Top-11 legjobb Batman Beyond animációs-sorozat epizód

A Batman Beyond valódi időbeli kiterjesztése a Batman: The Animated Series világának. Nem csupán annyiból áll, hogy egy "hegyesfülű taknyos" utánozza Bruce Wayne-t, aki ma "Alfredként" kiszolgálja őt. Egy öreg, de szellemileg töretlen mentor szövetkezik Terry McGinnis-szel, akinek személyisége és moralitása hasonlít az ő sajátjához. Az új bűnesetek és a másik tolerálása mindkét embert kölcsönösen tanítja, és ezek a pillanatok jelentik a sorozat erősségét. Terry nem segédfigura, és nem küldönc, hanem egy még nem teljesen kiforrott, de érdemes örököse a denevérmaszknak.

Ugyanígy: az utódszériának megvan a saját, hasonlóan stílusos ellenfél-galériája. Miután annyi sok történet és színes gonosz szerepelt a TAS-ban, a Beyond megtartja azokat, anélkül, hogy részről részre előszedegetné ugyanazokat a jellegzetes bűnözőket (gondoljunk csak Joker hiányára). Modernebb korról révén szó több a tudományos fantasztikum, illetve gyakoribb téma a nagyvállalatok befolyása az átlagemberek életére és tudatára. Maguk az epizódok még mindig lezárt egészek, de kialakul közöttük néhány hosszabb sztorivonal, pl. Powers vagy Tinta eseteiben.

Tény, hogy 52 epizódból kicsit szűkös toplistát összeállítani. De mivel egyedül ezt a szériát tartom méltónak az eredeti rajzfilm 1. két évadjához, igazságosabb, ha a legjobbnak tartott részeit külön kigyűjteni, főként a Beyond-ot még nem ismerők számára.

11.

Dead man's hand

Egy felnőtt ember talán megmosolyogna egy olyan nevet, mint a  "Royal Fleuss Gang". De stílusos visszatérő gonoszoknak tartom őket. Azonkívül hihető, hogy egy család egy bevett bűnözési formára "családi hagyományként" tekint, ahol mindig léteznie kell egy Pikk 10-esnek, Bubinak, Dámának, Királynak és Ásznak. Bruce maga említi Terrynek, hogy régen "neki is akadt dolga velük", miként a banda is Terryt hiszi az őket hajdan üldöző, eredeti Batmannek.

Terry megismer egy klubban egy Melanie nevű szőke lányt, aki titkon a "Rojál Flöss Banda" új "10-ese". Ismerős dilemma ez szuperhős-műsorokból: civilben vonzódnak egymáshoz, nem tudván, hogy maszkban ellenfelek. Mindketten úgy érzik, hogy szülőfiguráik a saját életüket erőltetik rájuk. Hogy olyan hagyatékot kellene folytatniuk, ami őket csak elvágja az esélytől, hogy egyszer majd önálló életük legyen.  

Más esetben zavart volna egy effajta Capulet-Montague-história, mivel ilyenkor gyakran letompítják a szereplők gondolkodását, a romantikus összképért. Örülök, hogy itt nem ez volt a helyzet: Melanie és Terry is külön-külön akarja, hogy saját élete legyen, és külön-külön adják meg magukat a kötelezettségüknek.


Egyedül Bruce és Terry vitáján éreztem azt, hogy utóbbi hepciáskodva reagál: "Te csak azt akarod, hogy úgy végezzem, mint te. Egyedül." Érveik alapján én hajlok Bruce-szal egyetérteni:

"Nem nagy különbség, ha 1 éjszakát kihagyok."

 "1 éjszaka mindig különbséget jelent!"

Az epizód tulajdonképpeni létcélját Bruce zárómondata tisztázza: "Hadd meséljek egy Selina Kyle nevű nőről." Ugyanaz a helyzet: vonzalom két maszkos önbíráskodó között. Ugyanaz a levonandó tanulság is: bármennyire hasonlít a két fiatal, Batmannek köteleznie kell a lányt, hogy vállalja a börtönt, a felelősséget a tetteiért.

Ez egyébként azt is mutatja, hogy a modern Gotham ugyanúgy működik ma, mint rég. Bár Terry nem pont ugyanannyira elhivatott és tragikus sorsú, mint Bruce, de Batmanként élni és cselekedni ugyanazokat az egyéni és/vagy szociális kérdéseket veti fel őneki, mint elődjének.

10.

Zeta

Zeta egy csúcstechnikájú álcázórobot, aki egyik bevetése során öntudatra ébred. Ez megint ősrégi, de még mindig tetszetős téma: hogyan válik egy m(esterséges)i(ntelligencia) alkalmassá önállóan gondolkodni. És szerencsére mélyebben kigondolt, minthogy a kormány meg akar szabadulni egy géptől, csak mert az szupertitkos, és nem úgy működik, ahogy elvárták tőle.

Az android programjának része, hogy feltétlenül óvja magát a leleplezéstől, és amit veszélynek ítél, azt megsemmisítse. Ezért is van, hogy akik külsejét holografikusan felölti, azokat köteles likvidálni. Amikor egy általa lemásolt személy családjában elvegyül, válik képessé felülbírálni és helyteleníteni megépítése fő célját. Innentől kezdve a robotikus elméje viaskodik az áramköreibe táplált programmal. Metaforaként ez az ember egyik nagy konfliktusának megfeleltethető: tudatosan törekedni, hogy jobb személyek legyünk, mint azt génjeink, a születésünkkel kapott ösztöneink megszabják.

Nincs sarkított jófiú-rosszfiú felállás. Zeta bujkál, elrabolja és lemásolja Maxet, majd rombolni kezd. Terrynek meg kell állítania, de van benne annyi humánum, hogy meglássa Zeta emberi vonásait a fémváz mögött. Érdekelt, hogy ez sikerül-e, és ami azt illeti: eredetinek tartom Zeta kinézetét is. (Rövidesen egy 2 évados spin-off sorozat készült Zeta főszereplésével).

9.

Inqueling

 

Sok bűnöző a gyermekei eltartására fogja, hogy törvényenkívüliként él. "Inque", azaz Tinta karaktere is ilyen. Ez már a 3. epizód, amelyben szerepel, és itt derül ki, hogy mi lehetett az eredeti vélt motivációja a bűnözőéletre: hogy saját és lánya, Deanna anyagi jólétét biztosítsa.

Ez az epizód meglepően őszinte magával, ahhoz képest, hogy miről szól. Nem próbálja meggyötörtnek vagy törődő anyának beállítani Tintát, mégha egy pillanatra annak is tűnik. Sőt: végül saját lánya hátba támadja őt, egy Tinta testét destabilizáló vegyületadalékkal. Deanna oka nemcsak az, hogy Tintához hasonlóan rideg és pénzvágyó, hanem hogy - mint anyja szemére veti - sok pénzt kapott tőle, de ami igazán kellett volna, a szeretete, azt sohasem.

Klisékerülő és elgondolkodtató történet. Deanna voltaképp gyilkolt, de Batmant kisegítve, és most élvezheti a luxust. Terry nem próbálja börtönbe vitetni, hanem még rosszabb büntetést kap tőle: a félelmet, hogy anyja vélhetően életben maradt.  

 

8.

Black out

A Beyond negatív figurái közül Tinta a kedvencem. Direkt nem részleteztem eddig a képességét, mert ez, rögtön a pilot epizód utáni az ő bemutatkozása. Képes tetszés szerint formálni a testét, nagyon gyorsan mozog, számító és kegyetlen. Mondhatni egy doppingolt T-1000-ként harcol.

Őrajta a legszembetűnőbb, hogy nem használja olyan féktelenül az erejét, mint tehetné. És ez nem fogható csak arra, hogy akkor a fél világ őt üldözné. Többször eltöprengtem, vajon miért nem nyársalja fel az ellenfeleit, Denevérruha ide vagy oda. Gyengéit, a vizet és az elektromosságot viszont könnyű volt elhinnem, mivel mégiscsak van szervezete, ami mégse bírhat ki mindent.

