Sucker Punch

Zajos punkvideó-klipsorozat, mely válogatott agyrémek hadával juttatja nézőjét a totális lobotómia határvidékeire. A Sucker Punch tankönyvbe illően példázza a "Mindent a stílusnak, semmit a sztorinak"-típusú fattyúhajtásokat. A felszínen egy igazságtalanul diliházba dugott, agresszív tinédzser mentális küzdelmét cifrázza, amint az épelméjűségét próbálja mindenféle fantáziaharcok útján megőrizni. Valójában mindez puszta ürügy a rendezőnek, hogy kedvenc pornó- és fegyverfétiseit a megdöbbent nézőközönség nyakába önthesse.

A tizenéves Baby Doll-t elmegyógyintézetbe záratja gonosz mostohaapja, miután a lány sikertelenül próbálta meg lelőni őt a múltbéli alantasságai miatt. A férfi elintézi, hogy az orvosok lobotómiát hajtsanak végre rajta, ám Baby Doll tudatalattija egy szürreális képzeletvilágot kreálva védekezik az eljárás ellen. Így változik a diliház luxusbordélyházzá, a hasonló korú lányrabok pedig szökevény prostikká, akik aztán női gerillákként mindenféle szörnyalakok ellen viselnek hadat.

Zack Snyder-ről azt tartom, hogy stílusos rendező, de mint történetíró átlagos képességek jutottak neki. Képregényadaptációi (egy műfaj, melynek lételeme a stílusos külső) sorra nyerték el a tetszésemet, és az idén is nagy izgalommal várom tőle a Batman V Superman-t. Snyder állítása szerint az Alice Csodaországban géppisztolyos, modernizált kiadását akarta megfesteni, annak sötét tükörképébe elkalauzolni bennünket. És akár egy gyerek az édességboltban válogathat kedvére a vizuális trükktár polcairól - több millió $-os zsebpénzből. 

Az előjelek kedvezőek voltak. 2010-ben a tényleges Alice Csodaországban-t jövedelmezően álmodta újra egy másik látványművész, Tim Burton. Ugyanekkor A sötét lovag író-rendezője is kasszát robbantott a saját ötletére épülő filmmel Inception-nel. Hátha a 300 és Watchmen író-rendezője is betalál a kapuba, szintén egy feleség-producer (Deborah Snyder) közreműködésével! 

Így lett a Sucker Punch végül Zack Snyder lelkesen széttúrt kísérleti homokozója. Nem elég, hogy a forgatókönyve összefüggéstelen vagdalmány, még tisztességes keretet sem tud adni a fantáziaképeknek. Baby Doll-lal a kinti világban semmi sem történik, míg öntudatánál van, leszámítva, hogy szökésről diskurál Sweet Pea-vel és többi egykorú sorstárnőjével. Hamar elveszítünk minden kapcsot a thrillerszállal, és a cselekmény egy erőszakos akadálypálya-játékká vedlik, ahová a direktor tetszés szerint hajigálja be, ami épp az eszébe jut.  

A terepek/hátterek egész színezése kb. a Spirit és a Macskanő keveréke, némi 300-zal megbolondítva. Baby Doll elmevilágának ez az elvont külseje még odaillő is lehetne, de az összhatás sem földöntúli, hanem egyszerűen ronda és maszatos. Külön tüske Snyder régi ismerőse, a lassítás: egyfelől a maradék feszültséget kiöli az akciókból, másrészt olyan hülyén néz ki, ahogy ezek a 40 kilós ricsajcsajok mindenféle behemóttal meg démoni alakkal viaskodnak pózolva.

Leselejtezett babakollekciókba több egyéniség szorult, mint Baby Doll-ba és újsütetű bandájába. Hiába látom a csapatmunkájukat, nincs személyiségük, csúf a sminkjük, és ez a divatcicás ábrázolásuk nem kicsit szexista. Beöltöztetik őket harisnyába, fűzőbe, bőrszerkóba, vagy épp japán hentai-os iskolaegyenruhába, aztán minden szögből mutogatják őket, ahogy csak a korhatár-besorolás még engedi. Fegyverük pedig mikor milyen menő cucc: kard, automata fegyver, aknavető vagy épp háti rakéta. Világos, hogy ez nem annyira Baby Doll fantáziája, mint magáé Zack Snyder-é.
A díszletek, kellékek és a szörnyek változatossága az egyetlen, amit a a látványtervezés javára tudok felhozni. Igaz, hogy burjánzó ökörségerdő, de legalább változatosak. Tartanak itt raktáron tűzokádó sárkányt, szamuráj autobotokat, gólemet, zeppelineket és náci zombihadsereget vaskeresztes tábornokkal. Talán legjobban a sárkány kinézete tetszett legjobban, sőt: bevallom jobban sajnáltam az ő halálát, mint bármit, ami az emberszereplőkkel történt.

Hallgatni egy fokkal talán elviselhetőbb ezt a stiláris orgiát, mint nézni. A számok nem terjesztik ki, ami történik, ritkán passzolnak; nyilván az alapján válogatták őket, hogy kúlosan hangozzanak, tovább erősítve az egésznek ezt a videójáték-beütését. Az élettelen dialógusokban unalom és erőlködés váltakozik valahányszor Baby Doll vagy a többi antikarakter beszél. Formák és zajok olyan elmosódott elegyévé áll végül össze az egész, amiben nincs igazi átgondoltság. Idegesítő továbbá, hogy mindezt a valószínűtlen ingerhalmot kell bámulnunk, miközben a valóságban épp egy hovatovább gyerek józan eszét rombolják le - a nézőével együtt.  

A Sucker Punch "főbűnét" abban látom, hogy némileg kedvét szegte a gigastúdióknak, hogy pénzeljék a filmesek saját ötleteit. Ha pedig mint mozifilm-alkotást nézem: bóvli, idegenítő, szinte értelmezhetetlen fetisiszta katyvasz.
Végezetül: boldog 50. születésnapot, Mr. Snyder, és kérem, többé ne adjon ki olyan igénytelen fércmunkát a kezei közül, mint ez az álomgyári álomháború.