J. Edgar Hoover. Az FBI alapítója és 48 évig vezetője. Az amerikai bűnüldözés megújítója. Valóban akként is mutatja őt be Clint Eastwood tavalyi rendezése. Hoover történetét jórészt életpályája lediktálásán keresztül ismerjük meg, 1919-től '72-es haláláig.
Hoover egész élete a nemzetbiztonság körül mozgott. Hadakozott anarchisták, kommunista bevándorlók, polgári radikálisok és gengszterbandák ellen. Személyi asszisztense, Helen Gandy, és jobbkeze, Clyde Tolson élete végéig segítették őt.
Fiatalkorában nem volt jellemző a hatóságokra a tüzetesebb nyomozói munka:
Fiatalkorában nem volt jellemző a hatóságokra a tüzetesebb nyomozói munka:
- Nem volt egységes adatbázis,
- nem vettek ujjlenyomatokat a tárgyakról,
- a tetthelyeket nem kerítették el,
- még nem hozták létre az első igazi szövetségi labort,
- és a helyszíni bizonyítékok többnyire a kukában végezték.
- Minden hazafisága mellett is kész megkerülni a törvényt, ha arra van szükség.
- Tiszteli feletteseit, de volt rá példa, hogy saját elnökét zsarolta meg.
- Elkötelezett hazafi, de dicsvágyó és konok is.
- A fizikai képzettséget igen fontosnak tartotta, közben viszont deviáns hajlamokkal küszködött.
- Ellenségesen gondolt úgy Martin Luther Kingre, mint a Ku-Klux Klánra.
- Nagyformátumú, eredményes karriert épített fel, de sosem lelt megnyugvásra, és 1-2 közelebbi ismerőst leszámítva teljes magányban élt.
Különösebben nem fogom részletezni, mennyire hiteles a mű. E tekintetben nem lehet rosszat mondani róla. Eastwood a korszak, DiCaprio pedig Hoovernek az ábrázolását is precízen kivitelezte, akár fiatal, akár idős korában megjelenítve őt. Idős kori sminkje meglepő és hatásos. Ha a J. Edgar egy ismeretterjesztő csatornán, mint mondjuk a Viasat Historyn menne, garantáltan megnézném, és a téma iránt érdeklődő barátaimnak is ajánlanám.
Mozifilmként azonban csak mérsékelt alkotásnak tartom.
Mielőtt valaki azt vágná a fejemhez: nem, nem a robbanásokat, a hosszú üldözéseket meg a hasonló akciófilmes kellékeket hiányolom. Ezek mellőzése A tetovált lányban sem zavart (bár nem állt példa nélkül). Komplett badarság lenne egy életrajzi drámától számon kérni, hogy nem elég pattogós. Nem ez a problémám vele.
Ez a film számomra egy nagyon ritka esetnek számít hollywood-i filmográfiában: hiteles, de életszegény. Alig érezni benne a hajtóerőt, hogy többről van szó, mint megtörtént esetek dokumentumszerű feltornyozása. Ez a film nekem egy aktapolcként maradt meg. Csak helyenként hitetette el velem, hogy ott és akkor történnek benne az események, vagy hogy a többi karakter Hooveren kívül motivációkat követve él és cselekszik. Megpróbálom elmagyarázni, mire gondolok.
Clint Eastwood munkája igazán részletgazdag, és társadalomkritikát is magában hordoz, többek közt a hivatali személyek kishitűsége, a közvélemény rajongó természete kapcsán. Nekik sztárhősök kellenek, a biztonságukért folyó kriminalisztikai munkát nem sokba nézik. Hoover maga jelenti ki a róla cikket író Smith ügynöknek: ha ő és társai nem serénykednek úgy, Smith talán egy kommunista hazába születik.
Hogy egy főszereplő visszaemlékezései adnak keretet a történetnek, rég nem újdonság, rengeteg produkció él ezzel az elbeszélési módszerrel. Ha a "jelen" és a felidézett múlt idősíkjai váltakoznak, azzal jó esetben elkerülik, hogy a néző unottan legyintsen, mondván: "á, a múltban úgyse lehet nagy baj, hisz a "jelenben" megvan, ami fontos". Érdekelnie kell a nézőt a folyamat, amit a film során végigkísérünk. Nem az a gond, hogy unalmas lenne a film, hanem hogy nincs benne feszültség. Ami személyes dráma előfordul benne, az rendszerint vagy túl fakó, vagy túl izzadtságszagú (pl. Hoover letépi nyakáról anyja gyöngysorát).
Látjuk Hoover előrejutását, felmerülnek fontosabb ügyei (Dilinger, Babaarc, a Lindbergh-gyerek eltűnése), meg sok más is az életéről. De ezek a részletek csak monotonon követik egymást, kevésszer figyelemfelkeltőek, és nem is látni köztük más összekötő kapcsot, minthogy: ez meg ez történt Hoover életében. Nem látom, mi mozgatja a filmet a puszta időn kívül. Nem találom a két idősík váltogatásában a rendszert: hol egy ideig idős Hoovert látjuk, hol hosszabban a fiatal Edgart, és ez így megy egész az utolsó fél óráig.
A film 132 perc stáblista nélkül; ez szerintem kb. negyedórával több, mint amire szükség volna. Nem amiatt, ami speciel abban a részében szerepel, hanem mert a film tartalma nem elég tempós. Eastwood elég öncélúan válogatja ki, mi kerül a filmbe, és mennyi figyelmet kap. Időnként határozottan olyan, mintha a minél több történelmi ismeret behozatala fontosabb lenne neki, minthogy súlyozza is azokat.
És itt vannak ugye a filmben a homoszexuális utalások. Függetlenül, hogy személy szerint visszatetszőnek tartom magát a jelenséget: mi köze van ennek Hoover jelleméhez vagy életművéhez? Mire föl nézzük végig azt az izzasztó jelenetet, mikor Edgar és Clyde között elcsattan egy csók? Oké: mindez lehetséges magyarázatot ad, hogy Clyde miért tartott ki mindvégig Edgar mellett, és miért volt a legfontosabb bizalmasa.
Ám ha ez a vonzalom pusztán bizonyítatlan pletyka, akkor nem látom be, mivel indokolja ez jobban Hoover bizalmát Clyde felé, mint a barátság. Mint az, hogy talán nézeteik, lelki alkatuk és elveik megegyeztek, és attól lettek aztán szoros társak. Valamit nyilván nem veszek észre: Hoovert leszámítva egy ember motivációit se tudom tetten érni ebben a szürkésített képes krónikában. Még talán Naomi Watts Grandyjénél esetleg: azért tart ki végig főnöke mellett, mert tiszteli, és elhivatott a munkájuk felé. Ezért a végén Hoover őrá bízza személyes aktája megsemmisítését, nehogy az azokat kerestető Richard Nixon kezébe kerüljenek.
A keresztöltözködős jelenet anyja szobájában elég kísérteties (ahogy az is, mikor Tolson rátalál Hoover holttestére). Maga DiCaprió ezt nyilatkozta:
„Az emberek még mindig azt hiszik, hogy J. Edgar Hoover női ruhákat hordott. De ez teljes képtelenség. (...) Ez a sztori egy olyan nőtől ered, akinek férjét az FBI tette hűvösre és így akart bosszút állni Hooveren. Ő tudott ezekről a pletykákról, az egész karrierét végigkísérték.”
Messze a legfelrázóbb számomra az volt, ahogy Hoover intézkedéseit bemutatják, első razziáitól médiasikerein át a nyilvános bírósági meghallgatásaiig. A nyomozóiroda átszervezésekor azonnal megszabadul attól, akit nem talál maximálisan megfelelőnek. A beszédei, a másoknak címzett szövegsorai egytől egyig pengeélesek és kemény mondanivalóval rendelkeznek:
"...Nem kerülheti el az igazságszolgáltatás legfontosabb szabályát: azt, hogy nem lehet megúszni!"
"Ha egy társadalom közömbös, és nem hajlandó tanulni a múltjából, akkor vége!"
"...És mindezt a kis Lindy nevében kérem önöktől. (...) Ha nem tudjuk visszajuttatni az otthonába, akkor mire vagyunk jók?"
A J. Edgar egy komoly, de fakó életrajzi produkció. Vannak hatásos pillanatai, ám ismeretterjesztő műsorként valószínűleg sokkal többet adott volna, mint mozialkotásként.
Ez a film számomra egy nagyon ritka esetnek számít hollywood-i filmográfiában: hiteles, de életszegény. Alig érezni benne a hajtóerőt, hogy többről van szó, mint megtörtént esetek dokumentumszerű feltornyozása. Ez a film nekem egy aktapolcként maradt meg. Csak helyenként hitetette el velem, hogy ott és akkor történnek benne az események, vagy hogy a többi karakter Hooveren kívül motivációkat követve él és cselekszik. Megpróbálom elmagyarázni, mire gondolok.
Clint Eastwood munkája igazán részletgazdag, és társadalomkritikát is magában hordoz, többek közt a hivatali személyek kishitűsége, a közvélemény rajongó természete kapcsán. Nekik sztárhősök kellenek, a biztonságukért folyó kriminalisztikai munkát nem sokba nézik. Hoover maga jelenti ki a róla cikket író Smith ügynöknek: ha ő és társai nem serénykednek úgy, Smith talán egy kommunista hazába születik.
