Mi vagyunk Millerék (Családi üzelmek)

Piti díler rögtönöz ismerősökből egy kamucsaládot, hogy könnyebben csempésszen át füvet Mexikóból.

A 2010-es évek eleje temetési időszak volt élőszereplős komédiáknál. Örülhettünk, ha akad köztük, ami csak szimplán gyenge, de egy-két ponton azért nevettető. Koronát rakott e trendre Adam Sandler Jack és Jill-je, csak paródiákon belül pedig az ötödik Horrorra akadva.

A Családi üzelmek készítői számíthattak erre a szkeptikus közönséghangulatra. Ócska, de hatékony taktikaként a női főszereplő idomaival ékesítették fel a trailert; Jennifer Aniston - amellett, hogy negyvenes éveiben is remekül tartja magát - a legismertebb is a főszereplők közül. Nem sajnáltak pénzt költeni: reklámmal együtt 30 millió fölé rúgott a büdzsé. Így rögtön premierkor létrejött a kezdőlendület bevétel terén, míg a pozitív visszajelzések meg nem érkeztek.


Mindez engem nem érdekelt: csak egy jó komédiát akartam végre az idei termésből. Többnyire meg is kaptam. Néhol türtőztetnem kellett magamat, hogy ne kacagjam el a jelenetet a többi nézőtől. Ez volt az első kifejezett vígjáték, amit moziban tekintettem meg, és - bár az utolsó 25-30 percre érezhetően elfárad -, összességében tetszett a We're the Millers.

Mindenkinek nem merném ajánlani, mert a műnek bizony megvannak a korlátai. Tagadni sem próbálja, hogy sablonokkal dolgozik. Mint hivatalos poszterén is látható, ismert archetípusokat gyűjt össze és helyez humoros szituációkba. Mint

• David, a nagyképű, de kisstílű narkóárus;
• Rose, a rúdtáncos, akinek elvei vannak;
• Casey, a hazulról elszökött, unott punklány;
• Kenny, a szomszéd szűz, "complete with" pattanások;
• Don, a családos, elhízott zsaru;
• a kigyúrt, rút képű gorilla ("Te vagy a balfasz gringó?");
• a hidegfejjel gondolkozó gengszter.

A fő leleményessége a filmnek az, ahogy újrahasznosít elcsépelt elemeket. Nemcsak jól helyezi el típusszereplőit egy még épphogy életszerű bohózatba, hanem a legfontosabb figurák szerethetőek is benne. Nem érzelgősek, nem reagálják túl a dolgokat - leszámítva Don nejét, Edie-t. Modoruk üdítően trágár, de sose forszírozott. Természetes, hogy ennyire nem figyelnek egymás között a köntörfalazásra. Ők most szvingerkednek svindlerkednek: mindenki előtt palástolniuk kell, hogy ők csak eljátsszák a turistaként kiránduló amerikaiakat, hogy aztán a David-nek ígért fizetségből részt kapjanak. 
Ahogy már szóba hoztam: a produkció utolsó harmada erősen ellaposodik. Igaz, hogy végig kiszámítható a cselekmény, de itt ezt a humor már nem menti ki. Miután Kennyt egy pók tökön csípte, és kihozzák a kórházból, David lelép, majd visszajön: ebben a szakaszban már poéntalanok a főszereplő szövegsorai. Dominószerű továbbá, ahogy az utolsó percekben minden elrendeződik: a két drogbáró kiesik, "Millerék" tanúvédelem alá kerülnek, David és Rose pedig összejönnek. Nem bánom a happy endet, de hogy nem nevettetően értünk oda, az hiányérzetet keltett.

Ha egy komédia nyilvánvaló panelekből építkezik, az célszerű, ha nincs túlbonyolítva. David  egyszerű fickó, egyszeri melót vállal Rose-ékkal, és a feje a tét. Sima ügy. Csupán annyi derül ki utólag, hogy

1. 1 csomag helyett 10 tonna fűvel kell megrakodnia az emeletes kölcsönfurgont;
2. a "Pablo Chacon" álnév, amire a terv szerint hivatkozik, egy másik gengszter valós neve;
3. és hogy az épp megismert másik családból az apa a drogelleneseknél.

A bohózat tehát 1 szálon fut, egyszerű, de még nem egysíkú. Az egyes helyzetek általában teremtenek annyi derűt vagy izgalmat, hogy a csattanóra felgyülemlik kellő mennyiségű nevetőinger. Pl. mikor egy aláeső füves csomagot Donék miatt babaként pózoltatnak - amíg Rose a sztrádára nem röpíti. ("Ők is meg akarják tutujgatni a kibaszott főbabát!")

Persze, nem mindenütt sikerül úgy kínossá tenni egy közjátékot, hogy az humort is generáljon. Az még nem giccses, ahogy a quartet tagjai lassan képessé válnak törődni egymással. De az olyan fejlemények, mint hogy Kenny és Donék lánya, Melissa ismerkednek, vérszegény volt. Nincs abban pláne, hogy Kenny egy olyan lánnyal bénázik, aki szinte Ádám-Éva-módon illik hozzá. Élete első pofonja, amit Chaconnak lekever, nem egyéb, mint a kötelezően szkriptbe írt tinidiadal, ahol a lúzer kölyök végre megembereli magát.

Másrészt viszont 2 elképesztően jó poéntömböt kaptam Melissa kapcsán:

1. az asszociációs verseny ("Nagy, szőrös farok!" "...Ez egy szörfdeszka.") 
2. és mikor látja, amint Rose és Casey csókolni tanítják a srácot. ("Szegénykém elrontotta a gyomrát: egész este hányt.")

