Lélekpark

"Akarsz látni valami furcsát és misztikusat?"

Pesten Vera, a cinikus ifjú rendőrnő egy idős, depressziós társat kap maga mellé Laci személyében. Ketten kell, hogy kivizsgáljanak egy roppant különös ügyet: egy meztelen férfi kerül elő az állatkerti krokodilok között, zavartan és emlékezetkieséssel. Nem sokra jutnak, ám mint kiderül, nem egyedi esetről van szó....

 

Csak a hazai filmipartól már nem kevés gépre kötött trágyát láttam, de ez a "misztikus thriller" Horváth Illés és Odegnál Róbert rendezésében most kiborított. Úgy tűnt, sose fog véget érni, pedig csak 80 perc volt: cselekménye kb. annyira izgalmas, akár egy vidéki falu utcái hajnali 2-kor, sörreklámba illő színészi játékkal, és olyan nyomozati szállal, ami a totális érdektelenségből jut el végül az abszolút röhejig. Akkora orbitális nagy ökörség lett az utolsó negyedórája, hogy hirtelen azt hittem, egy másik film kezdődött el még az előző közben: valami formátlan amalgámja egy Grimm-mese horror-remake-ének meg egy Y-akták-epizódnak.

 

A két főszereplő merő porhüvelyek: Horváth László Attila alakítását míg élek nem jövök rá, mire föl díjazták a portói nemzetközi fesztiválon: jól adja ugyan a kókadt vén piás zsarut, de ez kb. olyan, mintha a léha rakodómunkást játszaná el valaki. Staub Viktória Verája pedig annyiból tevődik össze, hogy néha kocog, bénán szemétkedik, és sebész apja eltűnése is képbe kerül az ügy során. Magányuk és hogy nem tudtak továbblépni múltjaikon mit sem szépíti, milyen dúsított unalombomba mindkét karakter.

Maga a misztikum-oldala az egésznek már a felvezetéskor elvérzik: agysorvasztó volt hallgatni ezt a nonszensz tervet, hogy az embereket miért és hogyan változtatják át állatokká. Mintha összelopdostak volna ötleteket hollywood-i sikerfilmekből, hogy sebtiben gyúrjanak belőlük egy ízetlen-sületlen tréfát. Az még esetleg hihető részlet, hogy a visszaváltozás szétzilálja az áldozatok – köztük Vera apjáénak – elméjét, de akkor se tudtam komolyan venni: 

1. ha ez az átváltozós szál metaforaként értendő, úgy az üzenete kipárolgott a kész alkotásból, 
2. ha viszont szó szerint, hát Adam West és Burt Ward épkézlábabb bűnügyeket oldott meg a 60-as években. 

Már a nyomozás is kb. olyan izgi benne, mint egy hangyaséta: a helyi rendőrök akkora fabábuk, hogy fűrészelhetők, a kikérdezettek is üres, egymondatos papagájok. És nem elég, hogy a rejtély megoldásán rekedésig kacag az ember, a lezárása is egy nagy semmi.

 

Lélektelensége a Lélekparkot sereghajtó-státuszra ítéli nálam: a rövid játékidő dacára csak a saját életét érzi még sivárabbnak tőle az ember. Olyan suta, bizarrnak is hitvány filmhulla, amit „misztikus thrillerként” címkézni szinte már bűncselekménynek tűnik. Sőt a forgatás indítékául a pénzmosást se zárnám ki...

 

Toldi

 

Mibe is vágtam én nyiszlett kis fejszémet?

Irodalmi művet szidni merészelek??

Azt mondják, a holtakról vagy jót, vagy semmit:

Vajon itt is e fölfogás uralkodik?

Előre szólok: csak a sorozat 100 perces, egész-estés változatát véleményezem, mely az első Toldi-könyvet dolgozza fel. Arany János szerző, Jankovics Marcell rendező és az itt mindenkit alakító Széles Tamás külön-külön is könyvméretű témák; az ő munkásságukat inkább másoknak hagyom meg, hogy részletezzék. Észben tartom azt is, hogy ez voltaképp kb. 8-10 perces fejezetek (énekek) összeillesztése, amik együtt adják ki egy film lefutási idejét és narratíváját.

