Van egy jelenség horrormoziknál, amit szívből gyűlölök: a fiatal áldozatjelöltek szinte mindig sekélyes, bugyuta archetípusok, akik mindenben csak a felszíni örömöt vagy problémát képesek fölfogni. Akár városban, akár egy kalandtúrán a vadonban találkoznak a megállíthatatlannak tűnő gyilkossal, ugyanúgy reagálják le: idegesítően pánikolnak, ostoba hibákat vétenek, irritáló reakciókkal és szövegekkel próbálják megemészteni, hogy egyenként hullanak el. Ezt a horrorsablont próbálta Hollywood arcába vágni a 2011-es Ház az erdő mélyén, csak ott az allegória túl elvontra és nehézkesre sikeredett.
Faék egyszerű az alaptörténet: egy öttagú mászócsoport, Alex, Alison, Ed, Jenny és Rob a skót hegyvidéken kirándulnak. Másnap mászás előtt halk kiáltásra figyelnek fel a közelükben, mire egy Anna nevű kislányt ásnak ki az elföldelt üregből. Kiderül, hogy fogva tartói több millió €-s váltságdíjért rabolták el, és irgalom nélkül végeznek minden tanúval, aki az üzletet veszélyeztetheti...
Érdekes módon nem horrorfilmtől, mégcsak nem is hollywood-i munkától láttam ezt a sztorisémát megfelelően megcsinálva. Egy nem annyira ismert, kis költségvetésű brit thriller volt, melynek címe szó szerint fordítva: "Magányos hely, hogy meghalj". Jóformán az összes kritika, amit találtam róla, a külsőségeit fényezte: gyönyörűen kopár hegyvidéki tájak, a festői erdős hátterek, vérprofi operatőri munka és a biztos kezű rendezés - vagyis kb. ugyanazokat a dolgokat, mint pl. tavaly a The Revenant esetében.
Faék egyszerű az alaptörténet: egy öttagú mászócsoport, Alex, Alison, Ed, Jenny és Rob a skót hegyvidéken kirándulnak. Másnap mászás előtt halk kiáltásra figyelnek fel a közelükben, mire egy Anna nevű kislányt ásnak ki az elföldelt üregből. Kiderül, hogy fogva tartói több millió €-s váltságdíjért rabolták el, és irgalom nélkül végeznek minden tanúval, aki az üzletet veszélyeztetheti...
Nem vitatom, milyen vonzó hegyi tájakon játszódik a produkció, engem mégsem ezekkel fogott meg. Meglepődtem azon, mennyire szíven tudott ütni a szereplők halála, holott szinte semmit nem tudunk a hátterükről. Rob a vezető, Alex és Jenny élettársak, Ed pedig a tapasztalatlan mászó, akit Alison előző nap megmentett a hegyoldalon. A mesterien kihasznált feszültségskála és rettegésfaktor mellett a dolog drámai oldala is átszűrődik a konfliktusból. Értettem a szereplők viszonyát, és már a bonyodalom előtt szimpatizálni tudtam velük. Semmi cukormáz, megjátszottság vagy fölös mellékszál, csak haladunk lassan, egyenesen előre, és nem lehet biztosra venni, hogyan végződik majd.
Azzal is valódibbnak hat az A Lonely Place to Die, hogy nem igazán vannak kiemelhető pontok benne. Jelenetei egymásba simulnak, folyamatos és szerves egésszé állva össze. Van itt egy felszíni és egy lassan előtünedező háttérsztori, ahol 2 nyomozó készül lebonyolítani a cserét. Mindkét szál csak a lényegre szorítkozik, teljesen nem forrnak egybe a végén, mégsem érződik egyik koloncnak a másikon:
- A hegymászók tragédiája nemcsak a bevezető körök lefutása az igazi cselekmény előtt,
- és a bűnügyi szál sem hozzátoldott körítés, ami a véres szitu hátterét próbálja kimagyarázni.
Alisonékkal együtt mi is átéljük az intenzív félelmet, az értetlenséget, hogy mibe keveredtek akaratukon kívül, és hogy mennyire csekély esélyük van a vadászpuskával felszerelkezett támadóik ellen. Julian Gilbey rendező fantasztikus érzékkel tartja fenn a torokszorító légkört másfél órán keresztül. Minden kameraszög - különösen a felülről vagy futás közben készült felvételek - erősíti a kiszolgáltatottság érzetét. Külön tetszett, ahogy a veszélyzóna a vadonból lakott területre helyeződik; hiába jutnak el a(z addigi) túlélők a civilizációba, a biztonságosnak hitt rendőrőrsre, üldözőik gátlástalansága ugyanúgy célponttá teszi a helyieket, civilt és rendőrt egyformán.
Tűrhetően bánik a forgatókönyv az "embernek maradni az embertelenségben"-témával. A végzet mintha rendre arról győzködné a hegymászókat, hogy a könyörtelenség kifizetődő: Jenny volt leginkább amellett, hogy magukkal vigyék Annát, erre ő halt meg elsőnek, sőt holtteste Annát is lerántotta a folyóba. Nem tudták otthagyni az éhező gyerektúszt, de egymás véres hulláit kénytelenek habozás nélkül hátrahagyni. Ezért nem gyávaság, mikor Ed felveti Alisonnak, hogy adják át a lányt, hisz ő biztos, hogy élve kell nekik.
A Pandora szelencéje-allegória pompásan működik: gyanútlan kívülállók magukhoz veszik a sötét erők trófeáját, így saját fejükre zúdítják azokat. Nem tudtak lemondani a számukra alapvető könyörületről és emberségről, mégis azzal jutalmazza őket a sors, hogy könyörtelenül levadásszák őket, mint az állatokat. Mikor az egyik gyilkos, Mr. Kidd rájön, hogy Alex egy rongybabával lépre csalta őket, ezt szóvá téve vág vissza a haldokolni hagyott prédájának: "Érzed ezt? Ez az ára a nagylelkűségednek. Fájdalmas, ugye?" Üdítően kifacsart irónia.
A színészi játék visszafogott és hihető; a főszerepet alakító Melissa George sokaknak ismerős lehet a Dark City-ből. Alison semmiben sem tűnik ki társai közül, csak hegymászói tapasztalatára és józan eszére hagyatkozhat. Mindössze annyiból sejthető, hogy neki sikerülhet végül megmaradnia, hogy egyedül tőle látunk lázálmokat: előbb Ed majdnem-lezuhanásáról, később Rob halálba zuhanása után az üregbe álmodja magát, ahol Annát találták.
Triviálisnak tűnhet, hogy életveszélyben óvjuk a körülöttünk lévőket, de a film ügyesen, sallangmentesen ábrázolja ezt. Alison a gyerekre először nyűgként tekint, Jenny halálakor mégis átveszi ragaszkodását, hogy Annával együtt éljék túl a borzalmat (nyomatékosítja ezt a kép, melyen a folyó mélyén úszva a halott Jenny szemeibe bámul). Miután Ed is meghal, és a rendőrőrsöt szétlövik, már szó sincs ösztönről vagy emberségről. Ezt a beteg játékot végig kell játszani, neki személyesen.
Triviálisnak tűnhet, hogy életveszélyben óvjuk a körülöttünk lévőket, de a film ügyesen, sallangmentesen ábrázolja ezt. Alison a gyerekre először nyűgként tekint, Jenny halálakor mégis átveszi ragaszkodását, hogy Annával együtt éljék túl a borzalmat (nyomatékosítja ezt a kép, melyen a folyó mélyén úszva a halott Jenny szemeibe bámul). Miután Ed is meghal, és a rendőrőrsöt szétlövik, már szó sincs ösztönről vagy emberségről. Ezt a beteg játékot végig kell játszani, neki személyesen.
A végkifejlet sem kivételezik a karakterrel: Alison kész meghalni a tűzben, miután elbánt az egyik gyilkossal, és Annát elküldte onnét. Csak itt fordul meg végre a Sors széljárása: tűzoltók hozzák ki, és tudtán kívül Anna apja, a 2 zsaru megbízója példát statuál a másik pszichopatával. "A lányom jó kis fizetési csekknek tűnhetett magának." Egyetlen résztvevő számára sem hoz igazi megnyugvást az ügy vége, kivéve talán Annát. Őszinte és megható befejezés, ahogy a mentőkocsiban ráhajtja a fejét a nőre, aki végig vigyázott rá, miközben amaz a történtek után már sírni sem tud.
"Maga érti, hogy mit mondott?"
"...Talán azt, hogy: 'köszönöm'."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése