2012. december 26., szerda

A csodálatos Pókember

Boldog karácsonyt kívánok minden kedves olvasónak!






Hatalmas kockázatot jelentett A csodálatos Pókember elkészítése. Sorra véve a pro és kontra érveket
  1. ("a Pókember 3 szívás volt",
  2. "Raimié nem az igazi Pókember",
  3. "4 év után korai egy reboot",
  4. "de Batmannél bejött, sz'al miért ne",
  5. "nem veszíthetik el a filmjogokat,"
stb.), helyeslem a döntést. Száraz anyagiak szerint a Sony simán megengedhette volna, hogy egy Pókember 4.-et készíttessen, tartva az eredeti elképzelést, miszerint 6 rész elkészülte után nyomják csak meg a RESET-gombot. Örülök, hogy nem így történt, és már idén megérkezett a vérfrissítés.


A zsáner rengeteg kedvelőjével együtt nagyon vártam ezt a movie-t. Érdekelt, vajon érdemben restaurálják-e végre Peter Parker karakterét, melyet Sam Raimi nagyon fakón és egyhangúan ábrázolt. Főként emiatt aggódtam; márcsak azért is, mert a kevés szuperhős-képregény, ami eddig a kezem ügyébe került, az Pókemberről szólt.
Az előzetesek meggyőztek: Parker magánélete végre több, minthogy elátkozott vesztesként nyomorog New York Cityben. Családi háttere kiterjedtebb. Hálószövő képessége egy műszaki találmányból fakad, nem a mutáció egyik következménye. Egy okos és szellemes Gwen Stacy a középiskolai szerelme.

Minden jel arra utalt tehát, hogy nemcsak egy méltóbb verziót kapunk 2012. nyarán, hanem egy csodálatraméltó történetet egy átlagemberről, akit minden fizikai pluszvonása mellett is az egyéniségéért kedvelhetünk elsősorban.


Hogy mennyire sikerült mindez?
Részben mindenképp.
Ám mégsem annyira, mint vártam.



Nyílt titok rólam, hogy szuperhős-reboot-oknál a Batman Kezdődiket tekintem a mércének. És nem(csak) a közhelyes "darkosabb", "logikusabb" meg "realisztikusabb" indokok miatt; az egy aprólékosan kiépített, konzekvens és gondolatprovokatív alkotás volt, ügyesen elhelyezett és súlyozott tartalommal (motívumok, motivációk, jellemfejlődés, etc.). Nem egyszerűen újraírta, hanem teljesen ignorálta a figura addigi moziinkarnációit - még a '89-es kultfilmet is, melyet máig fordulópontnak tekintenek a zsánerben. Ezért is szolgált az a reboot jó például olyan franchise-ok-hoz, mint James Bond vagy a Planet of the Apes.



A csodálatos Pókember nem tudta elengedni az elődeit. Ahogy az Origo is véleményezte: külsőre sokkal inkább remake, mintsem reboot. Marc Webb verziója valóban képregényhűbb, mint Raimié. Igazságot tesz Peter Parker és Gwen Stacy karaktereinek, velősebb humort használ, és nem öncélúan depresszív. A női főszereplő végre nem siránkozó színészdáma, és a műsoridő egyik felének több köze van a másikhoz, mint a visszatérő arcok.
A gond az, hogy az új koncepció nem elég magabiztos. Nem tudja magát függetleníteni a Pókember 1. - és részben a Pókember 2. - vázától; kijelenteni, hogy fütyül azok népszerűségére, s így az azokat kedvelők közönségtáborára. Néhány dolgot kijavít bennük, de túl sok az onnan átvett sztoripanel (pl. ;  kedvelhető tudós főgonosz, félőrültté tevő zöld szérum). Az összekovácsolt szkript lendületes, de huzatos, néhol a puszta józan észnek int be. Így aztán én se tudom megkerülni az összehasonlítást a 2002-es darabbal, melyet szintén mérföldkőnek tartanak szuperhősmozik terén.

