10 dolog, amit utálok benned

A "10 dolog, amit utálok benned" William Shakespeare A makrancos hölgy c. komédiájának... utánzata. A Kegyetlen játékokhoz hasonlóan ez is tinifilm-átirata a forrásműnek, amely alapján elvileg készült. Az eredmény egy tipikus középiskolai románc története, közepesen sütött diáksztereotípiákkal tálalva. Legtöbben nem is emlékeznének rá a megannyi más tinikomédia közül, ha nem itt kapta volna meg egyik korai szerepét Heath Ledger.

Himnuszt fütyültek a movie alapozói az eredeti alkotásra, egyedül a 1-2 szereplő nevét megtartva belőle. És ez nem is volna baj, de emögött az újító szándék magkezdeménye sincs ott. Legfeljebb a címében. Egyszerűen kényelmesebb volt úgy átírni az egészet, hogy egy középiskolás testvérpár álljon a középpontban.
Szerencsére azért a humor és a szereplők kisugárzása nem teljesen taszító. Sőt néhol egész megható pillanatokat sikerült létrehozni ezekről a fiatalokról, akiknek még nincs különösebben sok élettapasztalatuk. Az idősebbik lánytestvér, Kat(arina) pedig szimpatikus női főszereplő - szemben a Buliszerviz szende szüzével.

Unott sablon mentén egy közömbös szépfiú érdekből elkezd járni a talpraesett Stratford-lánnyal, Kat-tal. Mikor már egymásba szerettek, kiderül a pasi kezdeti indítéka, megbántódás, majd meghatónak szánt kibékülés.
A forgatókönyv kezdetben még csűri-csavarja, ki érdekelt kiben és kin keresztül akarja megszerezni. A bátortalan Cameron és nagydumás haverja, Michael felkérik az egókirály Joey-t, hogy fizesse le a normálatlan bűnöző hírében álló Patrick-et, hogy járjon Kat-tal. Mivelhogy ő Bianca nővére, akiért majd' minden srác - köztük Joey és Cameron - a nyálát csorgatja. Kihagytam valakit?

Ja, igen: az apát, az alapszcenárió egyik értelmi szerzőjét. Mr. Stratford a tinidráma mélypontja a szememben: egy fafejű, felszínes észjárású orvos, akinek mintha szándékosan nem lenne soha érkezése a gyerekei problémáira. A korábbi "szex tilos érettségi előtt" szabályt kiegészíti a "csak dupla randi lehet" szabállyal. Ha Kat nem akar randizni, Bianca se teheti. Az ilyen apától egy intézet minőségibb nevelést adna!

Mikor pedig végre bekövetkezik a pálfordulása Kat irányában, az túl későn, előzmény nélkül jön. Mitől változott meg hirtelen az álláspontja? Azonkívül: ellenszenves, ahogy megindokolja az addigi közönyösségét: "Egy apának nagyon nehéz elfogadni, hogy a lányai felnőttek és többé nincs szükségük rá."
Az Amerikai szépségben az apa-lánya viszony megromlása azért volt életszerű, mert nem lehetett egyetlen frázissal kimagyarázni az okát. Egy pszichológiai folyamat végét láttuk, nem az apa sablonos gondolkodását visszaköszönni a lányaiéban. A Stratfordok problémájára a megoldás pofonegyszerű lenne: jobb és gyakoribb kommunikáció.

Annyiban érdekes az apa kikötése, hogy Bianca és a belé szerelmes Cameron emiatt kerül közelebb egymáshoz, hisz mindketten érdekeltek Kat bepasiztatásában. És üdítő pillanat volt, mikor Cameron megmondja egyenest Bianca szemébe: "Te mindig ilyen önző vagy?"

Bianca karaktere az én ízlésem szerint egy messze túl nyafka és ingatag csitri. De azt elismerem, hogy pislákol benne valami mélyebb tudatosság. Meg akarja megtapasztalni az ifjúság árnyoldalait, ám nemcsak azért, hogy ellenszegüljön az atyai szigornak. Hanem mert nem akar egy mesterséges burokban felnőni, bármennyire igyekszik abban tartani őt az apja, és mint kiderül: Kat is.

A színészek játéka tisztes szintet hoz. Joseph-Gordon Levitt és Heath Ledger két eltérő beállítottságú hősszerelmest alakít, de mindketten kedvelhetőek. A bátortalan és a bátor is megkapja az egyik Stratford-lány szívét - ahogy a rosszfiú is a jól megérdemelt pofonját (találjátok ki, kitől). Nagyon formulakövető, ahogy minden a lehető legjobban elrendeződik a végére, viszont a nyáltól és a giccstől legalább mentes volt. Sokkal jobb dialógusok, karakterrajzok és dramaturgia mellett az év egyik győztese lehetett volna.

A 10 dolog, amit utálok benned tehát tucattermék romantikus komédiák között. Még úgy elfogadhatóan gyönge, bugyuta és nyálkerülgető, de nem a zsáner legrosszabbjainak egyike.

Külvárosi kommandó

Bődületes, hogy Amerikában miféle filmszerepeket osztogatnak szét birkózóknak. Terry Hulk Hogan ellen nekem nincs kifogásom: tehetséghiányos színész, de feltűnő és sajátságos figura - hasonlóképp, mint mondjuk Arnold Schwarzenegger. Nem mindegy, milyen filmzsánerben próbálja megvetni a lábát egy effajta kezdő színész, aki az izmaival kifejezőbb tud lenni, mint az alakításaival. Hogannek a vígjáték áll a legjobban, ebben biztos vagyok.

Na de nem egy tudományos fantasztikus vígjáték!  

Shep Ramsey csillagközi harcos gépe egy Charlie Wilcox nevű átlagfickó családi házához száll le a Földön. Miközben a beilleszkedéssel bajlódik, pár űr-fejvadász közben a nyomába ered. Ennyiről szól az a mára már feledésbe űzött szösszenet, amit Külvárosi kommandónak hívnak. Nagyjából minden trapa ebben a filmben alapötlettől a színészi alakításokig. Az a típusú alkotás, amire hangosan rákiált az ember: "Ezt meg mégis hogy képzelték?"

A bevezető 6 perc a Star Wars-világ székrekedése. A közeli sivatagbolygó fölött, egy csillagromboló tróntermében a gonosz űrvezér fogva tartja egy űrország elnökét. Mentőakció keretében Ramsey betrappol a folyosóra, egy olyan vértezetben, amihez képest Dredd bíróé normálisnak hat. Mikor átjut a rajzfilm-bankrablókhoz hasonló őrökön, az elnök egy elhajított papírdarabbal levágja az űrvezér kezét, akinek a karcsonkjából ettől egy takonyzöld víziszörny pótkarja növekszik. Fent nevezett takonyzöld víziszörnyről egyébként majd a végső csatánál kapunk egészalakos képet. Itt még nem.

A mentőakció azzal ér véget, hogy Ramsey gyorsan elhúz onnét, a szörny karjaiban hagyja az elnököt, akinek aztán a megmentésére jött. És ahogy főnöke adásban gratulál a "kiváló munkához", Ramsey egy ügyetlen ökölcsapással taccsra vágja járművét, épp a mi világunk közelében.

Ez a pár perc abszolút semmit nem érdemelt volna:

1. tintát az íróktól,
2. 2 órát a profi kritikusok idejéből,
3. pontszámot éntőlem és
4. örök, égető szégyent Hogan részéről.

Azért részletezem ennyire csak a legelejét, mert pompásan illusztrálja, mennyire nem gondolkoznak a készítők. Az Űrgolyhókkal szemben ez nem űrparódiának készült, hanem könnyed, ujjból kirázós vígjátéknak, ami nem igényel sok munkát. Nemcsoda tehát, hogy más filmekből guberált cuccok szemétdombjává áll össze (Ramsey egyik eszköze egzakt ugyanaz a kézi kisgép, ami a Szellemirtókban is szerepelt). Nem vidíja fel az embert, sehol a báj, a hangulat, csak egyik kínos hülyeséget követi benne a másik - immár a  nagyvárosban.

A film nagy részében mást se látunk, csak hogy Ramsey nehezen szokik hozzá a csendes polgári életmódhoz idelent. Túlreagál minden olyan zajt, ami emlékezteti őt az intergalaktikus melójára:

• Mikor Charlie fia videójátékot játszik, ő beszáll a harcba, és csak a gyerekek üdvrivalgásakor döbben meg, hogy ez játék.
• Ugyanígy: amikor egy másik családtag épp kiabál a kanapén, kiderül, hogy egy műsort nézett, amelyben sikítóterápiát oktatnak: "Ez Marsha." "Marsha??" "Egy tévéshow."

Ezeken kellett volna a nézőknek nevetniük a 90-es évek elején?

Hab a tortán, hogy - a családfenntartót kivéve - mindegyikük hálás az új lakónak. Sőt: még tortát is sütnek neki. Azért, hogy sorjában hozta a frászt a szomszédság tagjaira. "Miféle planéta ez?" Bárcsak tudnám, Hogan...

Realista vagyok, így nem vártam épp ettől a produkciótól olyasmit, hogy Ramsey-t a beilleszkedés zűrjei formálják őt valamiképp. (Hö-hö, álmodik a nyomor...) De ha a készítők csak a humorra gyúrnak, akkor legalább az működjön. A kötelező séma szerint feltünedeznek a rosszfiúk, a főhős elbánik velük, búcsúzik a családtól, és elrepül. Mintha az Óvóbácsi kasztrált előfutára játszódna a szemem előtt. Az a vígjáték nevettető volt (legalábbis számomra), itt viszont akárha jéghideg, borotvaéles kövekkel csiholna nevetőingert bennem a komikum. Van úgy, hogy még azt se. 

Charlie és családja szürke pálcikaemberkék. És ez főleg Christopher Lloydra nézve kínos, aki a Vissza a jövőbe-trilógia legszínesebb karakterét tudhatta magáénak. 3 momentum akad, ahol a veterán színész teljesen kiröhögteti magát:

1. felölti egyszer Ramsey páncélszerkóját, kipróbálva, milyen érzés lehet erős, harcos férfinak lenni... a világnak ebben a verziójában;
2. a záróklip, hogy a férfi Ramsey lézerpisztolyával szarrá lövi az országúti villanyrendőrt fényes nappal;
3. illetve mikor egy fagyasztópisztolytól megdermed, és Ramsey függőlegesen állítva viszi haza, nyitott tetővel! Mégis mit mond a famíliának, ha a családfő, nem is tudom: KIESIK a kocsiból? "Bocs; az anyósülést nem leshetem a sztrádán..."

Elástam a Rotten Tomatoes-t lélekben, amiért cikkírói ugyanúgy 20%-osra értékelték a Külvárosi kommandót, mint a Medicine Man-t! Hogan legalább erőlködik, Lloyd pedig túlontúl jó ehhez a selejtes alapanyaghoz. És igazság szerint valami perverz káröröm is elfog a film baromságai láttán: szinte látni magunk előtt, amint a szél keresztülsüvít a körben álló írók és producerek üres koponyáján.

Gravitáció

"Ami most fontos: a nehézségi erő."

(Kommandó)

Felvételt nyert Alfonzo Cuarón a maréknyi direktor közé, akiknek a neve húzóerőt jelent számomra egy mozifilm megtekintéséhez. A látványvilág, melyet ő, Emmanuel Lubezky operatőr és Tim Webber effektfelelős létrehoztak, életem első élvezetes 3D-élményét adta ajándékba. Az Univerzum leírhatatlan magánya és sötétje, valamint a szüntelen, testközeli pusztulásveszély végig a vászon felé vonzza a szemünket - kezünket pedig a szék karfájához. 

