Pénzlabda (Moneyball)

Leggyakoribb méltatása a Moneyball-nak az szokott lenni, hogy semmit se kell tudni a baseball-ról vagy általában a profi játékokról, hogy érthető legyen. Valódisággal, természetes tónussal adja elő a mondandóját, fölös családi drámakörök vagy érzelgős ál-dilemmák nélkül. Nem maguk a meccsek, hanem a sportág hátterében zajló üzleti és stratégiai döntések állnak a középpontjában, egy olyan korszakból, ahol a csapatok összeállításában új módszer honosodott meg. 

Billy Beane, az Oakland Athletics csapatfőnöke megelégeli, hogy anyagi korlátaik miatt a rivális klubok sorra veszik el tőlük baseball-sztárjátékosaikat. Ezért egy Peter Brand nevű közgazdásszal vadonatúj kiválasztási szisztémát vezetnek be, statisztikai adatok alapján kiszúrva olyan tehetségeseket, akik a szakma szűrőjén eddig fennakadtak. A régi szakértők kétségei, a kezdeti kudarcok és a média károgása miatt Billy és Peter pengeélre kerülnek, de némi személyi változás után "a kísérlet" sikersorozatot eredményez.

Érdekfeszítőnek találtam a témát, és ahogy prezentálták. Miként működik a menedzselés, mik a bevetett szokások, a bennfentesek gondolkodása. Lassú, de nem unalmas, és ezt főleg 2 összetevő éri el: az elmés párbeszédek, és a Hill-Pitt páros karakterei. A maga sötét módján még szórakoztató is, ahogyan Billy Beane zsonglőrködik a szakmájában. És nemcsak abban, ahogy Brand javaslatait alkalmazza, hanem a csapatösszetétel variálásában is. Eltöprengtető, hogy a célszerűség diktálja egyes játékosok elcserélését: úgy adják-viszik őket egymás között a klubok, mint a játékbabákat.

Feszültség keletkezik a levegőben, valahányszor Beane szembekerül az idősebb tehetségkutatókkal. Már azzal kihúzta náluk a gyufát, hogy helyteleníti a bevett módszereiket. De hogy matekelemzés döntsön az ő tapasztalatuk helyett, azt többen nem nyelik le, és kilépnek. Beane sikere szerintem részben abban is rejlik, hogy az új technika hívebben fejezi ki a profi liga valódi mivoltát. A sportipar ugyanolyan üzlet, mint a közgazdaság.
Aztán a vége felé a film bezárja a kört: Beane egyik tárgyalópartnere rekordfizetést ajánl neki, szóvá téve, hogy módszere követendő minta lesz, elbocsátások és cserék gyarapítják majd rosszakarói számát. A Moneyball ezeket a következményeket már nem mutatja, csupán tárgyilagosan közli velünk. Beane családi hátterét is csak annyira érinti, hogy valódibb emberi lénynek tűnjön. 

Brad Pittet én úgy általában nem kedvelem túlzottan, de itt visszafogott, érett játékával a mozi fő ütőkártyája. Beane a csapattagokat kb. egy óramű fogaskerekeinek tekinti, ugyanakkor tudja, hogy egy sztár se helyettesíthető a pontos másával. Össze kell ollózni a beválogatottak képességeit, nem az ideális esetet erőltetni, mikor nem lehet. Pitt apró gesztusai szórakoztatóak, karaktere életszerűen ötvöz kockázatvállalást és realitásérzéket. Jonah Hill a köpcös, szűkszavú agytrösztként méltó társa; Brand és Beane kapcsolata a nullpontról fejlődik előbb partnerivé, majd a végére barátivá.

A Moneyball-t jó kis filmnek tartom, melyet komótosságával együtt is nagyon érdekes volt nézni. Bizonyos értelemben a rendező ugyanúgy célszerűség alapján csoportosítja a történet elemeit, ahogy Beane válogatja ki, majd pozícionálja a baseball-csapat személyi állományát. Nem csapatszellem és üzleti érdek ellentétéről szól, hanem az újítás szükségességéről egy szakmán belül. Hol érdemes kitartani egy-egy elképzelés mellett, és mikor kell a külső feltételekhez igazodni?