Nem nehéz észrevenni, hogy az eredetsztorit -  bár jobban megírt, jobban összeszőtt, mint elődjéé - minél sietősebben le akarták tudni. Megérteném, ha az "uncsi kialakulós rész" után valami újszerű következne, nem az előírásos háztetős bunyók az aktuális félszörnnyel. Túlzottan ismerős az egésznek a menete.
Ami más lett Pókember eredetében, az mindenesetre izgalmas: Petert gyerekként nagybátyjára bízták a szülei, mielőtt nyomtalanul eltűntek volna. Évekkel később Peter apja irattáskáját megtalálva kutakodni kezd utánuk, eljutva így a félkarú Dr. Curt Connors-hoz, apja régi munkatársához. Leírva ez óriási változtatásnak hangzik, de a kész művön mégse érezni a reboot jogosságát. Átlátszik az 1 évtizeddel korábbi séma:
  1. épp őt csípi meg véletlenül a labor egyik spéci ízeltlábúja,
  2. hirtelen fedezi fel képességeit,
  3. a kezdeti bénázás az ugrással,
  4. Ben nagybátyja 1 nagy prédikációt tart a felelősségről,
  5. menő pókvagány random akciói,
  6. megjelenik a destruktív, zöld főgonosz,
  7. rájön a fiú titkára (ami sajnos nem nehéz),
  8. homályos tervét a káoszról lényegében egy bunyó megállítja,
  9. miközben a főhős megóvja gimis szerelmét.

Meg kell, hogy mondjam, a Pókemberré válás alatt - és később a Gyík elleni harc előtt - a dallam egészen hangulatos, hasonlít az elfmani zenetémához. A film legepikusabb képsorainak fele a kialakulás alatt látható: ahogy Peter feltalálja a hálóvetőjét, ahogy először egyensúlyoz egy felhőkarcoló tetőjén. Kedvencem a trailerekben bővített 1. pókemberes felugrás az épület üvegfelületéhez. Jobban megragadt bennem ez a 2 képsor, mint a többi ugrás vagy akciószcénák bármelyike (kár, hogy csak fél-fél percig tartottak).


Másrészt apróságok sora piszkít bele az amúgy érdekfeszítő folyamatba. A méregdrága kutatólabornál Petert egyetlen akadály tartja vissza, aztán kedvére lődöröghet. Hogy miért épp Petert éri a végzetes pókcsípés, az alig 1 fokkal hihetőbb, mint Raimi szerint. Hiába tudom, hogy Pókember egyensúlyérzéke is emberfeletti, sehogy nem hittem el, mikor 1. óriásugrása előtt 2 ujjon támaszkodik, kb. 100 emelet magasan. Hagyjuk a "felelősséget": ezt még egy szuperképességű valaki is csupán végszükségben próbálná ki, nem heccből.
Webb túl sokszor mentegeti a protagonista pihent agyú óvatlanságát: mikor először ugrik, senki nem látja meg a mutatványt, a háztömb látszólag kihalt. Hm, biztosan filmet forgatnak... Az újonnan tapasztalt bőrtapadását szintén lassan reagálja le. Nem nevettető, hanem nevetséges, ahogy több hapsit hanyatt vág a metrón, illetve letépi egy nőről a ruháját. Ez megint a Tobey Maguire által illusztrált címeres lúzer.



Martin Sheen-nek nem sikerült elég jó dialógusokat írni, hisz csak az előző Ben Parker szózatát variálja a felelősségről, mikor veszekedést kezd Peterrel. "Ez forog itt kockán. Nem választás: felelősség." Nem a mondanivaló rossz, csak a tálalása borzasztó klisészagú. A felelősségtudatot egyedül az példázza Peternél, hogy sérülten is meg akarja fékezni a Gyíkká vedlett Connorst, mert - mint azt Gwennek is megvallja - "ő teremtette".
Szentbeszédekre sem Ben, sem May nagynénje részéről nem kell számítanunk, így aztán a főszereplő is kevésbé idealista. Ez a Peter Parker közelebb áll az hétköznapi tinédzserhez, aki önbizalomhiányán próbál úrrá lenni. Tetszik, hogy külön túl kell tegye magát a bosszúvágyon Ben halála miatt. A támadó keresése lesz a fiú legfőbb célkitűzése, míg egyszer Gwen apjával össze nem vitáznak a kérdésben. Nehézkes folyamatában látnom Peter tetteit, a karakter világképének formálódását.

Annál inkább a túlzott önbizalmat. Szemben azzal, mikor Gwent nyögvenyelősen elhívja randira, Pókember a csuhája alatt képtelen uralni a viccgyártó hajlamát. Tényleg humorosak a csínyei! Ha más nem az, ahogy a piti bűnözőket szivatja. De a rendőrséget például már akkor provokálja, mikor még oka sincs rá. Amikor pedig Stacy kapitány általános körözést ad ki ellene, azt is kissé lazán veszi. Peter jellemfejlődése inkább ingázás poén és komolyság közt, mint átélhető lélektani folyamat.



Normális szintre jutott ezzel szemben a romantikus szál, ami egy kvázi ifjúsági filmnél már teljesítmény. Nem kiugróan megindító, ám még mindig sokkal életszerűbb vonzalom tettenérhető, mint a diszharmonikus viszony MJ Watsonnal. Gwen egy fejlett önértékelésű, de toleráns és földön járó leányzó, és el tudom hinni, hogy lát valamit abban a srácban. Andrew Garfield és Emma Stone párosa jól működik a vásznon, sőt állítólag a közös forgatás kapcsán jöttek össze a való életben is.
Amikor sor kerül a csókra kettejük között, nem hamis. Van érzelmi töltése annak a csóknak - és ez olyan pont, amit a Batman: Kezdődik sem tudott érzelmesen bemutatni. Az egyetlen dolog, ami csípi a szemem, az a film vége: Peter szakítani akar középiskolai szerelmével, mert Pókembernek mindig lesznek ellenségei. Ismerős valahonnan? Csak ezúttal a haldokló Stacy kapitánynak is beígéri a dolgot. Szerintem ez elősugalmazás: a megszegett ígéret elmélyíthetné Peter bűntudatát, ha Gwent egyszer Pókember egyik ellensége súlyosan bántaná (nem hozzávéve a tényt, hogy Connors az OsCorp alkalmazottja).



Hiszem, hogy az új főszereplők közül többet is kezdhettek volna Stacy kapitánnyal és Connors-szal.


Stacy kapitány egy zsémbes erkölcscsősz, ahogy én látom. A reboot frissítő szele őt is rendbehozta Pókember 3.-béli énjéhez képest. De csak a korát és a tettrekészségét illetően. Karaktere hamuszürke. Ez a rendőr abszolút jellegtelen, fantáziaszegény, sőt néha idegesítő savanyú alak. Ugyanazt műveli vele a forgatókönyv, mint a Pókember 3.-nál Harry Osbornnal: egy nem túl kedvelhető rosszakaró - tisztes ok nélkül - Pókember alkalmi segédjévé avanzsál, csak hogy elpatkoljon, és így eggyel kevesebb ember tudja Peter titkát. Hebehurgyán megírt halálnem.



És itt van dr. Connors. Ő a szimpatikus tudósember, aki élete munkáját mindenképpen be akarja fejezni, nem látva, hogy közben eltorzul a gondolkodása. Hasonlóan, mint Dr. Octavius a Pókember 2.-ből. Karaktere azonban ezzel ki is fújt, nem tudom háromdimenziós személynek tekinteni őt. Peterrel kezdi el a kutatói munkát, ami a karja visszanövéséhez, és idővel szörnnyé változásához fog vezetni.
Felejtsük el egy pillanatra, milyen abszurdnak hangzik: ha ezt hihetően akarják ábrázolni, akkor nem elég némi áltudományos sóder és laborfelszerelés. Nem pillanatok alatt lezajló pikkelyesedés, kar- és farokkinövés kellene, hogy bekövetkezzen, hanem egy lassú mutáció, metamorfózis.

És mégha mindez rendben is van: az elmetorzulás egy nagyon bevett rövidebb út, hogy eljussunk a tipikus "világuralmi" vagy "felsőbbrendű faj" tervig, ami nem egy képregényfilm cselekményszabványa. Szinte egyből a város elgázosításán gondolkodik, hogy gyíkembereket gyártson a new york-i tömegekből. Megmenekíteni egy ilyen lelket óriási feladat lehetett volna az ifjú címszereplőnek úgy pszichikailag, mint testileg. A drámaiság fel van hígítva abban, ahogy Peter végül megállítja és visszaváltoztatja Connorst. Túl rutinosan fut le az egész.



Az akció többnyire remekül sikerült, szapora vágásokkal és változatos mozdulatsorokkal. A hálóhintázást hatásos kameraállásokból követjük nyomon, nemegyszer a főhős szemén keresztül látva. Jobban ügyelnek rá, hogy ne legyenek valószerűtlenül hatalmas ívek, amiként az 1. Pókember-film végén.
Ami a többszöri közelharcot illeti Gyíkkal, megint a mentegetést érzem. Gyík többször olyan helyzetbe kerül, hogy könnyen széttéphetné Pókembert, és akarja is. De ehelyett csak ide-oda himbálja, vagy valami megzavarja. A kedvenc pillanatom a viaskodásaiknál, mikor a csatornában őt és Petert is elragadja a vízáramlat. Utóbbi kis híján megfullad, mégis van olyan tökös, hogy lazán fogja fel a dolgot. Ez helyénvaló humorizálás, fiatalos lendülettel. Még a 2012-es Pókember-ruha is stílusosabb, picit hüllőszerűbb külsőt kölcsönöz Garfieldnak, ahogy mozog benne.


