2012. június 7., csütörtök

Deep Impact


Az egész cselekmény lefedhető így: Egy 10 km-es üstökös fog összeütközni a Földdel. Egy tudós felfedezi, egy riporter kideríti, az elnök pedig bejelenti. Egy csúcstechno-űrhajó megállítani indul, de csak több kisebb darabra törik, és azok érkezése gigacunamikat okoz. De túléljük, továbblépünk, vége.

Divatcikknek tartom a katasztrófafilmeket, de abból is az olcsóbbik fajtának. Úgy működnek, mint mikor az ember kénytelen valami gyorskaját összedobni a váratlan vendégnek:
  1. fogj egy ütős természeti jelenséget;
  2. áldozd a költségek nagyját, hogy minél élethűbb CGI-t kapjon;
  3. tornyozd fel egy nagy válsághelyzet tipikus figuráit;
  4. mozgasd felváltva őket egy akármilyen szimpla vagy harmatos szkript mentén;
és máris kész a gyors pénztejelő masina.

A Deep Impact készítése mögött ezt a hozzáállást látom. Magára a jelenségre csak az utolsó percekben kerül sor, a világvégét felvezető drámaiságon van a hangsúly - de csak a műsoridő alapján! Az egésznek a súlya valahogy elpárolog útközben, a tét nagysága nem érződik nagyobbnak, mintha mondjuk egy hurrikán csapna le az USA-ban.
Akárcsak pl. a V mint Vérbosszú és némileg a Fertőzés is, egymást klipszerűen váltogató képsorokban, általánosságban vázolja fel, milyen társadalmi következményei lehetnek egy ilyen sorscsapásnak - és abból se tárgyal elég aspektust. A fenti két filmmel ellentétben itt szinte alig van feszültség vagy komoly erőfeszítés, hogy hihetővé váljon a helyzet.


Nem beszélve arról, hogy megjegyezhető, egyedi vonását szintén nem találni sehol. A történet elcsépelt, a karakterek sablonosságukhoz képest is alig-alig cselekszenek konzekvens észjárással. Elijah Wood Leója még olyan tinédzser, akinek megvan a magához való esze.
Szíve hölgyének annál kevésbé: titokban összeházasodnak, hogy a lány is bekerüljön az új amerikai menedékközpontba, ahová egymilliót főt kijelöltek (egy részüket sorsolással!?!). A lány szülei nem jöhetnek, így nem követi az vadiúj férjét a biztonságba. "Szeretlek!!" Nem hiszem, hogy ez a csaj felfogja, mennyire ugyanaz a helyzet, mint 65 millió évvel ezelőtt.


Jenny, a legtöbbet látott szereplő a médiabéli Stanley Ipkiss: jóformán minden munkatársát hagyja, hogy lenézze vagy félvállról vegye, és alig-alig bír beszélni, mikor élő adásban tudósít az űrhajó küldetéséről. Amikor a nagy sztori besétál hozzá Beck elnök és testőrei képében, a nő zsengén követelőzik előtte, hogy felszólalási elsőbbséget kapjon.
Van egy kissé züllött ábrázatú apja, és egy elvált anyja, akiknek közük nincs a jelen életéhez. Van egy meghatónak szánt pillanat, amikor egy helikopternél lemond a kapott jogáról, hogy megmeneküljön, és apjáoz megy a tengerpartra, bevárni a szökőárat. Lehet, hogy ez a nő karriert csinált, de lelkileg még Leo barátnőjének szintjén rekedt. Csak azért marad a tinipár életben, és Jennyék nem, mert Jenny a tragikus főhősnő, akiért izgulnunk kellett volna.



Úgy vélem, a különleges űrsikló technikai felszerelései érdekesek és célszerű tervezésűek lettek. A legénység jellemrajzairól ugyanezt már nem mondhatom el. Nem látni semmit rajtuk, ami szakértelemre vagy tapasztalatra utalna, hiába ők helyezik el és robbantják fel az atomtölteteket az üstökösben. Egyikük szóvá teszi, hogy parancsnokuk csak azért vezeti őket, mert a kormány jelölte ki erre. Világválság idején azzal vág fel egy hivatásos űrpilóta, hogy szimulátorban már unták az ilyesmit?? Eszembe jut, mit felelne Nick Pulowsky erre A zöldfülűből: "Én meg utálom, hogy úgy viselkedsz, mintha a kiscserkészeknél lennénk!"


Végül: a megahullám látványa, ahogy egész partszakaszokat és metropoliszokat zúz szét az ár, nagyon pofás kinézetű. Két dolog van, ami valahogy mégis lejáratja ezt a szépen kivitelezett effektsort. Egy az, hogy A majmok bolygója idején 1968-ban még sokkoló volt a ledőlt Szabadság-szobor látványa, de A függetlenség napja premierjekor már klisének számított.
A másik: Morgan Freeman Beck elnöke a színészi játék Everest-pontja ebben a movie-ban. De valahogy nehezemre esik komolyan vennem a beszédeit. Ő hisz Istenben. Hisz a közrend fontosságában, hogy próbáljunk úgy élni, ahogy eddig, mintha nem lenne sokmillió halott heteken belül. Elképesztő naivitás kell azt hinni, hogy 2 év egy barlangrendszerben - amit elvileg a többi ország is utánoz - megoldja az átvészelést. Egy akár 1-2 km-es kisbolygó a földi élet nagyját kiirthatja: ivóvíz, élelelem, porfelhő, hőmérsékleti gondok meg hasonló apróságok. És ezen a felálláson az se kozmetikáz sokat, ha az óceánba csapódik.



Még éppen, hogy elmegy délutáni tévés kikapcsolódásnak. Jobbat nem tudok rá mondani, gyenge darab.

Nincsenek megjegyzések: