A beavatott 3. - A hűséges 1. rész

Ha valaki rendszeresen jár mozivetítésekre, egy idő után észreveszi, mikor egy zsánernél vagy filmszériánál kifogyott a benzin. Az ifjúsági regényadaptációk rég átlépték ezt a határt, konkrétan A beavatott pedig már a határ túloldalán született. Az évtized egyik legsterilebb, leg-unalomba-döngölőbb trilógiája kerekedett Veronica Roth hasonszőrű regényeiből.

Újra és újra át kellett bújnom a Wikipediát, hogy akárcsak 1 percre megjegyezzem a szereplők nevét, annyira semmilyenek. Tris-nek és Négyes-nek sem adatott megfoghatóbb személyiség, mint a többieknek, de ők legalább többnyire a középpontban voltak. Kémia továbbra sincs közöttük, és erre csekély vigaszt nyújt az 1-1 hátulról meztelen zuhanyjelenetük, mikor a legközelebbi fejlett kolóniára viszi őket. Új hófehér ruházatuk pedig felteszem az 1. rész disztópikusabb hangulatát volt hivatott felidézni. A színvonalát bizonyosan sikerült.

Tris egy rémesen hülye liba ebben a részben. Eleve nem találtam soha érdekes hősnőnek, de itt már a józan esze az, amit kétségbe von az ember! David, a helyi tanács vezetője egyből lekenyerezi, mikor megmutatja neki anyja adattárolt emlékeit, felfedve, hogy eredetileg a zónahatáron kívül született, majd önként alászállt Chicago kísérleti kaszttársadalmába. Ettől mintha kikapcsolnának a lány legendás ösztönei: 

• Négyes szól neki, hogy vendéglátóik csak felhasználják őket... és Tris nem hisz neki. 
• Erőszakkal integrálnak gyerekeket a kolóniába... ám ez nem izgatja. 
• Polgárháború tör ki Chicago-ban, de ő inkább Daviddel tart Providence városba. 

Ezek után a semmiből jön az, ahogy David és a tanács arcába vágja, hogy oly sokáig tétlenül nézték Chicago-ban az elnyomást és erőszakot. Mondja ezt az, aki az elején elnézte Evelyn és a vele egyetértők nyilvános kivégzésjátékait. Mindegy...

2 sablongonoszt kapunk 1 áráért: egy formálisat és egy ténylegeset. Jeff Daniels-t örülök, hogy mostanság többször foglalkoztatják megaprodukciókban, de figurája ugyanaz a súlycsoport, mint Meryl Streep-é Az emlékek őréből.
És ott van Négyes anyja, Evelyn. Szerintem ő csupán azért lépett elő negatív figurává, mivel Kate Winslet távozása miatt új rideg női főnök kellett a következő felvonásba. Önámításból leckét vehetne Tris-től: anyai gondoskodásnak állítja be az új rendet, amit bevezet, és amikor Négyes nyíltan ellene szegül, azt "a szerelemre" fogja. Igen: ARRA a fönt ecsetelt szerelemre Tris-szel! És mikor memóriatörlő gázzal próbálja elárasztani Chicago-t, Négyes emlékezteti, hogy akkor a férfi se emlékezhetne anyjára. Hoppá...!


A háttérsztori a kísérleti városokról semmi több, mint rágcsa. Megint egy elszabadult genetikai kísérletre eredeztetik az emberiség nehéz napjait, de olyan értelmetlen katyvasz az egész, hogy azt követni felér egy lobotómiával.
Az egyetlen valódi oka, amiért ezt hallgatjuk, hogy a 3. film még az eddigiektől is jobban felkonferálja Tris alakját. Immáron nemcsak 1 Elfajzott a kevés közül... hanem az egyetlen tiszta génekkel született egyed a bolygón. Vagyis: nemcsak, hogy az "Elfajzottak" a normálisabb génűek, de mind közül pont Tris-re várt 2 évszázada az egész külső világ, éveken át nézve Chicago-t a képernyőkről. Hurkásra ostoroznám az írók kezét a rajongók helyében. Egy eleve irreális fantáziavilághoz a legolcsóbb trükk hozzácsapni ilyen légből kapott ál-magyarázatot, úgy téve, mintha mindvégig a tágabb világ részét képezte volna.

A vizuális effektekről nem sokat tudok mondani: egy drágább trash-mozi igényeit hozza akció, hangulat, természetesség, és a látványtervezés frontján is. Nem bírtam visszatartani a röhögést, amikor a zselatinszerű sterilizációs burokban voltak Tris-ék. Az emlékradírozó piros füst pont olyan tömören terjeng, mint Az éhezők viadala - Futótűzben a fehér füst, ugyanúgy el is lehet futni a közeléből. És ha sietve leállítjuk a forrását, nem a közelmúltat felejtjük el, hanem hogy időközben mennyi helyre beszivárgott az előző jelenetek alatt.

Nem vagyok mérges: a nagy semmit vártam a filmtől, és azt nagyon megkaptam. A 3. beavatott-mozi oda jutott, hogy Veronica Roth és a Lionsgate már nemcsak a műfaj többi selejtjétől lopkod, hanem a sajátjaitól is. Hogy a kettévágott zárórész 2. fele is bukik-e jövőre, azt nem lehet megjósolni. Egy biztos: ha én regényt írnék, és egyszerre tojom le saját világom meg a fizika törvényeit, akkor is több önuralmam volna, minthogy zagyvaságban lekörözöm a Tapsi Hapsit.

A beavatott-sorozat: A hűséges egy 1/5-öt kap tőlem. 

Az Utódok

Szirupmentes, igazi családdráma a 2011-es The Descendants. Könnyednek tűnik, de cseppet sem komolytalan. Egy tragédiát példázva emlékeztet minket, hogy ne csak a megszokás tartsa össze a családunkat. Nemcsak mert nem tudhatjuk, mennyi időnk van az életből, hanem mert azt az időt anélkül éljük le, hogy igazán ismertük volna a hozzánk közel állókat.
 

Matt King hawaii ingatlantulajdonos felesége, Elizabeth egy balesetben teljesen lebénult; a legújabb diagnózis szerint már nincs miért lélegeztetőgépen tartani. Ezért Matt hazahozza 17 éves lányát, Alexandrát, hogy segítsen a kisebb lányra, Scottie-ra vigyáznia. Ám ahogy Alex elmondja, hogy hogy anyja csalta őt, a trió közösen ered a másik pasi nyomába.

Okos írói és életszerű színészi munka kelt életre elsőre archetípusnak tűnő szereplőket. George Clooney az egyik legmeggyőzőbb alakítását adja egy olyan karakterhez, akivel piszkosul könnyű azonosulnunk, mégha történetesen nincs is gyerekünk. Matt az a józan eszű, normális férfi, aki apaként folyton a helyes döntésre hajt, ám gyakran mellélő ezzel. "Erősítés-szülőnek" nevezi magát, mivel lányai nem nagyon tisztelik. És nem elégtételért kutatja föl a nő szeretőjét: azt akarja, hogy vegye ki részét az elbúcsúztatásból, ha már Elizabeth érte csalta a férjét, és veszett össze Alex-szel a múltban.