Őt is - mint később Shriek karakterét - Derek Powers, a legtöbbször visszatérő antagonista embereként emelik be. Számos dolog meglepett a 20 perc során. Nem hittem volna, hogy a sorozat már ennyire korán meglépi azt, hogy egy gonosztevő megtalálja a Batbarlangot. A legbetegebb pillanatok egyike, mikor Tinta Batman saját torkán folyatja le magát, ezzel is demonstrálva képességeit. És kellemes meglepetés volt, mikor Wayne is besegít Terrynek, olyan sapkát és szemüveget hordva, mint a TAS-ból a Szürke Szellem.

Sok a később visszatérő motívum ebben a részben. Egyrészt Powers-ről kiderül, hogy a pilot-epizódban történt balesete egy új, veszélyes tulajdonsággal ruházta fel, ami fölött az évad végén majd elveszíti az uralmát. Tinta visszatérésekor kerül sor egy nagy jelenetre, ahol Terry fogságba esik, az odahívott Bruce pedig - 20 év óta először - ismét Batman-páncélt ölt, hogy védje magát a nőtől. Az az epizód ugyan nem tartozik a kedvenceim közé, de az az 1 nagyjelenet mindenképp a csúcspillanatok közé tartozik.

7.

Splicers

Ez a rész egyszerre horror és futurisztikus tudománykritika. Cuvier, egy alantas orvos egy génmódosító eljárást árul fiataloknak: pénzért kaphat bárki állati genetikai tulajdonságokat, pl. macskaszerű külsőt, vagy gyíkszerű testvonásokat. Amit Cuvier titkolni próbál, hogy az eljárás intellektuálisan visszafejlődést okoz az alanyon.

Az epizód nyilvánvaló üzenete, hogy csak mert eltérsz valamiben a többiektől, még nem biztos, hogy jobb vagy náluk, és semmiképp nem felsőbbrendű. Harsány cáfolata ez a legtöbb Marvel-sztori premisszájához képest, ahol a mutánsok szuperhősök, vagy az evolúció új lépcsőfoka, ahogy Magneto nevezi őket az X-men-ben. 

Ami különösen megragadott, az mikor Cuvier a fogoly Batmanbe fecskendezi a testmódosító szerei egyikét. Bár Terry megszökik, a denevérruha alatt tényleg kezd átváltozni. Kísérteties volt látni, ahogy Terry maga is ráeszmél, hogy kezd elveszni az emberi mivolta. Azért is becsülöm ezt a részt, mert még Barbara Gordonon is - aki a Beyondban többnyire pökhendien lekezeli Terryt - látszik a döbbenet, mikor Terry változását látja.

A legextrémebb pillanatok egyike az egész Beyondban, amikor Terry immár fizikailag is deformáltan megjelenik a Batbarlangban. Futurisztikus Man-Batként előlép az árnyékból, és azt mondja Bruce-nak: "HELP...ME...!"

Cuviert magát nem tartom valami jó antagonisának. Mikor a rendbejött Batman ellen kimérává alakítja saját testét, saját hibájából egy nagy, formátlan szörnyetegesedéssé válik, amire evidens módon pusztulás vár. Az alapötlet, a felvetett kérdéskör, a Terryvel tett borzalom és az öregek reakciója rá az, ami miatt az egyik leghatásosabb epizód lett ez a számomra.

6.

Hooked up

Visszatérő téma, hogy a fiatalságot, főleg a tinédzsereket milyen könnyű technikai újdonságokkal lázba hozni és megvezetni. Különösen akkor, ha az életük látszólag rendben van, lelkükben viszont magányosak és sivárnak látják a való életet. Nincs olyan ember, aki ezt az érzést ne ismerné, és ezt kihasználva pszichés hatalmat szerezni mások fölött a legaljasabb tettek egyike. 

Varázsszem ugyan szintén nem tartozik a kedvenc DC antagonistáim közé, de egyébként egészen fifikás visszatérő szereplő, aki az emberek elméjét ördögien tudja illúziókkal manipulálni.

Legújabb mesterkedése egy élethű virtuális fantáziát generál, ami függővé és szolgaivá teszi a használókat. Terryt komoly dilemma elé állítja az eset. Osztálytársa, Max, aki pár epizóddal korábban rájött a titkára, többet akar segíteni a srácnak, minthogy tartja a száját és fedezi őt. Terry hagyja, hogy nyomozzon az ügyben, és mikor kipróbálja az illúziókeltő masinát, maga is a hatása alá kerül. Szó szerint olyan érzés, mint a drogok.

Ez olyan helyzet, ami sajnos a való életben is könnyen bekövetkezhet: egy jóbarátunkat testileg/szellemileg lezülleszti egy biológiai függőség. Mindkét szereplő számára próbatételt jelent az eset: Terrynek meg kell tanulnia megtartani a hidegfejűségét egy ilyen kríziskor, ahol hozzá közel állók, esetleg a titkának ismerői kerülnek bajba.

Max-nek pedig saját szándékaiban kell megerősödnie, hogy tényleg ne pusztán barát legyen, hanem hasznos segítője. Az itt megismert háttere persze korántsem olyan szomorú, mint ami Bruce-szal és Terryvel történt. Viszont azzal, hogy a végén önakaratból szegül ellen Varázsszem befolyásának, érdemessé válik Terry - addig csak kényszerűen megadott - bizalmára. Nem arról van szó, hogy fegyvertárssá válik, vagy ilyesmi, hanem megtalálja a helyét Terry küldetésében.

5.

Rebirth

A sorozat dupla nyitóepizódja evidens módon az egyik legjobban megírt nemcsak a Beyondon belül, de bármilyen DC animációs műsorban.

A prológus meglepően szomorúan indít: Bruce már nyugdíjas korú, Alfred elhunyt, Batman pedig segédei nélkül, szívproblémáktól hátráltatva harcol. A kritikus pont akkor következik be, mikor egy nő mentésekor az egyik elrabló fegyverét Bruce majdnem elsüti, és ettől a kimerült ember megrémül. 20 később Terry okosan ismeri föl: "Valami történt önnel. És nemcsak az, hogy kiöregedett."
Könnyű belátni, hogy Wayne ott és akkor helyesen tette, hogy lezárta titkos életét. A hiba az volt, hogy magánéletét is évekig hagyta kiüresedni: cégét, baráti kapcsolatait, adományai felügyeletét - hasonlóan, mint A sötét lovag - Felemelkedés premisszájában. Ebből a vak életmódból rázza fel Wayne-t, mikor Terry segít neki, és felfedezi a Batbarlangot.


Terry személyes oka, hogy Batmanné váljon, majdnem olyan összetett, mint a Batman: Kezdődikben Bruce-é. Derek Powers, a Wayne Enterprise igazgatója ideggáz-gyártát folytat a cégben. Mikor Terry apjához kerül az ezt bizonyító diszk, Powers egy Jokert imitáló huligán bandával megöleti őt. Ezt ügyesen összefonják Terry és Bruce 1. találkozásával: könnyen lehet, hogy ugyanaz a banda, akikkel korábban McGinnis saját összetűzésbe került. Kész az indíték. 

Az egyetlen dolog, ami kicsit zavaró, az Terry és Bruce kezdeti modora. Mikor Terry ellopja Bruce egyik ruháját - pont azt, amelyiket utoljára használta -, az egyik túl könnyelmű, a másik túl akarnokoskodó. Értem, hogy Terry felvállalja, amit Bruce nem tud, de egyikük sem úgy viselkedik, mintha a maszk erkölcsi értékét tartanák szem előtt. Egyik elcsórta a másik játékszerét, amaz morcos. Ennyi. Aztán persze ráállnak a konszenzusra.

És mikor Bruce ellátogat a McGinnis házba, rejtjelesen felajánlja Terrynek, hogy az új Batman lehessen. Ígéretes kezdet ez, ami bíztató kezdőlökést adott a 3 évados TV-szériának. És humoros szituáció is, hogy miután Bruce egy bénítóprogrammal majdnem megölette Terryt, most az anyja előtt eljátssza a hálás idős urat.

