A Hírnök (Jeanne d'Arc - Az orléans-i szűz)

Jeanne d'Arc az európai történelem egyik legsajátságosabb alakja: paraszti sorból való lány, aki a középkorban hadvezérré avanzsált, pusztán mindennél erősebb hite, valamint egy sor korabeli tényező összejátszásának köszönhetően (Orléans fenyegetettsége, országot megmentő szűz legendája stb.). Valószerűtlen életpályája alkalmasint ideális nyersanyag egy mozifilm számára.

Gimnazista koromban nagy hatást tett rám Luc Besson ezen alkotása: sötét, kegyetlen és nyomasztó hangulatot árasztott magából. A főszereplő pedig olyasvalaki volt, akit gyerekkorától követtek a háború, a vész, a rettegés és a megmagyarázhatatlan képzetek. Itt találkoztam először filmben a Jeanne d'Arc névvel, és bár nem vagyok hívő, megragadta a képzeletemet a harcosnő élettörténete és a köréje épült legenda.

Amikor elkezdtem utánaolvasni a film hátterének, igencsak meglepett, hogy Besson voltaképpen lopott project-et rendezett meg, természetesen saját szájíze szerint módosítva. Kathryn Bigelow rendező már az évtized elejétől dolgozott egy Jeanne d'Arc-mozi elkészültén "Company of Angels" címmel. Idővel Besson is bekapcsolódott az előkészületekbe: ő kimondottan akkori élettársát, Milla Jovovich-ot akarta főszerepbe ('97-ben házasodtak össze). Mikor aztán Besson bejelentette saját "Joan of Arc" project-jét, az ügy perbe torkollott (ironikus párhuzam), ám Bigelow tervezetéhez egy nagy filmstúdió sem tartotta a hátát.

Mindez picit igazolja számomra, hogy felnőtt fejjel miért érzem sokkal rosszabbnak ezt a verziót, mint például

a Christian Duguay-féle művet, mely szintén 1999-ben érkezett. Besson verziója, ha az egészet nézzük, nem jól képzeli el Jeanne d'Arc mivoltát, és még azt a saját verziót sem meséli el megfelelően. Üresjárat és elvarratlan szál is akadnak bőven: szerintem indokolt lett volna kettévágni a filmet a reims-i koronázás mentén. 

Írtam már, hogy a történelmi hűség nem feltétlenül akadály nálam: Gerard Butler Attilájára sem néztem görbe szemmel, csak mert a film lazábban kezeli a tananyagot. Azt is megértem, hogy Szent Johannáról többféle kép is kialakult a közfelfogásban, még az elkötelezett katolikusok körén belül is. Szóval nem fogok itt azzal előhuzakodni, hogy "ez nem is így történt meg" vagy "kimaradt 1-1 jelentős történelmi esemény".

Magával a koncepcióval van komoly baj. Állítólag Besson és Jovovich el akart határolódni a történelmi dicsfénytől és a vallásos tisztelettől, ami Szent Johannát övezi, és magát az embert bemutatni. Ez így is célszerű, sőt örvendetes, hogy nem a Biblia-körnek készítettek több millió dolláros mozit. De ez meg a ló túloldala! Annyira igyekeznek Jeanne életének csodás vagy csodagyanús elemeit realisztikusan magyarázni - beleértve a híres víziókat is -, ami egy idő után ellentmondásba, sőt a vallatásos részre már komikumba hajlik.

Besson nietsche-i látásmódjában nincs Isten; nincsenek felsőbb (vagy alantasabb) entitások, legfeljebb hallucinációk, kényszerképzetek. Mindez csak a mi agyunk által teremtett vizuális placebo. Ebben a világban nemcsak "nem valószínű", hanem "eleve elrendeltetve kizárt", hogy bármi transzcendens valóban létezhet. A rendező - aki maga is francia születésű - egész stílusából nem az elhivatottság, hanem az arrogancia süt: "én most irgalmatlanul deheroizálom Szent Johannát! Nincs itt semmi magasztos, semmi hősies, csak festői képek és káprázat! Egy bosszúvágyó nő áltatta magát, s egész hazáját beetette, muhahahaa!"

