Talán a magyar történelem legjobban tisztelt alakja Széchenyi István. Nem írok sokmilliomodik ismertetőt róla, mi minden kapcsolódik az ő nevéhez. Minden művelődéstörténeti sablonszövegtől mentesen: egy rendkívül fejlett intelligenciával, lelkiismerettel és emberérzékkel megáldott szellemiség volt.
Az ezredfordulón Bereményi Géza rendező és Eperjes Károly színész óriási felelősséget vállalt azzal, hogy életrajzi filmet szentelnek a "legnagyobb magyar" embernek. Nem az emlékének, nem a munkásságának; hanem közvetlen az embernek. Utánaolvasásaim során gyakran tapasztaltam, hogy cikkírók és mezei Internet-használók is hajlamosak "lealacsonyító", "unalmas", "fantáziátlan" filmként leírni a Hídembert.
Hogy ez mennyire igaz, azt minimális részrehajlás nélkül nem lehet megítélni. Széchenyi bizonyos fokig olyan nekünk, mint az amerikai képregénykedvelők számára Batman: sokakban sokféle kép él róla, és nem biztos, hogy egyetértenek azzal, ahogy a modern mozik ábrázolták őt.
Az időrend nem teljesen lineáris, és ennek jó oka van. Széchenyi a magyar történelmi köztudatban mint reformer gróf maradt meg, illetve mint első saját kormányunk tagja. Ezek a dekádok tették ikonikus figurává, ez az, amit az általános műveltség alapján mindenki tud(hat) róla. Döblinben eltűnt a köznép szeme elől. Kézenfekvő tehát, hogy egy óriási emlékezés keretében látjuk fiatal és középkorú éveit a Döblinbe szállításáig. Így aki kevésbé művelt, nem tudja előre felmondani az utolsó negyedórát.
Két jelenetnyi időráfordítás után magunk mögött hagyjuk a gyerekkorát, utána rögtön "Stefferlt", a tékozló fiút látjuk barátjával, Carl Clam-Martiniz-cal. Nagyon igényesen kivitelezett momentum, ahol Stefan és Crescence először találkoznak. A kevés pillanat egyike, amikor Eperjes Károly és Irina Latchina között létrejön egy minimális kémia.
Ezután a film tempója szembeszökően leült, egész a híres felszólalás pillanatáig. Stefan prezentációja, Caroline ún. "nemi felindulása", a vadászat és az operajelenet kifejezetten dögunalmasra lettek megkonstruálva. Tudom, hogy egyenként milyen célzatokkal kerültek a filmbe. De még így is alig van bennük lendület.
Kicsit tágabban: Bereményi alkotása elkövette sok hollywood-i produkció egyik alapvető hibáját: nem tudja eldönteni, hogy micsoda, kinek legyen címezve és hogy adja el magát annak. Mit látunk? Nem arcképcsarnokot vagy dokumentumfilmet, ez azért látszik a történetvezetésén. Nem ragaszkodik minden ismert kortárs arc felmutatásához (Petőfi Sándor, Deák Ferenc stb.), a beemelt személyekhez viszont cselekedetek társulnak.
Ha viszont egy ember ott és akkor zajló életeként tekintünk a Hídemberre... akkor inkoherens. Az eseményeknek nincs magyarázata, okozati összefüggései nagyon elnagyoltak. De ez egy önéletrajzi film, ezért laikus szemnek tolerálható, ha a dátumok műsorideje közt legalább közhangulati átvezetés vannak. Mint ahogy Széchenyi "elveszítette a rendek bizalmát", rosszul lett, és utána '48 február végét írunk, ahol beteg a gróf Kossuth Lajos politikai térnyeréséről szerez hírt.
A színészi játékra a legjobb szó talán a "változékony". Nem mondom, érdekes látni, ahogy ezek a híres alakok egymáshoz viszonyulnak: néha rokonszenvvel, néha utálattal, vagy néha értetlenséggel. De egyenként nincs kisugárzásuk. Reakcióik és motívációik igen sokszor merevek és megjátszottak, mintha csak színpadi előadást néznénk. A dialógusok pedig - főként a film első felében - csak nagyritkán lényegremutatóak. Darvas Iván Metternich kancellárja kapta a legjobb mondatokat a szövegfüzetből; akcentusa és karakterjátéka egyszerűen kiváló volt.