Az viszont visszatérő bénázás, hogy Pókember rendszeresen leveszi a maszkját kinti környezetben. Mire föl? Ugye utcaruhában is rendre kompromittáló helyzetbe hozza magát, gimiben és a tömegforgalomban egyaránt. Itt van még egy cifra ellentmondás: Gyíkot, aki egy hídon autókat hajigált, és Peter iskolájában pánikot okozott, nem körözik, míg Pókembert egy vezető tisztségű rendőr szabályosan üldözteti. A város épületein mindenütt ott maradnak a hálófonatai. Elképzelni nem tudom, hogy nem kürtöli szét a média a befejezés idejére, hogy Pókember nem más, mint Peter Parker.



A Bosszúállóktól tartalmasabb, de mégsem annyira "csodálatos" Spiderman visszatérése, mint azt beharangozták. Ennek ellenére nem tartom félrement kísérletnek a produkciót; érzelmes és szórakoztató élményként tekintek rá, olyasmiképp, mint a Rövidzárlat 2. vagy az első Tini Nindzsa Teknőcök. Ha a humor és a lazaság nem állna útjába az elemi rációnak, ha nem próbálják hasonlóra szabni a cselekmény menetét Sam Raimi munkáihoz, illetve ha a mutáció témakörét alaposabban kidolgozták volna, akkor már nemcsak tinédzser nézőknek merném ajánlani.


A csodálatos Pókemberre 6/10 pontot adok.

6 megjegyzés:

Slater4 írta...

Képzeld, a cikked keletette fela z érdeklődésemet a filmhez.Nem is akartam egyátalán megnézni, de te felkeleteed a kiváncsiságomat, köszi!

AZt hiszem találóan fogalmaztál: "A gond az, hogy az új koncepció nem elég magabiztos."
Tényleg ez érezhető, nem volt elég bátorságuk, hogy újszerűen valósítsák meg ezt az újrakezdést.

Őszintén szólva a ókemberré válás, meg a Ben halála körüli dolgok joban tteszettek a Raimi Pókember-ben, azért, mert ott sokkal átérezhetőbb volt a bűntudata, meg a többi.
Meg őszintén sólva eléggé utalálszerű az, hgy a pénztáros kérdezi "Nem segítenél, és nem segyt neki" Meg az gyakorlatilag teljesen kimaradt, hogy amaga hasnára akarja fordytani a képességeit.
Szerintem nagyon is lényeges dolgok ezek, Pókember motivációja a bűnüldözésre a bűntudata.

Egytértek veled, a Pókember csomószór levezi a mszkját, minden ok nélkül.
Azaz egy alkaalom amikor megmenti a gyerkeet, az egy szégyentlejs Batman Beyond koppintás.A sorozat utlsó epizódban Terry elmséli MAxnek egy (kronlógiailag az 1. és 2. évad között történhetett) egy estete, amikor le kelett vennie e maszkját a fiú elött, és aztán ez űrzavarokat okozott a gyrekenek és neki is...

Na a film vége több szempontbül is zavart, elöször is ugye Connors, a égén MEGMENTI Pókembert, és a kaptányhoz is ő küldi le, mégis amikor Peter alja, hogy letartüztatták, semmi reakciója nincs,még annyi se hogy bú vagy bá...

stacy apitény-ról igazad van, a z ő halála tökéletesen gyenge lett.

Ellenben a szakítás szerintem remek lett, a hladokló Stacy kaitány utolsó kérse.Szerintem érthető.
A jövőre is lehet következtetn, Norman OSborn nevéből is, hogy mi lesz...És a képregénye lalpján gwennek bizony traglkus lezs ajövője, mert az már Pókemberiflm öngyilkosság lenne, ha következő részben tényleg OSborn lesz az elesnég ahogy ez sejthető, Gwen vezsélybe kerül és megmenekeül....
Ami engem inkább zavart, hogy gyakorlatilag emmi reakcó az apja halálára.Nehéz lenne memodani mi kellett volna, de amennyir eaggódot Peter-ért, olyan gyengének űnt a reagálása az apjával történtekre.

Angelus írta...

Örülök, hogy valamit segíthettem a filmajánlásban. Nem rossz film ez, csak sok a lánc a nyakán.

A legbántóbb ebben a remake-szerű külsőben, hogy lélektani szempontból a film tényleg elakad menetközben. Nem próbálja meghaladni az átlag képregényfilmes szintet. Inkább olyan ez, mint A hihetetlen Hulknál.

"Azaz egy alkaalom amikor megmenti a gyerkeet, az egy szégyentlejs Batman Beyond koppintás."

Erre a párhuzamra sosem gondoltam volna. Érdekes. Stacy karakterét én nagyon nem szerettem, a lányáért való aggódása az egyetlen dolog, ami talán szimpatikus benne. De ennyi erővel Homokember is kedvelhető lett volna.

Slater4 írta...

"Erre a párhuzamra sosem gondoltam volna."

Most megleptél.Hiszzen gyakorlatilag ugyanaza kető jelenet: kisfiú bajban van, őodasiet, a gyerek, megijed, ezért ő levsezi a mszkját....Úgy látszik a "Batman" név valamilye hatásal van rád, ami nem engedi, hogy úgy elmezd őket, mint a többit.

Te nemérezted gyengének Gwen reakcióját apja halálára?
Vagy Pter reagálása, hogy Connorst letartóztatják semmit se sólt, egszerűen smemi. Pedig mikor onnors visszaváltozott felsgítette őt.

Tényleg nem haosnlítanád össze a rajzfilmes Gyík történetével?egyébjkánt az volt az első epizód a rajzfilmben.

http://www.youtube.com/watch?v=DALfkFdDKYg

Angelus írta...

"Úgy látszik a "Batman" név valamilye hatásal van rád, ami nem engedi, hogy úgy elmezd őket, mint a többit"

Ez bizonyosan NEM igaz. Csak mert valami a Denevéremberről szól, még lehet rossz vagy akár nagyon pocsék. A Beyond részeit mégcsak nemrég kezdtem frissíteni.

"Te nemérezted gyengének Gwen reakcióját apja halálára?
Vagy Pter reagálása, hogy Connorst letartóztatják semmit se sólt, egszerűen smemi."

Ugye, itt jön elő a dramaturgia hiányossága. Én már Ben Parker halálánál is úgy láttam, hogy beletelik egy kis időbe, hogy megpróbálja lefogni a vérző sebet az öregen, vagy mentőért kiáltani.

A linkben lévő rajzfilm-epizód egészen jó volt, örültem neki, hogy Parker itt már felnőtt férfi, és aként is viselkedik, mindamellett, hogy megmarad a humorérzéke. Nem azt mondom, hogy a történet jobb, csak a főhős karakterét közelebb éreztem a lehetséges nézőhöz (egyedüli hülyeségnek azt tartom, hogy a tócsába beleejti a fényképezőgépét, mert nem fotózta elég magasról a Gyíkot).
Connors-Gyík érezhetően félelmetesebb volt szerintem ebben a verzióban, mint a filmben, az átváltozása sem egyik fél percről a másikra történt. De a motivációja, hogy mindenkiből hüllőt csináljon, itt is gyenge és légből kapott. Miért nem lehet ezt a tipikus gonosz tervet jobban megírniuk a mindenkori készítőknek?

Slater4 írta...

" De a motivációja, hogy mindenkiből hüllőt csináljon, itt is gyenge és légből kapott. Miért nem lehet ezt a tipikus gonosz tervet jobban megírniuk a mindenkori készítőknek?"

Nem tudom mi a baj ezzel a tervvel.Mi más vcélja lehtne?Anyi, hogy ot éljen a cstaornában:Egyébként sem rosszabb terv ez, mint az, hogy egy eglsz várost eláraaszuk a Madárijesztő gázával.

Nekem még az tetszett benne a filmhez képest, ahogy pter végiggpndolja, hogy akivel küzd éppen, az ki is volt.
Ez az, ami a filmből hiányzott.A filmben ezt valahogy hosszabban, jobban elnyújtva kellett vlna megcsinálni.

Angelus írta...

A rendező és producerek nyilván azt hitték, hogy ha a képregények hangulatát megütik, közben a Raimi-rajongókat is kiszolgálva, azzal mentesülnek a motivációk és a jellemfejlődés átfogó kigondolásának terhe alól.

Gyík motivációját azért tartom gyengének mindkét verzióban, mert egyikben se érzem hihetőnek, hogy a várost akarja egy csapásra, egy pillanatok alatt átalakító vegyülettel megváltoztatni. Saját karjának visszanövesztése és a város mutánssá tétele között csak annyi van átvezetőnek, hogy a csonkított emberek megoldásának gondolja. Ez így túl gyenge: sokkal jobban át kellett volna gondolni.