  

Cuarón fölismert egy párhuzamot a 2001: Űrodüsszeia és a mai túlélés-filmek zsánere között. Mindkettő főleg képsorokkal törekszik elmesélni a sztorit. Sokkal inkább benyomásokra és az apró részletekre, ingerhatásokra épít, nem annyira a monologue vagy dialogue útján fejezi ki a mondanivalót. (Ezt a hasonlóságot én a 127 óránál vettem észre először). Ugyanakkor a túlélőmoziknál előfordulhatnak visszaemlékező montázsok, míg az Űrodüsszeiában és a Gravitációban nincsen. 

Nem ez az egyetlen rokon vonás Stanley Kubrick kultóriásával. A Gravitáció lényegében bepótolja, ami az Űrodüsszeia emberfejlődési útvonalából direkt kimaradt: a mai, XX.-XXI. századi űrtechnikánk megmutatását. Az Űrodüsszeia a távoli múlt és a távoli jövő sci-fi-je, míg a Gravitáció a jelené. 
Mindkét movie tartja magát a fizika azon törvényéhez, hogy az űrben - közvetítő közeg híján - nincs hang. Hosszúra nyúló, vágásszegény jelenetek követik egymást. A kétségbeesett asztronauta látványa, amint kisodródik a végeláthatatlan semmibe, mindkét műben elborzasztó pillanat. És az utolsó 1-2 perc a fő emberszereplőről itt is hordoz egy iszembeszökő allegóriát. (Erre majd külön kitérek a befejezésnél...) 

A cselekmény szkeletonja: Dr. Ryan Stone és Matt Kowalski egy űrmisszión vesznek részt, melynek célja a Hubble-teleszkóp részleges javítása. Űrsiklójuk váratlanul szétroncsolódik, mikor egy törmelékhullám átvonul a környezetükben. Nincs összeköttetés Houstonnal, öltözetükben kevés az oxigén, véges a haladási képességük. Egyetlen esélyük eljutni a következő űrjárműig vagy létesítményig, amivel visszajuthatnak a Földre. 




Dicséretem a 2 fő színésznek, Sandra Bullock-nak és George Clooney-nak. Azonkívül, hogy egyedül ők játszanak "élő" karaktert, kb. az egész filmet zöld háttér előtt forgatták, vagyis a képzeletükre hagyatkozva kellett játszaniuk. Ahogy a 127 órában, itt is egyszereplős darabot követünk végig: a 3 kezdeti asztronauta egyike gyorsan elpatkol, Kowalsky pedig csak a magabiztos kísérő, aki Ryant az élet-halál harc első lépéseiben segíti. 
Cuarón színészválasztására nincs panaszom: nemcsak jobban tetszik a Bullock-Clooney kettős az eredetileg akart Jolie-Downey párostól. Bullock alakítása végig hiteles és meggyőző, legalább egy Saturn-díjjelölést megérdemel. Leesett az állam megtudván, hogy az Oscar-díjas színésznő egy fél éves felkészítő programot is bevállalt, csak hogy ezáltal még életszerűbb legyen az alakítása, illetve a forgatókönyvben Ryan Stone reakciói, viselkedése. 

Igyekszem nem sok szóvirágot költeni... Az illúzió kvázi tökéletes. Végig a világűrben érezzük magunkat, akár műhold, állomás, komp, vagy a csupasz csillagközi tér vesz körül minket. 2 ellentétes irányú hatás nehezedik a néző retinájára: 

1. a szkafanderbe zártság klausztrofób érzete, amit fokoz a kritikusan csekély oxigénérték; 
2. és a kozmosz méretek és viszonyítás nélküli kietlensége. Ezt csak kevés pillanat oldja fel picit, pl. mikor Ryan sikeresen bejut 1-1 űrjármű belsejébe. 

Függetlenül a 3D-től: a Földbolygó monumentális panorámája közelről valami hihetetlen. A planéta felszíne, az atmoszféra közelsége, a hő- és fényhatások mind-mind emelik és kiteljesítik az összhatást. Nem szégyellem bevallani, hogy Kowalskival együtt én is csodálattal néztem a napfelkeltét. Az már inkább csak a szokásos adalék, hogy mikor egy űrjármű felülete, vagy egy törmelékzápor vetődik elénk, az ütközéseket mi is magunkon érezzük.

A 3D ott kelti a legnagyobb hatást, ahol a legcélszerűbb, vagyis mikor Ryan szemével látunk: vele együtt érezzük a lélegzetvételét, követjük mozdulatait, illetve próbálunk megkapaszkodni egy kábelbe vagy fémrácsba. Tájékozódás és tapasztalat híján a nő szabályosan végigkínlódja az űrbéli káosz minden másodpercét. A cselekmény során szinte végig gépről gépre kell mozdulnia - hasonlóképp, mintha valaki jégtáblákon ugrálna visszafelé, a folyósodrás elől. 

Amellett, hogy maga a történet pofonegyszerű, a fő tanulság sem bonyolult gondolatként: >"Küzdj tovább, mint amit kinézel magadból!"< Szerencsére Cuarón kellően őszinte, hogy ezt ne sziruposan tálalja. A 2 főszereplő közti kapcsolat is minimális. Nem drámázást kapunk, hanem tapasztalás alapú horrortúrát, ahol nincs helye öncélú romantikának. Ha pedig humor fordul elő, azzal csínján, de ügyesen bánik a film.  
"Hogy lehet ilyen nevet adni egy lánynak: "Ryan"?"  
"Apám fiút akart." 


Beszélgetéseikből megtudjuk, hogy Ryannek volt egy kislánya. Mióta meghalt, céltalanul él egyik napról a másikra, tudva, hogy a Föld úgyis mindig hoz újabb napot, amibe kapaszkodhat. De ez most nem a Föld: az új nap nem jön magától. Matt ezt próbálja tudatosítani a nőben, amíg csak Ryannel hallják egymást. "Meg kell tanulnod elengedni a dolgokat, Ryan." 
Na most: nekem ez motivációnak egy icipicit sántít. Nem hiszem, hogy valaki pusztán gyászból vagy rezignáltságból bevállalna egy űrutazást. Ryan már a szimulációk alatt rájöhetett volna, hogy nem igazán alkalmas erre. Nem lehet "nem megfelelő" alkat valaki kimondottan erre a típusú küldetésre! Kowalski viselkedése a célszerű: mindig könnyed, higgadt fejjel gondolkozik, mintha csak városi taxisként fuvarozna a csillagok közé meg vissza. Mindaz, amit Ryan végül véghezvisz, ahhoz vagy Matt szavai, vagy a közös emlékezés lányára és Mattre adnak majd neki lelkierőt. "(...) Találkozni fogsz ott egy kislánnyal." 