Én azt hiszem, hogy a készítők Powerst idővel az új Batman fő nemezisévé akarhatták emelni: Powers balesetet szenved a gáztól, és titokban egy bizarr képességre tesz szert. Először még szövetbeültetésekkel elleplezi a külvilág előtt új alakját, a bűnöző Blight-ot, aztán ennek kudarcával közveszélyes elemmé válik. Sajnálom, hogy a rajzfilmben sosem került sor tisztes leszámolásra Terry és Powers között.

4.

Lost soul

Teljesen érhető Terry felvetése ebben a részben: vajon Batmant a ruha teszi? Ha a speciális öltözék nélkül harcolna, is ugyanaz a démoni igazságosztó lenne, aminek a ruha láttatja?

Ez derül ki akkor, mikor a ruháját irányítás alá vonja egy élő program. Ez egy már elhunyt üzletember tudata, melyet adatálisan lényegítettek át számítógépbe. A testetlen ember terve, hogy saját élő unokája tudatába költözzön, miközben az ő saját elméjét kitörli. Szerintem érdekesebb lett volna, ha megelégszik a Batöltözettel, mint új fizikai valóval, és nemcsak azért kell Terrynek harcolni vele, mert ő az aktuális rosszfiú.

Terry a ruha ellenében csak egy szemvédő maszkot és Bruce egyik régi övét viszi el. Ez nem arra szolgál, hogy a személyazonosságát védje vele. Azért ismerhető fel Terry könnyen, hogy jobban kirajzolódjon a felállás: Terry McGinnis kontra Batman (azaz inkább Batsuit). Hasonló ez ahhoz, mikor a TAS-ban Bruce Wayne egy mesterséges álmában küzdött a benne lakozó Batmannel.

A rész végén elhangzik egy gondolat, ami később a Return of the Joker-ben is visszaköszön. Mikor Bruce hozzálát a tönkrement ruha javításához, egyszersmind emlékezteti a fáradt Terry-t az eset tanulságára:
"Terry! Csak a szerelés kapott kimenőt. Batman nem."

3.

Meltdown

Victor Freeze az, akivel a Beyond - eltekintve attól, hogy az elején mégcsak a feje szerves - legközelebb hozza a halhatatlanságot a megvalósíthatóság látszata felé. Powers saját titkolt állapotára az új testbe költöztetés eljárását tesztelteti Freezen. Amikor sikerül, sokáig úgy tűnhet, hogy Freeze-nek sikerül új életet kezdeni, testileg és szociálisan is. 
Az epizód igen sok figyelmet szentel annak, hogy Freeze-t megint érző lénynek láthassuk, akárcsak a Heart of Ace idején. Komolyan el lehet hinni róla, hogy talán most végre sikerül megváltoznia, főleg miután már annyi bűnözőnél láttuk a sikertelen megjavulási próbálkozást a rajzfilmekben. Nem lehet tudni, vajon Terry vagy Bruce véleménye-e a helytálló: 
"Az a Freeze, akit én láttam, nem tenne így."
"Amit láttál, az egy kísértet volt." 


Mikor aztán az új teste is kezd inaktívvá válni 0° feletti hőmérsékleten, mint a régi, persze minden a visszájára fordul. A Powers-nak dolgozó Dr. Stephanie Lake foglyul ejti, és nyíltan kísérleti patkányként bánik vele. Freeze tehát önhibáján kívül, a környezete romlottsága miatt sodródik vissza haragos, destruktív énjéhez.
Korábban saját sírjának látogatása megérlelte benne a szándékot, hogy új életet kezdjen, egyszersmind kárpótolva régi áldozatait is. Most, mikor halálra fagyasztja a doktornőt, mindkét célját egyszerre adja föl: már nem akar mást, mint a halálban megpihenni. Így Batmannek sem hagyja, hogy megmentse az életét: "Higgye el: maga az egyetlen, akit érdekel."

Powers itt használja először fegyverként az ideggáz okozta képességét. Nem rendkívüli, de kétség kívül izgalmas felállás, ahogy előbb Freeze-zel, majd Batmannel szemben használja a radioaktív testaurája nyalábjait. Ez az epizód egyszerre izgalmas, megható és méltó búcsú Mr. Freeze-től.

2.

Babel

Shriek az egyik legsajátosabb kinézetű gonosztevő, akivel Terry a 3 évad során szembekerül. A különleges öltözéke a környezetében minden hanghullámot kontrollálni tud. Míg az elején Powers felbujtására ténykedik, rövidesen megcsinálja a saját nagy tervét. A Babel-ben egyik percről a másikra összezavarja a hanghullámok egész Neo-Gothamben. Terry és Bruce is csak arra eszmél, hogy egyszeriben már nem értik egymás szavait. Ez a szituáció lehengerlő: egy szemmel nem látható, kifinomult, már-már impozáns zűrzavar.

Ezt teszi teljessé Shriek követelése, hogy A Köpenyes Keresztes adja ki magát neki, és akkor megszünteti a zavarást. És akárcsak A sötét lovagban Joker követelésekor, most is végig kétséges, milyen döntést hoz meg a főszereplő. Komoly és feszültséggel teli az egész jelenet, ahogy Barbara közli a tényállást a két férfival:

"Ha Batman kell neki, itt vagyok neki én."
"Nem. Neki a másik Batman kell."
És örülök neki, hogy előbb Terry, majd rögvest távozása után Bruce is felismeri Shriek módszerét:
"A tornyok! Hatalmas hangvillaként használja az épületet."

És mikor miután már minden elrendeződött,  Bruce megkérdezi Terrytől: ha nem jön rá Shriek módszerére, feladta volna-e magát. Én azt gondolom, igen. Ha a várost érő általános veszély forrását Batmannek nincs reális esélye megtalálni és megfékezni, de közvetve ő a kiváltóok, akkor többet segít a városnak önmaga feladásával.

1.

Out of the past

Amikor a TAS-epizódokból állítottam fel Top-11-es listát, azt írtam, hogy Ra's al Ghul a kedvenc gonosz karakterem onnan. Ezt itt már nem tudnám elmondani, de a legdémonibb tervet változatlanul őtőle látom itt is.
Bruce-t sok év után megkeresi Talia, Ra's lánya, és felajánlja neki a Lazarus-Forrás fiatalító képességét.

Miután Bruce valóban megfiatalodik, Terryvel rájönnek, hogy Talia valójában halott, és a testébe Ra's töltötte át elektronikusan a tudatát. Ugyanezt próbálja meg Bruce-szal, ám a jelenlegi Batman megmenti mindkettejüket, hogy aztán Ghul eltűnjön a romba dőlt épületben.

Mind közül ez a legsokatmondób epizód a számomra. Remekül megírt az, ahogy Ghul belecsalja Bruce-t az ajánlat elfogadásába, megrendezve egy nő megtámadását az utcán. Ra's tudja, hogy Bruce sosem használná a Forrást csak a saját halála kerülgetése miatt. Ezért aztán tenni akarásán keresztül veszi rá, hogy Terryvel elkísérjék őt.
És annak is oka van, hogy Ra's ezt éppen most terveli ki. Korábban csak genetikailag egyező személyen tudta végrehajtani a tudat-átültetést. És külön örültem neki, hogy nem mondd az epizód ellent egy korábbi szabálynak, miszerint ugyanannál a személynél egyre kevesebb ideig tart a forrás fiatalító hatása. Az új testbe költözéssel ez a probléma kiküszöbölhető.

Fantasztikus pillanat, amikor Terry és az újra középkorú Bruce közösen verik el Ghul embereit, kiegészítve a TAS-témazene elektronizált változatával. Nem igazán tanulságok levonásáról szól az egész, hanem elfogadni az emberi lét korlátait. Bruce megbékél a tudattal, hogy mindenki halandó és a teste lassú elerőtlenedésre van ítélve. Taliának tulajdonképpen lelkével történt meg ugyanez.
Még jobban örültem volna, ha a halhatatlanság körüli témázás után kicsit újszerűbb tanulsághoz jutunk el, minthogy törődjünk bele. Ez majd talán egy másik rajzfilmre marad.


(Megjegyzés: szerintem Ra's csak azért képes váltogatni a hangját Talia és Ra's között, hogy az őt alakító szinkronszínész ismét szerepelhessen. De érdekes adaléknak tartom; ahogy Taliaként Bruce-t csábítgatja, Terry későbbi mondatát látom igazolva: "Ez a legbetegebb dolog, amit valaha láttam!") 

Nos hát, ez lett volna a személyes kedvenc epizódjaim listája. Utószóként még annyit: 2 nagy hiányosság róható fel a Beyondnak, ami például a japán rajzfilm-sorozatokra nem jellemző: egyrészt a több részen átívelő sztoriszálak, mint:

1. Powers és Terry elvárható végjátéka;
2. Terry és Dana hol van, hol nincs típusú kapcsolata;
3. hogy Bruce-nak Terry segítése után is része lehet-e a békés öregkorban;
4. hogy Terry végképp Batman marad-e, vagy leteszi a köpenyt, és megpróbál családot alapítani;

mindezek nem kapnak tisztességes lezárást. A következő Batmant is szerepeltető rajzszéria, a Juistice League válaszolja meg utolsó epizódjában a fenti felvetések többségét az Epilogue c. epizódban, mely 65 évvel a TAS kezdete után játszódik. Aki az ottani zárást nem fogadja el, azzal tudatom, hogy a Beyond idősíkja már a képregényeknek is részét képezi, és ott némiképp bővebben kitérnek ezekre a részletekre.   

Boldog és nagyszerű új esztendőt!  

Jégkorszak

Sosem álltam a Jégkorszakhoz hasonló, újabb generációs rajzfilmek pártján. És nem elsősorban azért, mert a sztoriszemszögből annyival primitívebbek lennének, mint mondjuk a Grimm mesék. Megmondom kereken: taszít a kinézete ennek a műnek! A teljesen geometrikus testvonalú CG-állatok, bábuszerű emberalakok és a durva tájképek.

Emellé jön még a középpontban állók lelki egyoldalúsága; néhány visszataszító szóviccel a jégkorszakról, mint fogalomról; és egy banálisan szimpla és lecsupaszított cselekménnyel, ami feszesen vágva egy 10 perces rövidfilmbe is beleférhetett volna.

Nagyon jól tudom, hogy népszerű franchise-t rugdalok. Ha más nem, erről árulkodik:  a 77%-os értékelés a Rotten Tomatoes-on, vagy az, hogy már a harmadik folytatása került bemutatásra idén. Nem ismeretlen előttem a ráfordított kb. 60 millió dolláros költségvetés, ahogy az elkészítésre fordított munka sem: a 3D-s modellek computerre vitele, a háttér és a fényhatások beállítása, az állatfigurák testfelépítését és mozgását lépésenként kialakítani.

Tehát igen: hálátlan dolog elítélni olyasmit, aminek minden képkockáján több órát dolgoztak. Ugyanakkor tudom, mi a Jégkorszak mint mű rendeltetése. Nem akar ismeretek közvetítésére vállalkozni, nem próbál bármilyen téren is több lenni, mint ami. Egyetlen célja a szórakoztatás, látvánnyal, humorral és egy kalandos utazás krónikájával a zord jégkori időkből, természetesen gyerekek számára befogadhatóan prezentálva. Megismétlem: ez a személyes tapasztalatom ezzel a rajzfilmmel, és mindenkinek szabad, hogy meg legyen a sajátja. De a populáris vélemény ezúttal nem esik egybe az enyémmel, úgyhogy arra itt ne is próbáljon meg hivatkozni senki.


Amellett, hogy vizuálisan rondának tartom a Jégkorszakot, a benne szereplő történések zöme - már bocsánat - hidegen hagyott. Itt van ez a 3 ősállat, Sid, Manfred és Diego, a kevés fajok egyedei, melyek nem vándoroltak melegebb éghajlatra. Mikor egy embercsecsemőre bukkannak, aki épp elveszítette az anyját, ők elhatározzák, hogy visszajuttatják a törzshöz. Amit útitársai nem tudnak, hogy a kardfogú Diego a falkájának játszaná át a gyereket, hogy végezzenek vele, bosszúként a sok fajtársukért, akiket az emberek eddig levadásztak.

Ezekből a szálakból egyikben sem érzem át, hogy kidolgozott lenne. Mesterkélt konfliktus, hogy van néhány vadász egy táborhelyen, akik állítólag leöltek néhány ragadozót, erre azok a legkörülményesebb módon akarnak ártani nekik. Nem lenne célszerűbb, ha a felnőttek elterelése helyett egyszerűen odalopóznának és rajtuk ütnének? Vagy csapdát állítanának nekik, ahogy Manfredékkel teszik később?

Borzasztó nehezemre esik érdeklődést mutatni névtelen, személyiségtelen bábfigurák iránt, akikről nem tudok jóformán semmit. Ugyanezért nem tudok kötődni a 3 főszereplő állathoz: nem látok vagy tudok eleget tőlük, hogy kirajzolódjon előttem egy érzésvilág róluk.
Manfredot például nem értem, hogy mamut létére miért pesztrálja Sidet és a kisgyereket. Csak mert a közönye dacára végül megszánja őket? Kétféle érzület váltakozása kevés nekem ahhoz, hogy kötődjek egy karakterhez. Főleg ha az úgy akar büntetni egy kisgyereket, hogy egy vékony ág végére, majd egész a legszélére teszi, ahonnan pihekönnyen lezuhanhat, és "bagolycsemege lehet belőle".

Az igazi mélyfúrás azonban mindük közül Sid. Külsőre ez a lény mintha Timon távoli negyedunokatestvére lenne a Marsról; csodálom, hogy a premier alatt a kisgyerekek nem panaszkodtak a szüleiknek, hogy riasztóan néz ki: a szétálló szemeivel, vagy a szinte háromszög alakú fejével. Ha másért nem, amikor keresztülmegy egy jégcsap a nyakán. Ezen talán nevetnem kellene?
Egyénisége pedig még rosszabb: eszelősen ripacs, taposnivaló dumdum, akiben a baba iránti empátián kívül semmi pozitívum nem fedezhető fel. Alig fél órán belül annyira megutáltam ezt a CG-gnómot, mint rengeteg Star Wars-fan Jar Jar Binks-t!

És ha már szóba hoztam Timont, ennek a trió felállása gyanúsan emlékeztet Az Oroszlánkirály 2. harmadában látottra. Egy vézna dumagép meg a tőle jóval nagyobb barátja találkoznak egy nagymacskával, aki melléjük szegődik a bandukolásban, és egy másik nagymacskától megvédi őket, mikor arra kerül a sor. Persze, nem lehet teljesen ugyanaz a két felállás, de az alapséma igenis hasonló.

Az egyetlen pillanat, ami nemcsak meghatónak szánt, hanem működik is annak, az a barlangrajz-jelenet. A jégbarlangban Sidék mamutok rajzolatát fedezik fel, ami Manfredben emlékeket idéz föl. Nyilvánvaló, hogy az ő szerettei közt is akadt(ak) olyan(ok), aki(ke)t emberek vadásztak le.

Bizonytalan számomra, hogy mit akar üzenni a mese. Hogy mindegy, ha ember vagy ha állat, az utódokat óvni kell? Manfred a kisgyereket először csak egy leendő vadásznak látta, és nem elég követhető, miért is változik meg pontosan a véleménye. Abban bízik, hogy ezzel lekötelezi az embereket? Hisz az ember eleve a túlélésért vadászik, ráadásul a legmostohább korszakban. Egyetlen szép gesztus ezt nem oldja meg.