Jeanne bűntudatának fizikai kivetülése azt kérdezi: "Hol végződik a fájdalom, és mikor kezdődik az élvezet?" Kicsit átfogalmazva ez Bessonra is vonatkozhat: "Hol végződik a lazán kezelés, és mikor kezdődik a hanyagság?"

Ha ennyire ragaszkodik egy direktor, hogy minden megmagyarázható és körülhatárolható legyen, minek kell eleve valós dolgokat lebutítani? Nem megmásítani: túlegyszerűsíteni! Itt Jeanne motivációja csak egy képzetsorozattal cukormázolt bosszú, mert gyerekként látta, amint nővérét Catherine-t megerőszakolják és megölik. Az igaz, hogy mindez mélyen belemar egy gyerek lelkébe. De Jeanne élete érdekesebb és összetettebb, semmint hogy a végére csak ehhez lyukadjunk ki, mint a lány életét és a cselekményt elindító szikrához.

Röviden: a motivációja elcsépelt és kevés.

Károly, a dauphin sem az a nagylelkűnek mutatkozó, ámde köpönyegforgató herceg volt itt, akinek legtöbbünk elképzeli. Helyette csupán egy folyton kényeskedő pojáca: "Kénytelen leszek döntésre jutni.", "Hívják ide a varrónőt, nem kapok levegőt!" "Ez lenne a koronám?? Nincs valami királyhoz méltóbb?"  Semmi tisztelnivaló nincs benne, és abban a korban ez veszélyes hiányosság egy királynak is. Károly annyira ingatag és bizonytalan, ami már saját udvartartása előtt is bőven lehet szánalmas.

Még az is átlátszó, ahogy a filmben megálmodja a cselt: lássuk, hogy a "hírnök" így is felismer-e! Akit a helyére ültet imposztorként, olyan riadt arcot vág, hogy sajnos piszok könnyű rájönni a csalafintaságra.

Kedvenc megjegyzésem tőle az alábbi kifakadás:

"Átkozott angolok! A párizsi Notre-Dame-ban kellene tartani a koronázását, mert az nagyobb és előkelőbb!"

Hát nem tudom, dauphin: nekem a reims-i katedrális elég monumentálisnak néz ki belülről, még a saját várpalotádhoz mérten is.

Károly anyósa nyilvánvalóan a legtöbb vezetői kvalitással, legszélesebb perspektívával rendelkező figura. "Ön is tudja, milyenek az egyszerű emberek. Készek bármilyen próféciát elhinni." 

Egy középkori hiedelem szerint a szűz lányok testébe nem férkőzhet be a gonosz, így ez támpontként szolgálhat, hogy valaki hiteles hírnök-e. Nem ártott volna megemlíteni: enélkül ugyanis furcsa, hogy kb. 5 percet áldoznak a műsoridőből Jeanne szüzességének bizonyítására, amolyan pluszismeretként.

Rouen.

A XV. század egyik legbőbeszédűbb jegyzőkönyve készült az eretnekségi perről. Besson nyilván nem egy mély gondolkodó, így nem fog túl sok részletet kiragadni innen. Hanyagoljuk az uncsi kérdezgetős részt! Térjünk csak rá a darkos és izgi részre, ahol Jeanne lassan becsavarodik, sőt egyik nem létező agyszüleményével perlekedik!

Nem mondom: a sötét cellában játszódó, zeneszegény jelenetek a Lelkiismerettel hatásosak. Dustin Hoffman az összes szereplő közül a legjobb alakítást adja: egyszerre félelmes és megbékítő jelenség, sajátos kreatúra. Van is logika abban, ahogy a teremtmény rávezeti Jovovich Jeanne-ját, amire a bírák nem tudták: hogy bűnös, hogy hazudott magának, királyának és a francia népnek, valamint vér tapad a kezéhez.

Igen erős horrorbeütése van az egész produkciónak, ami kétségkívül súlyossá és kellően rideggé teszi a látványvilágot:

• Gyerek-Jeanne idegesen bújkálva látja, amint nővére, Catherine gyomrát karddal felhasítja egy angol katona, csak hogy nyugton maradjon, míg hág rajta egy keveset.
• Az orleáns-i csata közben nyíltalálat éri, és lassított montázsban visszazuhan a francia katonatársaira.
• Majd a sűrű ködben sérülten odamegy zászlóval a csatatérre, mikor az angol parancsnok gúnyolódott rajtuk.
• Vagy ha mást nem, felhozhatjuk a máglyahalált.

A csatajelenetek során a brutalitási skála egészen széles, vér mennyiségében is megközelíti mondjuk A rettenthetetlent. De az időelosztással gondok vannak: Jeanne gyerekkora kicsit túl hosszúra nyúlik, a tárgyalása pedig nagyon összecsapott. 
A frontvonalon játszódó részek helyenként határozottan ráérősen zajlanak. Jeanne-nak nehezen megy a parancsnokok bizalmának elnyerése, hisz Istennel magyaráz meg minden döntést. Őszintén szólva tényleg idegesítő modorban ágál az igaza mellett.

Harcostársai közül leginkább a folyton káromkodó La Hire kapitány kedveli meg Jeanne-t. Mikor a belelőtt nyíl kihúzása után elalszik, a fickó elmondja, hogy a seregben már élő ajándéknak, sőt némelyek szentnek tartják. Felvidított ez a dialógusrészlet:
"Én akár a Pokolba is követném." 
"Elmennél odáig, ha megkérne rá?"
"Persze. Hiszen már jártam ott."

Milla Jovovich nem jó erre a szerepre, bármennyire állítja, hogy lelkesedett a lehetőségért. Fizimiskáját nem tudom megfeleltetni Johannáéval. Tehetségét is vitatnám: sem gesztuskészlete, sem az arcmimikája nem választékos. Az pedig már emberként vet rossz fényt rá, hogy kétszer is olyan direktorhoz ment feleségül, akik aztán mozifilmek főszerepébe igyekeztek tolni őt. Természetesnek nem mondható módon láttatja, hogy mikor éri Jeanne-t áhítat, indulat vagy elégedettség. Mosolya majdnem olyan hamis, mint Kirsten Stewarté az Alkonyatban.

Mégsem az ő színészi játéka a legnagyobb banánhéj. Hanem hogy karakter, akit alakítani próbál, egyszerűen nem "Joan of Arc". Legalábbis nem az, ahogy véleményem szerint legtöbben elképzeljük az illetőt. A hadjáratai kezdetén (és Reims után) a tinédzser leányzó itt hisztérikus szentfazékként bizonygatja, hogy ő Isten hírnöke, és kapjon mihamarabb sereget a keze alá. "ÉN nyugodt vagyok!! Isten az, aki dühös!" Megint a túlegyszerűsítés. Hol van a szerénység, a humánum és a kedvesség, ami jellemezte őt? Alázatot is csak akkor egyszer mutat, mikor fogadásakor pengék szegeződnek a torkához.

És a morbiditásig szelektív a memóriája, hisz arra azért aktívan emlékeznie kellene, ha a kardját egyszer kiabálva beledöfi az egyik angol katonába. Hagyjuk a történelmet; a ráció hiányzik az elgondolásból.

Pierre Cauchon püspök sem az a kételkedő, pusztán "az anyaszentegyház oldalán álló" főpap volt. Aki kész lett volna a kivégzését megszakítva megmenteni és személyesen meggyóntatni Jeanne-t! Ez még kitalációnak is erős.

Az írott vallomás és kényszerű aláírása valóban megtörtént, de mélyebb jelentése volt. Csak muszáj a történelemhez nyúlnom: Jeanne d'Arc a papírra egy körbe írt keresztet rajzolt, holott tudjuk, hogy le tudta írni a nevét. Nem hitt abban, amit aláírt, és így tiltakozott az igaztalanul kicsikart vallomás ellen. Nem pánikból vonta később vissza, hanem mert eldöntötte: inkább meghal, minthogy megtagadja mindazt, amiért addig életében harcolt. Ez azért így értékes többlet. Bessonnak vagy nincs érzéke a dramaturgiához, vagy egyszerűen dicsekedni akart vele, hogy ő hozta létre Jeanne d'Arc modern hollywood-i kiadását.

Catherine megerőszakolása remekül párhuzamba állítható lett volna Jeanne-éval. Igen: mikor az aláírás révén Jeanne büntetése várfogságra módosult (a visszavonásáig), betörtek a cellájába, ruháját letépték, haját pedig leborotválták.

Apropó: hová lett Jeanne családja? Jovovich-nak, ha jól emlékszem, nincs velük közös jelenete. Évekkel a kivégzése után édesanyjának sikerült kieszközölni, hogy lánya perét újratárgyalják: Jeanne-t utólag ártatlannak nyilvánították, Cauchon pedig áldozata bőrébe került, mint eretnek. Ez is érdekfeszítő összefüggés lehetett volna, ha Jeanne ártatlanságának legalább az esélyét meghagyja a rendező, hogy szorítani tudjunk a megmeneküléséért!

Így magában is tetszik a máglyajelenet, és hogy a film Jeanne életével együtt szűnik meg, mintha vele együtt halnánk meg, és tűnnénk el az örök semmibe. Másrészt viszont: ugyanezt bármelyik emberi lény élettörténetével meg lehetne csinálni. D'Arc történetéhez ez nem tesz hozzá semmi extrát, csak egy gyanúsan egyszerű módszert kínál a hatásos lezáráshoz.

Még annyit: a kezdő és befejező narrációs szöveg mutatós keretet ad a filmnek: ez a legsötétebb francia időszak, és csak egy dolog segíthet: egy csoda. Aztán megismerjük a gyermek Jeanne-t, akit minden tragédia csak még konokabbá és önzőbbé farag.

"Na ezt nevezem én istenverte csodának." (La Hire)

A Besson-változat tipikus "sokat markol, de keveset fog" kategória. Tartalmát félkészen megírva nyújtják 2 és fél órára, miközben félreértelmezik a központi karaktert. Besson és Jovovich nem lecsupaszítják a mítoszt, hanem szinte megnyúzzák Jeanne d'Arc karakterét. Az ő élete a társadalom hétköznapjai, a korabeli borzalmak és a transzcendens élmények közegében telt egyszerre. Ez a film jóformán csak a borzalmakra figyel, mintha realista horrorfilmet akarna adni a kimondottan gore-fan nézőknek.

Ahogy mások is írták előttem, a film képi világa elismerésre méltó: a díszletek, jelmezek és az ostromok gyönyörűen lettek ábrázolva. Néhány roppant szuggesztív, fantasztikusan fényképezett jelenet fordul elő benne. De mindez csak a látvány. A cselekmény Szent Johanna jelentőségéhez képest kis kaliberű és szokványos panelekkel operál.

Azonkívül kikerekítetlen: Jeanne compiégne-i fogságba esése után szinte minden addigi fontosabb szereplő eltűnik a filmből. Károlyról még egyszer látjuk, hogy visszatartja a kiszabadítására gyűjtött váltságdíjat, és annyi. Így a sok csonkolt vagy megmásított történetelem már nem fogható másra, mint a hatásvadász rendezésre.

Egy közepesben állapodok meg.