporsószeget vertek a Marvelekkel az egész 5. fázistervbe: 1 működő aspektusa nincs, képtelen kicsikarni magából az értelmet, belőlünk pedig az érdeklődést. Félelmetesen hiányzik a szín, a jellem és gravitáció a szereplők körül, a józan ész és befogadhatóság meg az eseményekből, ez pedig megosztott sara stábnak és stúdiónak egyformán. Megint egy város évi költségvetését ölték gépgenerált effektek és talán szálak közös bomlástermékébe, egy szükségtelenül tönkretett brand alatt.

 

 

Ha itt is létezne olyan iskolai osztályzat, hogy „egy-ketted”, azt talán meg tudnám adni a Marvelekre. 

Kísértés (2023)

 

Egy fiatal újságíró úgy érzi, végre megkapta a nagy esélyt, amikor lebeszélik neki, hogy pár napra egy sztár-futballista társaságául szegődhet, hogy infót gyűjtsön róla. Ám miután a vonzó Inez fönnakad a pasas hálójában, egyszer csak azt veszi észre, hogy cikkalanya csúnyán bepalizta nemcsak őt, de jó néhány másik nőtársát. 

Még valamikor késő ősszel bukkantam rá erre a kis lengyel szösszenetre egy Maria Sadowska kerekített nevű rendezőtől. Olyannyira hatás nélküli és jelentéktelen darab volt, hogy csak most, a tavalyi legnagyobb szutykokat sorra véve jutott csak újra eszembe. Az a fajta realista thriller próbál lenni a Kísértés – eredeti címén Pokusa –, ahol az átlaglény átlaglétével döcög örökké, mígnem egy másik, anyagilag jelentősen jobb szitujú átlaglény pici színt (szexet) viszi bele, csak azért, hogy kihasználja őt. Így most akad valami, amin a fő csaj kicsit (hosszan) görcsölhet, amíg el nem rendeződik a dolog, a maga komótos medrében. Ennyi, ez a szappanopera-szintű sztori kínálata és létcélja.

Olyan mértékű érdektelenség és kit-érdekel?-érzet árad ebből az alkotásból, hogy egyszerű szempont-sorolással is minden elmondható róla, amit tudni érdemes:

1. TV-reklámoktól szinte megkülönböztethetetlenek a faarcú alakítások és a jelenetek kezelése is;
2. Totálisan életlenek és álmatagok a szövegek, olykor ilyen ál-filozofikus sorokkal, hogy mélyebbnek tűnjön a film.
3. A szereplőket mintha menetközben szedegették volna össze az utcán;
4. Egy árva egyedi ötlet vagy motívum nincs az egészben;
5. Valami homályos, távoli fogalomként lebeg a messzeségben a feszültség és józan ész;
6. És egyáltalán: öklelően súlytalan bármi, ami a teljes cselekmény alatt történik, azaz inkább nem-történik.

Zéróval felérő 1/5-öt adok a Kísértésre, erre az elfeledett maradékra '23 szeptemberéből. Kerülendő.

Napóleon (2023)

„Amikor történészek kritizálnak, meg szoktam kérdezni: 

Bocs, haver, ott voltál? 

Nem?

Akkor fogd be a kibaszott pofádat!”

 

Elgurult a gyógyszer Ridley Scott-nál. A 86 éves angol lovagrendező, megannyi vaskos produkció szerzője, a történelmi drámák nagy profija… egyszerűen tombolt egyet. Idős korban babérkoszorús fejébe vette, hogy megszólaltatja kicsit magában a bigott hazafit, és a brit történelem leghírhedtebb mumusáról rittyent zengzetes gúnyrajzot, kilencjegyű számú büdzséösszegből. Hohó, de olyan csípőset és lefitymálót, amilyet még nem pipált a nagyérdemű…!

 

Bonaparte Napóleon a francia forradalom szegény tisztjéből emelkedett egy kontinens méretű birodalom teljhatalmú urává. Magánélete azonban korántsem fénylett ennyire: az évek során bebizonyosodott, hogy felesége, Joséphine nemcsak többször is megcsalta, de meddővé válván örökössel sem ajándékozhatja meg őt, jóllehet az áhított gyermekáldás végül megadatott a katonacsászárnak. 

 

Kétarcú alkotás esetén is legalább az egyik orcája érdekes lehetne. Kurvára nem az: a legújabb Napóleon fele arányban felhígult, főhőse összetettsége iránt full érdektelen, bár legalább külsőségeiben életrajzi dráma… és felerészben egy siralmas, kékvérű hálószoba-vígjáték, mellyel pályakezdő direktorok elkaszálnák magukat az iparágban. 