Ahogy Manfredé, úgy később Diego pálfordulása is eléggé lapos. Először persze akadályozza az úttársait: mikor megpillantja a keresett embereket, direkt rossz irányba tereli magukat. Túl egyszerű és klisészerű az, ahogyan megkedveli a csak dörmögő Manfredet és a szájmenéses Sidet, hezitál egy sort, majd a legutolsó percben végre szól nekik. Habár egy olyan mogorva barmot, mint Soto, a kardfogúak vezére nem olyan nehéz elárulni...

Az egyetlen eset, ami jogossá teszi Diego változását, az amikor Manfred megmenti az életét a vékony jégperemnél, egy vulkán fölött. Manfred több tonnás testét evidens módon nem bírja el a széle, ahogy ormányával odarepíti a stabil talajra Diegót. És praktikus módon: végül egyikük sem zuhan bele a lávába. Annyira esetlen az egésznek a lezajlása, hogy nehéz meghatónak látnom a mamut amúgy tényleg példás bátorságát.

Diego haláljelenete... Mégis miért viselkedik úgy, mintha örökre eltávozna, amikor később bevallja, hogy - minthogy macskaféle - 9 élete van? Viccnek ez erős: a tigris megmenekülése így nem felvidít, hanem csak olcsó szédítés, hogy ott és akkor azt érezzük, amit hol és mikor a forgatókönyv elvárna tőlünk.

Az út menetét is eléggé egykedvűnek és unalmasnak találtam, az izgalmak közül főleg a barlangmélyi csúszdázás, illetve a vulkán előli menekülés azok, amikben volt lendület.

Akit direkt nem vettem eddig elő, az Scrat, azaz magyarosítva Motkány. Ez a szintén elég rút kis kreatúra egész idő alatt két dolgot csinál: pánikszerűen menekül, illetve egy makkot próbál meg birtokba venni. Direkt utána kellett olvasnom, hogy mi elvileg az ő funkciója az egészben. Egyáltalán nem találtam viccesnek a felbukkanásait. Valójában épp ellenkezőleg: komolyan megsajnáltam, ahogy

1.) két mozgó jégtömb valósággal összepréseli azt a szegény állatot, és
2.) évezredek alatt olvad ki a jégből, küszködve, hogy elérje azt az egy szem makkot.

Mindent összevetve egy rossz és rosszul használt momentumokból álló rajzfilmként maradt meg bennem a Jégkorszak, bántó kinézettel, rossz humorérzékkel és buta sztorival. Remélem, hogy mások több szépséget látnak majd meg benne, mint én, de az én számomra kellemetlen és lelombozó élmény volt.

Scooby Doo 2. - Szörnyek póráz nélkül

Célpont:

Raja Gosnell (1958-20??)

"Tartsd meg az aprót, te mocskos állat!"

Nem értem, hogy lehet büszke egy rendező arra, ha saját bevallása szerint is lekezeli a materiált, amivel dolgozik. Raja Gosnell live-action Scooby Doo-ja közepes tőkelöketű trancsírmunka volt, mindennemű lojalitás nélkül az eredeti TV-show amatőr nyomozóihoz. És anyagilag sikert aratott, kb. másfél százmillió $-ral csak az Államokban. Nem ösztönöz az ilyesmi - kalibertől eltekintve -, hogy az újabb műve több-ből álljon, mint degeneratív viccek gyűjtőzsákja?

Még a kapzsiság is feltételez bizonyos fokú ambíciót, ami a folytatásban semmilyen formában nem érhető tetten. Michael Bay Transformers 2.-je még hangosabb, idétlenebb és bugyutább volt az elsőtől, de még ott is a látványon érződött az ön-meghaladás szándéka. Az eredmény ott is alulmúlta egy eleve gyatra elődöt, de legalább a hamis jószándék nem hiányzott.  

A "Szörnyek póráz nélkül" még ezt a fajta a negatív méltatást sem érdemli. Persze ugyan ismét megtalálhatóak az előző movie jellegzetességei:

• a rikító színekben virító jelmeztár;
• az offenzív karaktertorzítások;
• a hányaveti premissza, ami sosem fejlődik igazi sztorivá;
• és az egzaltáltan kavargó CG-effektlények.

De ott mindez még az újdonság erejével hatott. Sértő volt szinte az összes rajzfilmre nézve, de legalább egy valamilyen alaphelyzetet létrehozott: az egymásra neheztelő tiniket egy szigeten újra összekényszeríti az új rejtély.

Nem tudom, talán a kötött helyszín miatt érzem így. De hogy egy riporternő lejáratja a Rejtély Rt.-t a TV-ben, és emiatt már nem lehet drága "főhadiszállásuk", az apró, semmisúlyú probléma. De mit lehet várni egy zagyva komédiától, amely egy "Menőfalván" nevű helyen játszódik, és ahol zöld csontvázak, fekete iszapbestiák és egy sárgászöld Pterodactylus-szellem repkednek és futrinkáznak fel-alá.

A rendező tudatos lustaságát árulja el, hogy egy rakat jelentéktelen sztoripont egyezik a 2 movie között:

• Velma próbálkozása, hogy befiúzzon;
• a CG-Scooby lehetetlen álöltözete és tánca;
• Daphnie és Fred kerülgető szemezése;
• a szöszi liba, akiről kiderül, hogy nem is csaj,
• a szellemek gazdája egy régi ismerős;
• emellé maki IQ-ján mozgó tömeg, és
• takony megvalósítású szellemszörnyek.

A dilógia koncepciója mintha a Szellemirtók és a Buffy TV-sorozat elegyítése lenne: szörnyek, szellemek, mágia, pici áltudományos holmi. És néhány bajkereső haver, akik mégis folyton berezelnek a veszélytől. Bizonyítja ezt, hogy Sarah Michelle Gellar után Seth Greent is a stábban üdvözölhetjük (annak, aki nem tudja: ő volt Oz).

Sem a viccek, sem az ijesztgetések nem működnek egyáltalán. A tettes személyét találgatni érdektelen, ha a szereplők ennyire üresek és szellemileg nyomorékak; csak annyi interakciót látni tőlük, hogy lézengve siránkoznak hol a párkeresés, hol a banda elvesztett reputációja miatt. Gyakorlatilag a színes ruhák viselik a szereplőket. 

A leghajmeresztőbb ökörségekből itt van a 3 legnagyobb eset:

1. Aranyérem: Scooby Doo és Shaggy sorban megisszák a szörnyek rejtekén a hűtőben talált kémiai vegyületeket, mire Maszk 2.-típusú röpmetamorfózisokon esnek át.
2. Ezüstérem: Scooby Doo tánca Michael Jacksonként, kiegészítve Shaggy olyan harsány hülyülésével, mint ami Jim Carrey Rébuszától látni.
3. Platinaérem: Mikor leleplezik a főgonosz "Fekete Lovagot", aki az Rt.-t lejárató riporternő, Heather. Róla az derül ki, hogy egy Jacobo nevű FÉRFI bűnöző volt (ugyanolyan nyúlós gumimaszkban, mint amilyen Rowan Atkinson feje volt Scrappy Doo robottestén az első részben).

Nem tudom, mi mást mondhatnék még. Hegyméretű celluloid-roggyadékot alkottak meg a Scooby Doo 2-vel. Nem vicces, nem stílusos, a filmkészítés valamennyi komponense hiányzik belőle.

A csodálatos Pókember

Boldog karácsonyt kívánok minden kedves olvasónak!

Hatalmas kockázatot jelentett A csodálatos Pókember elkészítése. Sorra véve a pro és kontra érveket

1. ("a Pókember 3 szívás volt",
2. "Raimié nem az igazi Pókember",
3. "4 év után korai egy reboot",
4. "de Batmannél bejött, sz'al miért ne",
5. "nem veszíthetik el a filmjogokat,"

stb.), helyeslem a döntést. Száraz anyagiak szerint a Sony simán megengedhette volna, hogy egy Pókember 4.-et készíttessen, tartva az eredeti elképzelést, miszerint 6 rész elkészülte után nyomják csak meg a RESET-gombot. Örülök, hogy nem így történt, és már idén megérkezett a vérfrissítés.