Shailene Woodley figuráját is többnek találtam pusztán a "lázadó tinicsaj" sztereotípiájától. Alex nem veti meg apját, csak szánakozva nézi őt a leendő özvegy apa szerepében, pontosan tudva, hogy a szülői felelősség egy része ráhárul majd. Tetszik, hogy "nagy drámai veszekedés" nélkül áll Matt pártjára a keresésben: ebből láttam azt, hogy nemcsak érdekli a család, hanem érti és támogatja a célt, amit ez az egész utazás elvileg szolgálna. Elrendezik anyja zűrös ügyeit, egyszersmind jobban összeszoknak ők hárman. Az apa-lánya kapcsolat teljesen rendben van, és Scottie képében is tényleg egy éretlen, 10 éves vadóc gyereket ismertem meg, nem egy felfuvalkodott kis vakarcsot.

Egy ilyen pofonegyszerű sztori akkor működik, ha legtöbbször elkerüli a kliséket, próbálva játszani a néző elvárásaival. Valahányszor azt várjuk, hogy valami elcsépelt fordulat jöjjön, a film gyorsan elkanyarodik előle. Pl. mikor előkerül a szerető - név szerint Brian -, nem az a vége, hogy a rendes családfő a gyávának beveri a képét. Vagy ahogy Matt Brian gyanútlan nejével társalog, nem jön össze a megcsalt férj és a megcsalt feleség, hogy egy új Mrs. King legyen a film végére (erre utalás Matt gúnyos búcsúcsókja).

Próbáltak még a mellékfigurákba is némi életet csöpögtetni, ami szerintem nem jött össze az alkotóknak. Gondolok itt Alex léha fiújára, Sid-re, vagy a teljes tágabb rokonságra. Az viszont tetszetős, ahogy Brian felesége, ez a naiv liba felmutat annyi gerincet, hogy felkeresse a másik nőt, és Matt-ék előtt ismerje be: utálni akarta őt. Ezzel összekötve mindjárt nem olyan elcsépelt, amikor Matt és a lányai is megbocsátanak Elizabeth-nek. 

Gyenge lábakon áll picit ez az ingatlan-eladási szál a cselekményben. Matt-ről az ő narrációja felfedi, hogy a família generációk óta birtokolja Hawaii utolsó még érintetlen földbirtokát. Ezt akarta eladni, de utolsó pillanatban visszalép, mondván, hogy ez mégiscsak az ő öröksége. Értem, hogy most már jobban becsüli mindazt, amije még maradt. Nekem ez a dilemma mégis inkább csak tartozék maradt, hogy a családi vonal mellett még másról is szóljon a történet. "Adj annyi pénzt nekik, hogy azt csináljanak, amit szeretnének, de ne annyit, hogy ne csináljanak semmit."

Végszó:

Mókás, meghitt kis produkció Az Utódok, kedvelhető szereplőkkel és remek hangulattal. Képes nyomasztó alaphelyzetét fogyaszthatóan, de nem elcsépelten feltálalni.  

A beavatott 2. - A lázadó

A beavatott {Divergent} émelyítően szirupos portrét nyújtott egy matekegyenlet-szerű hierarchiamodellről, melybe a kordivat sablonját rakták be a történet pótlékaként. Eszerint a kiválasztott tini vonakodva öntudatra ébred, majd kénytelen-kelletlen nekifeszül egész világa politikai rendszerének, miközben becsapódik életébe az első szerelem.

A lázadó {Insurgent} annyiban sikerült elviselhetőbb mozivá, hogy csak untat, de nem undorít. BeaTris Prior előéletének óvodásokra sértő gyermetegsége nem foglalja többé a teret a film cselekményétől. Ugyanúgy csupa klisé bóvli, mint elődje, de legalább nyál és szűzieskedés nélkül. Néhány bonyolult szövegsor ellenére okosabb sem lett a széria, de legalább az ész nélkül nyomatott akció miatt keményedett kicsit a tónus. És az üres pálcikaemberkék közepette Tris-nek kezd végre valamiféle személyisége kialakulni - mégha az nem is különösebben érdekes.

Tris, Négyes, Caleb és a köpönyegforgató Peter a Barátságosak kasztjánál rejtőzködnek, majd mikor Jeanine emberei rájuktalálnak, különválnak. Előzőleg Jeanine birtokába kerül egy Tesseract nevű mikroáramkörös doboz, mely feltehetően az Alapító Atyák üzenetét hordozza: maga Tris anyja is ezt rejtegette. Csakhogy a Tesseract kódolva van, és egyedül egy erősen elfajzott vérű ember tudja kinyitni. Feltéve, ha sorban mind az 5 kaszt szimulációs teszjét túléli, melyek a dobozba lettek programozva. Ráadásul miközben Tris és Négyes ellenállók egy csoportjára bukkan, Jeanine rájön, hogy éppen az a lány lehet az, akire szüksége van...

1. Az írók és a rendező lecserélése,
2. az, hogy mennyire unottan játszanak a színészek,
3. és a tény, hogy Az éhezők viadala óta mindig zsánerdarab szigorúan ugyanarra a sémára lesz kárhoztatva,

mind-mind sejteti, hogy a filmnek esélye nem volt stabil alapokra épülnie. Brian Duffield-nak, Mark Bomback-nek (A Rozsomák; Dawn of the Planet of the Apes) és Akiva Goldsman-nek (Batman & Robin; Én, a robot) kellett Veronica Roth silány alapanyagából normális forgatókönyvet teremteniük. Lehetetlen küldetés, de valakinek vállalnia kellett.

Sikerült is összehozniuk egy olyan fecnianyagot, amely - mint a könyvek - karcol egy csomó témát (kirekesztettség, a magunkra maradás terhe, felelősségvállalás, stb.), bármelyik kifejtése nélkül. Közben meg ide-oda jojózik akció + némi csontszáraz családi drámázás között. Félelmetes, hogy ezeknek az ifjúsági regényeknek az írónői mennyire kisiskolás színvonalú munkákkal aratnak kasszasikert, hogy aztán a filmes átiratot a stúdiók éppoly felszínesre és butára maszkírozzák. Ugyebár azért, hogy a filmet - vagyis inkább a trailer-et - elnézve a rajongók ráismerjenek a könyvre, és kifizessék a jegyet...

A Tesseract-ban tárolt üzenet lényegében ugyanarról szól, mint amit Az útvesztő végén lévő üzenet magyaráz az ottani túlélőknek. Kapaszkodjatok meg: az egész egy kísérlet volt. Mármint: az egész 200 éves izoláció, egy lászólag áthatolhatatlan börtönfal mögött, nemzedékek temérdek életét, elméjét, lelkét beáldozva az abszolútista, élhetetlen társadalomnak. És a kísérlet "sikeres volt", mert az Elfajzottak, a többkategóriás (értsd: normális) emberek megjelentek, az egyik pedig végigcsinálta az elektrodoboz tesztjeit? "Az Elfajzottak nem a probléma. Hanem a megoldás." Amellett, hogy ez bűdületes marhaság, még cinikus és kiábrándító is. 

