Meg - Az őscápa

Sharknado szteroidokon, a kötelezően tökös Jason Stathammal. Ennyi a The Meg, magyar címén Meg – Az őscápa. Mondhatnám rá, hogy bűnös élvezet, ha nem untam volna a székem alá magam közben: a mélytengeri állatok effektjeit leszámítva semmi olyat nem tud ez a film, amit az Asylum, vagy akár a Jaws-folytatások ne rágtak volna le csontig. 

Statham önmagát játssza, akit most Jonas Taylor-nak hívnak. A kiégett és piás ex-búvárt felkeresi egy kutatócsoport: felderítőcsapatukat egy frissen talált óceáni mélyrétegben megtámadta valami. Jonas egyszer már összeakadt a különös állattal, és mivel exneje is odalent rekedt, kihozza őket onnét. Csakhogy a Megalodon, azaz egy 2 millió éve kihalt őscápa szintén kijut a felszínre, és tudósainknak főhet a fejük, mit csináljanak.

Pénzmosás kellett, hogy legyen ez a filmproject, különben nem értem, minek adtak több mint 100 millió $-t egy ilyen pihent agyú fércműre, miközben kirámolták az összes életképes ötletet a forgatókönyvéből. A lanyha sztori résztvevői mind olcsó zsebsztereotípiák, akiket fájóan unott fejjel alakítanak, ha épp nem nyiffan ki valamelyikük. Statham-nek a CG-cápával is több kémiája van, mint a tudósnőt játszó Li Bingbinggel, holott a mű végig az ő karaktereiket próbálja összeboronálni – külön egy erre kitalált kislánykarakterrel.

Művel valami furcsát egyik karakterével a film, amit simán foghatnánk ittas (történet)vezetésre. A pasas, aki a pénzalapot szerzi a kutatóállomásnak, fél óránként változtatja a színét: először ő a (fa)vicces támogató, aztán átmegy a mindent tőkeoldalról megközelítő főnökbe. A Megalodon első áldozatai után együttérző vezetőként szónokol, de nem: úgy esik ki, mint piti kis csalárd gazember, aki az éj közepén akarta megfékezni a dögöt. Ha ez nem egy cápaszörnyes mozi és egy tipikus Jason Statham-film lenne egybegyúrva, még azt hihetnénk, hogy az írók legalább 1 szereplőnek próbáltak többoldalú személyiséget írni.

Mintha egy kínai Baywatch-horrorparódiába csöppentem volna, mikor az őscápa egy ázsiai strandon belapkált egy keveset a nyaralókból. A jelenet tökéletes szummázata a filmnek: értelem, funkció és érzelmi súly nuku. 

De mégcsak a durvaságfaktort sincs merszük a készítőknek csúcsra járatni, hogy így legalább egy primitív szórakoztatófaktora legyen az egésznek. Leginkább az maradt meg bennem, ahogy a vérengzésnek itt vége szakadt: pont mostanra sikerül azzal a digitális bálnahanggal megtalálniuk és elcsalniuk a cápát. 

Akadt egy nekem nagyon tetsző szövegsor, ami a csapat ijedős fekete tagjától hangzott el: „Evakuálunk? Iszonyú gyorsan elhúzzunk innen a vérbe, ahogy azt minden normális, élni akaró ember tenné?” Egyébként már sajnos az is valami, hogy egy gyilkolászós filmben nem a fekete szereplőt nyírták ki először.

Nem haragszom a The Megre, és azt se mondhatnám, hogy csalódott lennék miatta. Tudtam, hogy egy bődületes semmi marhaságot fogok megnézni, és az is lett, csak még az a bizonyos primitív szórakoztatófaktora sem volt meg, mint pl. az idei Jurassic Park-folytatásnak. Statham, örülök, hogy továbbra is van megélhetésed, de azt kérlek, ne akard, hogy meg is dicsérjelek érte…!

A Meg – Az óriáscápa 1/5-öt kap tőlem. Vérbeli tengeri hulladék, amit akkor sem ajánlanék megnézni, ha jutalomsütit osztogatnának érte.