Kéjjel-Nappal

"Hol a prospektusom; nem, a respektusom...!"

(A Saint-Tropez-i csendőr)

Szatíragyanús alkotás a Knight and Day. Úgy adja el magát a közönségnek, mint komédiába oltott kémtörténet - némi romantikus reszelékkel. Pofonszimpla sztorit ad elő könnyed stílusban,  rengeteget támaszkodva bevett klisékre és a helyszínek nyújtotta panorámára. Leginkább egy utazási iroda tévéreklámjához hasonlít.
Egyszersmind működik a film mentőövként 2 olyan A-listás színész derekára, akik mára viszont már a felszínen maradásért küzdenek.

Nem tudom, vajon James Mangoldnak mi volt a célkitűzése ezzel a project-tel. Kétlem, hogy olyasféle komoly ambíciók fűtötték, hogy elkészítsen egy nagy költségvetésű szatírát olyan szakállas szubzsánerhez, mint a kémmozik. A "nagy költségvetésű"-rész stimmel: több mint 100 millió $-os költségvetést kapott a rendező. Akkor viszont sokkal több munkát ölt volna a megszerkesztésbe. Valószínűbb, hogy csak arra törekedett, mint idén a The Wolverine-nel: hangulattal bíró, de átlagos igényű pop-corn-mozit szállítani az adott nyárra.

Az is elég szemszúró, hogy a fő sztárok, Tom Cruise és Cameron Diaz miért vállalták a főszerepeket: 1.) pénz; 2.) serkentőtabletta az épp döcögő karrierjüknek. Sokakkal együtt azt vallom, hogy ők ketten a '90-es években aratták el fénykorukat. Utána viszont csak ritkán adták nevüket értékes sikerprodukcióhoz, így aztán a "nevüket" sem övezi már olyan rajongás és szakmai megbecsültség, mint hajdan. Mindketten azt az archetípust prezentálják itt, amit a legkönnyebb előadniuk: Cruise a sármos csirkefogót, Diaz pedig a szerelem- és kalandvágyó átlagnőt. Mellékszereplő és ellenoldal nem számít, nekik asszisztálnak, ahogy a prospektusba illő forgatási helyszínek (pl. Salzburg vagy Dél-Spanyolország) is.

Hogy miért rovom ezt föl? Először is mert a színészi játék éppcsak hogy tűrhető. És mert nem hiszek abban, hogy egy színész fölött eljárhat az idő. Ha ez történik, az nálam egészségügyi kérdés, nem munkaügyi. Amikor olyan aktorok aktívak 80 felett, mint Michael Caine vagy Morgan Freeman, akkor ne mentegesse valaki az 50 alatti Diazékat, hogy már nem olyan keresettek, nem olyan vonzóak, s ezért nem nyűgözik már le a nézőt. Ilyenkor típus ellen kell szerepet vállalni, nem a korábbi skatulyákba visszaásni magukat:

1. Cruise-nak nem kellene mindenáron a fehérgalléros bűnöző imidzsére hajtania, akinek minden vágya, hogy a fekete piacon üzleteljen.
2. Diaz pedig - bármilyen jól mutat fürdőruhában - nem várhatja a '10-es években is, hogy pusztán a szexepilje miatt tolják alá a felkéréseket Hollywood-ban, ahogy Demi Moore vagy Tia Carrere esetében.

Technikai szempontból nem érdemes belekötni a műbe: lazán összetákolt, pihent aggyal átgondolt, teljesen kiszámítható hajszát látunk. A történet szerint June Evans a húga esküvőjére utazik, ám a reptéren pont azzal a Roy Millerrel ismerkedik meg, akit a saját nyomozóirodája likvidálni akar. Itt ütközik ki legerősebben a szatíra-aspektus: megkapjuk a sztereotip akcióhőst, aki profibb minden kollegájától, de olyan bűnért menekül, amit nem követett el. És jön az ártatlan női partner, aki csak rossz helyen volt, rossz időben, mégis hűséggel követi árkon-bokron á.