Tegyük is rögtön félre a „történelmi hűséget” meg a „történelmi figurák hiányát”, hogy Scott úr se foghassa ezen frázisokra, ha kritizálni mernénk őt. Önalázóan bután rakta össze a munkáját, vagy legalábbis a munkája elénk tárt kiadását: nemcsak ész, súly és szív nélkül ugrál a „korzikai emberevő” karrierállomásain, az összes többi szereplőt is bármiféle egyéniségtől megfosztva pingálja föl. Ráadásul a legtöbb figyelmet egy szánalmas, pornóparódiába való házasságportrénak szenteli, a politikai és katonai részekben inkább csak kötelező jelleggel szerepelnek, látványosság gyanánt. 

 

Mr. Scott, az egy dolog, hogy ön fütyül a könyvtárnyi irodalomra, vagy hogy leverni törekszik egy despota dicskoronáját, aki minden erénye, zsenije, sikere és alkotása mellett is tengernyi nyomorúságot hozott Európa népeire. De ha már mozit forgat róla, akkor ugyan legyen már annyi tisztessége, hogy előre beismeri: NEM valódi biopiket akar, hanem alternatív, stílusoskodó szatírát, és határozottan annak is reklámozzák! Ez nem a "tekintélyelvű" történész kritikája, hanem az értelmes kikapcsolódást kereső, felnőtt nézőé.

 

Napóleonnak nincs karizmája vagy összetettsége itt. Hiába lett a cselekmény közepére festve, 0 hajtóerőt ad az eseményeknek, melyek elvileg épp az ő szavai-tettei révén bontakoznának ki. Ezen változatban Boni egy balga, olykor degenerált hatökör, akit elsősorban az első neje iránti testi vágy ösztönöz. Nem reagál vagy okul semmiből, a szájába itt-ott beleírt politikai egysorosok mögött nincs ott az ember. Ki ez a pasas? 

Mi olvasható le róla abból a parádés életútból vagy mágnesező jellemből, amitől még Waterloo után is csüngnek a szavain a brit tiszti kadétok, sőt "legyőzője", Wellington hercege is leül hozzá diskurálni? Teszek rá, hogy megtörtént-e, de tálalják átéléssel, ne csak úgy, mintha a helyi kávéházban hangosan unatkoznának!

 

Joaquin Phoenix maga ismerte be egy interjúban, hogy a mű Scotty szemein keresztül láttatja a „kis káplárt”, és ez a hibás rendezői hozzáállás az alakítást is lefejezi. Phoenix akaratlanul is Commodus császárt játssza el újra a Gladiátorból, a játékidő nagyobb részében égeti magát. Kompetens szerzői irányítás híján csak középtájon, Austerlitz és Borodino között sikerül kicsit magára találnia, hogy hogyan is játssza ezt a figurát, miként vetítse ki a fortélyos stratégát és ambiciózus irányítót. Ez pont olyan, mint Mark Hamill esete Az Utolsó Jedikkel: a színész érzi, hogy a szerzői hozzáállás nem stimmel, és erejét megfeszítve próbálja átpréselni egy férfiikon valós személyiségét, a direkt besározó rendezésen és szöveganyagon át. 

 

Vanessa Kirby-t fura választásnak tartom a női főszerepre. Bibliográfia nélkül is nekem úgy logikus, hogy Joséphine egykoron bájával és finom eleganciájával bűvölhette el a majdani 2. férjét. Kirby aurája ebből a semmit közvetíti. És ez csak a bajok kezdete a fő szállal. Varázsütésre jönnek össze Napóleonnal, vonzalmuk alapja kizárólag fizikai, a felszínes testiséget pedig direkt abnormális méretekig túlozzák el. Legtolerálhatóbb közös jelenetüknek a válóperi szövegük fölolvasása bizonyult. A „szerelem” vagy bármi, amelynek eredője nem a két lábuk közt található, egyszerűen mondvacsinált; többször  közönyösen szidják a másikat a gyarlóságaik miatt. 

