APOCALYPTO

Mel Gibson sok szempontból a maja Passiót teremtette meg az Apocalypto-val. Teljesen saját ízlése szerinti pillanatfotót készített az indiánvilág végnapjairól, épp Kolumbusz érkezése előtt. És akárhányan vitatták, támadták vagy hibajavították ki a mű tartalmát, Gibson legfőbb célját elérte. Azaz, hogy sokkoló, elementáris hatást keltsen egy egész lényében más Amerika-képpel - fél évezred távlatából.

Mint valaki, aki imádja A Passiót, meglepett, mennyivel kevesebbet nyújt számomra ez az újabb Icon-produkció. Egyfelől sikeresen elrepített egy, a fehér emberétől merőben különböző világba. Ám minden burjánzó képi inger dacára hamar szokványossá laposodott az egész, a katarzisélményre várnom kellett, és végül sose kaptam meg. Ez a közvetlen tapasztalatom.

Összesen 5 karaktert tudtam arcra megkülönböztetni, név szerint pedig csak a főszereplőt, Jaguár Mancsot. A figurák személyisége cseppet sem ragadott meg, annál inkább a helyzet, amibe kerülnek. Tragikusnak láttam... nem, nem is: "tudtam látni" Jaguár Mancs falujának a sorsát. A semmiből egy náluk nagyobb és erősebb népcsoport rajtuk üt és leigázza őket:

• legyilkolva az ellenállókat,
• kínmenetelést tartva az elhurcoltakkal,
• majd a városban eladva néhányukat rabszolgának,
• többségüket pedig feláldozva a napistennek egy templom tetején.

A bónuszjáték pedig ezután érkezik, ahol egy napfogyás miatt félbehagyják az áldozást, helyette sportból ledárdázzák a kékre festett rabférfiakat. Megjegyzem: ez volt a legérdekesebb nagyjelenet a számomra.

Áldásom minden rendezőre, aki megalkuvás nélkül enged 2 dologban tobzódni egy sokmilliós filmművet:

1. ötletek; 
2. brutalitás.

Gibson az utóbbi eset: saját bevallása szerint olyan dús és tömény kalandot akart a közönség elé tárni, amilyen csak lehetséges. A naturalista képi hatás és a kegyetlen szituációk voltak itt a lényeg, minden létező látványtechnikai eszközzel, ami csak elővehető. A környezet, a kellékek (tetoválás, fegyverek, testékszerek, etc.), a vér és hús mértéktelen használata emberen és állaton, a remek operatőri munka mind hozzájárulnak, hogy Gibson mozgó portréja aprólékos lehessen.

A probléma a rendező 2. fő célkitűzésével kezdődik. Mikor Gibson és munkatársa, Farhad Safinia közösen írták a forgatókönyvet, arra törekedtek, hogy mondanivalója is legyen. Az Apocaliptót egyfajta kórlapnak, válságportrénak szánták, amely bármelyik gazdag civilizáció elé állítható. Azt a stádiumot próbálja illusztrálni, ahol a túlnépesedés, az aszály és egyéb negatív váltások miatt egy kultúra hanyatlóágba kerül. Ezt tisztázza rögtön a kezdőidézet:

 "Egy nagy civilizáció nem hódítható meg kívülről,

amíg az önmagát el nem pusztította belülről." 

• Miként?
• Milyen tényezők hatására romlott le ez a civilizáció?
• Mekkora volt a tudásuk... bármilyen téren?
• Miben álltak a környező népek fölött (építészeten kívül)?
• Milyen volt az államuk struktúrája, és hogy működött?
• Miként gondolkodtak, milyen társadalomba tagozódtak?

Többek között ezekre kérdésekre tapint rá a hivatalos leírás. Világosan kitűnt a film reklámjából, hogy a maják világát fogja bemutatni Jaguár Mancs személyes utazásán keresztül.

Nem teszi. Gibson és Safinia összetéveszthették a "bemutatni" és az "ábrázolni" szavak jelentését: a kész alkotás rámutatni sem képes a fenti kérdésekre, nemhogy taglalni és megválaszolni őket. Nem beszélve arról, hogy abszolút sarkítja az indián népcsoportok jellegét:

1. Egyik oldalon Jaguár Mancs és apjának törzse, a fullbékés helyi bennszülöttek.
2. Átellenben pedig a maják állnak, az agresszív hódítók.

És az "agresszív hódítókat" itt úgy kell érteni, hogy agyjegelt, szocioszadista mészárosok, akiknek ölni annyi, mint nekünk a lélegzetvétel.

Hiába szikrázik a stílushasonlóság A passióval, annak értékéhez messze nem nő föl a film. Pedig választott témája alapján felnőhetne! Csakhogy A passiónál az impresszió, a nyersség és a részletgazdagság mind-mind a sztorit szolgálta. Kriminalisztikai pontossággal lefestve, mi történt ott és akkor a főhőssel. Talán a rossz szájízbe az is belejátszik, hogy ez kevésbé ikonikus sztori, mint Krisztus utolsó fél napja - sőt szereplői kitalált szereplők. De az a történet megragadott, kíváncsi voltam a lefutására, és ezt szolgálta ki mindaz a "gore", amit a rendező hozzáadott. Teljessé tette a tartalmat.

Nem kifogásolom, hogy az Apocalypto egyszerű történetet mesél el, de azt igen, hogy még a saját sztorijában is megválaszolatlan kérdések tátonganak. Pl. van egy maja beosztott alfőnök, aki a "Majdnem" gúnynevet adja Jaguár Mancsnak, mikor elfogják. Mit jelent ez? A cselekmény egész ideje alatt látható, ahogy Jaguár Mancs törzséből újabb és újabb tagok hullanak el. Mi lett a törzzsel, miután Jaguár Mancs sikeresen megszökött? Kik voltak ők? Nincs válasz. Vagy azt akarja mondani ezzel a rendező, hogy ciklikusan törzsek tűntek el és álltak össze a Maja Birodalom idején?

Nem éreztem a személyességet az egész konfliktusban. Elvileg pedig emberek között zajlik minden: Jaguár Mancs legjobb barátját levadássza egy maja vezető fia, akit aztán Jaguár Mancs intéz el - magára vonva az apa bosszúját. Az egészben azt találom érdekesnek, hogy a parancsnok és Jaguár Mancs fordított helyzetben vannak: a beosztottja megölte Jaguár Mancs apját, a fiú pedig a maja parancsnok fiát. De ez nem vezet karakterfejlődéshez egyik oldalon se: hősünk a fatert is elintézi egy karóráccsal és annyi.

Csak ez az egy vonulat a cselekményben több helyen sebzett. Kertelés nélkül mondom: köpnivalóan hülye a törzs várományosa, amiért az idős főnököt apjának szólítja. Egész törzsük rabszolgasorba került, és a vérszomjas beosztottat is épp letorkolta a felettese: "Élve kell nekem." Ó, a fenébe! Hogyan lehetne ezt megtorolni...? Micsoda?? "Apám"?? Hmm, esetleg végignézethetném a semmirekellővel, ahogy elvágom a papa torkát...!

Szerkezetileg az első 20 perc a felvezetést szolgálná, hogy megismerjük a törzset, és a fő pozitív karaktereket. Nos, amit megtudunk róluk, az vagy közhelyes idill, vagy kéretlen komikum. Jaguár Mancs impotens barátja például kiverte nálam a biztosítékot! Szavamra: az ő "hétköznapjai" láttán az Amerikai Pite ifjúsági oktatófilmnek tűnik:

• vadásztársai feszt a házas életével cukkolják,
• nyers tapírherét etetnek vele,
• otthon az anyósa a falu előtt uszítja vejét és lányát, hogy ki ne jöjjenek addig, míg nem hágtak egyet,
• még az erdőben a törzsfőnök beeteti, hogy ettől a krémtől 10 gyereke lesz, mint neki,
• a maró anyagtól aztán mind az ő, mind a felesége intim zónáját maró viszketés fogja el,
• amit a hapsi úgy old meg, hogy beleül egy adag vízbe, és megkönnyebbülten felnyög.
• Meggy a habon, mikor a tömeggel együtt ő is hangosan kacagni kezd.

Ezt a fajta humort én a Tom és Jerry rajzfilmekben szoktam értékelni. Itt csak szörnyülködést váltott ki, fejemet fogtam tőle.

Nem akarom taglalni, hogy történelmileg mennyire hiteles a movie. Precíz látomásnak készült, nem dokumentumfilmnek. Annyit jegyeznék meg, hogy utánaolvastam kicsit az emberáldozatoknak: a templomi jelentnél látott nagyságrendben nem igazán fordult elő a majáknál. Annál inkább az aztékoknál. Nem nehéz elképzelnem, hogy Gibson bizonyos vonásait keverhette a két népnek, ugyanis én se tudnám csak a film alapján megmondani ezt. Egy babonás, kíméletlenül barbár népet látunk, amely tud építkezni, és melynek helyére akármelyik hanyatló nagyhatalom odaképzelhető.

Az elemi emberbaráti szintnél jobban nem hatott meg, ahogy hősünk újra találkozik családjával, illetve mikor a végén a vadonba húzódnak a közelgő spanyol hajók elől. Jaguár Mancs várandós nejét és fiát egy kiszáradt vízgyűjtőben rejti el, és rimánkodik magában, hogy ne essen az eső. Érthető cselekedet, hisz a falut épp leigázták.

De azt túl nagy egybeesésnek találom, hogy Jaguár Mancs épp akkor ér vissza a lyukhoz, mikor megindul a szülés. Ugyanezt játsszák meg azzal is, ahogy épp Jaguár Mancs áldozása előtt alakul ki teljes napfogyatkozás a maja város égiszén. Csak azért volt erre is szükség, mert egy kisgyerek - vagy egy aként megjelenő szellem - jóslata a maják végzetéről így beteljesedik? Mindent azért nem igazol a szép látványvilág.


Szóval az életéért futó férfi érthető módon meglepődik, és addig szobrozik a rejteklyuk fölött, míg üldözői be nem érik. Ha szerettei tényleg fontosabbak neki, mint saját élete és épsége, ennél élesebben is reagálhatott volna. Az ő ottani helyzetében én kb. 160°-os fordulatot vennék, kockáztatva a nyílt közelharcot, de elterelve annak színterét. Minél tovább marad a vízgyűjtőnél, annál biztosabb, hogy újabb hozzátartozóját fedezik fel és végzik ki a maják. Apja elvesztése után ezzel számolnia kellett volna.

A befejező képsor egyetlen lamentáció arról, hogy kik a különös jövevények, az európaiak. Mintha azt sugalmazná: az igazi apokalipszis csak most kezdődik. Nem hiszem, hogy Gibson folytatást tervez, de ha valaha is megcsinálják, ügyes cliffhangertől indulhatnának az események.

Függetlenül attól, mennyi köze van a valósághoz, az Apocalypto számomra csonka értékű alkotás. Elveszlik a vizuális eszközökben, elnagyolt, sematikus képet hagyva a közegről, melyben játszódik. A dialógusok hiába hangzanak eredeti nyelven, mint A passiónál, attól még primitívek. A történet pedig minden testközeli beállítás mellett is egy monoton túlélőtúra, olyan szereplőkkel, akik nem reprezentálnak semmit: magukat, népüket, vagy az indiánokat általában.  

A Gibsont ért vádak egy részét tehát jogosnak tartom. Nem rasszista, és nem "lőtt túl" a célon. Nem érte el a célját - vagy legalábbis csak félig. Szinte semmit nem árul el a majákról és alkonyukról, csak felállít róluk egy vadiúj sztereotípiát a régiek helyett, miszerint agyatlan hipervad hóhérok voltak, kísértetei az ezeréves kultúra létrehozóinak. Ha ezt 2012. végén mutatják be a mozikban, a babonásabb emberek biztos könnyebben elhiszik, hogy itt a világvége.

Az Apocalypto-ra mindössze 3 pontot érzek jogosnak adni 5-ből.