Nagy Lajos király idején Miklós, a Toldi-ház másodszülöttje arról álmodik, hogy lovagként bizonyítja rátermettségét a világ előtt, ám fivére György családfőként évek óta csak ócsárolja és megaláztatja őt. Az egyik ilyen esetnél Miklós dühében végez György egyik talpnyalójával, így futnia kell. Bujdosása a vadonban csak még inkább megedzik az ifjút, és – miután már tudja, hogy anyja és a ház szolgái még mindig mellette állnak – eltökéli, hogy valóra váltja álmát, amihez rövidesen alkalma is nyílik.

Látvány terén érdemli a leghangosabb dicséretet a Toldi: az elmúlt évek egyik legszebben meganimált munkája – főleg azon részeknél, melyek Miklós kivételes testi erejének adnak költői túlzást. Eszesen színezték ki az amúgy szokványos hősköltemény résztvevőit és pillanatait: 

• Lajos király nagylelkűséget sugárzó gesztusait, 
• György már karikatúraszerű alantasságát, 
• a Miklós kezéhez tapadó vért, 
• vagy édesanyjuk elfogulatlan szeretetét kisebbik fia iránt. 

Még a humornak is besegít helyenként a látványvilág: nem semmi fricska, ahogy György, a pedigrés nemes lovag majdnem pucéron ázik szét az állig beöltözött hada élén... 

A szöveg kvázi egy megvágott audiokönyv hűségével követi az eredeti művet. Általában úgy jól lőtték be a beszédstílus köztes állapotát a XIX. és a XXI. század között, viszont néhol vagy a narrátor, vagy a szereplők szövegét túl színpadiasan és cifrázva hagyták meg, ami kizökkentő volt. Az elbeszélő szöveg elmondását magára Aranyra testálják, aki afféle szellemként kommentálja a történéseket. Jópofa látvány egyébként a nagy író alakját fel-felbukkanni látnunk egyes helyzeteknél, mint megfigyelőt.

És most jöhet a "nagy vétek", az "istenkáromlás." Itt a sztorit mint olyat kritizálni ugyanaz, mint az eredeti művet kritizálni. Dicsérem a rajzfilmben, hogy egyrészt letisztulttá teszi az elbeszélő költemény cselekményét, másrészt butítás nélkül hidalja át a befogadásbéli különbséget egy olvasó- és egy nézőközönség között. De szerintem igenis bátrabban, kevésbé merev hagyománytisztelettel kellett volna nyúlni az alapanyaghoz, hogy érettebbé csiszolják/ építsék azt. 

Talán pont azért, mert látom rajta a kimunkáltságot, nem tudom úgy venni, hogy: "ez csak egy mese". Még így, "szépítve" is túl sovány maradt nekem a lényege: a történet. Túl előre eldöntött a főhős sikere és erkölcsi igazolása. Györgyöt is már olyan fokig stilizálták, annyira infantilisen ármánykodik, mikor öccsét bepanaszolja, hogy gyakorlatilag ezzel menteti őt fel. Semmi gondom azzal, hogy Lajos egy okos előítéletű uralkodó, mint pl. Mátyás király, vagy hogy Miklós afféle középkori Luke Skywalker-ként válik itt parasztemberből lovaggá! De ha a történet a fiú útközben átélt nehézségeiről, a férfivá éréséről szól, úgy annak igenis túl szerény maradt a belseje, az íve, az egésznek a tanulsága, mondanivalója. 

Azt hiszem, 2 ponton borult akkorát szememben a cselekmény hitele, amit az már nem hevert ki: 

• Mindig a főhősnek legkedvezőbb ponton veszik elő az anyját. Bence, a család agg szolgája épp ott és akkor talál rá Miklósra az anyja küldte arannyal, mikor az Pesten páncélt akar szerezni. És pont a nagy győzelemkor ő is ott terem a Duna-parton, – csakúgy a 100%-os happy end kedvéért. Még ha tudta is, hol próbál szerencsét fia leendő vitézként, akkor is: ez túl nagy véletlen. 
• A nagy párbaj a cseh ellen egy orbitálisan rossz vicc: Miklós megszorítja a kezét, és az, akiről megannyi képzett kardforgató hóhéraként félve beszéltek, azonnal egy nyámnyila anyámasszonykatonája lesz, aki csak a rostélya miatt nem csókolja meg az ellenfele csizmáját. Ez így szánalmas, és elvileg ezen dől el Toldi jövője. 