A női Alapító szerint a kinti világ tárt karokkal várja őket. Az alábbiak közül melyik kérdést tenné fel először a néző?

1) A külvilág nem tudta volna megszakítani ezt a Frankenstein-kísérletet, miután talpra álltak a világkatasztrófa után?

2) Az Atyák direkt reteszelték magukra a falakat, hogy a "kísérleti" zónából senki se szabaduljon el soha?

X) Honnan tudták volna, hogy kb. mikortájt, milyen emberiség és hogy fogadja majd őket odakint:
#) Hogy rejtették el a Tesseract-ot, hogy azt pont az Elfajzott-jelenség kibontakozásakor találják meg?

Nagyon hamar elvesztettem az érdeklődésemet a mondvacsinált motivációk és farból rántott cselekményfordulatok iránt.

1. Caleb távozása, majd árulása;
2. Peter hosszú-hosszú színjátéka, hogy átállt Jeanine oldalára;
3. Tris régi Bátor-barinőjének, Christinának a morcossága;
4. Négyes "jó kutya"-típusú szerelme;
5. hogy halottnak hitt anyja, Evelyn sereggel készül bosszút állni Jeanine-on valami sérelemért;
6. a begyűjtők gyilkosságai és a kötelező gyerekszereplő menekítése;

ezek mindegyikét tompakezűen rendezték meg. Továbbra sem hiszem el a figurákat annak, aminek beállítják magukat: Evelyn sokkal inkább Négyes nővére vagy húga lehetne, Peter és Caleb végig ugyanazt az arcot vágják. Miles Tellernek állítólag külön instrukciókat kellett adniuk az íróknak, mert nem bírta kibogozni a karaktere motivációját. Amit immár másodszor játszik el! Egyedül Christina haragja lenne érthető, amiért Tris egy közös ismerősüket lelőtte. De ezt a reakciót is egy durcás kisgyerek fizimiskájával adja elő, és sose rendezik nézeteltérésüket.

Shailene Woodley egyértelműen a ragasztó, ami egyben tartja ezt a költeményt: a színészi játéka mellett valami kis értelem is szorult a jellemrajzába. Tris frusztráltabb és harciasabb lett mindazok után, ami vele történt. (Sőt, hogy az idióták is megértsék, rövidre nyírja a haját.) Mióta a rendszer ellensége lett, sorra pusztulást hoz a közelsége a szeretteire: apja meghalt, anyja a karjai között pusztult, és lelőtte egy barátját, mikor az program hatása alatt üldözte. Az már csak a ráadás, hogy állandóan résen kell lennie, nincs otthona, jövője, készletei.
Épp ezért zavart, hogy alig van interakciója azzal a nővel, akinek a konfliktusait végső soron köszönheti - és akinek meghagyta az életét az 1. rész végén. Kate Winsletnek nincs jelenléte a vásznon: ugyanaz a kezdetlegesen cinikus, kék ruhás boszorka maradt, de a gonosz aura ezúttal alig pislákol körülötte. Örültem volna, ha Tris, és nem Evelyn az, aki bosszúval gondol erre a nőre, ebbe temetve saját bűntudatát. Egy kevésbé dogmafogoly Jeanine mellett ez akár a jellemfejlődése része is lehetett volna.

Valójában ez az egész "féltem a könyezetem"-dilemma nagyon evidens és könnyű dráma. Jeanine a Bátrakba implantált chipekkel öngyilkosságba viszi őket, míg Tris fel nem adja magát. Ezt már túl sokszor láttam, és Tris is a lehető legkiszámíthatóbban reagál rá, olyan robotmerev műszöveggel, mint: "Meg kell tegyem, egy jobb jövőért."  És persze nem maradhat el a kötelező softcore-meztelenkedés, persze szigorúan PG-13-as keretek között.

2 apróság tette hihetővé számomra ezt a szálat.

1. A vallomás-jelenet az Őszinték központjában. Négyes Tris akarata ellenére kéri, hogy igazságszérumot kapjanak, igazolva, hogy Jeanine a saját bűneit kente az Elfajzottakra. A szérum Trist arra kényszeríti, hogy szembenézzen saját bűntudatával, hangosan kikiáltva mindazt, amitől retteg, hogy bekövetkezhet. Ez az összeomlás nekem hihetőbben alapozza meg, hogy Tris később vállalja a rabságot és a teszteket, mint az "add fel magad, vagy újabb halál"-klisé. 
2. Caleb árulása. Négyes azt mondja Tris-nek, engedje el testvérét, hogy a saját döntései szerint éljen. Ez komolyabb lépés, mint mikor a csoportjuk voltak kötelesek megválasztani: ezúttal nincsenek kikövezett, szabványos utak. És mikor Caleb a régi rendet választja Tris és szüleik harca ellen, a lánynak ismét el kell engednie őt, de most más értelemben. Amint az üzenet folytán a rendszert leváltják, Calebet is elviszik Jeanine-nal együtt: meghozott egy döntést, amiért - Trishez hasonlóan - saját bőrén kell viselje annak következményeket.

Ahogy Evelynen sehol nem látom a vezetői kvalitásokat, úgy nem látom, hogy összetartás volna a föld alatti bagázsban, melyben a legtöbben Csoport-nélküliek. Mikor Tris kiadatása felmerül, egyformán helyeslően zengenek arra, hogy igen, adják ki, és arra is, hogy ne, ne adják ki.
Az implantátum pedig, bár agykontrollra képes, valami oknál fogva nem tartható állandóan bekapcsolva, csak egy-egy kósza pillanatban lehet arra rávenni vele az embereket, hogy megöljék magukat. A másik az, hogy agyba vezető egyik főérhez tapad, ehhez képest egyik jelenetről a másikra, csakúgy rájönnek valahogy az ottaniak, hogy távolítsák el őket. Megint a régi nóta rossz filmeknél: mihamarabb lezavarják a drámai pillanatokat, hogy rátérhessenek az akciózásra.

Valahányszor lassítva betörik egy ablak, vagy egy szimuláció fémkonfettivé esik szét, azt hittem, a celluloidszalag maga is darabokra hullik mindjárt. A látványvilágban nincs semmi egyedi vagy megkülönböztető; Négyes szimulációs másának széthullása konkrétan a tavalyi Transzcendenst idézi. 
Az akciószekvenciák sem dúskálnak éppen a fantáziában: nagytöbbségük a Mátrix és a Transzformers effektjeinek variálgatása. Ezt próbálták a készítők a drámainak szánt pillanatokkal elegyíteni Tris elméjén keresztül. Megfelelő rendező keze alatt ez a két elem, akció és dráma felerősíti egymást, ami különösen a tetőpontnál fontos, hogy működjön. Eszetlen ugra-bugra lett helyette: sokkal inkább idegcibáló, ahogy Tris az anya alakmása után kiabál, vagy ahogy önmaga erőszakos énjével kergetőzik a szétomló tetőn.