Cuarón tud játszani a néző elvárásaival. Meglepően hamar eljönnek olyan pillanatok, mint Ryan sodródása a teaser trailer végén, vagy Kowalski elvesztése, ahonnan Ryan végképp magára marad. De Matt nem hirtelen tűnik el a képből, amit leleményes ötletnek találtam. Előbb Ryan érdekében feláldozza magát, kioldva kettejük közt a rögzítést. "Ebben nem te döntesz." Ryan először még tartja vele a rádiókapcsolatot, majd mikor a hajón már se őt, se mást nem tud elérni, jelenti Kowalski halálát. Megrendítő pillanat, és hálás vagyok Cuarónnak, hogy nem feledkezett meg a dramaturgiáról sem. 
Matt hallucináció formájában egyszer még visszatér a képbe. Hiába gondoltam rögtön, hogy csak délibáb lehet a fickó, mégis lelkesítőnek hatott, ahogy az ő képében Ryannek épp mentőötlete támad. Ahhoz képest, hogy alig ismerjük meg a hátterét, Bullock és Cuarón elérik, hogy ne csak a helyzete miatt drukkoljunk Stone-nak. (Ellen Ripley-ért sem csak azért szorítottunk, mert egyedül állt szemben egy idegen lénnyel.) 

2 bikaerős összecsengést vélek látni Ryan Stone és David Bowman sorsának alakulása között. Mindkét asztronauta-karakter megjelenít valamit azzal, ami történik velük. Mikor Ryan először jut be az egyik űrszerkezetbe, szkafanderét levetve úgy lebeg kimerülten a zsilipajtónál, akár egy újszülött emberegyed. Dave-et pedig fénylő csecsemőként látjuk a saját űrutazása legvégén. A párhuzam szerintem elég jól kivehető: az embert mint a kozmosz gyermekét jelképezi. 

És itt van a befejezés, mikor Ryan egy lehetetlen landolás után megérkezik valamelyik földi szigethez. Szimbolikusan ez magának az életnek az útját jelenti, amit bejárt a Földbolygón:  

1. az űrből érkezett nő (Az Élő / Az Élet)
2. előbb a tengerből kiúszva (halak),
3. a partvidéken szokva a talajt (kétéltűek),
4. aztán térdepelve (négylábúak) mozog. 
5. Végül feláll és felméri az ottani helyet / életteret (emberfélék).

Az Űrodüsszeiában a fekete monolit szó szerint indított be egy evolúciót: az emberét. De mindkét ábrázolás azt sugallja, hogy talán mi magunk is a csillagok közül származunk. Az elmúlt 2 óra kegyetlen színteréből. És bármilyen vakrideg a "kinti világ", oda is törekszünk visszajutni - mégha ott léteznünk összehasonlíthatatlanul nehezebb is, mint "bölcsőnkön", a Földbolygón. 

A hangulatvilágon belül a zene is kifogástalan. Az a kevés beemelt dallam, ami előfordul, javarészt a feszültség fokozására szolgál, mikor épp valami újabb szörnyűség történik a nő körül. Szerencsére nem ez a feszültség egyetlen formája a Gravitációban. Mikor Ryannek csak egy kínai csatorna adását sikerül befognia, a nő kutyákat hall a háttérből, és heccből elkezd vonyítani velük. A belé hasító elkeseredés a film egyik legszívszorítóbb pillanata: ez az a pont, ahol még egy tapasztalt pilóta is lelkileg összetörne. 

Stílusosan a végső landolás alatt csendül föl a legintenzívebb soundtrack. Mégha a filmbe talán nem is annyira, ott arra a helyzetre tökéletesen illik: a Világegyetem semmijéből a légkör poklán át kell úgy keresztülzuhanni, hogy közben száz dologtól meghalhatsz (pl. a gépet meg is karcolja az egyik törmelék, ami a Föld körül pályára állt). A zene kivetíti a Ryant elöntő extázist is:  

1. vagy az egésznek vége egy nagy tűzijátékkal,
2. vagy megmenekül - olyan teljesítményt felmutatva, amit csak igen kevesen tudnánk kihozni magunkból.

És bár Bullock játékára továbbra sincs panaszom, Stone háttértörténete elég formális ("klisének" azért nem nevezném). Mintha csak azért találták volna ki, hogy létezzen háttere, és kötődni tudjunk hozzá. Talán a felszíni hasonlóság az Űrodüsszeiával az oka, de nekem részben úgy tűnt, mintha annak a mai korunkról szóló, kimaradt nagyfejezetét kísértem volna végig a vásznon. Nem azt mondom, hogy ütemtelen vagy hogy kapkodna; távolról se! Csak az eleje és vége picit csonkának érződik. 

Már épp Az Acélembert készültem az év sci-fi-jének elkönyvelni, mikor nyár végén eljutott hozzám Cuarón alkotásának híre. A Gravitáció egy minden ízében hihető és megborzongtató űrthriller: pontosan az a ritka és időtálló ékkő, amire a nézők és kritikusok is módszeresen vadásznak az évi filmtermésben. Akárhogy gondoltam végig, semmi nem ingatott meg abban, hogy fantasztikus moziélményben volt részem így kora ősszel. 

 A Gravitációra 5/5 pontot adok. 