Ha az összélményt veszem alapul, akkor a Kéjjel-nappal bizony egykedvűre sikeredett: valahányszor a helyszínek mögé próbáltam látni, hogy a cselekményre fókuszáljak, ásítás kerülgetett. Minden súlytalan, mindenre legyinteni lehet. A rengeteg akciózás kevés feszültséget, June és Roy szépelgő-bájolgó dialógusai pedig kevés humort és/vagy kémiát generálnak. Egy szatírának nem követelménye, hogy felszínesre és áttetszővé szabja a románcot a főhős és a női partner vagy partnerei között.

A movie leginkább izgalmas részletére már az 1. harmadában sor kerül: June a mosdóban idézi maga elé Roy bókjait, miközben a férfiből előtör az igazi arca, a kiképzett fegyveres. Roy egy különleges új energiaforrás prototípusát hordja magánál: ezt inkább nem is számolom össze, hány másik filmből halhattuk már. Saját ügynöktársai az életére törnek, így tűzharc tör ki a járaton, és ebben sajna a személyzet is odaveszett.
Ez az egyetlen olyan jelenet, ahol a Roy személye köré szőtt rejtély kelt valamennyi feszültséget. June-ban ekkor még nem tudatosulnak a férfi szavai, hogy részben ő csinálta a hullagyártást. És ahogy ő, mi sem tudhatjuk, vajon önvédelemből megy-e el ennyire a végsőkig Miller, vagy csak egy önigazolós pszichopata, és a lány veszélyben van.


Innentől a romantikus komédiák tipikus felállását kapjuk meg: Roy kénytelen magával együtt menekíteni a nőt is, aki először csak hüledezik az egészen, majd valami pimasz jókedvtől hajtva betársul hozzá. Egy ponton csalódik a férfiban, majd újra együtt menekülnek. És miután minden rosszfiú elfogyott, végre teret tudnak majd adni a köztük kialakult...

...szimpátiának. Mert vágynak vagy vonzalomnak ez aligha nevezhető: June a naiv nyárspolgár, akiről percig nem hihető, hogy ügyeskezű szerelő, és akinek legnagyobb sikere férfitéren az volt, mikor szakított a jámbor közrendőr pasijával. Roy pedig egy beképzelt, önimádó majom, akinek modorából süt az ego, tettei alapján pedig bűnös vagy sem: a diliházban volna a helye! Elméletileg fel kellene, hogy vidítson minket az, mikor Miller végül tisztázódik, felépül a lőtt sebéből, és June-nal együtt eltűnhet a mediterrán turistaparadicsomba.



Hogy szorítsak a karakterekért, ha az életveszély sokszor csak úgy elkerüli őket? Nemcsak olyankor, mikor motoron menekülnek, vagy a golyótűzben gyalogolnak. A rossz vágói eljárás miatt többször nem is látjuk, amint June és Roy megúsznak 1-1 kritikus vészhelyzeteket. De a lezárás, szereplők elválása és újbóli találkozása is olyan összecsapott és hirtelenkedő, ami elveszi a komolyan vehetőséget, de nem ad cserébe értékelhető humort.
Adódik azért néhány megmosolyogtató helyzet is, ahogy pl. mikor June használni kezdi Roy mobilján a helyzet-meghatározót. Ezzel pedig megkoronázza a férfi baklövését, hogy üldözőik megtalálják és kinyírhassák őket. Azon a poénon ellenben már én is mosolyogtam, mikor a beadott igazságszérum hatására June arról lelkendezik megmentőjének, hogy mennyire felizgatja őt.



Röviden: egynek elmegy, de semmi extra. A könnyedség inkább komolytalanná - és részben cinikussá - teszi a tartalmát, mintsem humorossá, a romantika pedig kb. az alsó-gimisek szintjén mozog. Tapsolnék, ha egy napon cenzúráznák a kémfilmeket Hollywood-ban, mivel azok ingyenreklámot adnak egy nemzetbiztonsági kockázatot jelentő szakmának.