Az Utódok

Szirupmentes, igazi családdráma a 2011-es The Descendants. Könnyednek tűnik, de cseppet sem komolytalan. Egy tragédiát példázva emlékeztet minket, hogy ne csak a megszokás tartsa össze a családunkat. Nemcsak mert nem tudhatjuk, mennyi időnk van az életből, hanem mert azt az időt anélkül éljük le, hogy igazán ismertük volna a hozzánk közel állókat.
 

Matt King hawaii ingatlantulajdonos felesége, Elizabeth egy balesetben teljesen lebénult; a legújabb diagnózis szerint már nincs miért lélegeztetőgépen tartani. Ezért Matt hazahozza 17 éves lányát, Alexandrát, hogy segítsen a kisebb lányra, Scottie-ra vigyáznia. Ám ahogy Alex elmondja, hogy hogy anyja csalta őt, a trió közösen ered a másik pasi nyomába.

Okos írói és életszerű színészi munka kelt életre elsőre archetípusnak tűnő szereplőket. George Clooney az egyik legmeggyőzőbb alakítását adja egy olyan karakterhez, akivel piszkosul könnyű azonosulnunk, mégha történetesen nincs is gyerekünk. Matt az a józan eszű, normális férfi, aki apaként folyton a helyes döntésre hajt, ám gyakran mellélő ezzel. "Erősítés-szülőnek" nevezi magát, mivel lányai nem nagyon tisztelik. És nem elégtételért kutatja föl a nő szeretőjét: azt akarja, hogy vegye ki részét az elbúcsúztatásból, ha már Elizabeth érte csalta a férjét, és veszett össze Alex-szel a múltban.

Shailene Woodley figuráját is többnek találtam pusztán a "lázadó tinicsaj" sztereotípiájától. Alex nem veti meg apját, csak szánakozva nézi őt a leendő özvegy apa szerepében, pontosan tudva, hogy a szülői felelősség egy része ráhárul majd. Tetszik, hogy "nagy drámai veszekedés" nélkül áll Matt pártjára a keresésben: ebből láttam azt, hogy nemcsak érdekli a család, hanem érti és támogatja a célt, amit ez az egész utazás elvileg szolgálna. Elrendezik anyja zűrös ügyeit, egyszersmind jobban összeszoknak ők hárman. Az apa-lánya kapcsolat teljesen rendben van, és Scottie képében is tényleg egy éretlen, 10 éves vadóc gyereket ismertem meg, nem egy felfuvalkodott kis vakarcsot.

Egy ilyen pofonegyszerű sztori akkor működik, ha legtöbbször elkerüli a kliséket, próbálva játszani a néző elvárásaival. Valahányszor azt várjuk, hogy valami elcsépelt fordulat jöjjön, a film gyorsan elkanyarodik előle. Pl. mikor előkerül a szerető - név szerint Brian -, nem az a vége, hogy a rendes családfő a gyávának beveri a képét. Vagy ahogy Matt Brian gyanútlan nejével társalog, nem jön össze a megcsalt férj és a megcsalt feleség, hogy egy új Mrs. King legyen a film végére (erre utalás Matt gúnyos búcsúcsókja).

Próbáltak még a mellékfigurákba is némi életet csöpögtetni, ami szerintem nem jött össze az alkotóknak. Gondolok itt Alex léha fiújára, Sid-re, vagy a teljes tágabb rokonságra. Az viszont tetszetős, ahogy Brian felesége, ez a naiv liba felmutat annyi gerincet, hogy felkeresse a másik nőt, és Matt-ék előtt ismerje be: utálni akarta őt. Ezzel összekötve mindjárt nem olyan elcsépelt, amikor Matt és a lányai is megbocsátanak Elizabeth-nek. 