  

APOCALYPTO

Mel Gibson sok szempontból a maja Passiót teremtette meg az Apocalypto-val. Teljesen saját ízlése szerinti pillanatfotót készített az indiánvilág végnapjairól, épp Kolumbusz érkezése előtt. És akárhányan vitatták, támadták vagy hibajavították ki a mű tartalmát, Gibson legfőbb célját elérte. Azaz, hogy sokkoló, elementáris hatást keltsen egy egész lényében más Amerika-képpel - fél évezred távlatából.

Mint valaki, aki imádja A Passiót, meglepett, mennyivel kevesebbet nyújt számomra ez az újabb Icon-produkció. Egyfelől sikeresen elrepített egy, a fehér emberétől merőben különböző világba. Ám minden burjánzó képi inger dacára hamar szokványossá laposodott az egész, a katarzisélményre várnom kellett, és végül sose kaptam meg. Ez a közvetlen tapasztalatom.

Összesen 5 karaktert tudtam arcra megkülönböztetni, név szerint pedig csak a főszereplőt, Jaguár Mancsot. A figurák személyisége cseppet sem ragadott meg, annál inkább a helyzet, amibe kerülnek. Tragikusnak láttam... nem, nem is: "tudtam látni" Jaguár Mancs falujának a sorsát. A semmiből egy náluk nagyobb és erősebb népcsoport rajtuk üt és leigázza őket:

• legyilkolva az ellenállókat,
• kínmenetelést tartva az elhurcoltakkal,
• majd a városban eladva néhányukat rabszolgának,
• többségüket pedig feláldozva a napistennek egy templom tetején.

A bónuszjáték pedig ezután érkezik, ahol egy napfogyás miatt félbehagyják az áldozást, helyette sportból ledárdázzák a kékre festett rabférfiakat. Megjegyzem: ez volt a legérdekesebb nagyjelenet a számomra.

Áldásom minden rendezőre, aki megalkuvás nélkül enged 2 dologban tobzódni egy sokmilliós filmművet:

1. ötletek; 
2. brutalitás.

Gibson az utóbbi eset: saját bevallása szerint olyan dús és tömény kalandot akart a közönség elé tárni, amilyen csak lehetséges. A naturalista képi hatás és a kegyetlen szituációk voltak itt a lényeg, minden létező látványtechnikai eszközzel, ami csak elővehető. A környezet, a kellékek (tetoválás, fegyverek, testékszerek, etc.), a vér és hús mértéktelen használata emberen és állaton, a remek operatőri munka mind hozzájárulnak, hogy Gibson mozgó portréja aprólékos lehessen.

A probléma a rendező 2. fő célkitűzésével kezdődik. Mikor Gibson és munkatársa, Farhad Safinia közösen írták a forgatókönyvet, arra törekedtek, hogy mondanivalója is legyen. Az Apocaliptót egyfajta kórlapnak, válságportrénak szánták, amely bármelyik gazdag civilizáció elé állítható. Azt a stádiumot próbálja illusztrálni, ahol a túlnépesedés, az aszály és egyéb negatív váltások miatt egy kultúra hanyatlóágba kerül. Ezt tisztázza rögtön a kezdőidézet:

 "Egy nagy civilizáció nem hódítható meg kívülről,

amíg az önmagát el nem pusztította belülről." 

• Miként?
• Milyen tényezők hatására romlott le ez a civilizáció?
• Mekkora volt a tudásuk... bármilyen téren?
• Miben álltak a környező népek fölött (építészeten kívül)?
• Milyen volt az államuk struktúrája, és hogy működött?
• Miként gondolkodtak, milyen társadalomba tagozódtak?

Többek között ezekre kérdésekre tapint rá a hivatalos leírás. Világosan kitűnt a film reklámjából, hogy a maják világát fogja bemutatni Jaguár Mancs személyes utazásán keresztül.

Nem teszi. Gibson és Safinia összetéveszthették a "bemutatni" és az "ábrázolni" szavak jelentését: a kész alkotás rámutatni sem képes a fenti kérdésekre, nemhogy taglalni és megválaszolni őket. Nem beszélve arról, hogy abszolút sarkítja az indián népcsoportok jellegét:

1. Egyik oldalon Jaguár Mancs és apjának törzse, a fullbékés helyi bennszülöttek.
2. Átellenben pedig a maják állnak, az agresszív hódítók.

És az "agresszív hódítókat" itt úgy kell érteni, hogy agyjegelt, szocioszadista mészárosok, akiknek ölni annyi, mint nekünk a lélegzetvétel.

Hiába szikrázik a stílushasonlóság A passióval, annak értékéhez messze nem nő föl a film. Pedig választott témája alapján felnőhetne! Csakhogy A passiónál az impresszió, a nyersség és a részletgazdagság mind-mind a sztorit szolgálta. Kriminalisztikai pontossággal lefestve, mi történt ott és akkor a főhőssel. Talán a rossz szájízbe az is belejátszik, hogy ez kevésbé ikonikus sztori, mint Krisztus utolsó fél napja - sőt szereplői kitalált szereplők. De az a történet megragadott, kíváncsi voltam a lefutására, és ezt szolgálta ki mindaz a "gore", amit a rendező hozzáadott. Teljessé tette a tartalmat.

Nem kifogásolom, hogy az Apocalypto egyszerű történetet mesél el, de azt igen, hogy még a saját sztorijában is megválaszolatlan kérdések tátonganak. Pl. van egy maja beosztott alfőnök, aki a "Majdnem" gúnynevet adja Jaguár Mancsnak, mikor elfogják. Mit jelent ez? A cselekmény egész ideje alatt látható, ahogy Jaguár Mancs törzséből újabb és újabb tagok hullanak el. Mi lett a törzzsel, miután Jaguár Mancs sikeresen megszökött? Kik voltak ők? Nincs válasz. Vagy azt akarja mondani ezzel a rendező, hogy ciklikusan törzsek tűntek el és álltak össze a Maja Birodalom idején?