A castinggel kapcsolatban nem lehet panasz: mindenki illik a ráosztott szerepébe. Teljesen meglepett Tomer Sisley a.k.a. Largo Winch behozatala, mint a fő bűnöző. ("Egy amatőrt küldesz, hogy lopjál tőlem?")

2 mellékszereplőt abszolút nem éreztem odaillőnek.

1. David főnöke egy bárgyú, vigyori bűnöző, aki a hangjánál csak a kardszárnyú delfinét imádja jobban. Rajta párszor tudtam nevetni, de valahogy nem illik számomra a casting-be.
2. A legfölöslegesebb figura Scottie P., a hosszúhajú toprongy, aki Casey-vel röviden kikezd. Ennek a roncs emberalaknak a jeleneteit egy az egyben ki kellett volna vágni, úgy éljek.

Nehéz eset behatárolnom a reális pontértéket a Családi üzelmeknél. Jobban nevettet - főleg a dialógusokban -, mint ahogy meg lett szerkesztve. Nem fűti ambíció és nem annyira kreatív, ezért nagyszerű nálam eleve nem lehet. És bizony nemcsak az utolsó harmadrész miatt veszít a szilárdságából: a fizikai humor (David háttal esik a szeméttárolóra; melákot elüti a furgon, stb.) szinte sehol sincs a verbális viccekhez képest.

De a nevetős szeletek a filmben erőset ütnek, és jóízűen szórakoztatnak. Ahogy pl. Hulk Hogannel az Óvóbácsi, képes átlagsztorija és tucatszereplői mellett is velős vicceket szállítani. Olyan ez, mintha egy rövidtávfutó először menne teljes kört stadionban, és az utolsó körökre csak zihálva bírná tartani az iramot finish-ig.

Elysium - Zápvilág

???

"Köszönöm a kérdést. Ez a biztonsági chip a tudatos gondolkodásomat hivatott megóvni."

(Pókember 2.)

Újabb filmalkotótól tapasztalom, hogy szemlátomást feladta az elveit. A District-9 elkészülése után Neill Blomkamp még fennhangon tiltakozott ellene, hogy egy szokványos képletű, multimillió $-os látványfilmet készítsen, teljesen a stúdió eladhatósági szempontjaira rászabva. Véleményem szerint pontosan ezt tette az Elysiummal. Rendezőként és íróként is.

Hozzá hasonlóan a kritikusokat sem értem, hogy mi lelhette őket az idén. Míg legtöbbjük Az Acélembert vagy a Star Trek Into Darkness-t szokványos effektparádénak titulálta, ugyanez a kör az Elysiumot az év egyik legjobb sci-fi-jeként értékelte. Fordítva ez jóval közelebb áll a valósághoz. Az Elysium nemcsak, hogy átgondolatlan és lazán tákolt megaprodukció, hanem sok tekintetben pazarló is. Mint vérbeli nyári akcióflipper, 

1. elhanyagolja a karakterrajzolást, illetve a színészek esélyét, hogy valami rendkívülit hozzanak ki szerepeikből; 
2. elherdálja a saját témája által érintett kérdésköröket; 
3. liliomtipróan tapos minden kínálkozó alkalmat 1-1 izgalmas fordulatra vagy érzelemgazdag drámára;
4. könnyelműen bánik olyan cifra vizuális elemekkel, melyek közül sokat más klasszikusokból emelt át.

A movie a disztópiáktól megszokott módon indít: 1-2 mondatos kezdőnarráció után egy sarkított, dualista társadalomkép rajzolódik ki - globális léptékben. 2154-re a Föld világválságba süllyedt. A legtöbb ország demográfialag túlnőtt és elszegényedett. Feltehetően már ásványkincs- és édesvíz-tartalékainak is nyakára hágott az emberiség. Jogállam csak formálisan létezik: az átlagember szinte bérrabszolgaként él és dolgozik, minimális az egészségügyi ellátás, az utcákon gépesített rendfenntartók felügyelnek.

Az elit ellenben teljes luxusban él egy hipermodern űrállomáson, ahol mesterségesen újrateremtették nekik az ezredfordulós Föld klímáját és tájait. Az Elysiumon az emberek makkegészségesek, nagyobb az élettartamuk. Ám hogy ne legyen abszolút az izoláció, az állomás a Holdtól közelebb lebeg, és van is mód odajutni, ha valaki megfizeti a jegyárat. Aki pedig feketén megy, vagy visszaküldik vagy likvidálják.

Nem kevés ígéret rejlik az alap-elgondolásban, kezdve az élettartam-növelés vs. túlnépesedés problematikával. Ez a téma valahogy mindig mumus az antiutópiáknál, sosem merik felvállalni. Azonban ez a film más témák kibontásával sem foglalkozik. Nem próbálja részletezni, hogyan fajult idáig az ember helyzete; az alkotók az alaphelyzetből fakadó minden összefüggést a nézőre bíznak, hogy őhelyettük találjanak ki. Mintha a mi munkánk lenne újra megírni a forgatókönyvet Blomkamp helyett.
A kontraszt Elysium modern, komfortorientált világa és a földi mélyszegénység között illusztris. Nem különben az állomás látképe: kult-sci-fikkel vetekszik a tervezése. De mindez csak a felszín. Az utópisztikus világkép minden eleme - köztük a karakterek is - csak díszletkellékként funkcionál, amíg el nem jutunk az látványos akció gócpontjaihoz. Ez a valódi célja az Elysium - Zárt világnak: akció és effektbőség, District-9-stílusban tálalva.

