Gravitáció

"Ami most fontos: a nehézségi erő."

(Kommandó)

Felvételt nyert Alfonzo Cuarón a maréknyi direktor közé, akiknek a neve húzóerőt jelent számomra egy mozifilm megtekintéséhez. A látványvilág, melyet ő, Emmanuel Lubezky operatőr és Tim Webber effektfelelős létrehoztak, életem első élvezetes 3D-élményét adta ajándékba. Az Univerzum leírhatatlan magánya és sötétje, valamint a szüntelen, testközeli pusztulásveszély végig a vászon felé vonzza a szemünket - kezünket pedig a szék karfájához. 

  

Cuarón fölismert egy párhuzamot a 2001: Űrodüsszeia és a mai túlélés-filmek zsánere között. Mindkettő főleg képsorokkal törekszik elmesélni a sztorit. Sokkal inkább benyomásokra és az apró részletekre, ingerhatásokra épít, nem annyira a monologue vagy dialogue útján fejezi ki a mondanivalót. (Ezt a hasonlóságot én a 127 óránál vettem észre először). Ugyanakkor a túlélőmoziknál előfordulhatnak visszaemlékező montázsok, míg az Űrodüsszeiában és a Gravitációban nincsen. 

Nem ez az egyetlen rokon vonás Stanley Kubrick kultóriásával. A Gravitáció lényegében bepótolja, ami az Űrodüsszeia emberfejlődési útvonalából direkt kimaradt: a mai, XX.-XXI. századi űrtechnikánk megmutatását. Az Űrodüsszeia a távoli múlt és a távoli jövő sci-fi-je, míg a Gravitáció a jelené. 
Mindkét movie tartja magát a fizika azon törvényéhez, hogy az űrben - közvetítő közeg híján - nincs hang. Hosszúra nyúló, vágásszegény jelenetek követik egymást. A kétségbeesett asztronauta látványa, amint kisodródik a végeláthatatlan semmibe, mindkét műben elborzasztó pillanat. És az utolsó 1-2 perc a fő emberszereplőről itt is hordoz egy iszembeszökő allegóriát. (Erre majd külön kitérek a befejezésnél...) 

A cselekmény szkeletonja: Dr. Ryan Stone és Matt Kowalski egy űrmisszión vesznek részt, melynek célja a Hubble-teleszkóp részleges javítása. Űrsiklójuk váratlanul szétroncsolódik, mikor egy törmelékhullám átvonul a környezetükben. Nincs összeköttetés Houstonnal, öltözetükben kevés az oxigén, véges a haladási képességük. Egyetlen esélyük eljutni a következő űrjárműig vagy létesítményig, amivel visszajuthatnak a Földre. 




Dicséretem a 2 fő színésznek, Sandra Bullock-nak és George Clooney-nak. Azonkívül, hogy egyedül ők játszanak "élő" karaktert, kb. az egész filmet zöld háttér előtt forgatták, vagyis a képzeletükre hagyatkozva kellett játszaniuk. Ahogy a 127 órában, itt is egyszereplős darabot követünk végig: a 3 kezdeti asztronauta egyike gyorsan elpatkol, Kowalsky pedig csak a magabiztos kísérő, aki Ryant az élet-halál harc első lépéseiben segíti. 
Cuarón színészválasztására nincs panaszom: nemcsak jobban tetszik a Bullock-Clooney kettős az eredetileg akart Jolie-Downey párostól. Bullock alakítása végig hiteles és meggyőző, legalább egy Saturn-díjjelölést megérdemel. Leesett az állam megtudván, hogy az Oscar-díjas színésznő egy fél éves felkészítő programot is bevállalt, csak hogy ezáltal még életszerűbb legyen az alakítása, illetve a forgatókönyvben Ryan Stone reakciói, viselkedése. 

Igyekszem nem sok szóvirágot költeni... Az illúzió kvázi tökéletes. Végig a világűrben érezzük magunkat, akár műhold, állomás, komp, vagy a csupasz csillagközi tér vesz körül minket. 2 ellentétes irányú hatás nehezedik a néző retinájára: 

1. a szkafanderbe zártság klausztrofób érzete, amit fokoz a kritikusan csekély oxigénérték; 
2. és a kozmosz méretek és viszonyítás nélküli kietlensége. Ezt csak kevés pillanat oldja fel picit, pl. mikor Ryan sikeresen bejut 1-1 űrjármű belsejébe. 