Mellette még üde színfolt Clam-Maritinitz. Amikor Széchenyi felmondta tiszti karrierjét, a két jóbarát sorsa, életszemlélete külön irányba fejlődött tovább. István és Carl viszonya Magyarország és Ausztria viszonyát reprezentálják. Mikor a forradalom előestéjén Széchenyi vésztervét az udvar elutasítja, Carl a szökőkútnál győzködni kezdi. Tudja, hogy Stefan többé nem tud a két ország között közvetíteni. Döntenie kell köztük, talán örökre. Ezt pecsételi meg mikor a régi tisztelgéssel rárivall: "Széchenyi kapitány!" Legutolsó felbukkanásakor őszinte megtörtség látszik a már idős Carlon, ahogy a barátja sírjánál áll.
A két Lajos, Battyányi és Kossuth a Széchenyitől határozottabb politikai látásmódot képviselik. De "Louis" megfontoltabb ember, és okosan fogalmazza meg a különbséget: "A harcot vállalom Béccsel. De nem a végig menőt, mint Kossuth." Kossuth komoly igazságérzettel bíró, de magának parancsolni képes férfiú. Az országgyűlésen szándékosan túljátssza a vádbeszédét, de csak mert ez a divatos retorikai stílus. A feszültséget Kossuth és Széchenyi között lehetett volna szebben is érzékeltetni, de az indok világos: István attól tart, hogy az ügyvéd majd követ Kossuth második Wesselényivé válhat Bécs szemében.
Wesselényi báró az első jelenetében még rendelkezett egyfajta karizmával, ahogy István gróf kedvenc lovát, a Dalit akarta megvenni. Azt vártam, hogy egy határozott férfi képe bontakozik ki. De ehelyett átvedlik egy önmérsékletre képtelen hangemberré, akitől nemcsak István, de a néző is elmasírozna. Első és utolsó felbukkanása (Battyányi kivégzésekor, vakon) a legjobb a movie-ban.
Széchenyi jellemfejlődésének ábrázolása szintén félkész maradt. Ifjúkori meghasonlását nem egyetlen maró tapasztalat, egyetlen nőalak halálára kellett volna visszavezetni. Ez nagyon ledegradálja a gróf egyéniségét, ami az itt látottaktól sokkalta komplexebb volt. Eperjes Károly minden idegszálával törekszik rá, hogy hitelesen adja elő Széchenyi életszakaszainak és jellemének eltérő oldalait. De a lelki teher kifejeződése inkább flúgosságnak látszik rajta - például ahogy a hídlánc leszakadásakor botorkál és mereven ide-oda... nem rohan: ténfereg.
A szabadságharc idején Széchenyi még gyógyulófélben volt, ezért - sokakkal ellentétben - nem bántam, hogy csak egy montázst mutattak az osztrák megtorló seregek vonulásáról. Az időrendi felbontást nyomatékosítja, hogy a film kezdete és befejezése mellett itt van a harmadik narrációs szöveg, ami az ország háttérviszonyait ismerteti röviden.
A magántébolyda Széchenyijében kissé furcsálltam először, hogy fel akarja hívni magára az osztrák titkosrendőrség figyelmét. Névtelen szatíráját, levelezéseit államfőkkel törvénytelenül írja, de nincs konkrét bizonyíték ellene. "Lepel alatt", de visszhangot kelt a világban, ráirányítva annak figyelmét saját szívügye, az elnyomottak felé. Ez már egy kormányzati diktatúra ideje. A reformok után a lázító beszédek kora is lejárt, nem lehet nyíltan hadakozni a főhatalom ellen. Azonban egy per, ahol egy nagytiszteletű alakot "meghurcolnak", mert "gyalázza" (ergo: cseszegeti) a Monarchiát, már érdemben tud hatást generálni. Kegyeleti megoldás, hogy Széchenyi öngyilkosságát is beleszőtte a sakkjátszmába. Állami tébolydában a gróf gyakrolatilag magatehetetlenül vegetált volna élete végéig. Így utoljára még botrányveszélyt okozhat, megintcsak Neuöstreich kárára.
