Avatar

Az Avatar... hatalmas méretű. Vizuális térhatásában, költségvetésében, sőt: bevételeiben - mindhárom téren azonnal világelső lett.

James Cameron, a Star Wars egyik nagy rajongója saját sci-fi-fantáziauniverzumról álmodott, és egy dekáddal a Titanic sikere után hozzá is látott a megvalósításához. CGI-efektusok egész hadseregével töltötte fel egy fiktív bolygó, "Pandora" óriási ökoszisztémáját, ami Lucas fiktív bolygói közül leginkább a Kashyyyk és a Naboo kombinációjához hasonlítható. 
További párhuzam, hogy George Lucas is több mint 10 évet várt A Jedi visszatér után, míg elővette régi tervét, az előzmény-trilógiát. És a kör bezárulásaként, az Avatar által indított divatot, a Három Dimenziós látványhatást George Lucas is átveszi a Star Wars-filmek 3D-s újrakiadásával.

 

Nekem nincsenek űrtérképészeti ismereteim. Nem tudom, a Proxima Centaury körül tényleg kering-e belakható bolygó vagy hold, vagy hogy az emberiség túlnépesedési rátája mekkora. De mint a Star Trek régi nézője, nem akadtam fent a humanoid bennszülöttek ötletén. Ha az evolúciót mérnöki fejjel fogjuk fel, akkor az emberi/emberszerű test tekinthető a mi fejlettségi szintünk legcélszerűbb formájának. A na'vik a Pandora emberei, bár nem kapnak egyenlő bánásmódot a homo sapiens-szel.

Ironikusnak tartom Cameron névválasztását. A mesterségesen létrehozott, génkombinált testeket avatárnak nevezi, ami eredetileg egy felsőbbrendű halhatatlan szellemi lénynek a megjelölése. A párhuzam az, hogy az avatar - mint az okkultisták szerint minden más lélek - időről időre új testbe költözik. A produkcióban műszaki eljárás létezik rá, hogy egy ember tudatát egy na'vi testébe költöztessék. Egy misztikus rajzfilmsorozat címéül is ez szolgált: annak filmváltozatából - vicces módon - ki kellett venni az Avatar szót Cameron filmjének publicitása miatt.

Pandora szelencéje pedig közismert metafora az olyan titkok, csodák vagy borzalmak tárházára, amelyekről álmodni sem mert volna a mondat alanya - ezesetben a földi emberiség. 

Mielőtt részletezném a film tartalmát, leszögezném, hogy nem számítok Avatar-rajongónak. Nem arról van szó, hogy mennyire fogékony valaki egy divatos fantasy-ra, vagy az azt övező hype-ra. Irdatlan kasszasikere sem annyira a kész mű stabilitására vezethető vissza, hanem inkább az "extrákhoz":

• marketing,
• látványorgia,
• 3D, 
• befogadhatóság,
• kimondottan "cenzorbarát" köntös.

Rendben: eddig tudtam mentegetni a művet önmagam elől.

A film átlagos. Alapfelállása közismert problémák tákolmánya, akiből bármelyik józan eszű felnőtt ember kirakhatott volna egy szinapszist. Cameron teremtménye arra fókuszál, mi mindennek tűnhet, mi mindent adhat egy "még szűz Föld" a jövő - valójában a ma - emberének: erő, szabadság, élettér, egzotikum és haszon. 

De ha megtesszük azt a - hollywood-i fejjel - rémisztő dolgot, hogy félretesszük a látványt, "lefejtve a héját", azalatt nem sok mindent találunk. Persze, rengeteg szereplő, esemény, érzelem és dilemma mozgatása zajlik. Ezek viszont nem egyszerűen átlagosak, nemcsak híján vannak az eredetiségnek vagy többoldalú beállításnak. Az egyes események, karakterek és érzelmi reakcióik alig-alig különböztethetőek meg, különíthetők el egymástól. Függetlenül, hogy épp hol tartunk: az expozíció vagy a bonyodalom, vagy  épp a befejezésnél. 

A formula: a Föld túlnépesedett, kell az űrutazás és az új világ. Egy üzleti kör (RDA) és katonai alszerve () gyarmatosítani akarja Pandora élővilágát, hogy egy sokmilliót érő ásványt harácsoljanak ki. Közéjük küldenek egy álcázott katonát, aki viszont átáll, ahogy megtapasztalja a vidék szépségét, beleszeret a helyi törzsfőnök lányába, megismeri a bennszülött törzs szokásait, stb. Később felettesei, majd a törzs is felelősségre vonják a hőseies, de ártatlan fickót. Gyakorlatilag a Pocahontas történetét mesélik el újra, csak a dolgok színtere nagyobb, a díszletek váltak még díszítettebbekké.

Ez a film majdnem 3 óra hosszú, akárcsak "évfolyamtársa", a Watchmen. De míg az a film egy alternatív közelmúltban törekedett szereplőit és az életüket érintő feszítőerőket, a jövőről regélő Avatar megelégszik a Rorshach-teszt funkciójával. Mindent mutat, de semminek nem akar igazán látszani. Nem közvetít konkrét érveket és értékeket a felületes pragmatizmuson és a természet óvásán túl.

Az unobtánium mindenáron való megszerzése a "véres gyémánt" pandorai megfelelője. Örültem neki, hogy anyagi értéke a felbecsülhető ipari hasznát is elmagyarázza a film. Csak hát: semmivel nem hihetőbbek az anyag tulajdonságai, mint az egész gyarmatosítási láz. Nem volt könnyű elhinnem, hogy létezhet itt egy olyan szupravezető anyag, ami 1500 fokig tud veszteség nélkül elektromosságot vezetni.

Lehet vitatkozni róla, hogy mennyire meghatóak a film drámai elemei:

• Jake Sully testi fogyatékossága és elhunyt ikertestvére említése;
• az Avatar-program kínálta új esély és ámokfutása az első napján avatarként;
• Eywa istennő és a spiritizmus tisztelete a falusiak körében;
• Jake, Grace és a kutatók na'vi-pártolása feletteseikkel szemben, később a labor katonai lefoglalása;

A harc Otthonfa és az életük védelméért: én elhiszem, hogy mindenkit mozgósítani kell a gyarmatosító emberek ellen, tekintve, hogy mi a tét. De így vázlatában szemlélve nem túl egyszerű lefutású ez az egész? A hadmozdulatok, készletek, stratégia, inventórium stb. terén? Elméletileg 2 bolygó civilizációi és látásmódja csapna össze, hiszen a világháborúk is a már körbegyarmatosított Föld újrafelosztásáért folyt. Azonban a találás itt egyértelmű fekete-fehér, azaz inkább: fekete-opálkék. Régen ezt propagandának volt szokás nevezni.





Sok időt fordítanak arra, hogy Jake-nek és a többi avatárnak, mennyi élvezetet - vagy veszedelmet - nyújt az új, több mint 3 méteres teste és a Pandora klímája. Arckifejezéseik és testmimikájuk is érzelmeket fejez ki, mint a többi na'vinál. A színkavalkádon felül zenével és mesés tájakkal is megtámasztják a megható(nak szánt) pillanatokat:

Szóval, ha a karakterek az érzékenység, a törődés jeleit mutatják, együttérezhetünk velük és sorsukkal? NEM! Akkor nem, ha az összes karakter valójában ugyanazt a jellemrajzot követi, vagyis egyetlen szabványkarakter másolatai! Nem elég a fejlettebb CG kínálta kifejezőkészség, hanem komplex egyéni értékrenddel kell bírniuk, ami idomulhat egy közösségéhez, de nem asszimilálódik benne. Attól pedig nem lesz egyedibb valaki, hogy harcol, buzdító beszédet tart vagy éppen csókolózik és - feltételezhetően - szerelmeskedik.


Dr. Grace Augustine és kutatógárdája szorgalmas és - a film első felében mindenképp - fölöttébb szolgalelkű igenemberek. Rájuk is igaz, ami a katonákra: az intézmény, amihez tartoznak, ki is meríti a nézőnek, mit gondolnak, mikor mi motiválja őket, és miket tesznek meg. Például Jake biztosíték nélkül elhiszi Quaritch ígéretét, hogy gerincműtétet tesz lehetővé, miután elég ideig hozott információt a na'vi törzsről nekik. Őszintén: ennél egy veterán zsoldos, aki tolókocsihoz van kötve, ettől kicsit dörzsöltebb is lehetne.

Grace, Norm Spellman és a többiek megkülönböztethetetlenek a na'viktól, ha épp avatárként vannak jelen. Amikor végül Jake pártjára állnak, akkor elméletileg tudjuk, miért döntenek így, de ettől még a gondolkodásuk sekélyes és következetlen. Már a legelején tisztában kellett volna lenniük vele, hogy pénzügyi és katonai érdekek önmagukban sosem szolgálnak szaktudományos vagy emberjogi kérdéseket. Mit hittek, amikor elfogadták a kísérletek financiális keretét? Hogy majd kint szaladgáljanak, sportoljanak és játszanak, mint a gyerekek a játszótéren?

És ugyanez áll a jelenetekre. A ráérős vágás, az aránytalanul sok fölös tapasztalatszerzés még jobban szétnyújtja a cselekményt, amelyben egyébként sem számít fordulatosnak.  Ahol fordulat fordul elő, ott kiszámítható és érdektelen. Nincsenek valódi súlypontok, feszültséggócok, a film szerkezete pedig aránytalanul osztja el a harci és az átvezető jeleneteket. Legalább fél órával hosszabb a film, mintha a cselekményt tömören, sallangpillanatok nélkül vezették volna végig.

Quaritch ezredes a legunalmasabb papírvágat a szereplőgárdából. Egydimenziós sztereotípiája a mogorva, kíméletet nem tűrő parancsnok figurájának. Parker Selfridge pedig egy ugyanennyire sablonos szereplő: a kolóniát felügyeli, önhitten kioktat másokat, elrendeli az offenzívát Eytukan és Neytiri faluja ellen: ezeket bárki megtehetné az ő posztján!
Embereik betanított, kreatív gondolkodásra képtelen ólomkatonák, akik még helyeslik is az RDA-Corporation nyerészkedését, ami a na'vik győzelme után elnyeri méltó büntetését. A közömbös hatalmi és üzleti érdekek érvényesülése, a természet kifosztása egyértelmű reklám, mint A bolygó kapitánya epizódjainak végén a környezetvédelmi felhívások, a főszereplők tolmácsolásával.

Az egyik legfájóbb hiányosság számomra, hogy a szereplők nem ütköznek meg jóformán semmin. A milícia döntéseiről már szó esett. A na'vik szokásaira legfeljebb rácsodálkoznak, vagy futólag visszagondolnak rá, és az akciójeleneteknél lelkesen felvonulnak.
Grace és a baráti köre többi tagja rendszeresen szem előtt kellene tartsa, hogy a tudatátvitel eljárása mekkora kockázati faktort rejt magában. Veszélyérzetük nincs, nem aggódnak vagy mérik fel a konfliktust, amíg valami hatalmas veszélyforrás nem közeleg. Ez lényegében ugyanaz a felállás, mint mikor valaki azért ténfereg a sztrádán, mert épp nincs szembejövő forgalom. 


Gyakran felemlegetik, hogy Cameron mennyire részletgazdagon dolgozta ki, építette fel az élővilágot, a mezozoikumi (jura kor talán) tájképtől a na'vi faji jegyekig. Mindez igaz is (bár azt máig nem értem, mi tart időnként egész földtömböket a levegőben). De ezek közül talán egynek vagy kettőnek van bármilyen relevanciája a cselekmény főbb szálaival. Az ikran szárnyas hüllők a vadászhelikopterek primitív megfelelői, ütközetben; és a direhorse, mely a nagy csatában hátasként szolgál a szárazföldi harcosoknak. A na'vik szokásait inkább nem részletezem, bár elég összezavaró, hogy mely lényekről miként vélekednek. Az egyetlen növény, melyről ez határozottan kiderül, az a Lelkek fája, ami a környék legszentebb élő ereklyéje. Az a fa fantasztikusan elütött a táj többi részétől.

Összefoglalva: Ez egy látványfilm, az emberfigurák benne csak forgatókönyvi eszközök. Alig fér el benne több történet és egyéni sorsvonal, mint a National Georgraphic Channel sokezredik dokumentumfilmjében. Cameron eposza elveszett a látvány részleteiben: annyi információval látta el ezt a hatalmas méretekkel bíró paradicsomot, hogy a mozifilm többi összetevője másodlagos lett. A rengeteg CGI egy idő után bántó a szemnek, és kibillenti a nézőt a paradicsomi illúziójából. Ha lesz folytatás, nagyon remélem, hogy nagyobb hangsúlyt fektet a szereplők motivációira, a konfliktusok súlyára, és az egymással való viszonyrendszerüket nemcsak computer-trükkök fogják kifejezni.