Nem éreztem a személyességet az egész konfliktusban. Elvileg pedig emberek között zajlik minden: Jaguár Mancs legjobb barátját levadássza egy maja vezető fia, akit aztán Jaguár Mancs intéz el - magára vonva az apa bosszúját. Az egészben azt találom érdekesnek, hogy a parancsnok és Jaguár Mancs fordított helyzetben vannak: a beosztottja megölte Jaguár Mancs apját, a fiú pedig a maja parancsnok fiát. De ez nem vezet karakterfejlődéshez egyik oldalon se: hősünk a fatert is elintézi egy karóráccsal és annyi.

Csak ez az egy vonulat a cselekményben több helyen sebzett. Kertelés nélkül mondom: köpnivalóan hülye a törzs várományosa, amiért az idős főnököt apjának szólítja. Egész törzsük rabszolgasorba került, és a vérszomjas beosztottat is épp letorkolta a felettese: "Élve kell nekem." Ó, a fenébe! Hogyan lehetne ezt megtorolni...? Micsoda?? "Apám"?? Hmm, esetleg végignézethetném a semmirekellővel, ahogy elvágom a papa torkát...!

Szerkezetileg az első 20 perc a felvezetést szolgálná, hogy megismerjük a törzset, és a fő pozitív karaktereket. Nos, amit megtudunk róluk, az vagy közhelyes idill, vagy kéretlen komikum. Jaguár Mancs impotens barátja például kiverte nálam a biztosítékot! Szavamra: az ő "hétköznapjai" láttán az Amerikai Pite ifjúsági oktatófilmnek tűnik:

• vadásztársai feszt a házas életével cukkolják,
• nyers tapírherét etetnek vele,
• otthon az anyósa a falu előtt uszítja vejét és lányát, hogy ki ne jöjjenek addig, míg nem hágtak egyet,
• még az erdőben a törzsfőnök beeteti, hogy ettől a krémtől 10 gyereke lesz, mint neki,
• a maró anyagtól aztán mind az ő, mind a felesége intim zónáját maró viszketés fogja el,
• amit a hapsi úgy old meg, hogy beleül egy adag vízbe, és megkönnyebbülten felnyög.
• Meggy a habon, mikor a tömeggel együtt ő is hangosan kacagni kezd.

Ezt a fajta humort én a Tom és Jerry rajzfilmekben szoktam értékelni. Itt csak szörnyülködést váltott ki, fejemet fogtam tőle.

Nem akarom taglalni, hogy történelmileg mennyire hiteles a movie. Precíz látomásnak készült, nem dokumentumfilmnek. Annyit jegyeznék meg, hogy utánaolvastam kicsit az emberáldozatoknak: a templomi jelentnél látott nagyságrendben nem igazán fordult elő a majáknál. Annál inkább az aztékoknál. Nem nehéz elképzelnem, hogy Gibson bizonyos vonásait keverhette a két népnek, ugyanis én se tudnám csak a film alapján megmondani ezt. Egy babonás, kíméletlenül barbár népet látunk, amely tud építkezni, és melynek helyére akármelyik hanyatló nagyhatalom odaképzelhető.

Az elemi emberbaráti szintnél jobban nem hatott meg, ahogy hősünk újra találkozik családjával, illetve mikor a végén a vadonba húzódnak a közelgő spanyol hajók elől. Jaguár Mancs várandós nejét és fiát egy kiszáradt vízgyűjtőben rejti el, és rimánkodik magában, hogy ne essen az eső. Érthető cselekedet, hisz a falut épp leigázták.

De azt túl nagy egybeesésnek találom, hogy Jaguár Mancs épp akkor ér vissza a lyukhoz, mikor megindul a szülés. Ugyanezt játsszák meg azzal is, ahogy épp Jaguár Mancs áldozása előtt alakul ki teljes napfogyatkozás a maja város égiszén. Csak azért volt erre is szükség, mert egy kisgyerek - vagy egy aként megjelenő szellem - jóslata a maják végzetéről így beteljesedik? Mindent azért nem igazol a szép látványvilág.


Szóval az életéért futó férfi érthető módon meglepődik, és addig szobrozik a rejteklyuk fölött, míg üldözői be nem érik. Ha szerettei tényleg fontosabbak neki, mint saját élete és épsége, ennél élesebben is reagálhatott volna. Az ő ottani helyzetében én kb. 160°-os fordulatot vennék, kockáztatva a nyílt közelharcot, de elterelve annak színterét. Minél tovább marad a vízgyűjtőnél, annál biztosabb, hogy újabb hozzátartozóját fedezik fel és végzik ki a maják. Apja elvesztése után ezzel számolnia kellett volna.

A befejező képsor egyetlen lamentáció arról, hogy kik a különös jövevények, az európaiak. Mintha azt sugalmazná: az igazi apokalipszis csak most kezdődik. Nem hiszem, hogy Gibson folytatást tervez, de ha valaha is megcsinálják, ügyes cliffhangertől indulhatnának az események.

Függetlenül attól, mennyi köze van a valósághoz, az Apocalypto számomra csonka értékű alkotás. Elveszlik a vizuális eszközökben, elnagyolt, sematikus képet hagyva a közegről, melyben játszódik. A dialógusok hiába hangzanak eredeti nyelven, mint A passiónál, attól még primitívek. A történet pedig minden testközeli beállítás mellett is egy monoton túlélőtúra, olyan szereplőkkel, akik nem reprezentálnak semmit: magukat, népüket, vagy az indiánokat általában.  

A Gibsont ért vádak egy részét tehát jogosnak tartom. Nem rasszista, és nem "lőtt túl" a célon. Nem érte el a célját - vagy legalábbis csak félig. Szinte semmit nem árul el a majákról és alkonyukról, csak felállít róluk egy vadiúj sztereotípiát a régiek helyett, miszerint agyatlan hipervad hóhérok voltak, kísértetei az ezeréves kultúra létrehozóinak. Ha ezt 2012. végén mutatják be a mozikban, a babonásabb emberek biztos könnyebben elhiszik, hogy itt a világvége.

Az Apocalypto-ra mindössze 3 pontot érzek jogosnak adni 5-ből.

Red 2.