Egyetlen fontos dolgot hiányoltam ebből a gondolatmenetből. Ahogy az idős Metternich felismerte Széchenyi szándékait: "Siettetni szeretné a megbékélés folyamatát, a Dinasztia és Magyarország között." A megbékélést végül Deák Ferenc vitte véghez, de ebben Széchenyinek is volt szerepe! Volt minisztertársa kehidai birtokát - látszólag ok nélkül - 1954-ben felvásárolta, hogy Deák faluról Pestre költözhessen. Ez most merő spekuláció a részemről, de érdekes belegondolni, hogy esetleg a gróf - aki mindig két egyenrangú "partnerként" képzelte el hazáját és Ausztriát - burkoltan Deákra ruházta, hogy ezt a jogállapotot elősegítse.
Néhol jobb, néhol gyengébb darab, több kulturális tisztelgést ad az embernek, mint moziélményt.
Két jelenetnyi időráfordítás után magunk mögött hagyjuk a gyerekkorát, utána rögtön "Stefferlt", a tékozló fiút látjuk barátjával, Carl Clam-Martiniz-cal. Nagyon igényesen kivitelezett momentum, ahol Stefan és Crescence először találkoznak. A kevés pillanat egyike, amikor Eperjes Károly és Irina Latchina között létrejön egy minimális kémia.
Ezután a film tempója szembeszökően leült, egész a híres felszólalás pillanatáig. Stefan prezentációja, Caroline ún. "nemi felindulása", a vadászat és az operajelenet kifejezetten dögunalmasra lettek megkonstruálva. Tudom, hogy egyenként milyen célzatokkal kerültek a filmbe. De még így is alig van bennük lendület.
Kicsit tágabban: Bereményi alkotása elkövette sok hollywood-i produkció egyik alapvető hibáját: nem tudja eldönteni, hogy micsoda, kinek legyen címezve és hogy adja el magát annak. Mit látunk? Nem arcképcsarnokot vagy dokumentumfilmet, ez azért látszik a történetvezetésén. Nem ragaszkodik minden ismert kortárs arc felmutatásához (Petőfi Sándor, Deák Ferenc stb.), a beemelt személyekhez viszont cselekedetek társulnak.
Ha viszont egy ember ott és akkor zajló életeként tekintünk a Hídemberre... akkor inkoherens. Az eseményeknek nincs magyarázata, okozati összefüggései nagyon elnagyoltak. De ez egy önéletrajzi film, ezért laikus szemnek tolerálható, ha a dátumok műsorideje közt legalább közhangulati átvezetés vannak. Mint ahogy Széchenyi "elveszítette a rendek bizalmát", rosszul lett, és utána '48 február végét írunk, ahol beteg a gróf Kossuth Lajos politikai térnyeréséről szerez hírt.
A színészi játékra a legjobb szó talán a "változékony". Nem mondom, érdekes látni, ahogy ezek a híres alakok egymáshoz viszonyulnak: néha rokonszenvvel, néha utálattal, vagy néha értetlenséggel. De egyenként nincs kisugárzásuk. Reakcióik és motívációik igen sokszor merevek és megjátszottak, mintha csak színpadi előadást néznénk. A dialógusok pedig - főként a film első felében - csak nagyritkán lényegremutatóak. Darvas Iván Metternich kancellárja kapta a legjobb mondatokat a szövegfüzetből; akcentusa és karakterjátéka egyszerűen kiváló volt.
Mellette még üde színfolt Clam-Maritinitz. Amikor Széchenyi felmondta tiszti karrierjét, a két jóbarát sorsa, életszemlélete külön irányba fejlődött tovább. István és Carl viszonya Magyarország és Ausztria viszonyát reprezentálják. Mikor a forradalom előestéjén Széchenyi vésztervét az udvar elutasítja, Carl a szökőkútnál győzködni kezdi. Tudja, hogy Stefan többé nem tud a két ország között közvetíteni. Döntenie kell köztük, talán örökre. Ezt pecsételi meg mikor a régi tisztelgéssel rárivall: "Széchenyi kapitány!" Legutolsó felbukkanásakor őszinte megtörtség látszik a már idős Carlon, ahogy a barátja sírjánál áll.