A történet színvonalát a Tomb Raider-ére becsülhetjük. A protagonista egy gyári munkás, név szerint Max (utalás a Mad Max c. filmre?). aki apácák felügyelte otthonban nőtt föl. Gyerekkorukban ígéretet tett leánybarátjának, Freynek, hogy egyszer összecsór annyi pénzt, hogy elvisse őt Elysiumra. Ez az eredeti életcélja, ami miatt tolvajkodott, és priusza van a rendőrségen.

Mikor a művezető az állásával belezsarolja, hogy menjen a sugárveszélyes részlegbe, Max Da Costát vöröses fényű radioaktivitás éri. Így aztán főnöke, Carlyle mindenképp kirúgja. És mivel csak napjai maradtak hátra, máris adott a segédmotiváció, hogy azonnal akarjon feljutni Elysiumra. Valahogy az az ott beüzemelt regenerációs ágyak bármilyen betegséget percek alatt képesek gyógyítani. De hogy ennek mi a mechanizmusa, az valahol az éterben rekedt - sok minden mással együtt.



Nem hiszem, hogy tervbe van véve folytatás a filmnek, hisz akkor aligha akarnák, hogy a főhős első űrútját egyből forradalom kísérje. Erre a helyi hekker, Spider ajánlatával nyílik esély. Spider a jegyért egy afféle kamikaze-akciót tukmál Maxra: hamis azonosítóbélyeggel és egy olyan computer-es exoszkeletonnal látják el, ami majdnem emberfeletti erőt kölcsönöz neki. Nem mellesleg letölthető általa egy ember agyfelszínéből minden információ. Kezükbe kerül egy program, mely Elysium számítógépeibe juttatva minden földit elíziumi polgárként regisztrál. Megszüntetve ezzel elvileg a tömegek sokéves kirekesztettségét.

Blomkamp ott hibázik először nagyot, hogy túl sok indítékot testál rá egy ilyen jellegszáraz fakarakterre, mint Max. Vegyük sorra:

1. a gyerekkori ígérete mellé jön
2. a sugárbetegsége,
3. egy elysiumi lakos hajójának megtámadásáért körözik,
4. volt főnöke meggyilkolásával gyanúsítják,
5. egy pszichopata tömeggyilkos üldözi,
6. egy világmegváltó balhé közepében kell helytállnia,
7. és hogy Frey mellett az ő beteg gyerekét, Matildát is el kell menekítse.

Mindez túl sok nehezék egy olyan fakó személyiségre, mint a rovott múltú exproletár. Maxnak eleve nagyon kis adagot ismerünk meg a hátteréből, és az az adag tömény klisé. A gyerekkori emlékmontázsok egyszerűen érzelgősek: ahogy az apácanevelő a fiú végzetéről beszél neki, vagy ahogy a srác fogadkozik Freynek. Matilda meséje a jólelkű vizilóról szintén merőben giccses: csodálom, hogy a szkript megengedte Maxnak, hogy félbeszakítsa.
A bevezetés menetében úgy karikázhatnánk be a lyukakat, mintha keresztrejtvényt fejtenénk.

Kezdjük a nyilvánvaló dolgokkal: a tömegek. Max Da Costa gyakorlatilag az egyetlen fehér járókelő az utcákon, még a munkahelyén is csak 1-2 akad rajta kívül. A másik, hogy a földi események mindegyike Los Angeles-ben vagy környékén játszódnak. Mi van a bolygó többi részével és az ottani ökoszisztémával?
Valószínűleg felhívásként értendő ez a harmadik világ mai nyomorhelyzetére, illetve az illegális bevándorlók problémájára. Ügyefogyott segélyreklám, hisz a sztorit, a jövő itteni vízióját, de még a film vizuális stílusát sem segíti. Mitől lett mára mindenki mexikói törzslakos? Nem kicsit volna sértő, ha a direktor ezt gondolatban a népszaporulattal magyarázná...

Átlátszó cselekményszerszám a lebetegedés szála. Max a gyári kamrában legalább 2 percig volt kitéve extrém radioaktivitásnak. Ehhez képest szövettani roncsolódás jelei nem mutatkoznak rajta. Carlyle még rá is kérdez: "Le fog válni a bőre, vagy ilyesmi?" Nem igazán: 1 alkalommal hányja el magát, + pár émelygős jelenet bizonygatja, ami Maxszal történt. Ezzel egyébként Blomkamp az akciójelenetek hihetőségébe is léket fúr, hisz azokat egy felnőtt, de fokozott tempóban leépülő szervezet vészeli át. Sőt: a szereplő aktívan harcol is a legtöbb akciószcénában. Ez még egy Schwarzenegger-filmben is túlzó szívósság volna.

Nyilvánvalóan a sugárzás csak ürügy, hogy sietős legyen Maxnak eljutni Elysiumba. Bevállalva így a szuperkatonává tevő műtétet és egy melót, amire Spider - micsoda véletlen! - épp akkortájt keresett megfelelő embert. Blomkamp Max alakjával egy tipikus sci-fi-akcióhőst hoz létre, akit azután az ókori Prométheus-éhoz hasonló helyzetbe helyez: ő lophatja el az egyszerű embereknek az "égiek", a kiváltságosak privilégiumát (tűz és gyógyulás).


De a végeredmény egy videójáték-figura lesz, aki a különböző pályákon nyomul és nyomul: 

1. spéci fémváz-szerkezetben rohan teljes erőből a sivatagban,
2. tompa dörejű, felspécizett ágyúpuskával tüzel az ellenfélre, 
3. hasonló fémvázas emberek vagy akár gépkatonák ellen tusakodik,
4. miközben a sugárdózis mellett egy széles sebet is vágnak a törzsén élezett karddal. Nem veszem be, hogy ezt egy ápolónő kézileg elláthatja úgy, hogy a harc hevében nem szakad fel - ráadásul kórházon kívül!