Furcsállom, hogy csak két generációval a Ludas Matyi-rajzfilm után készült a Toldi. Sem az eredeti mű irodalmi értékét, sem a rajzfilmen látható elhivatottságot nem akarom tagadni: arra a célra ideális, hogy diákokhoz irodalom órán közelebb hozzák ezt a klasszikus művet. Örülök, hogy ilyen szép külsővel, igazi rajzfilmek még ma is készülnek – hát még, hogy minálunk. De a végeredmény már túlontúl alázatos, barázdálatlan és régies maradt az én szájízemnek, nem tudott igazán utat találni hozzám, mint befogadóhoz. 

Isten irgalmazzon szegény fejemnek ezért, de mindössze egy 3/5-öt adok rá. Nyilván 10 perces darabkákban más élmény, mint egybe 100 perces tömbben, de ettől még ugyanaz a darab. 

Most pedig:

Örök tél

Boldog vagyok, hogy az első jó film 2018-ból, ami a szemem elé tévedt, egy magyar gyártmány. Az Örök tél őszinte produkció, melynek sikerül új fogást találnia a II. világbáború már kismilliárdszor elővett témakörén belül. Akik - mint jómagam - már torkig vannak a zord téli tájon küszködős keménydrámákkal (A fehér pokol, Wind River, stb.), illetve a 2. vh.-s táborokról szóló filmekkel (pl. Saul fia), azok megnyugodhatnak:

1. A táj minden elemének konkrét helye van egy ütős, érzelgősségmentes narratívában. 
2. És hiába játszódik a film egy szovjet fogolyszálláshelyen, nem próbálja a holokausztfilmek hatásvadászatát majmolni. 

1944 decembere: a szovjet erők nőket gyűjtenek be egy dél-dunántúli sváb faluból. A fiatal családanya, Irén azt hiszi, hogy 3 heti kukoricatörésre viszik. Sorstársaival azonban bányászati robotra ítélik a háború végéig, az embertelen rabsorsot pedig mind nehezebben viseli. Ám mikor megismerkedik a táborban felügyelő Rajmunddal, a férfi megmutatja neki, hogy élheti túl ezt a keserves létezést.

Nem leszek képmutató: TESZEK RÁ, hogy nem az állam vagy a Magyar Filmalap, hanem a Gulág Emlékbizottság adta a film 400 millió Ft-os büdzséjét. Lényeg, hogy összegyűlt a kellő mennyiség egy jó kivitelű munkadarabhoz.

Pont így, mennyiségi alapon hurcolták el a GUPVI-táborok leendő rabjait is a 40-es években. Bárkik is voltak, bármilyen politikai nézetük volt, ugyanoda kerültek "felhasználásra" az úgynevezett Malenkij-robotra. Ennek szellemében Szász Attila rendező és Köbli Norbert író sem próbáltak holmi kultúrpolitikai üzenetet injekciózni a művükbe, és ezt üdítőnek találtam. A történet és üzenete az egyénről szól az egyénnek, a szereplők szenvedését pedig nem fizikai jelek, hanem a tudatos lelki folyamatok foglalják okos, megfogható keretbe.  

Az Örök tél nemcsak külső borzalmakkal szúrja ki a szemünket, pedig abból is akad szép számmal. Irén új "otthona" tipikus földi pokol, annak minden kellékével: a csontig hatoló fagy, a latrinák mocska, a moslék fejadagétel, az omlatag szénbánya, ahol végkimerülésig kínlódhatnak a leendő áldozatok. Ha már fizikai veszélyek: engem a higéniahiány ragadott meg leginkább: befagyott, jeges vízben fürdeni, miközben a táborban lappang a tífusz. Merész húzásnak tartom Szásztól, hogy a színészeket elmondásuk szerint valóban kitette a forgatási helyszínek ridegségének, ezzel is valódibbá téve az összhatást.

Irén egész jellemútja arról szól, hogy megtanuljon elengedni a múltat, és szembenézni a jelen valóságával. Az elején a meghitt családi idillbe rondít lánya kijelentése, hogy a családfő már soha nem jön haza, mire Irén megüti. Érzi, hogy így van, de nem képes elfogadni.

Az élet pedig a lehető legkegyetlenebb módon kényszeríti rá, hogy ne tudjon többé félrenézni: őt is elragadja a háború hazulról, és az évekig nyúló rabigát csak egy módon élheti túl. Ha éppoly közömbössé válik, mint a hely, amelytől most már a léte függ.