Gyenge lábakon áll picit ez az ingatlan-eladási szál a cselekményben. Matt-ről az ő narrációja felfedi, hogy a família generációk óta birtokolja Hawaii utolsó még érintetlen földbirtokát. Ezt akarta eladni, de utolsó pillanatban visszalép, mondván, hogy ez mégiscsak az ő öröksége. Értem, hogy most már jobban becsüli mindazt, amije még maradt. Nekem ez a dilemma mégis inkább csak tartozék maradt, hogy a családi vonal mellett még másról is szóljon a történet. "Adj annyi pénzt nekik, hogy azt csináljanak, amit szeretnének, de ne annyit, hogy ne csináljanak semmit."

Végszó:

Mókás, meghitt kis produkció Az Utódok, kedvelhető szereplőkkel és remek hangulattal. Képes nyomasztó alaphelyzetét fogyaszthatóan, de nem elcsépelten feltálalni.  

Holnapolisz

Casey Newton egy mágikus kitűző birtokába jut, amely lehetővé teszi a városi tinilánynak, hogy meglássa Holnapoliszt, az utópisztikus mintavárost. Mikor Casey kutakodni kezd a hely után, az a robot-kislány menti meg az életét, akitől kapta a kitűzőt. A duó gyilkos robotok célpontjaként menekül, és csak 1 emberre számíthatnak: arra a megkeseredett zsenire, aki gyerekkorában már járt Holnapoliszban. Kérdés, hogy vajon a kitűző által mutatott kép mennyire pontos...?

Hogy a Walt Disney Pictures filmet gyárt Disneyland egyik szegmenséből, az olyan terv, amit már jó előre beleng a reklámszag. Mégha a moziváltozat újrateremti is azt a meseszerű hangulatot, amit felteszem, a vidámpark kelt a visszatérő látogatóiban kelt, az csak félsiker. Az még reklámklip-kategória. George Clooney karaktere egyszer kifakad Casey-re, hogy miért nem tud egyszerűen csak bámészkodni, ahelyett, hogy folyton kérdéseket tesz föl.

Nos, a Holnapolisz alatt mintha a stúdió róná föl ugyanezt nekünk. Rétegzetlen, okosnak látszani erőlködő amalgámja ez mesének és tudományos fikciónak, ami mégse tudja se inspirálni, se gondolkodtatni a nézőt. A szkriptíró Damon Lindelof és a rendező Brad Bird e két műfajt próbálta összevonni, egymással propellerként felerősíttetni. Ehelyett egy feledhető útikalauzt ácsoltak össze, újracsomagolva a "különleges" szájhős kölyök és a furcsa zseni világmegmentő kalandjainak sztoriképletét. Amihez hozzáadtak egy szófukar kislány-robotot.

Holnapolisz ötletszegény utópiakép, legalábbis ahogy a kitűző ábrázolja. Az egész településnek nincs igazi struktúrája, logikus elrendeződése - kivéve talán, hogy a messzi legteteje a belvárosban épült. A történet szerint a komplexum kísérleti telepként jött létre, arra a célra, hogy a világ vezető tudósai politikai és üzleti megkötések nélkül valósítsák meg ötleteiket és találmányaikat, szabadon, korlátozás nélkül.

• Egy párhuzamos dimenzióban épült Edison és Tesla korában, és ahová a titkos rakétakilövőnek épített Eiffel-torony alatti űrhajó visz el.
• Ahol többrétegű uszodák vannak, melyeknél az emeleti medencéknek nincs alja, mégis valami egy tömbben tartja a vizet. 
• Ahol hogy megtalálták a fotonnál sokszorta gyorsabb részecskét, és spéci portáljaikon a Föld bármelyik pontjára  át lehet sétálni.
• Ahol vigyorba merevetett arcú humanoid robotok gyárthatók, akiknek a kéziágyúik egy pillanat alatt porrá omlasztanak bárkit.
• Ahol szimulátoraik akár a gépesített Akasha-krónikák: tetszés szerint lapozhatják fel velük a múltat és a jövőt...

Inkább hagyjuk: 7 évesek dobálóznak sci-fi-s ötletekkel és sokmillió dollárral.

Casey-nek nincs valódi személyisége azontúl, hogy örökölte NASA-tudós apja műszaki érzékét. Athéne szerint ő különleges, ezért juttatta el neki a kitűzőt, mint annak idején Frank-hez. Semmit nem látok Casey-n, ami igazolná a robotlány bizakodását. A készítők egyszerűen ráragasztották a tipikus lázadó, fiús tinédzser minden tulajdonságát, hogy a cél-korosztály minél könnyebben azonosulni tudjon vele. 

A kirohanásai egy idő után kiakasztják az embert: hálát adtam az égnek, mikor végre felbukkant Clooney figurája, a középkorú Frank Walker: onnantól kezdve az események és a 3 szereplő viszonya végre lendületet adott a produkciónak. Hugh Laurie pedig érdekes kiegészítése volt a színészgárdának Nix kormányzóként.

Van a filmnek egy reklámszlogen üzenete, amit a végén Frank és Casey ismételget az előttük figyelő gyerekhallgatóságnak. Dióhéjban ez a lényege: a jövő tiétek, az álmod(oz)óké, ti tehetik olyan varázslatossá a jövőt, mint Tomorrowland!

Ezért kellett a világvége-szál Nix kormányzóval: ő ugye figyelmeztetni akarta a múlt emberét a közelgő világvégére, mégpedig az egyesek agyába plántált képekkel (éppúgy, mint a harmadik típusú találkozásoknál). Ezzel viszont csak rátett egy lapáttal, és most Casey-nek kell - valahogy - helyrehoznia a dolgot. Ahogy a papája, Mr. Newton is mondta: A jó és a rossz farkas közül az győz, amelyiket tápláljuk. Mindig meglep, hogy a világ legnagyobb filmvállalata egy ilyen röhejtömeg halandzsával igazolja, hogy a filmje többről is szól, mint Holnapolisz népszerűsítése.

A Holnapoliszt úgy könyvelem el, mint egy balga mesekönyvet, foszlányos sci-fi-csomagolásban.

Gravitáció

"Ami most fontos: a nehézségi erő."

(Kommandó)

Felvételt nyert Alfonzo Cuarón a maréknyi direktor közé, akiknek a neve húzóerőt jelent számomra egy mozifilm megtekintéséhez. A látványvilág, melyet ő, Emmanuel Lubezky operatőr és Tim Webber effektfelelős létrehoztak, életem első élvezetes 3D-élményét adta ajándékba. Az Univerzum leírhatatlan magánya és sötétje, valamint a szüntelen, testközeli pusztulásveszély végig a vászon felé vonzza a szemünket - kezünket pedig a szék karfájához. 

  

Cuarón fölismert egy párhuzamot a 2001: Űrodüsszeia és a mai túlélés-filmek zsánere között. Mindkettő főleg képsorokkal törekszik elmesélni a sztorit. Sokkal inkább benyomásokra és az apró részletekre, ingerhatásokra épít, nem annyira a monologue vagy dialogue útján fejezi ki a mondanivalót. (Ezt a hasonlóságot én a 127 óránál vettem észre először). Ugyanakkor a túlélőmoziknál előfordulhatnak visszaemlékező montázsok, míg az Űrodüsszeiában és a Gravitációban nincsen. 

Nem ez az egyetlen rokon vonás Stanley Kubrick kultóriásával. A Gravitáció lényegében bepótolja, ami az Űrodüsszeia emberfejlődési útvonalából direkt kimaradt: a mai, XX.-XXI. századi űrtechnikánk megmutatását. Az Űrodüsszeia a távoli múlt és a távoli jövő sci-fi-je, míg a Gravitáció a jelené. 
Mindkét movie tartja magát a fizika azon törvényéhez, hogy az űrben - közvetítő közeg híján - nincs hang. Hosszúra nyúló, vágásszegény jelenetek követik egymást. A kétségbeesett asztronauta látványa, amint kisodródik a végeláthatatlan semmibe, mindkét műben elborzasztó pillanat. És az utolsó 1-2 perc a fő emberszereplőről itt is hordoz egy iszembeszökő allegóriát. (Erre majd külön kitérek a befejezésnél...) 