Maga a "nagy cél", Elysium sajnos éppoly homályos kép a forgatókönyvben, mint a legtöbbünk fantáziájában. Kinézete kifogástalan. Minden azonban, ami az állomással kapcsolatos elgondolás, gyéren megálmodott és csökevényes. Kezdve az állomás védelmi rendszerével, melyet Delacourt miniszterasszony vezet. Rá majd visszatérek, mikor a karakterkínálatról esik szó.

Szóval: hogyan védik a modern "Mennyországot", az űrkutatás történetének leggigászibb konstrukcióját, az új Ígéret Földjét?

2 vagy 3 hajó kering szórványban körülötte, rajtuk kábé ugyanennyi gépkatona. És az eltökélt miniszterasszony még ezeket sem veti be rögtön. Helyette felhív egy gerillaügynököt, Krugert, aki  kilő pár kis rakétát a Földről... és azok 1-2 percen belül beérik a csempészhajókat az űrben. Foltos hiénának éreztem magam a moziban, nem tudván eldönteni, hogy melyiken ordítva-röhögjek nagyobbat:

1. hogy Delacourt egy ilyen roggyant eszű, zülledék militaristával kockáztatja a reputációját,
2. vagy hogy Kruger 1 szál kézi rakétavetővel intézi el majdnem az összes embercsempész-hajót, legalább 200 kilométer messziről.

Pofátlanságnak tartom, hogy mikor annyi tudományos, társadalmi vagy morális kérdés adott, mint itt, a rendező ezeket zsákba dugja, és egy szánalmas érzelmi szálnak adja a műsoridejüket. Max és Frey gyerekkori barátok, akik évek múltán találkoznak újra a kórházban. Frey immár ápolónő és van egy lánya, akit valami okból titkolni próbál Max elől. Majd mikor a férfi megsebesül, Frey házában megismerkedik Matildával, akiről semmit se tudunk, és ennek még örülhetünk is. Amúgy Frey aggódása a kislányért messze a leghihetőbb része Alice Braga alakításának.

A jelentősebb szereplők nevei már elhangzottak - kivéve a főhős legjobb barátját, Julio-t (játssza Diego Luna), akit első bevetésére magával visz, és egy gépkatona végez vele. Sajnos mindegyik karakterrel ilyen hányavetin bánik a szkriptanyag, elpazarolva a lehetőséget az érdekes karakterinterakciókra és -fejlődésekre. Még a halálaik is harmatosak:

• Juliót már mondtam;
• Carlyle lényegében egy baklövés miatt nyiffan ki;
• Delacourt rátartin szidalmazza Krugert, mire az ingerülten sebet vág a nő torkán;
• Maga Kruger kétszer is meghal;
• Maxnál pedig újfent le kell nyelnünk a gyerekkori emlékeit, mielőtt feláldozná magát a program gyors lehívása érdekében.

Jodie Foster nyújtja a legjobb alakítást a műben, ezért inkább csak az ő karakterét részletezném. Blomkamp saját bevallása szerint egyik percről a másikra gondolt rá, hogy az antagonista egy nő legyen. De la court (="a bírósági"), a kormányzat tagja amolyan űrkori Margaret Thatcher. Vaskezű, elszánt, tántoríthatatlan; modora egyesíti az önfegyelmet a társasági eleganciával. Jellemzően ő a radikális vezető, aki tudja, milyen a feljebbvalói által képviselt hatalom valódi természete. Ezért veti meg a kormány merev és álszent szabályzatát - a pontig, míg Carlyle-lal és Krugerral puccs tervezésébe kezd.

Ehhez képest a haláljelenete kiábrándítóan összecsapott. Túl hamar, túl hiába történik, és onnantól kezdve engem sem érdekelt többet a végkifejlet. Mikor Frey ellátni akarná a nőt, annyit mond: "Nem... Nem kell." Nem lett volna izgalmasabb, ha például alkalmilag elfogadja a segítségüket, hogy aztán - valamicskét okulva, de attól még - elárulja őket?

Nem hiszem, hogy egy ennyire erős jellemű, rideg asszony ne látná előre, miféle fékevesztett vadállat Kruger. Nagy hasznot nem nyújt, ellenben több kárt csinál fegyveres bandájával, mint Max vagy Spider.
Tetszik, hogy Max tudtán kívül Delacourt levesébe köp azzal, hogy Carlyle meghal, titkos infóit a konspirációról pedig épp ő hordozza a fejében. És pont ezért csalódtam, hogy Matt Damon és Jodie Foster csak 1 árva közös jelenetet kapott. A két főszereplőnek esélye sincs felismerni egymásban az ellenfelet, azt a fontosságot, ami miatt elvileg annyi műsoridőt kapnak a vásznon. Tompakezű és kontár rendezés.

Nem minden végkifejlet valódi megoldás. Ez a tanulsága annak, ahogy az Elysium krónikája lezárul. Max a küldetés mindegyik nem rá eső részét teljesíti: Kruger egy szkeletoncsata után szétkenődik, Frey a gyógyító ággyal elmulasztja Matilda leukémiáját, Spider programja pedig szabadon eliziumizálja a földi csórók milliárdjait. Ennyi.

Oké, tekintsünk el olyan dolgoktól, mint "a helyzet súlya" vagy következmények. Hogy jelent megoldást az eredeti problémára, hogy a földiek elysiumi lakosok lettek?

Sehogy:

1. Törvénytelen hekkerakció történt, mely során anyagi kár és halálos áldozatok is keletkeztek, ha nem is Maxék hibájából.
2. Láttuk, hogy Elysiumon emberirányította computer-hálózat működik. A vezetés nincs kiszolgáltatva az automatikának. Tehát mégha egy síkhülye tervező a polgárjoghoz kötötte volna is, kit enged/nem enged be a rendszer, azt a kormány hatályon kívül helyezheti. Hisz erőszakos felülírás történt, engedély nélkül.
3. Attól, hogy többé nem bűn az ott-tartózkodás (márhogy a computer szerint), a bejutást ugyanúgy joga  lesz korlátozni a vezetésnek, pl. a közbiztonság érdekében. Ugyanígy a gépkatonák is bármikor őrizetbe vehetnek valakit, ha szabályt sért, esetleg kormányzati szintről parancs érkezik rá. (Mondjuk piszok keveset látunk szolgálat közben ahhoz képest, hogy Max gyárában épp azokat szerelnek össze).
4. Korlátozás nélkül olyan irdatlan bevándorlási hullám indulna meg a túlnépesedett Földről, amit gyakorlatilag lehetetlen szabályozni. Repetaként az állomás még a halálra ítélt betegeket is megkapná, mint egészséges pluszlakosság. Így Elysium max. 1 emberöltő alatt "aláhullik".
5. Akik meg nem jutnak fel, ugyanúgy nyomoroghatnak odalent, szűkében az életnek és reménynek.

Ám ha logika szerint nem is volna abszurd, az ahogyan ábrázolják a végkifejletet, az nagyon szirupos és idealista hangvételű. Maradandó forradalmi változásról lenne szó, egy olyan világban, ami szinte reménytelenül pesszimista. Ahhoz pedig nem illik ennyire szentimentális zárás.




Utolsó szalmaszálként az akcióba lehetne kapaszkodni. Ha nem lennének hosszúak, egysíkú lefutásúak, és unalmasak. Lopott látványelemből sincs hiány, azokkal meg nem lehet valódi izgalmat csiholni. A gépkatonák a Transformers, a Kruger által használt erőtér-pajzs-keltő pálca a Star Wars Prequels majmolása. És az a robotbábu, aki Maxot munkásként "tájékoztatja" az antiszociális viselkedés veszélyiről, azonnal A pusztítót juttatta eszembe, ahol Stallone karakterét bírságolták káromkodásért.

A Maxra erősített fémváz igen sajátos küllemű. Fő funkciója az agyi adatok letöltése, amiket azonban a letöltő saját agyában nem tudatosul. Magát a tervezését elnézve olyan, mintha egy súlyosan mozgássérült emberre alakították volna ki. Ha Max a sugárzás miatt leépülne, és egészségügyi vészmegoldásként kapott volna ilyen protézist, az talán még életszerűbb is lett volna.


Kruger és Max harcértékét én se jellemvonásaiak, se technikájuk alapján nem tudtam felmérni. Nem érdekelt, melyikük győz, mert a küzdőfelekből hiányzik a leleményesség, a fegyvereik hatása nehezen körülírható, a kézitusákat pedig közelről, kapkodva prezentálják a látványtechnikusok.

Mindezek dacára csupán 1 olyan "látványosság" fordul elő, ami már a District-9-re nézve is sértő, halva született elképzelés. Krugerrel a movie egy pontján nem kevesebb történik, mint hogy leszakad a teljes arckoponyája! Gyönyörűen groteszkül néz ki, elismerem. Ám itt van ez a hozzátoldás: mivel "agya sértetlen maradt", egy spéci kezelésnek hála a hiányzó arc 1 perc alatt mintegy újraképződhet rajta: koponyarész, hús, inak, minden. Jobb, mint újkorában. Imhotep esetében még el tudtam hinni, hogy létezhet ilyen. Ez nem az a fajta film.

Az Elysium - Zárt világ a beváltatlan ígéretek sci-fi-je. Nem eredendően ostoba alkotás, hanem javarészt saját rendezőjének az áldozata. A District 9-hez mérten kb. olyan benyomást kelt, mintha A klónok támadását vetnénk össze A Birodalom visszavággal: egy hasonló kinézetű, de sokkal gyengébb és butább kistestvér - ugyanattól a szülőtől.

E.T. - A Földön Kívüli

"E.T." az egyik legismertebb űrlény-ikon a modern szinema történetében. De amiben igazán újító volt, hogy gyökeret vert a nagyvásznon a jószándékú földönkívüli alakjának, aki a mi valós jelenünkben létezik. Ez az idegen 

1. nem vérszomjas fenevadként öldösi az embereket;
2. nem repülő csészealjakból indít inváziót a Föld ellen;
3. és nem absztrakt vázlatlényként vegetál a távoli űrvilágában.  

Mielőtt továbbmennék, picit hadd adjak puskát az Olvasó kezébe. Aki magasztaló kritikát akar, az ezúttal rossz helyen kopogtat nálam. Nosztalgia nem köt a filmhez, gyermeki énemet sem mozdította meg olyan mértékben, mint rengeteg másik emberét. Az én ízlésemnek ez a movie túl naiv, túl érzelgős. Mondom ezt úgy, hogy pontosan ismerem a gyermeki lelkület (meg)szépítőerejét, a varázslatot, amely egy számára igen kedves mozinál megigézi a nézőt. 
Analitikus lencsén át nézve se egy rosszul megírt vagy megrendezett alkotás. Vannak fordulatai, konfliktusai, néhány érdekes ötlete. Viszont fogyatékai és parlagon hagyott aspektusai is. Ezeket megkísérlem egyenként összeszedni, hogy ne mondhassák azt a Cikkíróra, hogy "besavanyodott" lenne.