Tetszik, milyen ügyesen bánik az Örök tél az ellentmondásokkal:

1. Míg az igazi lánya üti a filmben az első rést Irén illúzióin, addig a gyerekére emlékeztető némalány, Anna halálával veszíti el illúziói maradékát is.
2. Paradox módon pont azzal tanul meg szembenézni új életével, hogy nem nézi többé mások szenvedését,
3. A táborévek alatt az a célszerű, ha Rajmund tanácsát követve csak a saját életéért vállal felelősséget. Ám mikor hazatér, pont azzal hoz felelős döntést, hogy visszatér elrendezni a félbemaradt régi életét, ahelyett, hogy Rajmunddal tart. 

Gera Marina és Csányi Sándor párosával semmi gondom nem volt; cukrozott románc helyett igazi drámaívet hoz a létrejövő kapocs Rajmund és Irén között. Mindketten feladták régi életüket és reményeiket, kényszerszövetségben használják ki és segítik egymást. De ahogy 4 év alatt lassan javulnak az életkörülmények, ebből egy kvázi 2. élet sarjad ki, és ez az új dilemma nagyon ráfért szerintem a dramaturgiára. 

Mikor egy nap jön a hír, hogy hazamehetnek, Irén hirtelen 2 élet között reked, amivel nézőként nagyon jól tudunk azonosulni. Rajmund újfent trükközni próbál: ha a megint jugoszláv Szabadkáról nem láthatná Irént, majd németnek vallják magukat. Na, itt sántult le nekem ez a szál!

Rajmund lemondott régi életétől, és Irénnel akart maradni: simán vallhatta volna magát tolna-megyeinek, és akkor távolság se lett volna köztük. Jó: elszólták magukat, mert nem tudtak Szabadka visszacsatolásáról. De azzal számolniuk kellett, hogy Magyarországtól elveszik, amit Hitler révén foglalt el. Vagy Irén már elfeledte a szovjet tiszt dumáját, hogy Hitler dúlásai miatt hurcolták el őt?  

Az elválásukat fájóan szépen sikerült ábrázolni, de nekem valahogy könnyű volt Irénnek igazat adnom, amiért Rajmund helyett a régi életét választja. "Túlélő vagy. Nem féltelek. Megtanulsz élni nélkülem." Rajmund megmutatta neki az élet kettősségét: a GUPVI-ban minden köteléket eldobni az egyetlen nyerő taktika a túlélésre, de abból a zárt világból kikerülve ez már nem elég. És Irént, mint embert dicséri, hogy egy meseszerű párkapcsolat helyett az eldobott álmai tárgyához, a családhoz tér vissza. Valóságízű, komoly és tanulságos befejezés.

Az együttérzés határai, az emberség mibenléte és feláldozhatósága, az elveink átértékelése az, amit az Örök tél finoman, feltűnés nélkül boncolgat. A maga korlátai között is megindító darab, felnőttszámba veszi közönségét, és csak akkor engedi enyhülni nehéz alaplégkörét, ha a narratíva azt megkívánja.

A Lovasíjász - Dokumentumfilm helyett oktatóvideó

„Kaszás Gézát azzal vádolják, hogy giccses és pátoszos filmet készített rólam. Pedig nem is csinálhatott mást, hiszen ilyen az életem.”

(Kassai Lajos)

Két dolgot előre leszögeznék:

1. A Lovasíjász valójában nem dokumentumfilm. Hivatalosan talán annak tüntetik föl, de igazából nem sokban az. Ez egy reklámkampányfilm, egy sportág és tágabban egy kultúra népszerűsítésére készült oktatóvideó. Hogy akként tekintve mennyire jó vagy nem jó, azt nem firtatom.
2. De én filmként néztem végig, nem oktató- vagy reklámanyagként. Úgy nézve pedig nagyon is nyomasztó, lelombozó érzést hagyott bennem hátra. És nem hiszem, hogy azért, mert ne lennék elég magyar a szívemben vagy az önazonosság-tudatomban. Nem ezen múlik. 

Kassai Lajos íjászvilágbajnok egy speciális harcművészeti iskola alapítója és oktatója, hivatásos hun-magyar hagyományőrző. Számos rekordot tart, és hazánkkal együtt 35 országban honosította meg a lovasíjászat sportágát; 2003-ban hungarikummá nyilvánították módszerét. Ezt az ősi harcmodort, és az azt megalapozó filozófiát igyekezett Kassai és Kaszás Géza rendező minél több emberrel megismertetni a Lovasíjász elkészítésével. Kassai maga ismerte be: nem igazán fontos számára a kritika, amíg ezt a célt sikerült véghez vinniük. A film csupán ennek az eszközéül szolgál. 