A zsáner rengeteg kedvelőjével együtt nagyon vártam ezt a movie-t. Érdekelt, vajon érdemben restaurálják-e végre Peter Parker karakterét, melyet Sam Raimi nagyon fakón és egyhangúan ábrázolt. Főként emiatt aggódtam; márcsak azért is, mert a kevés szuperhős-képregény, ami eddig a kezem ügyébe került, az Pókemberről szólt.
Az előzetesek meggyőztek: Parker magánélete végre több, minthogy elátkozott vesztesként nyomorog New York Cityben. Családi háttere kiterjedtebb. Hálószövő képessége egy műszaki találmányból fakad, nem a mutáció egyik következménye. Egy okos és szellemes Gwen Stacy a középiskolai szerelme.

Minden jel arra utalt tehát, hogy nemcsak egy méltóbb verziót kapunk 2012. nyarán, hanem egy csodálatraméltó történetet egy átlagemberről, akit minden fizikai pluszvonása mellett is az egyéniségéért kedvelhetünk elsősorban.

Hogy mennyire sikerült mindez?

Részben mindenképp.

Ám mégsem annyira, mint vártam.

Nyílt titok rólam, hogy szuperhős-reboot-oknál a Batman Kezdődiket tekintem a mércének. És nem(csak) a közhelyes "darkosabb", "logikusabb" meg "realisztikusabb" indokok miatt; az egy aprólékosan kiépített, konzekvens és gondolatprovokatív alkotás volt, ügyesen elhelyezett és súlyozott tartalommal (motívumok, motivációk, jellemfejlődés, etc.). Nem egyszerűen újraírta, hanem teljesen ignorálta a figura addigi moziinkarnációit - még a '89-es kultfilmet is, melyet máig fordulópontnak tekintenek a zsánerben. Ezért is szolgált az a reboot jó például olyan franchise-ok-hoz, mint James Bond vagy a Planet of the Apes.

A csodálatos Pókember nem tudta elengedni az elődeit. Ahogy az Origo is véleményezte: külsőre sokkal inkább remake, mintsem reboot. Marc Webb verziója valóban képregényhűbb, mint Raimié. Igazságot tesz Peter Parker és Gwen Stacy karaktereinek, velősebb humort használ, és nem öncélúan depresszív. A női főszereplő végre nem siránkozó színészdáma, és a műsoridő egyik felének több köze van a másikhoz, mint a visszatérő arcok.

A gond az, hogy az új koncepció nem elég magabiztos. Nem tudja magát függetleníteni a Pókember 1. - és részben a Pókember 2. - vázától; kijelenteni, hogy fütyül azok népszerűségére, s így az azokat kedvelők közönségtáborára. Néhány dolgot kijavít bennük, de túl sok az onnan átvett sztoripanel (pl. ;  kedvelhető tudós főgonosz, félőrültté tevő zöld szérum). Az összekovácsolt szkript lendületes, de huzatos, néhol a puszta józan észnek int be. Így aztán én se tudom megkerülni az összehasonlítást a 2002-es darabbal, melyet szintén mérföldkőnek tartanak szuperhősmozik terén.

Nem nehéz észrevenni, hogy az eredetsztorit -  bár jobban megírt, jobban összeszőtt, mint elődjéé - minél sietősebben le akarták tudni. Megérteném, ha az "uncsi kialakulós rész" után valami újszerű következne, nem az előírásos háztetős bunyók az aktuális félszörnnyel. Túlzottan ismerős az egésznek a menete.
Ami más lett Pókember eredetében, az mindenesetre izgalmas: Petert gyerekként nagybátyjára bízták a szülei, mielőtt nyomtalanul eltűntek volna. Évekkel később Peter apja irattáskáját megtalálva kutakodni kezd utánuk, eljutva így a félkarú Dr. Curt Connors-hoz, apja régi munkatársához. Leírva ez óriási változtatásnak hangzik, de a kész művön mégse érezni a reboot jogosságát. Átlátszik az 1 évtizeddel korábbi séma:

1. épp őt csípi meg véletlenül a labor egyik spéci ízeltlábúja,
2. hirtelen fedezi fel képességeit,
3. a kezdeti bénázás az ugrással,
4. Ben nagybátyja 1 nagy prédikációt tart a felelősségről,
5. menő pókvagány random akciói,
6. megjelenik a destruktív, zöld főgonosz,
7. rájön a fiú titkára (ami sajnos nem nehéz),
8. homályos tervét a káoszról lényegében egy bunyó megállítja,
9. miközben a főhős megóvja gimis szerelmét.

Meg kell, hogy mondjam, a Pókemberré válás alatt - és később a Gyík elleni harc előtt - a dallam egészen hangulatos, hasonlít az elfmani zenetémához. A film legepikusabb képsorainak fele a kialakulás alatt látható: ahogy Peter feltalálja a hálóvetőjét, ahogy először egyensúlyoz egy felhőkarcoló tetőjén. Kedvencem a trailerekben bővített 1. pókemberes felugrás az épület üvegfelületéhez. Jobban megragadt bennem ez a 2 képsor, mint a többi ugrás vagy akciószcénák bármelyike (kár, hogy csak fél-fél percig tartottak).

Másrészt apróságok sora piszkít bele az amúgy érdekfeszítő folyamatba. A méregdrága kutatólabornál Petert egyetlen akadály tartja vissza, aztán kedvére lődöröghet. Hogy miért épp Petert éri a végzetes pókcsípés, az alig 1 fokkal hihetőbb, mint Raimi szerint. Hiába tudom, hogy Pókember egyensúlyérzéke is emberfeletti, sehogy nem hittem el, mikor 1. óriásugrása előtt 2 ujjon támaszkodik, kb. 100 emelet magasan. Hagyjuk a "felelősséget": ezt még egy szuperképességű valaki is csupán végszükségben próbálná ki, nem heccből.
Webb túl sokszor mentegeti a protagonista pihent agyú óvatlanságát: mikor először ugrik, senki nem látja meg a mutatványt, a háztömb látszólag kihalt. Hm, biztosan filmet forgatnak... Az újonnan tapasztalt bőrtapadását szintén lassan reagálja le. Nem nevettető, hanem nevetséges, ahogy több hapsit hanyatt vág a metrón, illetve letépi egy nőről a ruháját. Ez megint a Tobey Maguire által illusztrált címeres lúzer.

Martin Sheen-nek nem sikerült elég jó dialógusokat írni, hisz csak az előző Ben Parker szózatát variálja a felelősségről, mikor veszekedést kezd Peterrel. "Ez forog itt kockán. Nem választás: felelősség." Nem a mondanivaló rossz, csak a tálalása borzasztó klisészagú. A felelősségtudatot egyedül az példázza Peternél, hogy sérülten is meg akarja fékezni a Gyíkká vedlett Connorst, mert - mint azt Gwennek is megvallja - "ő teremtette".
Szentbeszédekre sem Ben, sem May nagynénje részéről nem kell számítanunk, így aztán a főszereplő is kevésbé idealista. Ez a Peter Parker közelebb áll az hétköznapi tinédzserhez, aki önbizalomhiányán próbál úrrá lenni. Tetszik, hogy külön túl kell tegye magát a bosszúvágyon Ben halála miatt. A támadó keresése lesz a fiú legfőbb célkitűzése, míg egyszer Gwen apjával össze nem vitáznak a kérdésben. Nehézkes folyamatában látnom Peter tetteit, a karakter világképének formálódását.