A sztori elég egyszerű: afféle családi matiné, keverve tudományos fantasztikummal. Kaliforniában egy Elliott nevű kisfiú talál rá E.T.-re, akit fajtársai sietve távozás közben hátrafelejtettek. Elliott és testvérei elrejtik házukban a lényt. Kiderül, hogy E.T.-t lassan betegíti a bolygónk bioszférája. Ezért a lény igyekszik megtanulni, miként kommunikáljon, és adja a gyerekek tudtára: "fel kell hívnia" az övéit. Mire minden készen állna a hazautazáshoz, a kormány kutatócsoportja megtalálja és elviszi a haldokló idegent. Így Elliottéknak görbe úton kell majd eljuttatniuk őt a találkozási ponthoz az űrhajónál.

E.T. figurája Steven Spielberg fantáziájából született meg, még a rendező gyerekkorában. Ennek megfelelően az E.T. - A földönkívüli is főleg gyerekszereplős; a gyereknézők ízlésvilágára szabták rá. Sokat bejátszik a mű népszerűségébe a nosztalgia. Az előző mozigeneráció számára a saját gyerekkorukat idézi meg a produkció: azt a korszakot, amikor az embernek minden joga megvan a naivsághoz, a jóhiszeműséghez, a bizalmat könnyebben odaadó világ-felfogáshoz. Erre a szemléletmódra és tónusra játszik rá nagyon erősen a movie.

1. kifogás: Öncélú korosztály-ellentét

Cseppet sem gond, hogy a film gyerekszemszögből meséli a sztorit. Jól ragadja meg a tényt, hogy a gyerekek nemcsak sérülékenyebbek a felnőttektől, de fogékonyabbak is az újra, a másság és a szokatlan elfogadására. E.T. összes barátja 17 év alatti; Elliott-tal még egy olyan különleges tudati kapocs is kialakul, ami idővel kihat a fiú egészségére.

Amivel nem értek egyet: direkt sarkítják a korosztályokat. Méghozzá elég élesen. A műsoridő 3/4-ében az összes felnőtt elvakult, közömbös vagy egyenesen elutasító személy. Ezt én nem tudom stílusjegynek tekinteni. Miért kell Spielbergnek azzal is gyerekpártibbnak mutatnia magát, hogy művében alig kószál felnőtt mellékszereplő, és azt a keveset megértésre képtelen, sekélyes lelkű vázlatlényként ábrázolja? Szándékos vagy sem: én ebben azt látom, hogy Spielberg lerombolt egy sztereotípiát a földönkívüliekkel, hogy aztán belesüppedjen egy másikba a földönbelüliekkel.

Ez az, ami engem nézőként leginkább elvágott az élmény egészétől. Nincs közös fogódzó a korosztályok között, a karakterek pedig önmagukban nem állóképesek. Értem, hogy E.T. vöröslő szíve hivatott jelezni: egyedül az ő szíve van teljesen a helyén. Vele érintkezve válnak jobb emberekké a szereplők.

Az a baj, hogy jobb karakterré még ettől se válnak a figurák. E.T. nélkül semmi érzelmi táplálékot nem kapna a néző szíve. Őrajta kívül még Elliott az, akinek érdekelni tudott a sorsa, neki is jobbára a lebetegedése után. A többiek pótalkatrészek, úgy kellett rájuk cibálni a forgatókönyvben valami történést, ami számít. Ilyen pl.

• mikor Gertie, Elliott kishúga megtanítja E.T.-t néhány szó kimondására,
• vagy amikor Michael, a fivér felfedezi, hogy E.T. lebetegedett.

2. kifogás: Hamis családmodell

Ellenszenves a számomra, mikor egy családi block-buster hamis képet akar átlagfamíliának bemagyarázni. Konkrétan utáltam a családanyát, Maryt. Nem hat meg, hogy 3 gyereket nevel egymaga: Mary határozottan az a fajta háziasszony, akitől értelmes férfinak menekülnie kell. Önámító, buta és vak; a száját folyamatosan csak sablonszöveg hagyja el, semmi reális önértékelése. És ami a legvisszatetszőbb benne: elemi szinten képtelen hinni a gyerekei szavaiban és tetteiben. Teljességgel alkalmatlan a szellemi nevelésre.

Nem beszélve arról, hogy gyerekei sokáig az orra előtt bújtatják E.T.-t. Az még viszonylag érthető, hogy megrémül a beteg E.T. és a beteg Elliott láttán - nyilván okot és okozatot látva bennük -, és elfut. De abban, ahogy fia győzködi, ő pedig meg se hallja, abban én egy fantáziátlan, mikroszál-vékony jellem vészriadóját látom. Indokolatlan, hogy Spielberg őt is beállítja a happy end-hez, az idegentől búcsúzkodók szűk körébe. Ez a beállítás Mary esetében nem szentimentális vagy felemelő, hanem csak velejéig cinikus.

És ha már "gyerekbarát"-hangvételről beszélünk: az vajon nem ijeszti meg a gyereknézőt, hogy az átlagporonty a saját anyjában se bízhat? Vagy hogy a kistestvérének is a szemébe hazudik, nehogy elárulja őket? "Mert a felnőttek nem láthatják őt."