A cselekmény szkeletonja: Dr. Ryan Stone és Matt Kowalski egy űrmisszión vesznek részt, melynek célja a Hubble-teleszkóp részleges javítása. Űrsiklójuk váratlanul szétroncsolódik, mikor egy törmelékhullám átvonul a környezetükben. Nincs összeköttetés Houstonnal, öltözetükben kevés az oxigén, véges a haladási képességük. Egyetlen esélyük eljutni a következő űrjárműig vagy létesítményig, amivel visszajuthatnak a Földre. 




Dicséretem a 2 fő színésznek, Sandra Bullock-nak és George Clooney-nak. Azonkívül, hogy egyedül ők játszanak "élő" karaktert, kb. az egész filmet zöld háttér előtt forgatták, vagyis a képzeletükre hagyatkozva kellett játszaniuk. Ahogy a 127 órában, itt is egyszereplős darabot követünk végig: a 3 kezdeti asztronauta egyike gyorsan elpatkol, Kowalsky pedig csak a magabiztos kísérő, aki Ryant az élet-halál harc első lépéseiben segíti. 
Cuarón színészválasztására nincs panaszom: nemcsak jobban tetszik a Bullock-Clooney kettős az eredetileg akart Jolie-Downey párostól. Bullock alakítása végig hiteles és meggyőző, legalább egy Saturn-díjjelölést megérdemel. Leesett az állam megtudván, hogy az Oscar-díjas színésznő egy fél éves felkészítő programot is bevállalt, csak hogy ezáltal még életszerűbb legyen az alakítása, illetve a forgatókönyvben Ryan Stone reakciói, viselkedése. 

Igyekszem nem sok szóvirágot költeni... Az illúzió kvázi tökéletes. Végig a világűrben érezzük magunkat, akár műhold, állomás, komp, vagy a csupasz csillagközi tér vesz körül minket. 2 ellentétes irányú hatás nehezedik a néző retinájára: 

1. a szkafanderbe zártság klausztrofób érzete, amit fokoz a kritikusan csekély oxigénérték; 
2. és a kozmosz méretek és viszonyítás nélküli kietlensége. Ezt csak kevés pillanat oldja fel picit, pl. mikor Ryan sikeresen bejut 1-1 űrjármű belsejébe. 

Függetlenül a 3D-től: a Földbolygó monumentális panorámája közelről valami hihetetlen. A planéta felszíne, az atmoszféra közelsége, a hő- és fényhatások mind-mind emelik és kiteljesítik az összhatást. Nem szégyellem bevallani, hogy Kowalskival együtt én is csodálattal néztem a napfelkeltét. Az már inkább csak a szokásos adalék, hogy mikor egy űrjármű felülete, vagy egy törmelékzápor vetődik elénk, az ütközéseket mi is magunkon érezzük.

A 3D ott kelti a legnagyobb hatást, ahol a legcélszerűbb, vagyis mikor Ryan szemével látunk: vele együtt érezzük a lélegzetvételét, követjük mozdulatait, illetve próbálunk megkapaszkodni egy kábelbe vagy fémrácsba. Tájékozódás és tapasztalat híján a nő szabályosan végigkínlódja az űrbéli káosz minden másodpercét. A cselekmény során szinte végig gépről gépre kell mozdulnia - hasonlóképp, mintha valaki jégtáblákon ugrálna visszafelé, a folyósodrás elől. 