Függetlenül a 3D-től: a Földbolygó monumentális panorámája közelről valami hihetetlen. A planéta felszíne, az atmoszféra közelsége, a hő- és fényhatások mind-mind emelik és kiteljesítik az összhatást. Nem szégyellem bevallani, hogy Kowalskival együtt én is csodálattal néztem a napfelkeltét. Az már inkább csak a szokásos adalék, hogy mikor egy űrjármű felülete, vagy egy törmelékzápor vetődik elénk, az ütközéseket mi is magunkon érezzük.

A 3D ott kelti a legnagyobb hatást, ahol a legcélszerűbb, vagyis mikor Ryan szemével látunk: vele együtt érezzük a lélegzetvételét, követjük mozdulatait, illetve próbálunk megkapaszkodni egy kábelbe vagy fémrácsba. Tájékozódás és tapasztalat híján a nő szabályosan végigkínlódja az űrbéli káosz minden másodpercét. A cselekmény során szinte végig gépről gépre kell mozdulnia - hasonlóképp, mintha valaki jégtáblákon ugrálna visszafelé, a folyósodrás elől. 

Amellett, hogy maga a történet pofonegyszerű, a fő tanulság sem bonyolult gondolatként: >"Küzdj tovább, mint amit kinézel magadból!"< Szerencsére Cuarón kellően őszinte, hogy ezt ne sziruposan tálalja. A 2 főszereplő közti kapcsolat is minimális. Nem drámázást kapunk, hanem tapasztalás alapú horrortúrát, ahol nincs helye öncélú romantikának. Ha pedig humor fordul elő, azzal csínján, de ügyesen bánik a film.  
"Hogy lehet ilyen nevet adni egy lánynak: "Ryan"?"  
"Apám fiút akart." 


Beszélgetéseikből megtudjuk, hogy Ryannek volt egy kislánya. Mióta meghalt, céltalanul él egyik napról a másikra, tudva, hogy a Föld úgyis mindig hoz újabb napot, amibe kapaszkodhat. De ez most nem a Föld: az új nap nem jön magától. Matt ezt próbálja tudatosítani a nőben, amíg csak Ryannel hallják egymást. "Meg kell tanulnod elengedni a dolgokat, Ryan." 
Na most: nekem ez motivációnak egy icipicit sántít. Nem hiszem, hogy valaki pusztán gyászból vagy rezignáltságból bevállalna egy űrutazást. Ryan már a szimulációk alatt rájöhetett volna, hogy nem igazán alkalmas erre. Nem lehet "nem megfelelő" alkat valaki kimondottan erre a típusú küldetésre! Kowalski viselkedése a célszerű: mindig könnyed, higgadt fejjel gondolkozik, mintha csak városi taxisként fuvarozna a csillagok közé meg vissza. Mindaz, amit Ryan végül véghezvisz, ahhoz vagy Matt szavai, vagy a közös emlékezés lányára és Mattre adnak majd neki lelkierőt. "(...) Találkozni fogsz ott egy kislánnyal." 

Cuarón tud játszani a néző elvárásaival. Meglepően hamar eljönnek olyan pillanatok, mint Ryan sodródása a teaser trailer végén, vagy Kowalski elvesztése, ahonnan Ryan végképp magára marad. De Matt nem hirtelen tűnik el a képből, amit leleményes ötletnek találtam. Előbb Ryan érdekében feláldozza magát, kioldva kettejük közt a rögzítést. "Ebben nem te döntesz." Ryan először még tartja vele a rádiókapcsolatot, majd mikor a hajón már se őt, se mást nem tud elérni, jelenti Kowalski halálát. Megrendítő pillanat, és hálás vagyok Cuarónnak, hogy nem feledkezett meg a dramaturgiáról sem. 
Matt hallucináció formájában egyszer még visszatér a képbe. Hiába gondoltam rögtön, hogy csak délibáb lehet a fickó, mégis lelkesítőnek hatott, ahogy az ő képében Ryannek épp mentőötlete támad. Ahhoz képest, hogy alig ismerjük meg a hátterét, Bullock és Cuarón elérik, hogy ne csak a helyzete miatt drukkoljunk Stone-nak. (Ellen Ripley-ért sem csak azért szorítottunk, mert egyedül állt szemben egy idegen lénnyel.) 