Hogy egy főszereplő visszaemlékezései adnak keretet a történetnek, rég nem újdonság, rengeteg produkció él ezzel az elbeszélési módszerrel. Ha a "jelen" és a felidézett múlt idősíkjai váltakoznak, azzal jó esetben elkerülik, hogy a néző unottan legyintsen, mondván: "á, a múltban úgyse lehet nagy baj, hisz a "jelenben" megvan, ami fontos". Érdekelnie kell a nézőt a folyamat, amit a film során végigkísérünk. Nem az a gond, hogy unalmas lenne a film, hanem hogy nincs benne feszültség. Ami személyes dráma előfordul benne, az rendszerint vagy túl fakó, vagy túl izzadtságszagú (pl. Hoover letépi nyakáról anyja gyöngysorát).
Látjuk Hoover előrejutását, felmerülnek fontosabb ügyei (Dilinger, Babaarc, a Lindbergh-gyerek eltűnése), meg sok más is az életéről. De ezek a részletek csak monotonon követik egymást, kevésszer figyelemfelkeltőek, és nem is látni köztük más összekötő kapcsot, minthogy: ez meg ez történt Hoover életében. Nem látom, mi mozgatja a filmet a puszta időn kívül. Nem találom a két idősík váltogatásában a rendszert: hol egy ideig idős Hoovert látjuk, hol hosszabban a fiatal Edgart, és ez így megy egész az utolsó fél óráig.
A film 132 perc stáblista nélkül; ez szerintem kb. negyedórával több, mint amire szükség volna. Nem amiatt, ami speciel abban a részében szerepel, hanem mert a film tartalma nem elég tempós. Eastwood elég öncélúan válogatja ki, mi kerül a filmbe, és mennyi figyelmet kap. Időnként határozottan olyan, mintha a minél több történelmi ismeret behozatala fontosabb lenne neki, minthogy súlyozza is azokat.
És itt vannak ugye a filmben a homoszexuális utalások. Függetlenül, hogy személy szerint visszatetszőnek tartom magát a jelenséget: mi köze van ennek Hoover jelleméhez vagy életművéhez? Mire föl nézzük végig azt az izzasztó jelenetet, mikor Edgar és Clyde között elcsattan egy csók? Oké: mindez lehetséges magyarázatot ad, hogy Clyde miért tartott ki mindvégig Edgar mellett, és miért volt a legfontosabb bizalmasa. Ám ha ez a vonzalom pusztán bizonyítatlan pletyka, akkor nem látom be, mivel indokolja ez jobban Hoover bizalmát Clyde felé, mint a barátság. Mint az, hogy talán nézeteik, lelki alkatuk és elveik megegyeztek, és attól lettek aztán szoros társak. Valamit nyilván nem veszek észre: Hoovert leszámítva egy ember motivációit se tudom tetten érni ebben a szürkésített képes krónikában. Még talán Naomi Watts Grandyjénél esetleg: azért tart ki végig főnöke mellett, mert tiszteli, és elhivatott a munkájuk felé. Ezért a végén Hoover őrá bízza személyes aktája megsemmisítését, nehogy az azokat kerestető Richard Nixon kezébe kerüljenek.
A keresztöltözködős jelenet anyja szobájában elég kísérteties (ahogy az is, mikor Tolson rátalál Hoover holttestére). Maga DiCaprió ezt nyilatkozta:
„Az emberek még mindig azt hiszik, hogy J. Edgar Hoover női ruhákat hordott. De ez teljes képtelenség. (...) Ez a sztori egy olyan nőtől ered, akinek férjét az FBI tette hűvösre és így akart bosszút állni Hooveren. Ő tudott ezekről a pletykákról, az egész karrierét végigkísérték.”
Messze a legfelrázóbb számomra az volt, ahogy Hoover intézkedéseit bemutatják, első razziáitól médiasikerein át a nyilvános bírósági meghallgatásaiig. A nyomozóiroda átszervezésekor azonnal megszabadul attól, akit nem talál maximálisan megfelelőnek. A beszédei, a másoknak címzett szövegsorai egytől egyig pengeélesek és kemény mondanivalóval rendelkeznek:
"...Nem kerülheti el az igazságszolgáltatás legfontosabb szabályát: azt, hogy nem lehet megúszni!"
"Ha egy társadalom közömbös, és nem hajlandó tanulni a múltjából, akkor vége!"
"...És mindezt a kis Lindy nevében kérem önöktől. (...) Ha nem tudjuk visszajuttatni az otthonába, akkor mire vagyunk jók?"
A J. Edgar egy komoly, de fakó életrajzi produkció. Vannak hatásos pillanatai, ám ismeretterjesztő műsorként valószínűleg sokkal többet adott volna, mint mozialkotásként.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése