Aladdin (1992)

Azok közé tartozom, akik a Walt Disney-s Aladdin-nak először a folytatásszériáját ismerték. Gyerekkoromban egyik kedvenc nyugati rajzfilm-műsorom volt, videójáték-verziója úgyszintén. Csak jóval később, már felnőttként ismertem meg a moziban bemutatott eredetijét. Érdekes volt megtudnom belőle, hogyan találkozott az agrabai tolvajfiú először Szőnyeggel, Jinnivel, Jasminnal és a többi közismert szereplőjével.

Nagyon látványos mese, azt meg kell hagyni. A figurák arc- és testkifejezések igen gyors tempóban, gyakran másodpercenként változnak. Sőt, a kosztümök, helyszínek, és a mágikus erők is minden elképzelhető módon díszítik, tarkítják az arab világ látványát.

Magáról Aladdin hátteréről nem sok derül ki. Piti csirkefogó, az utcán él, és Abut leszámítva egyetlen barátja sincs. Bevallom, nem nagyon tudtam kötődni hozzá, tipikus szegénylegény, akiből egy váratlan csoda folytán előkelő férfi lesz, míg nála a csodalámpa. Ami szimpatikus benne, hogy jókedélyű, érti a tréfát és gyengéd érzések fűzik Jasmine hercegnőhöz. 

A film első felében inkább az eseménylánc érdekes, mint maguk a szereplők. Jafar, az udvari tanácsos rátalál a barlangra, ahol a Csodalámpás található. Aladdint, akit a város helyőrsége elfog, alkalmasnak látszik, hogy ezt megszerezze neki, ugyanakkor elég ostoba, hogy ne ismerjen rá álruhában, és utána megölhesse. Aladdin és Jasmine rokon természete naivitásukban tűnik ki a legjobban: a fiút pofonegyszerűen becsapják, Jasmine pedig - amellett, hogy álcája jóval kevésbé meggyőző, mint Jafaré - azonnal elhiszi Jafarnak, mikor azt mondja neki, hogy kivégeztette Aladdint.

Jafar alighanem Scar egyik archetípusa lehetett az Oroszlánkirályba, hasonlóképp, mint Batmannek Zorro. Önelégült, színpadias, sunyin vigyorgó és hataloméhes cselszövő. Segédje Iago pedig egy fennhéjázó, dirigáló papagáj, akinek annyi haszna van, hogy ellopja a Csodalámpát Aladdin palotai szobájából. Mint tanácsadó, Jafar igen jól pozicionált, hiszen parancsol a katonaságnak, szemel tartja a szultán, és az államtörvényeket is jól ismeri. Cselszövései igencsak gyengék: ahogy egy kígyófejű bottal hipnotizálja Jasmine apját, a szultánt, vagy ahogy a végén Aladdinnak sikerül kijátszania őt. Egyszerűen gyenge nekem az, ahogy a történet főgonoszát megírták. Arról nem is beszélve, hogy ha őfelsége előzőleg kétszer is felocsódott a transzból, és nem volt gyanús neki, hogy Jafar min erőlködik?

A törvénynek, miszerint hercegnő csak herceget vehet feleségül, semmi köze az Aladdin korszellemének. Annyi nehézséget jelent, hogy Aladdinnak hercegi álruhában kell bejutnia a palotába. Hogy lehet annyira óvatlan, hogy a átveri az egész szultáni udvart és még "az országa" nevét sem nyögi ki, erősítve maga ellen a gyanút?

Érthető, hogy mi zajlik le Aladdin lelkében a törvény miatt. Jasmine közelébe jutott, sőt elérte azt, hogy viszonozza az érzéseit. De ettől csak még jobban fél attól, hogy lelepleződése mindennek véget vet. Hogy Jasmine megbocsát neki, sem előzmény nélküli: maga is másnak adta ki magát megismerkedésükkor, ismerősnek találta a fiút, és az nem játszotta meg magát. A dramaturgia legszomorúbb része, hogy ezzel a barátait is megbántja. Jinninek megesküdött, hogy 3. kívánságával felszabadítja. Így viszont maga mellett kell tartani, folytatandó a színjátékot. Ahogy ráförmed, Szőnyeg és Abu is valahogy félni kezd tőle kicsit. Már nemcsak tolvaj, hanem hazug szélhámos is. Ez az a pont, ahonnan kezdve a protagonista sorsa immár a tettein, érdemein fog múlni, és a jelleme fejlődésnek indulhat. 

Okos húzásnak tartom, hogy épp mikor Jafar azt kívánná a dzsinntől, hogy Jasmine beleszeressen, az eljátssza, hogy Jinni ezt már meg is tette. Ezzel eltereli a figyelmét, hogy Aladdin ellopja a varázstárgyat. De mikor Jafar meglátja a fiú tükörképét a lány koronáján, Jasmine Jafarra támad egy bottal. Minek leplezte le egyből a cselvetését? Tudni kellett, hogy Jafar már sokkal hatalmasabb, semmint egy bot a nyakához megállíthatná.

A végső trükk Aladdintól már ügyesebben kiaknázott ötlet. Jaffar óriáskígyóvá változik, és Aladdin azzal nyer időt, hogy felhecceli Jafart. Minden erejét a Jinnek köszönheti, vagyis akkoris csak második, hogy elérte, amit akart. Nagyon okosan Jafar egójára és megszállott hatalomvágyára apellál, hogy ő legyen a legelső minden hatalmi kategóriában. Ez lesz hát Jafar utolsó kívánsága. A transzformáció alatt Aladdin megmenti Jasmine-t egy óriási homokórából, utána pedig felhasználja aduászát: a Lámpást! Azt kívánom, bárcsak Aladdin már korábban is felmutatott volna efféle rafináltabb "húzásokat", hogy ne csak egyszerű tolvaj legyen, hanem egy kimondottan leleményes, okos tolvaj. 

Minthogy Jafar a kívánsággal gyakorlatilag átvette Jinni helyét, a kék szellem csuklókarperece lehullik, többé nem szolga. Aladdin két személyes gondja tehát megoldódik: ígéretét betarthatta, a szultán pedig mostanra eléggé megkedvelte, hogy Jasmine kedvéért semmissé tegye az addigi házassági törvényt.

A különféle látványelemek hivalkodóak, és állandó a mozgás bennük. Hiper, hajlékony, színes és erősen asszociatív. Előnyös, ha az ember figyelmét valami állandóan ébren tartja, mindig van mit figyelni.

De ez a szerep nem a történetnek vagy motívumoknak jut, és nem is a szereplők lelki gazdagságához. Az ember szeme nem tud rendesen hozzászokni az elénk tárt világhoz, még olyan "pihenőperceknél" sem, ahol a szereplők csak sétálnak, mágia és hirtelen reakciók nélkül. Van egy rajzolási stílus, és azon belül az efektek azt csinálnak, amit akarnak. Nem lényeges, figyelünk-e az eseményekre, amikor ezernyi ingerrel bombázzák a gyereknézőt. 

Mindent összevetve inkább csak elnéztem, mintsem élveztem volna ezt a mesét. Látványos és stílusos, de a karakterek drámája, humora és gondolkodása közel sem olyan sziporkázó, mint a vizuális varázslat, ami beburkolja őket.