Amellett, hogy maga a történet pofonegyszerű, a fő tanulság sem bonyolult gondolatként: >"Küzdj tovább, mint amit kinézel magadból!"< Szerencsére Cuarón kellően őszinte, hogy ezt ne sziruposan tálalja. A 2 főszereplő közti kapcsolat is minimális. Nem drámázást kapunk, hanem tapasztalás alapú horrortúrát, ahol nincs helye öncélú romantikának. Ha pedig humor fordul elő, azzal csínján, de ügyesen bánik a film.  
"Hogy lehet ilyen nevet adni egy lánynak: "Ryan"?"  
"Apám fiút akart." 


Beszélgetéseikből megtudjuk, hogy Ryannek volt egy kislánya. Mióta meghalt, céltalanul él egyik napról a másikra, tudva, hogy a Föld úgyis mindig hoz újabb napot, amibe kapaszkodhat. De ez most nem a Föld: az új nap nem jön magától. Matt ezt próbálja tudatosítani a nőben, amíg csak Ryannel hallják egymást. "Meg kell tanulnod elengedni a dolgokat, Ryan." 
Na most: nekem ez motivációnak egy icipicit sántít. Nem hiszem, hogy valaki pusztán gyászból vagy rezignáltságból bevállalna egy űrutazást. Ryan már a szimulációk alatt rájöhetett volna, hogy nem igazán alkalmas erre. Nem lehet "nem megfelelő" alkat valaki kimondottan erre a típusú küldetésre! Kowalski viselkedése a célszerű: mindig könnyed, higgadt fejjel gondolkozik, mintha csak városi taxisként fuvarozna a csillagok közé meg vissza. Mindaz, amit Ryan végül véghezvisz, ahhoz vagy Matt szavai, vagy a közös emlékezés lányára és Mattre adnak majd neki lelkierőt. "(...) Találkozni fogsz ott egy kislánnyal." 

Cuarón tud játszani a néző elvárásaival. Meglepően hamar eljönnek olyan pillanatok, mint Ryan sodródása a teaser trailer végén, vagy Kowalski elvesztése, ahonnan Ryan végképp magára marad. De Matt nem hirtelen tűnik el a képből, amit leleményes ötletnek találtam. Előbb Ryan érdekében feláldozza magát, kioldva kettejük közt a rögzítést. "Ebben nem te döntesz." Ryan először még tartja vele a rádiókapcsolatot, majd mikor a hajón már se őt, se mást nem tud elérni, jelenti Kowalski halálát. Megrendítő pillanat, és hálás vagyok Cuarónnak, hogy nem feledkezett meg a dramaturgiáról sem. 
Matt hallucináció formájában egyszer még visszatér a képbe. Hiába gondoltam rögtön, hogy csak délibáb lehet a fickó, mégis lelkesítőnek hatott, ahogy az ő képében Ryannek épp mentőötlete támad. Ahhoz képest, hogy alig ismerjük meg a hátterét, Bullock és Cuarón elérik, hogy ne csak a helyzete miatt drukkoljunk Stone-nak. (Ellen Ripley-ért sem csak azért szorítottunk, mert egyedül állt szemben egy idegen lénnyel.) 

2 bikaerős összecsengést vélek látni Ryan Stone és David Bowman sorsának alakulása között. Mindkét asztronauta-karakter megjelenít valamit azzal, ami történik velük. Mikor Ryan először jut be az egyik űrszerkezetbe, szkafanderét levetve úgy lebeg kimerülten a zsilipajtónál, akár egy újszülött emberegyed. Dave-et pedig fénylő csecsemőként látjuk a saját űrutazása legvégén. A párhuzam szerintem elég jól kivehető: az embert mint a kozmosz gyermekét jelképezi. 

És itt van a befejezés, mikor Ryan egy lehetetlen landolás után megérkezik valamelyik földi szigethez. Szimbolikusan ez magának az életnek az útját jelenti, amit bejárt a Földbolygón:  

1. az űrből érkezett nő (Az Élő / Az Élet)
2. előbb a tengerből kiúszva (halak),
3. a partvidéken szokva a talajt (kétéltűek),
4. aztán térdepelve (négylábúak) mozog. 
5. Végül feláll és felméri az ottani helyet / életteret (emberfélék).

Az Űrodüsszeiában a fekete monolit szó szerint indított be egy evolúciót: az emberét. De mindkét ábrázolás azt sugallja, hogy talán mi magunk is a csillagok közül származunk. Az elmúlt 2 óra kegyetlen színteréből. És bármilyen vakrideg a "kinti világ", oda is törekszünk visszajutni - mégha ott léteznünk összehasonlíthatatlanul nehezebb is, mint "bölcsőnkön", a Földbolygón. 

A hangulatvilágon belül a zene is kifogástalan. Az a kevés beemelt dallam, ami előfordul, javarészt a feszültség fokozására szolgál, mikor épp valami újabb szörnyűség történik a nő körül. Szerencsére nem ez a feszültség egyetlen formája a Gravitációban. Mikor Ryannek csak egy kínai csatorna adását sikerül befognia, a nő kutyákat hall a háttérből, és heccből elkezd vonyítani velük. A belé hasító elkeseredés a film egyik legszívszorítóbb pillanata: ez az a pont, ahol még egy tapasztalt pilóta is lelkileg összetörne. 

Stílusosan a végső landolás alatt csendül föl a legintenzívebb soundtrack. Mégha a filmbe talán nem is annyira, ott arra a helyzetre tökéletesen illik: a Világegyetem semmijéből a légkör poklán át kell úgy keresztülzuhanni, hogy közben száz dologtól meghalhatsz (pl. a gépet meg is karcolja az egyik törmelék, ami a Föld körül pályára állt). A zene kivetíti a Ryant elöntő extázist is:  

1. vagy az egésznek vége egy nagy tűzijátékkal,
2. vagy megmenekül - olyan teljesítményt felmutatva, amit csak igen kevesen tudnánk kihozni magunkból.

És bár Bullock játékára továbbra sincs panaszom, Stone háttértörténete elég formális ("klisének" azért nem nevezném). Mintha csak azért találták volna ki, hogy létezzen háttere, és kötődni tudjunk hozzá. Talán a felszíni hasonlóság az Űrodüsszeiával az oka, de nekem részben úgy tűnt, mintha annak a mai korunkról szóló, kimaradt nagyfejezetét kísértem volna végig a vásznon. Nem azt mondom, hogy ütemtelen vagy hogy kapkodna; távolról se! Csak az eleje és vége picit csonkának érződik. 

Már épp Az Acélembert készültem az év sci-fi-jének elkönyvelni, mikor nyár végén eljutott hozzám Cuarón alkotásának híre. A Gravitáció egy minden ízében hihető és megborzongtató űrthriller: pontosan az a ritka és időtálló ékkő, amire a nézők és kritikusok is módszeresen vadásznak az évi filmtermésben. Akárhogy gondoltam végig, semmi nem ingatott meg abban, hogy fantasztikus moziélményben volt részem így kora ősszel. 

 A Gravitációra 5/5 pontot adok. 


  

Batman és Robin

Játékreklám.
Paródia.
Gyenge utánzat.
Sokan sokféleképpen illették negatív jelzőkkel ezt a filmet, de a népszerű közvélemény most igencsak megalapozott. Semmi sem komolyan vehető a Batman és Robinban, a '95-ös Mindörökké Batman folytatásában - kivéve talán Alfred, az inas ritka betegségét. Sokak szerint ez minden idők egyik legrosszabb filmje. Szerintem inkább "csak" a legalantasabb szándékkal készült képregényfilmje. 


A Warner Testvérek filmvállalata mindenkit igyekezett bevonni a készítésbe, mindenkit ki akart szolgálni, mindent belesűríteni válogatás nélkül. Rögtön a tervezőmunkába bevonták azt a játékvállalatot, melynek termékeit a movie elkészülte után reklámozták. Így kaptak egy gyors és üzletileg kiterjedt befektetői körre építkező pénzcsináló automatát.
Épp ezért működésképtelen a film: híján van bármilyen egységnek vagy koncepciónak. A film egész neonnal teletömött, szivárványnál is sokszínűbb stílusáról üvölt, mennyire nem történetmondás céljából készült. Hanem hogy eladjon nekünk játékokat, amiket a filmbéli figurákról és képtelen masinákról mintáztak.

A készítők meg sem próbálják palástolni a tényt, hogy a Mindörökké Batman szkriptjét másolják.

1. Batman felöltözik/szerelkezik, előforog a Batmobil és egy futó vicc hangzik el Alfreddel. Csak most Robin révén mindez kettőzve van.
2. Jön egy nagyjelenet, ahol a főgonosz megütközik a címszereplővel, csapdába ejti, elszökik, de a főhős megmenekül.
3. Egy zöld ruhás dilis tudóst elutasít a főnöke Bruce Wayne, ezért átvedlik második főgonosszá, megkeresi az első főgonoszt, és szövetkezik vele.
4. Hamis kinézetű science-fiction-efektekkel mutatják a főgonosz erejének forrását.
5. És van egy tragikus múltú tinédzser, akit Alfred támogat, felfedezi a Batbarlang titkát, és eldönti, hogy segíteni akar Batmannek. Ő végül segédként maga mellé veszi, megállítják a két főgonoszt, akik közül az egyik mentálisan rokkant lesz.
6. Zárómontázsként a szuperhősök ellenfényben futnak felénk.
7. És a teljes másfél óra mentén: rikító neon és nyomoronc poénok minden mennyiségben.

Akárcsak az előzmény, a Batman és Robin szerkezete is már a kezdő képsorok után stilisztikai tömbökre szakad szét. Mindegyik tömbhöz kapcsolódik egy-egy főszereplő.

 MR. FREEZE

Arnold Schwarzenegger harmatos színészi játéka még a legjobb a figurával kapcsolatban.  Hűtőruhája egy idegenre hasonlít a Nehéz napok a Föld nevű bolygón c. sorozatból, kivéve a gumióvszerre hasonlító fejrészt. Freeze fagyasztósugara pedig még annyira se hiteles látvány, mint Rébusz agyhullámai. Még illik is hibbant külleméhez, hogy elsőtől utolsó jelentéig jég-szóvicceket szór.

Terve arra, hogy feleségét megmentse, nagyon hézagos. Soha nem kapunk normális magyarázatot arra, hogy páncélját vagy fagyasztógépét hogyan működtetik gyémántok. Legnagyobb gyémántjai szinte tekegolyó nagyságúak, kisebbekből is annyi van neki, amik csillagászati összeget adnak együtt. Az nem volna elég a kutatásaira?
Nem túl átlátszó, hogy Nora Freeze és Alfred ritka betegsége ugyanaz? A nőt még nem, de a Bat-inast már ki tudja kúrálni. Imádott és magasztalt felesége hibernált halálos beteg, de Freeze-nek mégis van ideje "mozizásra" és kórust vezényelni. 


Fegyvertára - akárcsak Batmané - tobzódik a könnyfakasztóan röhejes cuccokban:

• A rakétákkal ellátott, űrbe fellőhető járgánya;
• Műanyag szárnyai, amikkel siklórepülhet;
• Reflektorokkal agyonvilágított halloween-tökfej-alakú búvóhelye;
• Halálra vacogó magán-hokicsapata, akiket egy "Mr. Fehér Karácsony" nevű táncikáló fabábu énekére tanít a TV-ből, a mikrofont pedig egy fehér kombinés néger kéjhölgy rázza;
• Egy ún. fagyasztógépe, ami pont belepasszol egy nemrég épült csillagász-obszervatóriumba, közösen működik azzal, pedig alkotójának csak az utolsó harmadig eszébe se jut odamenni. A fagyasztógépet belerakva a távcsővel le lehet fagyasztani egy egész várost.