Annál inkább a túlzott önbizalmat. Szemben azzal, mikor Gwent nyögvenyelősen elhívja randira, Pókember a csuhája alatt képtelen uralni a viccgyártó hajlamát. Tényleg humorosak a csínyei! Ha más nem az, ahogy a piti bűnözőket szivatja. De a rendőrséget például már akkor provokálja, mikor még oka sincs rá. Amikor pedig Stacy kapitány általános körözést ad ki ellene, azt is kissé lazán veszi. Peter jellemfejlődése inkább ingázás poén és komolyság közt, mint átélhető lélektani folyamat.

Normális szintre jutott ezzel szemben a romantikus szál, ami egy kvázi ifjúsági filmnél már teljesítmény. Nem kiugróan megindító, ám még mindig sokkal életszerűbb vonzalom tettenérhető, mint a diszharmonikus viszony MJ Watsonnal. Gwen egy fejlett önértékelésű, de toleráns és földön járó leányzó, és el tudom hinni, hogy lát valamit abban a srácban. Andrew Garfield és Emma Stone párosa jól működik a vásznon, sőt állítólag a közös forgatás kapcsán jöttek össze a való életben is.

Amikor sor kerül a csókra kettejük között, nem hamis. Van érzelmi töltése annak a csóknak - és ez olyan pont, amit a Batman: Kezdődik sem tudott érzelmesen bemutatni. Az egyetlen dolog, ami csípi a szemem, az a film vége: Peter szakítani akar középiskolai szerelmével, mert Pókembernek mindig lesznek ellenségei. Ismerős valahonnan? Csak ezúttal a haldokló Stacy kapitánynak is beígéri a dolgot. Szerintem ez elősugalmazás: a megszegett ígéret elmélyíthetné Peter bűntudatát, ha Gwent egyszer Pókember egyik ellensége súlyosan bántaná (nem hozzávéve a tényt, hogy Connors az OsCorp alkalmazottja).

Hiszem, hogy az új főszereplők közül többet is kezdhettek volna Stacy kapitánnyal és Connors-szal.

Stacy kapitány egy zsémbes erkölcscsősz, ahogy én látom. A reboot frissítő szele őt is rendbehozta Pókember 3.-béli énjéhez képest. De csak a korát és a tettrekészségét illetően. Karaktere hamuszürke. Ez a rendőr abszolút jellegtelen, fantáziaszegény, sőt néha idegesítő savanyú alak. Ugyanazt műveli vele a forgatókönyv, mint a Pókember 3.-nál Harry Osbornnal: egy nem túl kedvelhető rosszakaró - tisztes ok nélkül - Pókember alkalmi segédjévé avanzsál, csak hogy elpatkoljon, és így eggyel kevesebb ember tudja Peter titkát. Hebehurgyán megírt halálnem.

És itt van dr. Connors. Ő a szimpatikus tudósember, aki élete munkáját mindenképpen be akarja fejezni, nem látva, hogy közben eltorzul a gondolkodása. Hasonlóan, mint Dr. Octavius a Pókember 2.-ből. Karaktere azonban ezzel ki is fújt, nem tudom háromdimenziós személynek tekinteni őt. Peterrel kezdi el a kutatói munkát, ami a karja visszanövéséhez, és idővel szörnnyé változásához fog vezetni.
Felejtsük el egy pillanatra, milyen abszurdnak hangzik: ha ezt hihetően akarják ábrázolni, akkor nem elég némi áltudományos sóder és laborfelszerelés. Nem pillanatok alatt lezajló pikkelyesedés, kar- és farokkinövés kellene, hogy bekövetkezzen, hanem egy lassú mutáció, metamorfózis.

És mégha mindez rendben is van: az elmetorzulás egy nagyon bevett rövidebb út, hogy eljussunk a tipikus "világuralmi" vagy "felsőbbrendű faj" tervig, ami nem egy képregényfilm cselekményszabványa. Szinte egyből a város elgázosításán gondolkodik, hogy gyíkembereket gyártson a new york-i tömegekből. Megmenekíteni egy ilyen lelket óriási feladat lehetett volna az ifjú címszereplőnek úgy pszichikailag, mint testileg. A drámaiság fel van hígítva abban, ahogy Peter végül megállítja és visszaváltoztatja Connorst. Túl rutinosan fut le az egész.

Az akció többnyire remekül sikerült, szapora vágásokkal és változatos mozdulatsorokkal. A hálóhintázást hatásos kameraállásokból követjük nyomon, nemegyszer a főhős szemén keresztül látva. Jobban ügyelnek rá, hogy ne legyenek valószerűtlenül hatalmas ívek, amiként az 1. Pókember-film végén.
Ami a többszöri közelharcot illeti Gyíkkal, megint a mentegetést érzem. Gyík többször olyan helyzetbe kerül, hogy könnyen széttéphetné Pókembert, és akarja is. De ehelyett csak ide-oda himbálja, vagy valami megzavarja. A kedvenc pillanatom a viaskodásaiknál, mikor a csatornában őt és Petert is elragadja a vízáramlat. Utóbbi kis híján megfullad, mégis van olyan tökös, hogy lazán fogja fel a dolgot. Ez helyénvaló humorizálás, fiatalos lendülettel. Még a 2012-es Pókember-ruha is stílusosabb, picit hüllőszerűbb külsőt kölcsönöz Garfieldnak, ahogy mozog benne.

Az viszont visszatérő bénázás, hogy Pókember rendszeresen leveszi a maszkját kinti környezetben. Mire föl? Ugye utcaruhában is rendre kompromittáló helyzetbe hozza magát, gimiben és a tömegforgalomban egyaránt. Itt van még egy cifra ellentmondás: Gyíkot, aki egy hídon autókat hajigált, és Peter iskolájában pánikot okozott, nem körözik, míg Pókembert egy vezető tisztségű rendőr szabályosan üldözteti. A város épületein mindenütt ott maradnak a hálófonatai. Elképzelni nem tudom, hogy nem kürtöli szét a média a befejezés idejére, hogy Pókember nem más, mint Peter Parker.

A Bosszúállóktól tartalmasabb, de mégsem annyira "csodálatos" Spiderman visszatérése, mint azt beharangozták. Ennek ellenére nem tartom félrement kísérletnek a produkciót; érzelmes és szórakoztató élményként tekintek rá, olyasmiképp, mint a Rövidzárlat 2. vagy az első Tini Nindzsa Teknőcök. Ha a humor és a lazaság nem állna útjába az elemi rációnak, ha nem próbálják hasonlóra szabni a cselekmény menetét Sam Raimi munkáihoz, illetve ha a mutáció témakörét alaposabban kidolgozták volna, akkor már nemcsak tinédzser nézőknek merném ajánlani.

A csodálatos Pókemberre 6/10 pontot adok.

Kapj el, ha tudsz!

Eredeti és abszolút ideillő filmcímet kapott Steven Spielberg egyik legfurcsább rendezése. A Kapj el ha tudsz! megint nehezen besorolható alkotás. Egy zseniális személy felnőtté válásának éveit dolgozza fel, mely során a nagyot álmodó bronxville-i kölyökből a világ legnagyobb csekk-szakértője kerekedik ki. Mégpedig olyan őrületközeli csalásszéria közben, amelyre a legtöbbünkből hiányzik mind a tehetség, mind a kurázsi. 

Merész vállalkozás, hogy a mű ma is létező személy életrajzából ragad ki egy szeletet. Azzal együtt is, hogy a z igazi ifj. Frank W. Abagnale - saját belátásból - nem szólt bele a project formálásába. Nincs infóm, hogy pontosan mennyi a ténymásítás a sztoriban:

1. Például Abagnale apjának - akit csodásan játszik el Christopher Walken - jelleme pozitívabb fényben tűnik fel;
2. Kezdetben ő a fő motiváció Franknek a csekkcsalásokhoz, visszaszerezni a bankoktól "mindent, amit elvettek tőlük";
3. és hogy Frank viszontláthatta apját a hazulról szökés. Ez a valós személynek éppúgy személyes ábrándja maradt, mint a szülei kibékülése válásuk után.