2010-ben az első Red-mozi egy középszerű akcióvígjáték volt, humorosra ferdített Bond-stílusban előadva, egyszerű és kiszámítható sémával, de kedvelhető figurákkal és élvezhető alaphangulattal. Röviden: szatíra volt kémfilmekről.

A 2. rész új rendező, Dean Parrisot keze alá került, aki ugyanazt a kockázatmentes receptet igyekezett követni, mint a prequel: könnyed, akcióorientált heist-mozi, sok-sok humorral és A-listás szereposztással.

Az arányok egész kicsit eltolódtak itt. Fordulatosabb, mint az első Red, viszont több benne a nyilvánvaló forgatókönyvi hiba. Több szereplőt mozgat anélkül, hogy a régiek imidzse nagyobbat sérülne. Háttereik viszont annyira jelentéktelenek, mint a pár soros ismertetők egy gimis tabló arcképei alatt.

Még maga a sztori is lényegében változatlan: valaki likvidálni akarja a korábbi CIA-tisztogatókat, Frank Mosest és Marvin Boggs-ot, így azok a felelősök nyomába erednek. Frank barátnője, Sarah megint velük lesz kénytelen bujkálni, és ismét betársul hozzájuk az idős maszekügynök, Victoria.

Üldöztetésük egy hidegháborús kísérlet, a Nadragulya-program miatt kezdődik újra. Kiderítik, hogy a hidegháború idején egy Bailey nevű tudós feltalált egy új típusú bombát, ami vörös higannyal működik, és hatóereje egy kisebb atombombáénak felel meg. A Nadragulya keresői közt Frank Katját, az orosz ügynöknőt is viszontlátja, akivel hajdan viszonya volt.

A Red 2. nagyjából úgy fut le, mint a Szerencsekerék egyik adása: cserélődik, hogy a résztvevők melyike mit pörget ki, és hány találata lesz a színtéren. Időnként még valamilyen "ajándéktárgyhoz" is hozzájutnak, ha ügyesek. Ám ha a feladványt nem fejtik meg időben, senki nem nyer.

 3 

 0 

 0 

 0 

 0 

A kémek és titkosügynökök világát ugyanazzal a pikáns öniróniával ábrázolják, mint eddig. A poénok nagyobbik része (a produkció első harmadában) működik. Ahogy Victória telefonon pletyizik Frankkel, miközben savval locsolja le a kádban a hullákat, nem tehetek róla: nagyon vicces. Ugyanígy mikor Marvin lelki terrorral "faggat" egy öltönyös hapsit a pusztában. A Red műfajilag nem paródia, de sosem ijed meg attól, hogy gúnyolódjon a kémfilmek zsánerkliséin meg unalomig használt embertípusain:

• a szende barátnő,
• rég nem látott, szexi ügynöknő,
• a(z ál)hiperaktív tudós,
• az abszurdul profi bérgyilkos,
• aki saját luxusrepülőjén utazgat,
• titkos hidegháborús program

stb.

 1 

 1 

 8 

 0 

  0   

Nem sokszor sikerül elérni hollywood-i műben, hogy a sok humor és a sok akció legalább egymást ne akadályozza. Itt ezt sikerült megoldani. Humoros szöveg vagy közjáték akad szépszerivel, de picit nagyobb lendülettel is zajlanak az események az első részhez képest. Bár a poénok minősége változó, a tempó és a hangulat majdnem végig megmarad: úgy érezzük, mintha mi is egy sportkocsival száguldoznánk az országúton. Aki csak elnézni akar egy filmet, és megelégszik a formális megoldásokkal a cselekményben, az jóízűen szórakozhat a Red 2.-n.

 4 

 2 

 0 

 0 

Sajnos ezek egyike sem technikai pozitívum. Minden hangulat dacára egy igen zagyván megírt forgatókönyv mentén haladunk, tipikus "ki ver át kit?"-felállással. A fél műsoridő eltelik, mire az összes résztvevő felsorakozott. A mellékszálakon - pl. hogy Sarah féltékenysége Katja iránt - el lehet csámcsogni, de legjobb esetben is szokványosak.

P

A

S

S

Z 

Sarah Ross karakterét én nem igazán tudom hová tenni. Hétköznapi nő, aki egy őrült menekülőhajszát már átélt Frankkel, sz'al sikítozás kizárva. Olykor egész ügyesen találja fel magát szorult helyzetekben, mintha ő is afféle amatőr kém volna. Máskor meg úgy viselkedik, mint egy elkényesztetett, izgága liba.

• Rendre más férfiakat csókolgat, hogy megpuhítsa őket,
• illetve keresztüldöz egy informátort a fél városon, csak azért, hogy Katját leiskolázza Frank előtt.

Pedig a helyzete alapján még akár megértőek is lehetnénk a lány buzgalma felé. Itt egy viszonylag fiatal nő, aki egy emberöltővel idősebb hapsihoz kötötte magát, ráadásul a férfi múltjáról több mint fél év után is csak keveset tud. Részben az a vágy is munkálkodhat benne, hogy jobban megértse, mivel foglalkozott a párja fénykorában. Mit jelent egy volt titkosügynök barátnőjének lenni azon túl, hogy megosztják az életüket.

De az már ellenszenves, hogy mindaddig izginek fogja fel az egészet, míg Katját meg nem ölik és őt magát Frankkel együtt kivégzőosztag elé nem állítják. Itt aztán már pityereghet! És az elfuserált zárójelenetnél megint Frank és Marvin mellett tombolhat, valami új bevetésen. Meglódítja a fantáziát, mi mindent művelhet ez a dilis fruska egy 3. részben...!

 2 

 5 

 0 

 0 

 0 

Bruce Willis és John Malkovich továbbra is hatásos duót alkotnak a vásznon. Kétdimenziós karaktereket formálnak meg, de leglaább nem esnek ki a szerepükből. Frank és Marvin másként képzelik el a nyugdíjas éveket. Frank Sarah-val szeretne normális kapcsolatban élni, Marvin viszont azt szeretné, hogy tartsák formában magukat. "8 hónapja nem öltél meg senkit!" Valójában Marvin nem akarja, hogy Frank elfelejtse: túl sok piszkos ügyről szereztek tudomást sokéves munkájuk alatt. Mi van, ha megint kedve szottyan egyik rosszakarójuknak levadászni őket? 