Kénytelen vagyok újabb bekezdést ezen rugózni, ha már a szerzőnek is láthatólag ez a vesszőparipája. Hosszú percekig feszenghetünk Napóleon reflektorfénybe állított fő tulajdonságán, ami e feldolgozás szerint a kanossága. Perverz disznót csináltak belőle: mikor épp nem tárgyal vagy csatázik, rendre ezeket az infantilis, nyammogó-nyüszítő hangokat adja ki magából, valahányszor kinyilvánítja a párjának párzási szándékát. Én nem vagyok se sznob, se prűd, de sajnos hülye sem, így még a film torz beállítását se tudom bevenni, miszerint a zátonyra futott intim percei adták a belső fűtőanyagot Napóleon háborúihoz. Ugyanis ez egy szerelmetes ágyast feltételez, nem egy morózus jégcsapot, aki unott fejjel libbent szoknyát, hogy lezavarják az újabb gyors-menetet. Hány évesek írhatták ezt a forgatókönyvet David Scarpa helyett?

 

 

Egyetlen ütőkártyát tudott ütősen ki is játszani Sir Ridley, és ez a tágas nagyjelenetek – csaták és ceremóniák – megfestése. Függetlenül attól, hogy a lefolyásuk mennyire felel vagy nem felel meg a följegyzett menetüknek, süvölt róluk a halállal való gyürkőzés szele, főleg a már említett Aussterlitz és Borogyino kietlen tájain. Ember és állat lelövése, az ágyúval beszakított jég alá süllyedésük, a kietlen bozótból lecsapó kozák gerillák láttán megborzongtam. Még Moszkva evakuált, majd fölperzselt látképe is hatásosan mutat – már amikor a hódító csöndben marad benne.

 

Hiába mutatósak ezek a tömegjelenetek, a sztorit és karaktereit nem tudják energiával megtölteni. Nem ezek, hanem végig a rendezés vontatja a sárban a cselekményt. Pedig azt se szabtam magamban feltételül, hogy Napóleon életének összes fontos résztvevője fölsorakozzon. Nem lett volna rá idő. De azzal megint átesnek a ló túloldalára, hogy pályája pillérei, kiváló marsalljai is hiányoznak. Vagy ha már ágyas élet: egyetlen árva házasságtörésre térnek ki, ahol a francia császárt konkrétan úgy futtatja az anyja, mint valami kiégett hímringyót az elnéző stricije.

 

Létezik elvileg egy 4 órás rendezői vágat a produkcióból. Becstelenségnek tartottam mindig is ezt a moziközönséggel szemben, ám itt külön puskapor a tűzön, hogy bő 2 órából mennyi időt elvesz a magánéleti szál. Ha azt félretesszük, a sok esemény közt akkor sincs kötőanyag, hiányzik az erős, érdekes, saját lábán megálló narratív gerinc. Kötve hiszem, hogy a 4 órás, "bővített" kiadás ezt orvosolni tudja, mivel a kiinduló alapja eleve hibás. De az istenverte szexkomédia nélkül is ajánlott lett volna két egész kerek részfilmre bontva mozikba ereszteni ezt a dögöt.

 

Az a négy részes mini-sorozat, melyet 2002-ben mutattak be – szintén csak Napóleon címen –, egybevágva kerek 6 órás behemót lenne. Aki Napóleonról értékes mozgóképet szeretne megtekinteni, annak azt javasolom, szánja rá az időt: bármelyik „negyede” külön-külön is többet árul el az emberről és világáról, árnyaltabban és színesebben, pozitívat és negatívat egyszerre mutatva. Pedig emez eleve televízióra készült, és harmadannyiba sem került, mint Scotty műve.  

A totálokról virító pénz és profizmus menti meg a teljes összeomlástól a 2023-as Napóleont. Simán egy életmű kései mélypontja: hazug, fakóan festett, fakezűen írt, széteső tabló, amely Benny Hill-szerű primitív „romantikával” böki ki a szemünket, miután azt nem bírja rajtatartani a történetén. Önkritika hiánya tükröződik a kész mű milyenségén és szerzője arroganciáján: a két főszereplőt ösztönlényként, környezetüket  biorobotokként kezeli, a korszak megnyomorítottjainak és elesetteinek emlékét pedig  számadat bebiggyesztésével tudja le. Vagyis: egy ember bukása tragikomédia, milliók halála statisztika. 

 

Elégségesnél jobbra ezt nem tudom értékelni, mégha odaképzelem hozzá a rendezői vágat extráit sem. 

Ja! Az meg, hogy "Ott voltál? Nem? Akkor ne alkoss véleményt!", itt nem mentség. Ez a gondolatmenet a TÉNYEKRE vonatkozik: KIZÁRÓLAG az az, amit VALÓBAN tényként "tudunk" BÁRMIRŐL IS, amit közvetlenül mi magunk megtapasztalunk. Különben csak elhinni lehetséges valakiknek/ valamiknek. Logikus. Ám a filmművészet, a tényektől eltérés szabadsága egyben a művész felelősségét is jelenti. A művész sara, ha az ő eltérése/víziója végül se nem érdekes, se nem rétegelt, se nem szórakoztató, hanem csupán erőtlen, gyökértelen és fantáziátlan. Nekem legalábbis ez a véleményem. 

A gyilkos

Pofátlan kis darab A Gyilkos. Semmi jellegzetesség. Semmi formaújítás. Megtestesült egyszerűség, higgadt profizmus, üdítően illúziómentes lélekanalízis. David Fincher és Michael Fassbender közösen tértek vissza a thriller műfajához egy nyílegyenes, mégis hátborzongatóan sztoikus thrillerrel, amely majdhogynem titokban surrant be a Netflix kínálatába és az én kedvenc óévi filmélményeim közé. 

 

Névtelen bérhóhérunk maga a száraz precizitás. A Föld bármelyik pontján megbízást vállal, és ha megkapta, élete és elméje onnéttól annak minden számba vehető részlete körül forog, tervezéstől a pillanat kivárásán át a nyomok eltüntetéséig. És most mégis hibázik, ennek kapcsán pedig a barátnőjét kórházba juttatja két ismeretlen bérkolléga. Emberünk még most is távolságtartóan intézkedik, miközben levadássza a tetteseket, + azok megbízóját, moralitás híján azonban nihilizmusa az, amit az ügy próbára tehet.

 

Ez a Fassbender-show: az ő kimért penge alakítása a film abszolút tengelye. Amellett, hogy veszettül üdítő hallgatni A Gyilkos monológját a fejében – elsősorban a hosszas bevezető részénél –, érdekfeszítő, amint ez a szinte biorobotként összpontosító ember célpontról célpontra vándorol, függetlenül a távolságoktól, mint valami fantom. Hiába tükörsima és fordulatban szegény a sztori, részletgazdag kidolgozása kellően szilárddá teszi, hogy a nézőt izgassa, miként tálalják fel neki. Tükörképe film a főszereplőjének: teljesen 1 célra fókuszáló jellemtanulmány, ami a fölös sallangokat gondosan kikerüli.

 

Ezzel A Gyilkos lett az 5. filmalkotás az óévből, melyet bátran ajánlok megtekintésre.

 

(Ezúttal végre tényleg)
Boldog újesztendőt !!!

Godzilla Mínusz Egy

 

Nem kicsit szkeptikus voltam, mikor az eredetileg „Gojira -1.0” címezésű jövevényt kikiáltották minden idők legjobb Godzilla–mozijának. Nos, ehhez képest Yamazaki Takashi alkotása végül nálam is elismerésre talált: értékes társadalomrajz, normális szereplők átélhető személyes és közösségi drámája, plusz minden idők talán legfélelmetesebb Godzillája, mind-mind egy szerves, természetes egységbe sodorva, méltó módon megünnepelve a szörnyikon70 éves jubileumát a vetítővásznon.

 

Koichi Shikishima, a dezertőr kamikaze pilóta még 1945-ben látta először az őshüllő „Gojirát”, amint egy bázison majd’ mindenkit megölt. 2 év múltán, a McArthur-korszak elején Koichi is szűkösen él két másik túlélő, egy Noriko nevű fiatal nő és a kisgyerek Akiko mellett. A férfi kiküldetésekor újra találkozik egy kishajón Godzillával, aki azóta a hidegháború atomtesztjeitől pusztítóbb lett, mint valaha. Ám miután a fenevad porig rombolja Ginza városát, és Noriko a több tízezernyi áldozat egyiké válik, Shikishima eltökéli, hogy beáll a Godzilla ellen szerveződő civil hadművelethez pilótaként.

 

Érdekessé faragni a legfőbb emberalakokat és izgalmassá Godzillát, de úgy, hogy az egyik nem válik kolonccá a másik nyakán. Na, ez a bravúr nem jött össze még negyed-száz év után se Amerikában: ez máris igazolja a kritikusok és nézők egybecsengő méltatását. Yamazaki érdekeltté teszi az embert abban, hogy az emberoldalnak drukkoljon, és elfeledtesse, hogy más verziókban gyakran a „jófiú” szerepét osztották a gigagyíkra. A Mínusz-Egy Godzillája maga a zabolátlan őserő, a háborús pusztítás megtestesülése, ki haragvó kolosszusként szántja Japán földjét és vizeit – egy országét, ami szó szerint a 0-ról kezdett újra mindent, s erre most a -1-re roskadhat vissza.