Az ellenérvek közül, amelyeket a film kapcsán olvastam, különösen elgondolkodtatott ez: Spielberg talán eltúlozta a toleranciát a valós személy felé. A Kapj el, ha tudsz! műfajilag elég heterogén alkotás; mindenből van benne egy kevés (komikum, művészfilm, életrajz, krimi, stb.), de egyikben sem domináns. Egyes jelenetek jobbára inkább csak illusztris jellegűek, semmint a bonyodalom szerves részei.

 

Tény, hogy vannak benne lassú részek is, különösen az elején, mikor a családi hátteret és a hamisító hajlam kezdeteit ismerjük meg. De - bár a nagyja történelemhű - a púderolt részletek sem ostobák vagy szappanoperás ízűek.

 

Spielberg úgy tudott szépíteni a valós eseményeken, hogy nem lépett túl a hihetőségen. Ugyanakkor stilárisan egy sajátságos, gengszterkomédiához hasonló atmoszférát hozott létre, a 60-as évek idejéhez rendelve. Realista és romanticizált egyszerre, sokféle érzelemfajtával, gyakori komisz tréfákkal fűszerezve. (A nyitózene alatt látott rajzokról azonnal Simon Templar pálcikaember-alakja jutott eszembe).

Anélkül, hogy sokat ragoznám: a szereposztás elsőrangú.

Továbbra is úgy vélem, hogy Leo DiCaprio jó példa a szépfiú-szerepkörben rekedt, fiatal színészek számára, hogy hogyan kell kitörni ebből a skatulyából. Nemcsak mert ma már a legnagyobb hollywood-i rendezőkkel dolgozik (pl. Eastwood, Cameron, Nolan, Scorsese), hanem mert tényleg jól árnyalja a szerepeit. Legalább egy tucatnyi a filmjei között mozgóképes drágakőnek számít a képzeletbeli listámon.

Ezúttal is hálás szerepet kapott: a protagonistája egy hetyke, fehérgalléros bűnöző, akivel a néző nemcsak szimpatizálni képes, de a trükkjei, ahogy a legpofátlanabb stikliket követi el, igazán leleményesek. Frank sármos, leleményes széltoló, rendkívüli meggyőzőerővel.

Új iskolájában 1 hétig helyettes tanárnak adta ki magát, anélkül, hogy bárki is gyanút fogott volna, beleértve a tanári kart. A premissza nem túloz: valóban úgy váltogatja identitását, mint más a ruhát vagy a nőket (bár ebből sem szenved majd hiányt).

Hasznos volt számomra, hogy részben a nyomozók, részben Frank szemén át nyertem némi betekintést a csekkhamisítás fortélyaiba:

1. hamis csekkjeit a legapróbb részletig hitelesre másolja,
2. mindig nagyobb összeget tüntet fel rajtuk, mint amennyi fedezet van rá (márha van rá),
3. és hogy az állami hatóságok minél később fogjanak gyanút, sűrűn és nagy területen elszórva váltogatja a bankokat,
4. illetve a személyazonosságait is, és képes filmekből elég jól elsajátítani egy orvos, egy ügyvéd vagy épp egy titkos ügynök beszédét, tartását, attitűdjeit.

Szájbarágósnak tartottam volna, ha elhangzik mi az egyetlen védjegye, amitől sosem válik meg: a keresztneve. Ez az egyetlen a 17 éves fiú személyi adataiból, ami tényleg a sajátja, nemcsak egy eldobható regisztrációs kellék, így ezt az egyet sosem módosítja. Nemcsak ebből látszik, hogy vannak elvei: bankoktól rendszeresen, de egyes személyektől sosem lop.

Még Carltól is elnézést kér telefonon, amiért "Barry Allenként" felültette (mesteri bemutatása ez a képregényolvasási hobbijának). Ügyel rá, hogy a sok csalás közt is maradjon fix pont az önértékelésében

Még azután is, hogy apjában csalatkozik:

"Mondd, hogy hagyjam abba!"
"Úgysem tudnád." 

A sztárszínészek közül Tom Hanks a másik kedvencem itt. Frank nagy üldözője, Carl Hanratty egy már-már rajzfilm-szerű kopó, az utálatosság vagy a tönkretétel öncélú élvezete nélkül. Carl alakja fiktív személy, de egy valódi FBI-ügynökről mintázták. Ő jut a legközelebb abban, hogy felmérje a keresett csaló profilját. Akárcsak a Semmit a szemnek c. filmben, itt is ellentétes egyéniségű az üldöző ügynök, itt is egyenrangú a szökevénnyel. Nem annyira pszichikai hadviselés ez, mint könnyed, de tétre menő macska-egér játék.

A kedvenc átverésem az első találkozásuk, ahol Frank aduként játssza ki, hogy egy nyomozóirodának sincs fényképe róla, révén, hogy még kiskorú. Művészet, ahogy álnyomozóként elaltatja Carl gyanúját, és az észbe kapó kopó az ablakból nézheti, amint elfut. "A rohadt ÉLETBE!" "Hülye voltam. Ostoba hiba." Hanks és DiCaprio brilliánsan játsszák el a rablóból pandúr felállást. 2 évnyi üldözés után Carl végül beviszi Franket, de ekkor már érdekli is, mi lesz a fiúval.

És hiába optimista a befejezés, hogy Abagnale végül az FBI kényszerű alkalmazottja lesz: a történetvezetés mindent elkövet azért, hogy kétségbe vonjuk a szerencsés végkifejletet. Frank gyakorlatilag eléri, hogy 18 éves korára az FBI 10 legfontosabb embere közt tartsák számon. Optimista, persze. Viszont sablontalan, és megtartja a sztori addig is jellemző fordulatosságát.

Brenda karakterével először nem tudtam mit kezdeni. Úgy tűnt, hogy csupán olcsó eszköz a cselekménybe, hogy Frank egyszer igaziból is szeressen egy félős-sírós kiscsajt, a sok ágyba szédített bombanő után (mint a prostituált, akit Jennifer Garner alakít cameo-jában). Amy Adams figuráját mégsem annyira hisztisnek, csak szimplán nagyon naivnak láttam. Nem tűnik szüreálisnak, hogy Frank tényleg törődhet vele, mindamellett, hogy felhasználja.

Minden körülmények között megőriz valamit a kölyökből, aki annak idején elszökött hazulról. Ez látszik azon is, mikor Brenda szüleit táncolni látja. Felidézi benne azt az időt, mikor saját szülei táncoltak ugyanígy, mikor még házasok voltak (örülök, hogy Spielberg nem élt a flashback-technikával, ami már szájbarágós lett volna).

Másoknál talán hatásosabbnak találtam azt a jelenetet, ahol az FBI házkutatása miatt kénytelen kapkodva bevallani mindent Brendának, illetve elszökni saját esküvőjükről. Átéreztem, milyen nehéz egy sérülékeny lelkű lánynak felfogni, hogy a vőlegénye körözött szélhámos.
Meseszerű kép, ahogy Carl a szobában Frank pénzéből pár bankjegyet, közülük egy köteget a zaklatott Brenda kezében talál. Olyan, mintha maga Frank is pénzzé vált volna. Ez, és mikor anyja házához szökve megismerkedik kishúgával az üveg mögött, a 2 legszebb momentum a 140 perc alatt.

Többnyire imádtam a kifinomult anekdotákat és csínyeket (pl. az apától tanult trükk a női nyaklánccal). A szóviccek éppolyan okosak, mint az átverős szituációk. "Ez olyan, mint Vegas. Mindig a Ház nyer."

Kedvencem, mikor Frank anyja sebtében törlesztené Carlnak a fia tartozását:

"Várjon! Biztosan el tudjuk intézni. Félállásban vagyok a templomnál. Mondja meg, mennyivel tartozik, és én kifizetem!"

"Eddig 1 millió 300 ezer $-ral."

 

A Kapj el ha tudsz! az egyik kedvenc rabló-pandúr típusú filmem. Fantasztikus, szórakoztató és érzelmes játékfilm, remek alakításokkal és nagyon ügyesen megírt forgatókönyvvel.