1

0

0

0

Minden pozitív főszereplőnek jut legalább 1 db überciki momentum:

1. Victóriának az, amikor szimuláns őrültként bejut egy londoni szanatóriumba.
2. Frank hagyja, hogy Katja drogot tegyen az éttermi italába, mint egy kezdőnek.
3. Sarah nagy autós üldözése úgy ér véget, hogy a zsákmányolt kocsi beszorul két ház közé.
4. Marvinnak meg ott az a kínomban lekacagott húzása, ahogy felrobbantotta a férfi WC-t.

Ezek azok a percek, amiken nem tudtam eldönteni, hogy nevettetőek vagy inkább nevetségesek.

 Dv S 

 UAE 

 PGM 

 LYM 

 A  I 

A Red 2.-t én hajlanék a "bűnös élvezet" kategóriába sorolni, olyan művekkel egy zsákba téve, mint a Kommandó vagy egy Rambo-folytatás. Kifejezetten pihent aggyal írták meg. Próbálnak ugyan a készítők 1-2 helyen játszani az elvárásainkkal: pl. mikor kiderül, hogy Bailey a legaljasabb játékos, mert 32 évi bezártság után látni akarja főművét aktiválódni. Elvárhatóan okos húzás, hogy tettette a kótyagosságot, lelövi Katját és azokra keni, akik kiszabadították. De ez így sovány vigasz.

A rendezést is bőven oldalba lehet rúgdosni. Az egésznek a pörgése és könnyelmű dobálózása valahogy mégis meghozza azt a vállalható minimumot, hogy érdekeljen, mi történik a vásznon, hová lyukad ki ez a flúgos kémmese. 

 2 

 9 

 0 

 0 

Túlzásnak tartottam olyan égi csodának számító megmeneküléseket, mint ezek:

1. Egy kormányügynök úgy ölné meg Franket "feltűnés nélkül", hogy a CIA-épületben mindenkit kinyír, akit csak az útjában lát.
2. Ezt a mészárost Frank megbilincselve tudja kicselezni olyan szobában, ahol nincs rejtekhely, a likvidátor mégis értékes félpillanatokat totojázik.
3. Frank és Marvin úgy diskurál egy kocsi mögött, hogy a világ legprofibb bérgyilkosa géppuskával szaggatja szitává a kocsit, ami mögé fedezékbe húzódtak.

 2 

 3 

 0 

 0 

Dean Parrisot nem jó akciórendező. Össze-vissza helyezi el a szereplők eltűnését és felbukkanását, az üldözéseket. Ha ad is rá magyarázat, ki mit hogyan él túl, az légből kapott. Han géppuskázása elől Frankék egy csatornafedélbe tűnnek el, de a világ legprofibb bérgyilkosa nem mászik le. Fél, hogy piszkos lesz a ruhája? Frankék kivégzését Victoria egy épp jókor megkeresett hódolójával hiúsítja meg, épp az utolsó pillanatban. Tudom, hogy ez egy abszurd világ, ahol minden profizmus direkt túlfokozott. De ez itt helyenként már attól vágott el, hogy drukkoljak a szereplőknek.

A kézitusák végig hamisak és megjátszottak. Bruce Willis-ről egy-két hete olvastam, hogy nem vállal többé kaszkadőrmunkát: itteni "gyorsaságát" elnézve meg is tudom érteni. Nem hittem el egy percre sem, hogy közelharcban Frank érdemi ellenfél lehet Hannak.

 C 

 S 

 Ő 

 D 

Han karaktere egyaz egyben hordalék. A villámgyors, szuperképzett bérgyilkos többször mintha direkt egérutat adna Franknek, hogy kicselezze. Frank hajdanán tönkretette Han reputációját, azzal, hogy bevádolta őt. A jelenben, mikor is 20 millát kapott Moses likvidálására, Frankék a magángépét is ellopják. Logikus az volna ilyenkor, hogy legalábbis bonbon-nagyságú darabokra vágja föl a hulláját, ha elkapta és kínhalálban részesítette. 

Nos, nem. 2 esetlen bunyó után Frank pár szóval leszereli, sőt meggyőzi, hogy segítsen nekik. Han végig hűséges is marad a csoporthoz. Fogalmam sincs, mire gondolhatott. Talán ha segít megállítani Baileyt a bombával, azzal újra bevágódik hazájában, Koreában? 

 K 

 Ü 

 L 

 Ö 

 N 

 D 

 Í 

 J 

És rajongói szolgáltatásként - vagy az old-school akciófilmek egyik gyakori dilinyójára emlékezve - a hölgy nézők hátulról-meztelenül láthatják Hant egy reptéri motozáson. Mintha a rendező attól félne, hog az amerikai nők nem néznek elég pornót.

5

0

0

0

0

Nem kimagasló pillanat, viszont a leglátványosabb pontja talán a végén a detonáció. Miután Bailey túszul ejti Saraht, és Franknek sikerül a bombát Bailey orra előtt a gépen eldugnia, az Han gépével együtt szétrobban. Pofonegyszerű, de legalább normális zárójelenet lett volna: a különleges ügynökök bridgádja úgy szemléli a szuperdetonációt az utcán, mintha csak tűzijátékot néznének. 




Ha pár szóval kellene jellemezzem a második Redet, akkor így fogalmaznék:

|J|Ó|P|O|F|A|,| |M|É|G|I|S|

|P|R|I|M|I|T|Í|V| |N|Y|A|L|Á|N|K|S|Á|G|,|

|Á|T|L|A|G|O|S|A|N| |T|Á|L|A|L|V|A|,| |D|E|

|B|Ó|V|L|I| |C|U|C|C|O|K|K|A|L| |T|Ö|L|T|V|E|