Annyiban azért izgalmas volt az alapszituáció, hogy néhány gyerek - 16, 10 és 5 éves - kénytelen feltalálni magát, hogy egy ilyen egyedülálló problémát kezelni tudjanak. Elrejteni és vigyázni egy kreatúrára, aki nem ismeri az ő életmódjuk és szociális közegüket, és akit a NASA tudósai se tudnának egykönnyen megérteni. Kíváncsi voltam rá, hogyan boldogul a feladattal Elliott, Michael és Gertie: előbb elbújtatni, majd feltűnés nélkül kicsempészni.

3. kifogás: sci-fi-ként visszafogott

Meggyőződésem, hogy ha Spielberg kevésbé erőlteti, hogy elsősorban családi filmet forgasson, akkor egy érettebb sci-fi-dráma jöhetett volna létre. Ez tónusváltogatás a komoly és játékos között mérsékli az egésznek az élét, az ütőerejét. Ugyanez volt nagy problémám az Avatarral: szimpla sztori, túlidealizált hangvétel, elcsépelt békeüzenettel és sarkított, fejlődésképtelen jellemekkel. Ha nem súlykolják annyira a családi színezetet, az még nem megy a szívmelegség és szeretetteljesség rovására.

E.T. anatómiája és testagolása roppant érdekfeszítő a számomra. Eredeti, nagyon "idegenes" az alacsony termetével, a csőszerű nyakkal és széles fejjel. Ugyanakkor szeme, mimikája és testbeszéde nagyon kifejező, nagyon emberi. A felsőbb intellektushoz érzelmi skála párosul. Mozifilmben eddig E.T.-nek volt a leghihetőbb nem-humanoid külleme, amit egy lehetségesen létező idegenhez hozzá tudtam társítani.


Nyíltan nem mondják ki, de E.T. extraképessége egyértelműen telepatikus. A lény tudata olyan fejlett, hogy akihez igazán kötődik, az gondolatait és érzékeléseit is átveszi valamennyire. E.T. dobozos sört kóstol, tévét néz, miközben Elliot a biológiaórán feszeng, majd a kísérleti békákat szabadon ereszti az osztályteremben. Nem kicsit humoros zűrzavar.
Később pedig a képesség árnyoldala mutatkozik meg, mikor E.T. szervezetének állapotromlása a fiúét is magával rántja - épp mielőtt leleplezik őket. Tetszik, hogy mindezt folyamatában látjuk - bár elég nagy véletlen, hogy épp a mama kiborulásakor törnek be hozzájuk a kutatók.

Egy másik aspektusát demonstrálja E.T., mikor a kölykök lepedőve csavarva menekítik el, és a kocsibarikád előtt felemelkednek a levegőbe. Na ez az a fajta varázslat, ami a korosztályra fütyülve bárkit megfogat: logika és fantázia egymásra találása!

A Napfényben, ám főleg a Hold előtt elrepülő bicikli kultikus fénykép. Nemcsak a produkció szimbóluma lett mára, de a látványtechnikai fejlődésnek is. Annak a törekvésnek, hogy Hollywood szakemberei minél lenyűgözőbb vizuális panorámát tudjanak létrehozni a közönség szeme elé. Aláírom Spielberg döntését, hogy épp ezt választotta cége, az Amblin Entertainment címeréül.

4. kifogás: túl erős vallási felhang

Ahol a korosztály-ellentétet ennyire sarkítva ábrázolják, ott nem érdemes nagyobb morális dilemmákra számítani. A felnőttek rosszak, ám a vége felé előtérbe kerül az érző oldaluk, ahogy világossá válik E.T. üzenete. Ez az üzenet pedig olyan puhított és sima, amilyen csak lehet: szeressétek egymást, higgyetek a jóban és egymásban.


Keresztény-tanítást már a 80-as években is nehéz volt úgy megtenni tanulságnak, hogy ne válljon könnyű klisévé. Spielberg igen nehézkesen, formálatlanul bánik az allegóriákkal. Az ujj-érintés, mint köszönőforma Michelangelo egyik bibliai témájú freskóját idézi. A gyerekek anyját Mary-nek, azaz Máriának hívják, és a haldokló E.T. szintén "anyának" szólítja (a tudati kapocs miatt Elliott-tal). E.T. ittléte során előbb elhunyt, azután mintegy feltámadt a klinikai halálból, s végül visszatávozik a csillagok közé, ahonnan elérkezett. Távozását pedig átszellemülten figyelik, gyerek és felnőtt egyaránt. | "Ki nem születik újjá, nem láthatja meg Isten országát." |
Továbbá: itt vannak ezek a párbeszéd-részletek: "Hinni fogok benned egész életemben, minden nap." "Az ittléte csoda, Elliott. Ez egy csoda." Elég nyilvánvaló, hogy E.T. földi ittlétét Jézus Krisztus földi életével állítják párhuzamba. A baj mégsem ez, hanem hogy E.T. üzenete - kiegészítve a virág motívumával - semmivel nem több, mint a jézusi tanok legegyszerűbb frázisai. Egyetemes béke, szeretet és a megértés fontossága. Nem rossz dolgok ezek, de tényleg csak ezért az intelemért megérte leegyszerűsíteni majd' az összes karaktert?

Nem vádolom propagandával vagy vallási reklámmal Spielberget. Azt viszont felrovom neki, hogy egy elcsépelt tanulságot ilyen töményen és terjengősen tálal. Nem szolgált ez mást, minthogy így minél szélesebb vevőkör váltson jegyet a filmre, és minél több korosztály befogadja a tartalmát. Ezt hívják előemésztésnek.
Csak a tanulság miatt biztos, hogy nem érné meg végigkövetni az eseményeket. Én sem asszociáltam "varázslatra" vagy hittani prédikációkra, amikor E.T.-nek leállt a szíve, Elliott pedig gyászolta őt. Ez így magában egy szomorú és drámai pillanat. Ugyanígy jó érzés volt látni, hogy a fiú után az űrlény is újra feléledt, megmenekült. A búcsú pillanatát viszont inkább csak tudomásul vettem, semmint meghatódtam volna tőle.