2 bikaerős összecsengést vélek látni Ryan Stone és David Bowman sorsának alakulása között. Mindkét asztronauta-karakter megjelenít valamit azzal, ami történik velük. Mikor Ryan először jut be az egyik űrszerkezetbe, szkafanderét levetve úgy lebeg kimerülten a zsilipajtónál, akár egy újszülött emberegyed. Dave-et pedig fénylő csecsemőként látjuk a saját űrutazása legvégén. A párhuzam szerintem elég jól kivehető: az embert mint a kozmosz gyermekét jelképezi. 

És itt van a befejezés, mikor Ryan egy lehetetlen landolás után megérkezik valamelyik földi szigethez. Szimbolikusan ez magának az életnek az útját jelenti, amit bejárt a Földbolygón:  

1. az űrből érkezett nő (Az Élő / Az Élet)
2. előbb a tengerből kiúszva (halak),
3. a partvidéken szokva a talajt (kétéltűek),
4. aztán térdepelve (négylábúak) mozog. 
5. Végül feláll és felméri az ottani helyet / életteret (emberfélék).

Az Űrodüsszeiában a fekete monolit szó szerint indított be egy evolúciót: az emberét. De mindkét ábrázolás azt sugallja, hogy talán mi magunk is a csillagok közül származunk. Az elmúlt 2 óra kegyetlen színteréből. És bármilyen vakrideg a "kinti világ", oda is törekszünk visszajutni - mégha ott léteznünk összehasonlíthatatlanul nehezebb is, mint "bölcsőnkön", a Földbolygón. 

A hangulatvilágon belül a zene is kifogástalan. Az a kevés beemelt dallam, ami előfordul, javarészt a feszültség fokozására szolgál, mikor épp valami újabb szörnyűség történik a nő körül. Szerencsére nem ez a feszültség egyetlen formája a Gravitációban. Mikor Ryannek csak egy kínai csatorna adását sikerül befognia, a nő kutyákat hall a háttérből, és heccből elkezd vonyítani velük. A belé hasító elkeseredés a film egyik legszívszorítóbb pillanata: ez az a pont, ahol még egy tapasztalt pilóta is lelkileg összetörne. 

Stílusosan a végső landolás alatt csendül föl a legintenzívebb soundtrack. Mégha a filmbe talán nem is annyira, ott arra a helyzetre tökéletesen illik: a Világegyetem semmijéből a légkör poklán át kell úgy keresztülzuhanni, hogy közben száz dologtól meghalhatsz (pl. a gépet meg is karcolja az egyik törmelék, ami a Föld körül pályára állt). A zene kivetíti a Ryant elöntő extázist is:  

1. vagy az egésznek vége egy nagy tűzijátékkal,
2. vagy megmenekül - olyan teljesítményt felmutatva, amit csak igen kevesen tudnánk kihozni magunkból.

És bár Bullock játékára továbbra sincs panaszom, Stone háttértörténete elég formális ("klisének" azért nem nevezném). Mintha csak azért találták volna ki, hogy létezzen háttere, és kötődni tudjunk hozzá. Talán a felszíni hasonlóság az Űrodüsszeiával az oka, de nekem részben úgy tűnt, mintha annak a mai korunkról szóló, kimaradt nagyfejezetét kísértem volna végig a vásznon. Nem azt mondom, hogy ütemtelen vagy hogy kapkodna; távolról se! Csak az eleje és vége picit csonkának érződik. 

Már épp Az Acélembert készültem az év sci-fi-jének elkönyvelni, mikor nyár végén eljutott hozzám Cuarón alkotásának híre. A Gravitáció egy minden ízében hihető és megborzongtató űrthriller: pontosan az a ritka és időtálló ékkő, amire a nézők és kritikusok is módszeresen vadásznak az évi filmtermésben. Akárhogy gondoltam végig, semmi nem ingatott meg abban, hogy fantasztikus moziélményben volt részem így kora ősszel. 

 A Gravitációra 5/5 pontot adok.