 

Az Insurgent a Divergent méltó utóda: annak minden fejletlen, következetlen, aluljátszott pillanatát újrázza. Mindössze annyival haladja meg, hogy dinamikusabb, egy fokkal sokrétűbb a szereplők felállása, és a női főszereplő a szűzies beavatása helyett valódi problémákkal szembesül. Mégha nem is tartozik ettől az Okosak nem létező csoportjába. 

Csillagainkban a hiba

1 hónappal ezelőtt fedeztem fel egy 2013-as tinédzserdrámát a youtube-on: The Spectacular Now (amit valamelyik honfitársam költőien úgy fordított: Az élet habzsolva jó). Arról szólt, ahogy 2 kisvárosi tinédzser, hasonló háttérrel és személyiséggel találkoznak, randizni kezdenek, sőt idővel őszintén megtalálják egymásban a lelki társat. Mégis féltik egymást a fájdalomtól, melyet okozhatnak a másiknak. Ezért a kapcsolat félbeszakad, a lány pedig egy ponton kórházba kerül.

A Csillagainkban a hiba szinte pont ugyanezen felállásból indít, 1 igen komor változtatással: mindkét tinédzser halálos beteg! Tudom, hogy mindez csak véletlen egybeesés: a Csillagokban a hiba könyveredetije John Green, míg a Spectacular Now-é Tim Tharp tollából származik. Mégis úgy éreztem, mintha annak a tavalyi tinidrámának a szellemi rokona/szellemi folytatása peregne le a szemeim előtt - és nemcsak mert Shailene Woodley alakítja a npi főszerepet. 

• Mindkét történet az első szerelemről szól, noha a későbbi műben ez borítékolhatóan az utolsó is.
• Mindkettő életszerű drámával operál, bár ebben a filmben előbb gyermetegebb, majd szívbemarkolóbb jelenetek is előfordulnak.
• Főszereplőik értelmes tizenévesek, akiknek a jobb sorsáért szorítani lehet; ugyanolyan szabados, egyszerű modorban randevúznak, és még az intim perceiket ábrázoló jelenet is hasonlóan néz ki.
• Aimee Finicky-hez hasonlóan Hazel Grace is visszafogott, 17 éves korához képest sokkal érettebb lány. És szintén van 1 nagy terve, melyet párja biztatására meg is valósít.

Hazel Grace Lancaster és Augustus "Gus" Waters csoportfoglalkozáson találkoznak. A lány tüdőrákban szenved, állandóan oxigénpalackkal és légzőcsővel kell járnia; a fiú pedig egy hasonló kór miatt elvesztette a fél lábát. A két fiatal úgy dönt, közösen próbálják megszépíteni napjaikat: Gusnak még arra is sikerül rávenni Hazelt és családját, hogy ketten felkeressék a lány által kedvelt írót, Peter Van Houtent Amszterdamban. Mikor pedig végre sor a találkozásra, a lányt kiábrándítja az alkoholista férfi cinizmusa és érzéketlensége.

Aggasztottak a kezdőpercek: Hazel családjának elvakult jópofizása, és a lányuk felé mutatott ajnározó aggódása erős rosszallást váltott ki belőlem. Hazel anyjának szereplése - és az első fél órában még Gus-é is - igencsak lézengő, összeszedetlen. A szülők nem rendelkeznek rétegzett személyiséggel, hanem a helyzetük kelt rokonszenvet és megértést. Akárhogy is: mardosó érzés azzal a tudattal együttélni, hogy a saját gyermeked bármikor meghalhat; Hazelnél már azt orvosi csodaként könyvelték el, hogy stabil az állapota. Rövid frizurája a kemoterápia soráni hajhullás emlékét őrzi.

Gyengítette benyomásomat a vonzalom kialakulásáról, hogy némely szóváltások elcsépeltebbek a kelleténél Grace és Waters között.

"Most miért bámulsz rám így?"

"Mert gyönyörű vagy."

"Ó, istenem...!"

És ez most tényleg csak apróság, de nem fárasztó, hogy Gus újra meg újra a teljes nevén szólítja a lányt, akivel kapcsolatba kezd? Enélkül is felfogtam, hogy vendégként próbálnak tekinteni egymásra egymás életében, hogy ne fájjon annyira az elválás. Ezt fogalmazza meg a film visszatérő tételmondata is: "Léteznek nagyobb és kisebb végtelen(ség)ek." Mikor Hazel, Gus és a srác megvakuló haverja, Isaac eljátsszák Gus temetését, Hazel is erre utal vissza, hálát adva azért a kis végtelen(ség)ért, ami kettejüknek jutott. 

A Csillagjainkban a hiba könnyen válhatott volna érzelgős melodrámává, mint sok családi TV-film, ahol a szereplők gondolkodását körhintában rekesztik "dráma" jogcímén. Hazel és Gus viszont nemcsak hogy kedvelhető, de érett felfogású fiatalok - különösen a lány. Eleve rokonszenvet ébreszt irántuk, hogy bátran szembenéznek mostoha sorsukkal, és ahhoz mérten teljes életre törekszenek. Nem gyomlálnak ki magukból minden gátlást, mondván, hogy úgyis közel a végük: olyasmiket tesznek, amikről tudják, hogy egészségesen is megkockáztatnák.

Klausztrofób érzése támadhat az embernek, ahogy nyomon követi a fejleményeket. Ha kivesszük az isteni csodát, mint lehetséges megoldást, legfeljebb valami forradalmi új gyógykezelés segíthetne Hazelen és/vagy Guson. Amit szintén valószínűtlen, hogy pont akkortájt találnák fel. Vagyis 2 teljes órára be vagyunk zárva az ő látóterükbe, velük érezzük, hogy egyre szorul a hurok: előbb Hazel, majd Gus állapota súlyosbodik, napi szintűvé válik a félelmük a végső stádiumtól. Mintha Isten "Ki gyászol a végén?"-t játszana az ifjú párral.

Itt most tennék egy kis kitérőt.

Ahogy olvasgattam az internetes ajánlásokat, kicsit elgondolkodtam az Origo.hu kritikáján "Ezen sír most fél Amerika" címmel. A lényeg, hogy a cikkíró giccses, hatásvadász love-story-ként jellemzi a Csillagainkban a hibát, ahol a rák determináltan áll fölötte a gyógyulás elképzelhető módozatainak. Nos... legalábbis részben igazat adok neki: ma már köztudott, hogy a nyugati egészségügynek jóval nagyobb biznisz a súlyos betegségek megléte és elkezelgetése, mint a kiterjedt, hatékony megszüntetésük. Hogy várjuk így Hollywood-tól, hogy olyan újdonságokról fecsegjen nekünk, mint a természgyógyászat vagy gyógynövények? 

Szóval ez egy hagyományos tragédia. Nem taglal, hanem érzelmeket közvetít, sorsokat vázol fel. A kérdés, amit én is feltettem magamban: ez akkor most

• tolerálható filmes manipuláció, a jobb hatás kedvéért, 
• vagy ügyesen burkolt negatív rémület-keltés?

Hogy őszinte legyek: a műnek nincsenek nagy célkitűzései. Egyszeri sztorit mesél el, melynek jól ismerjük a sémáját (halálos betegség utolsó napjait egy új szerelem beragyogja), azonnal tudjuk, mi lesz a vége, és kinek mi a szerepe. Hazel narrációja külön leszögezi, hogy az ő sztorija nem olyan cukormázas és hamis, mint ahogy a mai romantikus mozinovellák szokták beállítani. Annyira tényleg nem cukormázas! Miután a románc kialakult, engem megfogott a két fiatal sorsa, érzései, és a mindenképpen becsülendő erőfeszítéseik a boldogságra. 

Mindössze 2 olyan pont fordult elő, ami már az én értékítéletemet is keményen birizgálta:

1. Először is a szakorvos, aki megtiltja az amszterdami utazást Hazelnek. Egész modorából és jelenlétéből nem a híres orvosi etikát és tudást, hanem a mogorva konzervativitást éreztem ki. Mintha 1 jelenetig ő képviselné a rák mindenható státuszát a dramaturgiában.
2. Az a híres sor: "That's the thing about pain: it demands to be felt." (="Ez a dolog {helyzet} a fájdalomról: megköveteli, hogy érezzék.") Nem érdekel a könyv: ez így kiforgatás! Nem azért érzünk fájdalmat, mert "követeli", hanem mert így fogjuk fel a szerveink - vagy a lelkünk - figyelmeztető jelzését. Úgy kellett volna ezt pontosabbra átfogalmazni: "megérdemli, hogy szabadon engedjük." Vagyis: ha fájdalmat érzel, ne tettesd, hogy nincs ott, mert azzal csak dédelgeted. Engedd ki, fussa le a ciklusát, ha már egyszer ott van! A "megérdemli, hogy érezzük"-frázis azt sugallja: megérdemli, hogy érzelmi súllyal/súlyossággal ruházzuk fel - és ezáltal külön tápláljuk - a már meglévő fájdalmat. Épeszű ember ezt nem akarhatja.

Egyszerűen jó érzés együtt látni a két főszereplő, Hazelt és Augustust. Ahogy beszélgetnek a parkban, sétálnak a város utcáin, támaszt adnak a másiknak, azok megjátszás nélküli, őszinte pillanatok. Néhol a srác arckifejezése kicsit túl könnyedre sikerült, ami időnként kizökkentett az intim pillanataikból. De az összhang végig ott van, és a szál nagyon hamar megerősödött.

Mikor Gus megkérdezi a lánytól, hogy mi az ő története, külön hangsúlyozza: az ő története. Nem a betegségéé. Ez a mondat fontos, mert ez győz meg minket arról, hogy Hazel és Augustus nemcsak bazsalyogva megjátsszák, hogy nem érdekli őket a kór. Egyszerűen csak megtagadják, hogy teret adjanak a gyásznak, amíg még együtt lehetnek ebben az életben.

A legfontosabb tanulság, amivel a Csillagainkban a hiba szolgál, hogy addig örülj az örömteli perceknek, amíg tartanak - függetlenül, hogy mennyi időd van még hátra a földi létből. E tanulsághoz terel minket az is, hogy többször szóba kerül köztük az elfelejtődés. Gus azt szeretné, ha olyan nyomot hagyna a világban, melyről az emberek emlékezhetnek rá. Míg Hazel jól tudja, hogy szeretteik halálával - normális esetben - örökre megszűnik az emlékük a világ számára.
Megintcsak párhuzamot látok a The Spectacular Now-val. Mindkét alkotás arra buzdít, hogy élj a jelenben, a mostban keresd a boldogságot, mert az élet túl rövid, hogy elpasszold a boldogság esélyét. Shailene Woodley roppant szimpatikus színésznő: arca és mosolya természetes, ugyanakkor a dühöt és fájdalmat is képes túlkapás nélkül ábrázolni. Woodley a romantikus film-zsánerben immár befutott tehetségnek fog számítani, és nem lennék meglepve, ha megítélnének egy Golden Globe-jelölést az itteni szerepéért.

Josh Boone-nak ez mégcsak a második nagyjátékfilmje volt, amit rendezett, így nem csodálom, hogy sosem mer perspektívát váltani. A fiatalok bőrében ragadva tényleg egyre közelebb kerülünk a fekete örvényhez, ahonnan nincs kiút. Amikor egy éjjel Hazel rátalál a rohamot kapott Gusra a benzinkútnál, és a fiú saját mihaszna testét átkozza, az gyomron vágja az embert. Ansel Elfort egészében korrekt alakítást nyújt, de ennél a jelenetnél teljesen meggyőzött a játékával!

És mégis: mindezt a szörnyűséget soha nem foghatjuk meg a hozzátartozóik szemével. Josh Boone-t nem izgatja, hogy hidat verjen a daganatos betegek és az egészségesek között. Az egyetlen erre szolgáló sort talán Hazel édesapjától halljuk: "Most már sejtheted, mi hogyan érzünk." Mintha Hazel helyzete átérezhetetlen volna: együttélni egy időzített bombával a testedben, ami magad körül mindenkit fájdalommal sújt, ha robban
.

Példásnak tartom Hazel önbecsülését. Gus temetésén sem azért zavarja el Van Houtent, mert "csalódott" a kedvenc írójában, bár ez is igaz. Míg a Spectacular Now-bana fiú, addig itt a lány az, aki csalódik az emberben, akit párjával karöltve meg akart találni. Itt viszont elismeri az írón, hogy nem őszinte részvétből jött, csak egy menthetetlen aljaember, aki így próbálja letudni az ügyet, hogy ne gondoljon többet rájuk. (Egyébként: Willem Dafoe messze a legjobb színfolt a mellékszereplők között.)

Boone nem is fáraszt minket vele, hogy Hazel gyászbeszédét mutassa, mikor ő maga is komédiának tartja azt. "(...) A temetések az élőknek szólnak. Nem a halottaknak." Ami valóban ad csipetnyi enyhülést neki, azok az emlékek + a papír, melyre Gus leírta a saját válaszait Hazel kérdéseire Van Houten regényével kapcsolatban. Nem túl nagy feloldozás ez a befejezésre, de azért megteszi - és legalább nem kell holmi álszent bölcsességet meghallgatnunk még utoljára.

Az év egyik nagy könnyfakasztója a Csillagainkban a hiba, ebben igazat adok a nézői nagytöbbségnek. Két fiatalkorú mutat rá példát, hogyan kell harcolni a halálos betegség tudata ellen, miközben időről időre beleütköznek a kór kikerülhetetlen csapdájába. A végzet keretei közé való bezártságot erősen érezni benne, ami többnyire hozzátesz a szomorú hangulathoz, és csak néhol öncélú. Nagyon sok függ attól, hogy mit vár tőle a néző, mert messze nem tökéletes dráma:

• a felnőttek holdként keringik körbe a 2 tinédzsert,
• túlságosan átlátszik a képlet, ami alapján a regény íródott, 
• és kicsit érzelmi zsarolásnak hat, hogy egy eleve szörnyű betegséget  külön démonizálnak.

Ennek ellenére megrázó és érzelemgazdag tinikrónika, mindenképpen ajánlom a megnézését.

A látványos Most (Az élet habzsolva jó)

A Spectacular Now egy felnőtté válásról szóló tinédzserdráma, melyben egy barátságos, a pillanatnak élő srác a gimi végén megtalálja a nagy szerelmét és az édesapját. Ám annál nehezebben találja önértékelését, illetve célját az életben.

Sutter Keely, a bulizós kamasz egy reggel arra ébred, hogy egyik iskolatársa, Aimee Finicky talált rá a gyepen másnaposan. Megkedvelik egymást, randizni kezdenek, s a köztük létrejött kötelék szerelemmé fejlődik. Mindketten elvált szülők gyerekei, bizonytalanok a jövőjüket illetően, és bátorítják a másikat, hogy nézzenek szembe a saját Achilles-sarkaikkal:

1.     Aimee, hogy anyja szemébe merje mondani, hogy egy philadelphiai fősulira akar kijutni,

2.     Sutter pedig, hogy kinyomozza, hol él most az apja, és miért tűnt el évekkel ezelőtt az életéből.

James Ponsoldt műve - mely egyébként könyvadaptáció - relatíve egyszerű "coming of age story" (="nagykorúvá válásról szóló történet"). Még formálódó, de többrétegű fiatal személyiségeket bont ki, anélkül, hogy túlbonyolítaná őket nehézkes háttérrel vagy mondvacsinált konfliktusokkal. Mindenképp az elmúlt évek egyik legőszintébb romantikus filmjét látom benne. És nemcsak mert kerüli a giccset és cukormázat a cselekmény során adódó szituációknál. Személyes volt, és teljesen felidézte bennem a tinédzser érzésvilágát: hogyan él, hogyan kerül döntések elé, legyen szó karrierről, barátnőről vagy családról.

Nem azonnal fogott meg az embert a fő színészpáros, Miles Teller és Shailene Woodley párosa. Eleinte túl átlagos fiataloknak tűntek, de ahogy haladt a film, azonosulni tudtam velük. Nagyon jó köztük végig a kémia, párbeszédeik és viselkedésük szabadnak, természetesnek hatott. Hihetőek voltak a helyzetek és a reakciók.

Meglepett például, hogy mennyi kedvesség, intimitás tükröződik a szexjelenetből: tényleg testileg és lelkileg is odaadják magukat egymásnak. Rengeteg tinidráma vagy –vígjáték egyszerűen elvicceli a szex témáját, és üdítő, amikor egy film ezt végre érzékkel, normálisan képes mutatni.

 

Aimee egy visszafogott, de szelíd és értelmes lány. Hobbija, hogy mangákat olvas - az egyik képregény hősnőjét különösen kedveli - máris többet mond a jelleméről, mint amit egy agyonírt családi háttér tudna. Leolvasható, hogy nem hajszolja a divatot és az emberek figyelmét (ezért is olyan Sutternek először, mintha sose látta volna, holott egy helyen tanulnak). És ez az izoláltság okozza, hogy kissé bátortalan, hogy még nem volt tartós párkapcsolata. De nem depressziós vagy komplexusos: van életkedve és önbecsülése, amit Sutter fel is tud ismerni. Kíváncsiságból keresi a társaságát, nem azért, mert "megsajnálta" volna.

Sutter Keeleyt is megkedveltem, mint karaktert. Ez a fiú még nem szembesítette magát úgy igazán a saját hibáival. Nem keres okosságának megfelelő életpályát, mivel azt szociális sémának érzi, illetve mert mélyen belül kétségek vannak benne. Kívülről nézve népszerű srác, aki szeret bulizni, amit jelmondata is tükröz: "Élj a Mostban!" Ez a filozófia először lelkesíti Aimee-t is, de idővel már valami többet is szeretne a "most"-nál. S mikor újra nekifutnak a kapcsolatnak, már együtt keresnek valami közvetlen célkitűzést:

• Aimee elkötelezi magát a philadephiai út mellett érettségi után,
• Sutter pedig ki akarja kideríteni, miért rejtegeti előle anyja az apját.

A történet nem különösebben újító, de nem is erőltetett. Nem érezni, hogy most egyik pontból a másikba akar átlépni, csak halad a maga tempójában. Apja megtalálása Sutterben érzelmi vihart okoz, ami egész jelen életére kihat, nemcsak kapcsolatára Aimee-vel. A két fiatal felkeresi a fickót, és az - annak ellenére, hogy kiskora óta nem látta fiát - kétszer is csalódást okoz neki:

1.  az ő rendelését Sutternek kell kifizetnie,
2. és mint a fiú a kocsijával meglesi: bőven megtehette volna, hogy visszajön hozzájuk, ahogy ígérte. 

Legfontosabb mozzanat, mikor Sutter apja maga is azt vallja: élj a mának. Nem itt rögtön pattan el a húr, de ez a kulcsmondat. Sutter apja a fiú saját kétségeinek bizonyítéka és manifesztációja lesz. Ő is így gondolkodik; ő is ilyen elsőre-okés laza, mulatozós léhűtő. Ő is otthagyja majd a párját, mert megunta a kötöttséget!  Egy tinédzser joggal teheti fel a kérdést: elég vagyok én ehhez? Boldoggá tudjuk-e mindketten tenni egymást, akár évekig? Anélkül, hogy a jellemhibáink miatt az érzés kifakulna, és az együttlétet önmegtagadásnak élnénk meg?

A dramaturgia nem éppen makulátlan. Szembeszökő, hogy milyen lazán kezeli a rendező a kibékülések folyamatát. Sutter és Aimee összesen  háromszor szakítanak, és 2. alkalommal Aimee-t elüti egy busz - pont azért, mert Sutter ittasan kiordítozta őt a kocsijából. Aimee ugyan egy ideiglenes kartöréssel megússza, de egy ilyen esetnek nagyobb nyomatékot kellene adni az eseményláncban. Egyeseknek úgy tűnhet, hogy a lány túl elnéző, hisz majdnem meghalt a saját szerelme miatt. Valójában a fiú iránti érzéseit, odaadását óvja a szívében. Még épphogy el tudom ezt fogadni, hisz a lányt furdalhatja némi lelkiismeret, hogy erőltette ezt az egész apakeresés-dolgot. És a befejezés is kissé a levegőben lóg, bár reményt hagy a nézőben, hogy Sutter és Aimee talán végleg összejönnek ezúttal.

A Spectacular Now nem egy komplex karakterdráma, viszont szerintem nagyon emberi és életszerű. Megfelelően adja át, hogy milyen megtapasztalni az első szerelme. Mennyire sebezhetővé tehet minket, és hogy milyen kétségek támadhatnak egy 18 körüli fiatal emberben. Nagyon örülök, hogy ráakadtam, és ajánlom mindenkinek - főleg azoknak, akik azokkal megszokott, primitív tinikomédiákkal már torkig vannak.