Kedves egészségükre! De engem akkor is maga "az eszköz" érdekelt. Ahogy össze lett rakva, ami ténylegesen átszűrődik a célkitűzéseiből, és amit nekem személyesen élményként nyújtott. Ami pedig nem sok.

Gyéren kitöltött, távolságtartó, gyakran önelégült és sulykoló hangnemével a Lovasíjász sokkal inkább elidegeníthetett volna a magyar szellemi örökségtől - már ha bármilyen mozgókép képes lenne erre. Bemutat egy tisztelendő és hasznos példázatot, de összetéveszti a figyelem-felhívást az érdeklődés felkeltésével, és kudarcot vall abban, hogy a lovasíjász harcmodor és lelkület szeretetét, értékeit ne csak elszajkózza, de meg is fogantassa bennünk. Ez a film nagyon is kirekesztő hangnemben adja elő tudásanyagát, és érezhetően úgy kezeli célközönségét, mintha ők is mind Kassai újoncai lennének, akiknek egyszerre dobogó szívvel kell őt nézniük és hallgatniuk. 

Kaszás filmje tökéletesen Kassai alakja köré épül, így a kettő nagy gyengéje egy és ugyanaz: a rossz kontaktuskeresés. Kassai egyszerűen nem tudja ténylegesen átadni, amit temérdek, a filmbe lövöldözött erkölcsi szózatával mondani próbál, és amit később illusztrál is nekünk - főleg lőgyakorlatokkal. Elismerésre méltóak az elért eredményei, de mint tanító 1 percig nem bíznám rá a világról alkotott képem, amit pedig erőteljesen formálni akar. Hiába mondja Kassai, hogy amit ő kínál, az csak egy lehetséges út és módszer, a modorából és a film tálalásából igenis az árad, hogy ez az egyetlen igaz út, igaz szemlélet.

Ironikus módon pont az a pár perc fogott meg a legjobban, ami a leginkább kitérőnek tűnik. Kassai egy Obrusánszky Borbála nevű kutatóval és egy kínai tolmáccsal tart egy hajdani hun település területére. Nyíltan kimondják, hogy a Magyar Tudományos Akadémia másfél száz éve egy hazug doktrína, a finnugor-elmélet alá adja a lovat, míg a hun-magyar rokonság kutatását máig nem karolta föl. "Ez a hazugság meddig tartható fenn?" 

Szerintem ezzel akarta Kaszás Kassai munkájának a tágabb motivációját megmutatni: miközben idejétmúlt oktatásunk még mindig finnugorozik, ő fel akarja támasztani az igazi magyar éntudatot a saját maga által létrehozott iskolával és módszertannal. De ez nincs tisztességesen végiggondolva, ok és okozat nem kapcsolódnak rendesen a film üzenetében.


Pedig a tőle elhangzottak egy jókora részével még egyet is tudnék érteni. Hasznos intelmek hangzanak el a sportember Kassaitól, pl. a házi- és vadon élő állatok megbecsülése; erőnlétünk folyamatos fejlesztése; a magunkról való gondoskodás szabadsága. Amikor arról beszél, hogy a ló tanít meg valakit lovagolni, és az íj lőni, valószínűleg arra gondol, hogy mindenki a maga tempójában tanul meg bánni ezekkel - feltéve, hogy magát az élővilágot már megtanulta tisztelni.

Időnként viszont a Lovasíjász látványosan rácáfol saját intelmeire, és ezt nem veszi észre. Elhangzik pl. hogy a képzés egyik irányelve, hogy az egyént és a közösséget párhuzamosan fejlesszék, és látjuk is, mennyi munkát fektetnek a gyakorlati kivitelezésbe. De ezt - és minden mást a kiképzés jellegében - az egyedüli szemléletigazságként állítják be, nincs eltérő vélemény, érzület vagy perspektíva. Mikor eligazításnál az egyik lány a könnyeivel küszködik, a bölcs tanár egy futó "ne sírj"-jal rendezi le, és ha hibáznak, ehhez hasonló stílusban szól hozzájuk: „A fiúk leégtek! Most jönnek a csajok! Sokkal ügyesebbek.” 