 

Shikishima szavain és érzelmein keresztül a Godzilla Minus One egy olyan létidegen, szélsőséges, 80 éve mégis megkérdőjelezhetetlen észjárást tudott közel hozni hozzánk, mint a túlélő öngyilkos-pilóta szégyene. A trauma, bűntudat és a lény létének titka még 2 dolgos, családfőként megélt év után is fölfalja Koichi-ben az észérveket: hiába semmit se segített volna a bázisnak, ha rálő Godzillára – mint ahogy hazájának se, ha a biztos halálba repül, mint ezer másik pilóta –, ő ezt bizonyosra nem veheti. A tény, hogy a szükség percében rettegett, hibázott, nem tett meg minden tőle telhetőt, független a valós vagy vélt eredményességtől – mint ahogy a Wada Tsumi–hadművelet sikere is roppant bizonytalan, mégis a legtöbb, amit a civil veteránok összehozhattak (Tokió és Washington segédkeze nélkül).

 

Meglepően természetes az, ahogy a bűntudat rányomja bélyegét a férfi párkapcsolatára – még egy olyan toposz, amit rengeteg hőstémájú film hamiskásan kezel. Norikót hamar megkedveltem, ahogy gyűrött menekültből papír nélküli élettárssá érik: formaságok nélkül válik a 3 elárvult ember családdá, és ez nagyon megfogott engem a film 1. felében. Hirtelen eltűnése Gojira tombolásakor kicsit furcsa lett, de így is működött a gondosan megírt dramaturgia miatt. Koichi mintha el lenne átkozva hajdani kudarca óta,

s most ott lappang a réme, hogy ezért az új életét, a romokra épült családi boldogságát követeli a sors fizetségképp. Ami szívszorító módon be is következik. Fontos volt indokolttá tenni a végén a csavart, mikor kiderül, hogy Noriko sérülten ugyan, de él: a jutalom itt jogos, hisz a főhős nemcsak törlesztett, megtette a szinte biztos halált jelentő dolgát – hazájáért –, hanem időben katapultált is, elkerülte a tényleg biztos, de már fölös halált – szeretteiért.

 

Fantasztikusan fest a nagyfiú, és sokakkal együtt hüledeztem az infótól, hogy a Minus-One potom 15 millióból lett összerakva! Dühös arca, robusztussága és atomlehelete is félelmetes: vegytiszta apokalipszis az a kép, melyen alulról látjuk az óriási porfelhőt és az előtte magasodó Godzillát, mint valami démoni istenség. Szokatlannak tűnt, hogy a sugárlövéshez a pikkelyei fölrántódnak, mint egy gépnek a szelepei, vagy az, hogy haláltusája is egy reaktormag összeomlására hasonlít, de abszolút hatásos és könnyen megjegyezhető látványossága ez a Mínusz-1-nek. A nem feltűnő zene – vagy épp a hiánya – is érezteti Godzilla jelenlétét, valahányszor fel- és előtűnik; külön piros pont jár érte, hogy az 1954-es első film témazenéjét okosan illesztették bele a csatajelenetbe.

 

A párbeszédeknél szerintem jól lőtték be, hogy korabeli lakosok szóváltásának hangozzon, ugyanakkor némi önvizsgálatot is finoman belecsöpögtettek. Leginkább Noda, a haditervet kiötlő mérnök monológja tetszett, ami kritika is egyben a háború fanatikus szellemi öröksége, pl. a kamikaze koncepció fölött. „Ha belegondolok, ez az ország túlságosan is megveti az életet.” Ez újfent ráerősít, hogy Godzilla több egy óriáshüllőnél: az élő manifesztációja a háborúnak, ami irgalom nélkül pusztítja az életet, és amivel végérvényesen le kell számolniuk – olyanfajta összetartással, ami túlmutat a parancselvűségen.

 

Kései kellemes meglepetés volt tehát nekem a Godzilla Mínusz Egy, ami végre teljesen jól használta a szörnyet egy olyan történetben, melynek igazi emberi sorsdráma adja a motorját elejétől a végéig. Sose ragadta meg úgy igazán a képzeletemet ez a keleti filmműfaj, melyben egy óriásszörny, japánul kaiju [„kájdzsu”] a sztár, és ugyanez igaz a háborús témájú drámákra is. Ez a darab viszont bevált, sőt minden elődjét überelte nálam, és úgy tűnik, hogy legalább 2 országban a nagyközönség szintén így fogadta.

 

Négyesre lövöm be az értékét, nagyon jó lett.