A beavatott - Ugorjatok a kútba!

"A kultúrájuk adaptálódni fog, hogy a miénket szolgálja."
"Lehetetlen! Az én kultúrám a szabadságon és önrendelkezésen alapszik!"
"Szabadság irreleváns. Önrendelkezés irreleváns.
Együtt kell működjenek."

(Star Trek: The Next Generation - The best of both worlds)

Minthogy A beavatott c. film világában életre szóló jelentősége van egy bizonyos tesztnek, stílszerű, ha én is azzal indítok.

Melyik nyitómondat a legegyértelműbb állítás egy elmarasztaló kritikához?

A.) A Burok után ismét egy Alkonyat-típusú, életszerűtlen tinilány-regényt kaptunk - könyvben és moziban is - mely direkt 1 bizonyos alréteget céloz a biztos bevételi forrásért.

B.) Megint az az eset, mikor egy antiutópia csak egy alapjellegből áll, de az írók a fáradtságot sem veszik, hogy tisztességgel felépítsék (talán épp az A.) pont felismerése miatt)

C.) Hinni akarom, hogy Kate Winslet csak a fizetési csekkért fogadta el az itteni szerepét. Mert máskülönben úgy tűnhet: fejébe szállt a Walk of Fame-en márciusban kapott csillaga, és tényleg jónak találta az elolvasott szkriptet.

Tulajdonképpen könnyű dolgom van a mostani alannyal. Az élmény ugyanis, amit nyújtott, az masszív, egybefüggő kényelmetlenség volt. És miután visszagondoltam rá a teremből jövet, egyetlen funkcióképes aspektusát nem tudtam volna megnevezni. Ez a film kataklizma-szerűen rossz! Veronica Rorth nevével még nem találkoztam, de mint író, nyilván volt beleszólása a film elkészültébe. Ha nem így lett volna, azzal a Summit Entertainment kockáztatná a megcélzott közönségcsoport csalódását, egy olyan adaptációval, ami nem hasonlít a sikerkönyvre, melyből készült.

Egy háború utáni Chicago-ban 5, 100%-ban kötött életmódú kasztba tagozódva élnek az emberek: Bátrak, Műveltek, Őszinték, Önfeláldozók, Barátságosak. Az a pár ember, aki egyikbe se tartozik, az Elfajzottak, mivel őket nem lehet úgy agymosni és manipulálni, mint a többi embert. 16. évében minden fiatalnak döntenie kell: a születési csoportjában marad, vagy egy másikba akar tartozni, és ezáltal egy másik szerepbe börtönzi be őt a rendszer. Van egy teszt, ami segít felismerniük, melyikre volnának legalkalmasabbak - egyszersmind kiszűrik vele az Elfajzottakat.

A beavatott egyértelműen bizonyítja: ha egy Alkonyat-típusú könyv bestseller lehet, úgy bármelyik írónak a bóvli, Móricka-összefüggésekkel teli művilága leutánozhatja a sikert. Nem szégyellek lenézően írni a nyilvánvaló utalásokról, amikkel az írónő maga is manipulálja a célbavett olvasóréteget. A teszt egyértelműen asszociál a a középiskolások életút-választására: mit akarsz továbbtanulni, milyen karrierorientációt és életmód-közeget választasz.

Intelligens alkotócsapat igen kemény társadalomkritikát tudott volna ennek kapcsán rittyenteni arról, hogy a nyugati oktatás mennyire determinálhatja a fiatalokat, skatulyát húzva rájuk a munkájukban, életvitelükben, fizikai és mentális alárendeltségre kárhoztatva őket és utódaikat. Nem ezt láttam a vásznon létrejönni. A beavatottban látott rendszer még saját szabályai szerint sem állna meg a lábán, nemhogy olyan általános elvek szerint, mint logika, élhetőség vagy biológia.

Beatrix Prior - később Tris - tipikus prűd önfeláldozóból a Bátrak közé lép be, elemi harctudás nélkül küszködve fel magát lépésenként a legjobbak közé. Teszteredményét titkolja, hisz aszerint Elfajzott. Kiképzőjével, Négyessel mind inkább rájönnek, hogy a rendszer valójában nem védi a kerítéssel elkerített metropoliszt. Ahogy a Műveltek vezetője, Jeanine később bevallja: az emberi természet vakcinális kiirtására törekszenek. És mivel az Önfeláldozók titkon a csoportnélkülieket mentegetik az éhhaláltól, majd még őket is félre kell állítani.  

Csak néhányat sorolnék fel a legszembeszökőbb hülyeségek és lenyúlások közül:

• A Bátrak militarista életében ennyi lehetőség jut szórakozni: vonatból kiugrani, tetoválás, és dróton suhanás több km hosszan, a régi belváros romjai fölött.
• Tris madártetoválása egyértelmű lenyúlás Az Éhezők viadalából.
• egy nagy fal és egy sima drótkerítés tartja elzárva Chicago-t a világ többi részétől.
• Tris a hallucinogén gyógyszertől olyan rémképeket lát maga elé, amiknek közük nincs a karakter pszichéjéhez. Ráadásul csak annyival kikerüli őket, hogy: "Ez nem a valóság." Talán ha álmukban oltanák be a Bátrakat, akkor még csak-csak lenne értelme: az alattomos módszerek nem idegenek a kiképzőktől, ezt láthatuk. De itt vizsga keretében fektetik székbe őket, el is mondva nekik, hogy az egész csak elmeteszt...!
• Tris az egyik látomásában tükrök sokaságában látja önmagát, meg egy kutyát is: lopott kellék A Sárkány közbeléppel.
• A személyiséget teljesen eltörlő vakcina az Equillibrium tálalásában valahogy jobb megalapozást kapott.
• Ha a Műveltek az összes Bátrat - sőt még idővel Négyest is - érzelemmentessé tudják tenni egy új vakcinával, miért nem juttatják ugyanezt a vakcinát a másik 4 kaszthoz? Nem is feltétlenül orvosi úton beadva, hanem pl. ivóvizen keresztül?

A karakterekből ugyanaz a sótlan fantáziaaszály érződik ki, mint az inkoherens és nonszensz forgatókönyvből. Bábszínházba való szereplők: nemcsak pinceszinten sincs bennük izgalmas vagy eredeti, de az interakció köztük a minimumot sem éri el. Annyira hányaveti, undorítóan ostoba párbeszédek hagyják el a szájukat, ami egyszerre ejti zavarba és depresszióba a nézőt!
A beavatott palettáján sehol 1 valódi emberi lény: Tris apja, anyja, bátyja viszolyogtatóan lapos árnyak, akiknek konkrét szerepük sincs a cselekményben. Bátor-társai buliéhes gimnazisták, akik szérum nélkül is épp elég sekélyesek, hogy ne érdekeljen minket a sorsuk. Legrosszabb figura a Bátrak punk kiképzőtisztje, aki Tristet eleinte próbálja kiejteni a csoportból: egy rankor kiköpné ezt a kölyköt, ha véletlenségből bekapná!

Jeanine Metthews keresztnevét utalásgyanúsnak találom, most hogy megnéztem, hogyan írják. Ha azt az "i"-betűt nem nézzük, a keresztneve ugyanaz, mint egy, a történelemben létezett, tinédzserkorú leányhősnek. Aki háttal fához kötözve égett el elevenen, mint csaknem Tris is az egyik látomásában.
Szóval Jeanine a Műveltek vezetője, aki puccsra készül az Önfeláldozók vezetése ellen. Kizárólagos motivációja az érzelemmentes világ. Kate Winslet valami ahhoz hasonlót próbál itt megjeleníteni, mint Jodie Foster az Elysiumban: a rideg, cinikus, fasisztoid gondolkodású nőt, aki akarja a hatalmat, de személyes hite is van a fennálló rendben. Maréknyi bíztató pillanat fordult elő a filmben, és ezek egyike az, mikor Tris - a Bátor-kiképzésen tanult mozdulattal - kést dob Jeanine tenyerébe, épp mielőtt betáplálna egy likvidálási parancsot a gépébe. Ennyi. Ezenkívül semmi nem fogott meg vele kapcsolatban.

Ami magát Trist illeti... nos, ő ugyanaz a színtelen placebo-hősnő, mint A Burokból Melanie. Kötelezően áttetsző, színtelen tinilány, akinek a bőrébe bármelyik fiatal lány beleképzelheti magát. Először még jámbor, de önmagával nem megbékélt lélek, akit elvileg a Bátrakhoz húz a szíve.
A movie nevetség és giccs elegyeként tálalja, ahogy a középkori parasztruhában futrinkázó csaj "leküzdi" első félelmeit, az ünnepségen, a vonaton, majd leugorva egy épületről úgy, hogy direkt nem mondják meg, hogy a mélyén valami szuperrugalmas háló van. Vontatott, minimális jellemfejlődése nemcsak kiszámítható, de nem is illik rá arra a lányra, akin elvileg végbemegy. Nem látom, mitől lett Beatris jobb, mitől edződött meg, hogy Trisszé váljon.

Ugyanez áll Négyesre, aki a sztori szerint szintén Önfeláldozó-származású, és szintén Elfajzott. Sokadjára látom azt a kémiasteril románcot, mikor 2 személyiség nélküli fiatallal eljátszatják a készítők, milyen érzés 14-16 évesen felfedezni az első intim érzelmeket. A személyes félelmeket, a felnőtté érést, a fizikai vonzalmat. Ha a produkció legalább segítené a tiniket megérteni az átalakulást egy 14-16 éves fiatal személyiségében, már létrejönne valami kezdetleges, de valódi dráma. 

Nem pedig azok a csöpögős részek, ahol a lelepleződött Tris kénytelen lelőni egyik agymosott barátját, rimánkodik a meglőtt anyjának - aki mint kiderül, maga is jól bánik a lőfegyverrel -, hogy ne halljon meg. Érzelmeket kiváltani, és érzelmileg rátelepedni a közönségre két külön dolog, és ez egyértelműen az utóbbi eset.

Meg kellene hatódnom azon a fordulaton, hogy az elhurcolt Négyest gonosszá agyprogramozzák? Tris egyik újkeletű rémképe az volt, hogy Négyes leteperi őt intim pillanatban. Ez vetül ki a valóságba, mikor Tris az agymosott Négyest győzködi, az meg nyomul, hogy félreállítsa. Akik esetleg nem ismernék, elárulom, hogy a Sailor Moon 1. évadját nézzük, mozivásznon:

1. A középsulis korú "főhősnőt" csetlő-botló harcaiban egy magányos szépfiú segíti ki,
2. szépelgő vonzalom támad köztük, és kiderül, hogy a férfit rémálmok kísértik,
3. épp miután a lánnyal jobban megismerték egymást a veszély közepette,
4. a gonosz boszorkány elfogja, és agymossa a férfit, 
5. így a lánynak most ellenségeként kell viszontlátnia a szerelmét.
6. De még épp a főboszi bukása előtt a szépfiú csak magához tér, egy ismerős kép hatására.

(Megjegyzem: abban a rajzfilmben legalább az érzelmek kifejezése nem volt abszolút hamis.)

Most nézzük, milyen szinteket jár be a végkifejlet, lefelé menetben:

• Egész hatásos a mozzanat, ahogy Tris kést hajít Jeanine kezébe, megakadályozva, hogy parancsot küldjön az érzelemtelenített Bátraknak, hogy lőjék agyon az elfogott tömegeket.
• Evidens, hogy az agymosó szérumot Tris beadja neki, hisz csak Jeanine kapcsolhatja ki a rendszert. 
• Az viszont sík agyrém, hogy a szérum 5 másodperc alatt kreál Jeanine-ből akarat nélküli bábot.
• Még inkább, hogy a teljes computerrendszert ugyanennyi idő alatt iktatható ki, 1 kézmozdulattal.
• Attól is inkább, ahogy a nő hisztérikus visítás után felkap egy injekciót, és nekiront a lánynak, akiről pedig tudja, hogy képzett harcos, ráadásul Elfajzott. Tehát nem hat rá a szérum, és a képességei is jobbak az átlagembernél.
• És most kapaszkodjon mindenki a karfájába: egy sima pofon után Tris otthagyja a nőt! Hadd ábrándítsam ki a női nézőket: semmi sem oldódott meg! Számítógépes hálózat nélkül is érintetlen marad a társadalmi struktúra, ami önmagában szerves része volt az összeesküvésnek. 

Következzen egy újabb tesztfeladat:

Melyik a legerősebb érv amellett, hogy Tris Prior NE hagyja szabadon mászkálni nemezisét?

A.) Összes szenvedése, személyes tragédiája és ellene irányuló merénylet emiatt a nő miatt érte.

B.) A nő egy olyan rendszer fenntartását irányít élete árán is, ami az emberi érzelmek és önrendelkezés teljes biokémiai eltörlésére törekszik.

C.) Saját legközelebbi barátaival akarta lemészároltatni ártatlan emberek százait, ugyanezt szánva minden általa ellenségesnek ítélt elemnek.

Bármelyiket is karikázza be valaki: a zárás a vonaton utazó Négyessel és Trisszel egyik esetben sem fog odailleni.

Mégcsak a tavasz közepén járunk, de A beavatott máris jelölést szerzett nálam a "2014. legrosszabb mozifilmje"-címre. Elsőtől utolsó percéig egy inspirálatlan, kidobnivaló celluloidgalacsin. Sérti az ember intelligenciáját, annyira leolvasható róla, milyen közönségrétegből és milyen formula szerint próbál szezonális profitot lefölözni a Summit Entertainment-nek. Aki mély történetet keres az átlagtinédzser álmai és az asszimilatív oktatásrendszer ellentétéről, az inkább ne a leányregények között keresgéljen. Nem fog tetszeni, amit helyette talál.

(Aki olvasni szokott, tudja,hogy nálam 0 pontos végérték is létezik