Nem sok lelkesedést váltott ki belőlem a sok nyilazógyakorlat, illetve a mozdulatsorok gyakorlása a csoportedzésen. Kérdem én: hol van mindebben az egyén? A saját út, az én keresése, a gyarapodás öröme? Talán ott foglalkozott Kassai végre "az egyénnel", mikor a tábortűznél a hibáikról beszéltette a gyerekeket? Ez nálam nem értékek közvetítése, hanem manipuláció. Nem hozol közelebb semmilyen szellemiséget másokhoz, ha azt érezteted, hogy a te módszered az egyedüli út, bármennyit erősködsz is szóban, hogy nem az a célod. "Nem az ősöket (Kassait) kell követni, hanem azt, amit az ősök követtek." 

Szóbeli bölcsességeken túl a montázsokat és a zenét is halmozza a Lovasíjász; szinte 5 percenként jön egy újabb. A zenei összeállítást üdítő érzés hallgatni, a csoportok gyakorlatozásai fegyelmezettek. De ezek a látványosságok is sorrend nélkül követik egymást, a kiképzés logikája, maga a gondolatmenet mögötte szaggatott, és kétértelmű jelzéseket küld a néző felé. Mintha a filmnek nem is volna szerkezete, oda meg vissza vágtázunk egyik témarészletről a másikra.

Ha nem is feltétlenül ösztönzőbb, de célszerűbb lett volna folyamatában látnunk, ahogy a program továbbépíti egyetlen tanuló vagy tanulócsoport lelki, szellemi, végül fizikai mivoltát. Akkor hogyha végül vizsgáznak, azzal tényleg valami nagyobb érték válik a sajátjukká, és Kassai feltehetően továbbörökíti azt a sokat emlegetett hun-magyar szellemiséget. Jobban tudna építkezni a tartalom, és az egésznek a hangvétele is jóval emberközelibb lehetne. 

"Fajtiszta" magyar alkotás a Lovasíjász, de ettől még egyrészt nincs jól kitöltve, másrészt belezavarodik a saját mondandójába, amiből hiányzik a többféle nézőpont. Nem egy meditációhoz hasonló összhatást kelt, hanem egy rideg antipropagandát közvetít, amiből kedvünkre válogathatunk, mely mondások és kameraszögek tetszenek. Instrukciókat adagolni és inspirációt nyújtani messze nem ugyanaz.

Saul fia

David Irving:

 "A holokauszt csak egy szlogen. Egy termék, mint Kleenex vagy a Xerox nyomtató. Hiszen hatalmas pénzeket csináltak belőle – többek között a filmekkel is, amelyek milliókat fialtak a gyártóiknak. (...) A zsidók ugyanazt a technikát alkalmazták, amit Goebbels. Kitaláltak egy szlogent, az unalomig ismételgetik, és milliókat zsebelnek be.”

Cannes legújabb kedvence, mely vérfrissítést adott a holokausztdrámáknak. A fesztivál és a kritikusok nemzetközi díját is elnyerte, költségeit még a premier előtt visszahozta, és 100%-os helyezéssel trónol a Rotten Tomatoes skáláján. Magyar produkció évtizedek óta nem aratott ekkora bombasikert a mozivilág radarján. Holott a Saul fia Nemes Jeles Lászlónak az 1. rendezése, a Sault alakító Röhrig Gézának pedig az első szerepe.

  

1945, egy német koncentrációs tábor. Saul a Sonderkommando tagja, azaz kényszermunkásként segédkezik a megsemmisítési folyamat részlépéseinél. Ők is elítélt rabok, de abban a "kiváltságban" részesültek, hogy csak hónapok múlva fogják kivégezni őket, ha engedelmeskednek. Ám Saul az egyik frissiben megölt fiúban felismerni véli saját fiát, és a kényszerképzetévé válik, hogy illő temetést adjon neki. Miközben rejtegeti a holttestet, és próbál egy zsidó rabbit elkülöníteni a hullajelöltek között, a Sonderkommando többi tagja a szökésüket igyekszik megszervezni...

Ha csak külön a hatásmechanizmusát kellene értékelnem, a Saul fia tőlem is 10/10-et kapna, ez az egy biztos. Egyszerűen hibátlan ez a nyers, zenétlen, díszítetlen ábrázolása annak a földi pokolnak, melyben Saulnak léteznie kell. Rögtön zsánertabuval indítunk: látjuk, amint a beterelt, becsapott, levetkőztetett tömeget bezárják a "zuhanyzóba", a gyötrelmes kínhalál ordításai elhallatszanak, és egyszerűen feltűnik a filmcím. Képzeljük el, hogy ez és az "utómunkák" teszik ki minden egyes napunkat, és bármi hiba, bármi parancson kívüli emberi megnyilvánulás miatt azonnal golyót lőnek a fejünkbe.

A rendező pontosan ebbe a lelki halott létezésbe zár bennünket azzal, hogy a kamera 2 óra alatt szakadatlanul Saulon reked. Végig őt követjük, hosszan elnyúló snittekben: szerintem 100 vágás nem volt összesen a teljes műsoridő alatt! De nemcsak mindent úgy látunk és hallunk, mint Saul, hanem úgy is fogjuk föl: homályos, mellékes zajként, amire figyelmet nem fordíthatunk. Zseniális, ahogy a hatás összeadódik: a környezet eleve maga az iszonyat, mindenben ott lebeg a halál, a nyers realizmus és klausztrofób bezártság ezt még töményebbé teszik. És mindez egy átlagos nap. 

A nyomasztó, hermetikus légkört tehát valóban 100%-osan megragadja a mű. Emellett az is tetszett, hogy megismerhetjük a Sonderkommando teljes feladatkörét. Nem tolnak a képünkbe semmit, de a perifériális látótérben kiszúrhatóak az egyes lépések. Maga a kiirtás az elején megtörtént, a többi lényegében nyom-eltüntetés: az elgázosított "darabok" kivonszolása, elégetése, bent a fűtőanyag, kint a kemence hamujának lapátolása, a hely kitakarítása és szellőztetése. Erős gyomor és idegzet kell mindezt végignézni.

Valójában ez az egész egy meghosszított rövidfilm. Van egy alaphelyzet, a munka procedúrája és ennek befejeződése: ennél több történetre nem is volna szükség, ha nem egy 2 órás nagyjátékfilmről lenne szó. Így viszont kellett egy fő sztoriszál, ami egyrészt személyes ügye Saulnak, másrészt beleillik a totális halottság világába. Kézenfekvő, hogy ez a sztori a rabok szökési terve legyen, és az, ahogy Saul belefolyik ebbe. Elhangzik, hogy gyorsítani kell az "eljárást", és a Sonderkommando sorra kerülését is előbbre hozták. Ez így egy tökéletes túlélés-történet lehetett volna.

Az a problémám, hogy a Saul fia elsősorban dráma akar lenni, annak pedig nem olyan makulátlan. Hiába hiperrealista az ábrázolási technikája, a története elég egyszerű. A szökés mellékszálként van alárendelve egy öngyilkos küldetés javára, ami egyrészt megragadóan emberi, másrészt viszont túl irreális és szentimentális pont ebbe az élethelyzetbe.



A dramaturgia szerint Saul már régen túljutott azon, hogy érdekelje a saját vagy akárki más élete-halála. Az élete értelmét, azt a kis fényfoszlányt a lelkében nyeri vissza azzal, hogy meg akarja adni annak a halott fiúnak a végtisztességet. A gyerek olyasmiként funkcionál Saul lelkében, mint a Számkivetett-nél Tom Hanks karakterének "Wilson", a labda: rajta keresztül kapaszkodik a főhős az embersége utolsó maradékaiba. Megragadó, ahogy az irgalomnak ez a parányi jele előtűnik Saulban, hiszen mindannyian szeretnénk hinni, hogy létezik túlvilág, valami jobb ezen az amúgy is törékeny, rövid életen túl.

Aztán a dráma jogcímén a forgatókönyv olyan sok kockázatot vállaltat Saullal, amikért a valóságban már többször lelőtték volna! Először még engem is megfogott az igyekezete, óvni próbál valamit, ami fontos lett neki. Ez az oka mindenre. De a film 2. felére ez néha már fárasztóvá válik: megszállottan keres bárkit, akiről azt hiszi, hogy rabbi, a soros hullajelöltek közé vegyülve. Ráadásul a direkt rábízott puskaporos zacskót is elhagyja, taccsra téve társai sorsát. Ez nekem már nem indokolható azzal, hogy a belső reményét óvja. Saul ilyen mértékben, ilyen sokáig nem áltathatja magát: ez már az életképesség hiányának jele, amit a komplexum náci felügyelői hamar kiszúrnának.