DINAMIT TRIO

6 gumipáncél, ami kidomborítja az emberi test legapróbb porcikáját is mellbimbótól a lábuk közti részig. El vannak látva Bat-korcsolyával, Bat-hitelkártyával, Bat-olvasztólézerrel. Az ő inventóriumuk szintén olyan futurisztikus járműveket tartogatnak, mint: Bat-repülő-szörfdeszka, Bat-hómobil, Bat-bike, Bat-jeges-felületen-sikló-kétkaros-jármű lézertükröző reflektorral.
Sokatmondó a főszereplő színészek utólagos viszonyulása a movie-hoz. George Clooney bocsánatot kért egysíkú alakításáért, Chris O'Donnell pedig elsőként jött rá a színészek közül, hogy film helyett voltaképp játékreklámban szerepelnek.

Michael Gough az egyetlen, aki normálisan alakít, de a vacak írói munka az ő szálát sem kíméli. A halálos beteg Alfred titokban akarta tartani Bruce és Dick titkát, de a biztonság kedvéért:

1.   lemezre másolt minden létező anyagot róluk;
2.   egy hárombetűs pofonegyszerű szóval levédte;
3.   rábízta Barbarára, hogy még véletlenül se nézze meg;
4.   "betáplálta az agyi algoritmusát a Bat-computerbe", hogy az majd elmagyarázza Barbarának, hogy egy teljes gumi-denevérruhát készített neki, ha esetleg mégis kedve szottyan belenézni a lemez tartalmába.

MÉRGES SZÖMÖRCE

Fogj egy túl gyakran rikácsoló, csapzott hajú tudósnőt; nézesd végig vele, ahogy főnöke egy rajzfilmszerű-efekttel gumicsövön keresztül felpumpál egy vézna alakot agyatlan verőgéppé; boríts rá egy szekrényt tele vegyszerekkel; és várd meg, amíg szexi, mérgező csókú dominaként liánon kinő a földből. És megkapod Poison Ivyt, civil nevén dr. Pamela Islyt. A karakter minden nyilvános szereplése negatív csúcsot mutat fantázia terén:

1. Az obszervatóriumban fennhangon szidalmazza az emlősöket egy TV-adásban, amit az egész világon élőben közvetítenek;
2. A virágbálon egy rózsaszín gorillaruhában táncot lejt, majd egy csapat Tarzan-formájú férfi hátán bevonaglik a többi licitre váró hölgy elé. Feromonport hint mindenkire, amitől a tömeg elaléltan szédeleg, Batman és a pénztelen Robin pedig licitálni kezdenek, hogy melyikük töltsön vele egy forró estét;
3. Grandiózus terve, hogy Freeze-lel lefagyasztatja Gothamet, majd a világot, hogy aztán minden földrészt a szupernövényeivel népesítene be, melyek két centimétert nőnek egy másodperc alatt;
4. Transzvesztita sminkkel és tornyozott frizurával csalja be Robint a liánokkal teli kertjébe, de amikor megcsókolja, kiderül, hogy a férfi gumiajkakkal védekezett. Emberevő növényében percekig henyélt, de amikor visszaterül rá, a műanyag levelek rácsukódnak, mintha valami miatt meg akarná enni őt.

(...)

Ha nem hangzana el a denevér szó a filmben, alighanem fel se tűnne a nézőnek, hogy nem az Óz, a nagy varázsló remake-jét látja. Paródiaként hozzáállva  tartalmas szórakozást nyújt bárkinek. Ami a leginkább zavaró benne, hogy ezt az 1989-es Batman harmadik utódjának szánták. Alfred és betegsége a sztori egyetlen stabil pontja, ahol ez a szándék ténylegesen tetten érhető.