A két Lajos, Battyányi és Kossuth a Széchenyitől határozottabb politikai látásmódot képviselik. De "Louis" megfontoltabb ember, és okosan fogalmazza meg a különbséget: "A harcot vállalom Béccsel. De nem a végig menőt, mint Kossuth." Kossuth komoly igazságérzettel bíró, de magának parancsolni képes férfiú. Az országgyűlésen szándékosan túljátssza a vádbeszédét, de csak mert ez a divatos retorikai stílus. A feszültséget Kossuth és Széchenyi között lehetett volna szebben is érzékeltetni, de az indok világos: István attól tart, hogy az ügyvéd majd követ Kossuth második Wesselényivé válhat Bécs szemében.
Wesselényi báró az első jelenetében még rendelkezett egyfajta karizmával, ahogy István gróf kedvenc lovát, a Dalit akarta megvenni. Azt vártam, hogy egy határozott férfi képe bontakozik ki. De ehelyett átvedlik egy önmérsékletre képtelen hangemberré, akitől nemcsak István, de a néző is elmasírozna. Első és utolsó felbukkanása (Battyányi kivégzésekor, vakon) a legjobb a movie-ban.
A szabadságharc idején Széchenyi még gyógyulófélben volt, ezért - sokakkal ellentétben - nem bántam, hogy csak egy montázst mutattak az osztrák megtorló seregek vonulásáról. Az időrendi felbontást nyomatékosítja, hogy a film kezdete és befejezése mellett itt van a harmadik narrációs szöveg, ami az ország háttérviszonyait ismerteti röviden.
A magántébolyda Széchenyijében kissé furcsálltam először, hogy fel akarja hívni magára az osztrák titkosrendőrség figyelmét. Névtelen szatíráját, levelezéseit államfőkkel törvénytelenül írja, de nincs konkrét bizonyíték ellene. "Lepel alatt", de visszhangot kelt a világban, ráirányítva annak figyelmét saját szívügye, az elnyomottak felé. Ez már egy kormányzati diktatúra ideje. A reformok után a lázító beszédek kora is lejárt, nem lehet nyíltan hadakozni a főhatalom ellen. Azonban egy per, ahol egy nagytiszteletű alakot "meghurcolnak", mert "gyalázza" (ergo: cseszegeti) a Monarchiát, már érdemben tud hatást generálni. Kegyeleti megoldás, hogy Széchenyi öngyilkosságát is beleszőtte a sakkjátszmába. Állami tébolydában a gróf gyakrolatilag magatehetetlenül vegetált volna élete végéig. Így utoljára még botrányveszélyt okozhat, megintcsak Neuöstreich kárára.
Egyetlen fontos dolgot hiányoltam ebből a gondolatmenetből. Ahogy az idős Metternich felismerte Széchenyi szándékait: "Siettetni szeretné a megbékélés folyamatát, a Dinasztia és Magyarország között." A megbékélést végül Deák Ferenc vitte véghez, de ebben Széchenyinek is volt szerepe! Volt minisztertársa kehidai birtokát - látszólag ok nélkül - 1954-ben felvásárolta, hogy Deák faluról Pestre költözhessen. Ez most merő spekuláció a részemről, de érdekes belegondolni, hogy esetleg a gróf - aki mindig két egyenrangú "partnerként" képzelte el hazáját és Ausztriát - burkoltan Deákra ruházta, hogy ezt a jogállapotot elősegítse.
Néhol jobb, néhol gyengébb darab, több kulturális tisztelgést ad az embernek, mint moziélményt.
2 megjegyzés:
Én élveztema filmet.Örültrm, hogy SZéchenyi-ről készítettek egy életrajzi filmet.Habár az egy kissé zavart, hogy miután belesett a Dunába, azt úgy csináltákmeg, montha ezután megbolindult volna.
SZéchenyi halálára szerintem jó megióoldást adtak a filmkészítők, nem merték megcsinálni ugyan hogy az osztrákok ölték meg, de hla Istennek azért nem az őrület-elméletet vallották.
Egyébként valószínű, hoyg az osztrkáok ölték meg SZéchenyi-t, 1859-ben, London-ban kinymtatott, a Bach -rendszert bíráló műve miatt.
"Széchenyi veszélyes. Széchenyi tűnjön el."
Ferenc József
Ha voltak is ilyen Szerintem Széchenyit a rettegés, a reménytelenség, a használni akarás, és az életművének fennmaradása az örökkévalóságnak, ezek motiválhatták. Nekem is tetszett, hogy István "végső húzása" lett az öngyilkosság. Bármikor megnézem ezt a filmet, csak nem minden része fogott meg egyformán.
Megjegyzés küldése