A Saul fia voltaképpen azt az egyszerű kérdés teszi fel rendkívül hatásosan: megéri-e. A halál mikrobirodalmában, túl minden emberi érzésen mi a fontosabb: mégis túlélni, vagy mégis őrizni egy kis emberséget a szívünkben? Előbbi álláspontot egy Ábrahám nevű rab, a szökés egyik szervezője képviseli. Saul vele váltja a legtöbb szót, ő bírálja a rögeszméjéért. "Elárultad az élőket a holtakért." Míg úgy a film közepéig mindkettejüknek igazat tudnék adni, utána inkább csak szánalmasnak láttam Saul igyekezetét.

Majdcsak a vége fele, amikor a lázadás nyíltan kitör, nyerte vissza ez a szál a tragikus élét. Ugye a tábor csatatérré vált, Saul próbál kijutni a rabbival és a puttonnyal. Aztán, mikor úgy tűnik, hogy vágyképe végre megvalósul, annak részelemei egymás után kezdenek eltünedezni:

1. A "rabbiról" kiderül, hogy csak a kaddis-ima elejét tudja, s elinal;
2. Saulnak a gödröt ott kell hagynia, mert nincs ideje elmélyíteni;
3. A vízben elsodródik tőle a fiú hullája, és ott kényszerül hagyni;

Végül pedig az is odavész, akinek az agyában az egész vágykép megfogant. Saul újra gépies élőhalott lett, pedig már kijutott a pokolból, amely azzá tette. Egy arra járó fiút - róla se tudjuk, igazi-e - figyelve a mindaddig Saulon csüngő kamera átsodródik a gyerek szemszögére. És ahogy a rohanó fiú, úgy tűnik tova Saul és a szökevények létezése is - ezt sejthetjük a puskahangból. Vérfagyasztó egy zárás.

Bár cseppet sem bántam a dögnyomasztó légkörét a filmnek, egy idő után zavart a monotonitása. Halál, hullák, halál, hulla rejtése, halál, halottság. Közben nem tudunk semmit senkiről, mindenki szürke, arctalan árny, hogy Saul drámájára irányuljon minden fókusz. Olyan érzés ez, mint a The Balir WitcProject-ben az állandó homályosság az éjjeli jeleneteknél. Sötét, hangok, sötét, léptek, sötét, kiáltás. A fásultság átragad a nézőre, persze, de a figyelmét végig Saul monodrámájának kell megtartania. És nem mindig sikerül neki.

Oké: amit utoljára fogok felróni, azon teljesen megértem, ha valaki kiakad.
Készen álltok?

Ez a film túlságosan zsidó szemüvegen át lát mindent és mindenkit. A magyaron kívül nem hiszem, hogy más - akár etnikai, akár vallási - népcsoport bejutott volna a foglyok összeállításába! A főszereplő neve Saul, az ún. "fia" pedig nyilván allegória Dávid júdeai királyra. Kifejezetten egy rabbit, nem egy keresztény vagy más vallású papot kell találnia a rögeszméjéhez. És akivel a legtöbb szót váltja, Ábrahám, egy másik óriási férfinév az Ótestamentumból. Azt az érzetet próbálja Nemes kelteni, hogy aminek kimentéséért Saul oly sokat küzd, az eszmei síkon magát a zsidóságot jelképezi? 

Ez eléggé propaganda-szagúnak tűnik. A műfaj etalonjának számító Schindler listájában is előfordult ugyan zsidó utalás (a Talmud említése), mégse éreztem úgy, mintha a holokauszt minden áldozatára zsidó identitást akarnának ráruházni. Az üldözöttek bőrébe tudtam képzelni magyart, lengyelt, romát, német politikai elítéltet, stb., mert az egésznek nagy volt a kiterjedése. Itt viszont be vagyunk zárva Saul világába, akiről nem tudunk jóformán semmit azonkívül, hogy egy magyarországi zsidó férfi. Valamivel szabadabb gondolkodású korban szeretnék majd látni egy hasonló movie-t az örmények vagy a palesztinok elleni népirtásról is.

Minden panaszom ellenére a Saul fia egy nagyszerűen összerakott, bitangul kemény művészfilm. Fullasztó, ahogy rákényszerít minket, hogy egy lélektelen vesztőhelyen létezzünk teljes 2 órára, és ez többnyire előnyére válik. Az idei moziév első fele már lecsengett, és eddig nem találkoztam erősebb alkotással.