Step Up

Ha egy eleve gyenge műnek már a harmadik sequel-ját készítik (Step Up 4.), az szöget üt a rendezők fejébe, hogy talán nem is kell annyira magasra kell helyezniük a lécet. Ami viszont rosszabb: az ilyen lezseren készült filmek megsokasodása a nézőt is arra ösztökéli, hogy lejjebb adja az igényeit. Míg végül - különösen a mai rohanó világban - márcsak azért nézünk filmeket, hogy valami zajingert kapjon tévéből vagy rádióból a fülünk.

Már vagy ezerszer láthattuk a Step Up premisszáját: egy nem-aljas-de-topis bűnöz(get)ő kap egy utolsó esélyt, hogy magára találjon, és egy csinos nő fog ebben ösztönzést nyújtani neki. Egy ilyen történetvázhoz pedig ideális körítés a tánc és a zene, hogy éberen tartsa a figyelmünket, mégha a mű tartalma nem is képes rá. A Step Up meg sem próbálja. A táncok nélkül ez a film kong az ürességtől! A teljes cselekmény Tyler Gage tánckalandjáról olyan mákszemnyi, és a konfliktusok természete is annyira primitív, ami a későbbi Alkonyat-szériát idézi.



Igazi mellékszálak nincsenek, a többi figura csak úgy körbekeringi a 2 főszereplőt, akit Channing Tatum és Jenna Dewan alakít. Tánctudásuk a kizárólagos erősségük itt. Magukban és párként is hamisabb látványt nyújtanak, mint Tara Reid és Ryan Reynolds kettőse a Buliszervízből! Amellett, hogy siralomvölgybe kívánkozik az alakításuk, karaktereiket mintha direkt ellenszenvesre írták volna: Nora nem egyéb egy fitt és karrierorientált nőnél, akiből hiányzik a valódi hajlam és igény az intimitásra. Tyler pedig... róla inkább külön bekezdésbe.

Tyler Gage-t közmunkára ítélik, mert egy művészeti iskola díszletét tönkreteszi. Ez sodorja a srácot Nora közelébe, aki épp új táncpartnert keres. Tyler személyisége maga a tömény érdektelenség. Egy olyan szinten agyatlan, nemtörődöm lelki múmiát ismerünk meg az ő személyében, hogy képtelenség a helyébe képzelnünk magunkat. Nincs álma, nincsenek vágyai, intelligenciája és vonzereje pedig Quasimodót se éri utol. Másfél órába telik arra a minimál előtti szintre fejlődnie, hogy valamivel kitartóan próbáljon sikert elérni, legyen az táncelőadás vagy bármi.

A film azt a talán az evolúcióval egyidős tanulságot veszi elő: "higgy az álmaidban, és dolgozz keményen." Ez így csupasz: az égvilágon semmi akadálya nincs annak, hogy ez a szakadt külvárosi kölyök végre-valahára összeszedje magát. Nem látjuk, mi tartja vissza Tylert, hogy egyáltalán értelmes elfoglaltságot találjon: munkaviszonyok, tanulmány, hátrányos családi körülmény vagy lelki probléma. Ja igen: ahhoz lélek is kéne, hogy legyen.

A Dirty Dancing-ben valódi karakterek valódi kötődését és önfelfedezését követhettük nyomon, ahogy egyik fél táncolni tanította a másikat. Bája és vonzereje volt kettejük kapcsolatának, volt saját életük, rengeteg életszeretetet sugárzott a végső táncszám. 

A Step Up-ban adott 2 ivarérett húsdarab, akiket egy ösztöndíj és az ösztönök tereltek össze, hogy előadjanak egy szokványos, jellegszegény mozgássort, elkendőzendő a történet és a karakterpaletta űrjét. Na most, Anne Fletcher rendező rendelkezik koreográfusi tapasztalatokkal, ahogy a főszínészek is, mint háttértáncosok. De csupán ennyivel nem Hollywood stúdióinál, hanem legfeljebb a Broadway-on lenne keresnivalójuk.

A Step Up büntető 1 pontot kap tőlem, a tánckoreográfia kedvéért. Egészében nézve olyan mozi, amelytől egy lakótelepi kiköltözés is szívderítőbb látványt nyújt.