John Williams klasszikus muzsikája igényes, mint mindig. Bennem személy szerint nem ragadtak meg annyira az E.T. zenetémái, mint pl. a Jurassic Park vagy a Superman soundtrack-je. De a mű atmoszférájához hozzátesznek, és jól kiegészítik azt.

Ez volt addig nemcsak a rendező, de minden idők legsikeresebb alkotása, letaszítva trónjáról a Star Warst. Joggal népszerű, ezt nem firtatom. De önmagában nézve messze túl érzelgős és idealisztikus, ennek alárendelve pedig szereplőit is letompították. Emellett a cselekmény jóval simább, fordulatszegényebb, mint amilyen a témához mérten lehetett volna. Jómagam ezt egy átlagos családi mozinak könyveltem el, amíg a "felboncolása" során rá nem találtam valami "nem-idealizáló" többletre benne.

Szellemirtók 2.

Doug Walker: "Ez nem az, mikor valami "megugorja A cápát". Nem, nem... Ez

1. megugrani A cápát;
2. visszajönni;
3. beletüzelni a golyóiba;
4. megerőszakolni;
5. megenni a húsát;
6. elszívni a lelkét;
7. kifüggeszteni a fejét a falra;
8. és megcsinálni ugyanezt 12 másik cápával, csak a biztonság kedvéért!!"

Olyan movie-khoz hasonlóan, mint a Reszkessetek, betörők! 2. vagy a Terminátor 3., a Szellemirtók 2. sem egyéb, mint közvetlen elődjének másolata. A "Szellemirtók" újfent egy lecsúszott paranormális maszekpraxis, melyet a bíróság csalással vádol, majd mikor kitör az átfogó szellemjárás, New York vezetése hirtelen meggondolja magát, és ismét a nép ünnepelt kísértetvadászaivá avanzsálnak.

A dolgok, amik változtak vagy legalábbis különböznek az 1. részhez képest, azok a következők:

1. Peter Venkman mögött áll egy sikertelen viszony Danával;
2. Danának itt már van egy csecsemő kisfia a sose mutatott ex-férjétől;
3. Rick Moranis pápaszemes figurája flörtöl a pápaszemes titkárnőjükkel,
4. miközben önként felcsap ötödik Szellemirtónak; 
5. a végső harcba szintén beszálló óriás most a quartet oldalán áll; 
6. a főgonosz istenség helyett most hadúr a kora újkori Kárpátokról (nem Dracula!);
7. erőforrása pedig nem más, mint egy hatalmas, rózsaszín, hígan hömpölygő, pszichoaktív massza.

Tehát az a megszokott eset áll fenn, amikor az írók néhány változtatással ugyanazt a formulát próbálják lenyomni a néző torkán. Könnyebb így bevételhez jutni, mint továbbgondolni vagy legalább érdekessé tenni a folytatást.

Sci-fiként a film egyetlen értékelhető gondolata, hogy a folyadék átveheti az emberi érzelmek hatását. Létezik ilyen! Tudományos kísérletek igazolták, hogy a víz kristályszerkezetére hatással vannak az érzelmi impulzusok. Minél szabálytalanabb egy víztömeg kristályszerkezete, annál több negatív rezgés érte a folyadékot. 

Na most ezt fokozzák itt fel a nevetség határára: ha sokáig dühkitörésnek van kitéve, akkor az anyag akár a szellemvilágot is képes megmozdítani. A North c. film óta nem láttam olyan agyherélt, ordibáló bírót, mint Peter, Egon, Winston és Ray tárgyalásán! Mikor kikel magából az ítélethozatal után, két korábbi elítéltje szelleme felfordulást kelt a teremben, így a fiúk szépen kialkudják a vádak érvénytelenítését, és ismét beindul a meló. "Halló? Szellemirtók. Igen, visszatértünk."

Komikum szempontjából a Garfield-dilógia színvonalára érdemes számítani. Kevés okunk van mosolyogni (pl. egész muris, ahogy kísérletképpen Ray ráordibál a pohárban lévő iszapmintára). De ahogy ázott pizsiben betörnek Peter és Dana vacsorájára, majd a polgármesteri hivatalba, az merő szánalom, mint humorcélzatú közjáték. Még jogosnak is tűnik, mikor erre a polgármester rohadék titkára, Hardemeyer pszichiátriai zárt osztályra utaltatja be őket. A karakterek iránt az 1. részben még szimpátiát keltett, hogy ilyen szelesek és jószándékúan túlbuzgóak. De ott kezdő vállalkozók voltak, vesztenivaló nélkül. Itteni malőrjeikben nem az önkifejeződést látni, csak a megjátszott bohóckodást. 

Janosz, a gonosz hadúr gyengeelméjű szolgája idegesítőbb, mint Jar Jar és Howard Kacsa együttvéve. Csak egy cselekményszerszám-karakter, hogy a főgonosz kísértet, Viggo valakin keresztül intézkedni tudjon, míg meg nem szállja Dana kisfiát, Oscart. És ahhoz képest, hogy mennyit vacakol Oscar megszállásával, érdekes módon pihekönnyen szállja meg Ray testét a Művészeti Műzeumban. 

Kevés fősodor-beli sci-fi-ben láttam olyan meglódult, több mint vad elképzelést, mint ami a cselekmény tetőpontjánál történik. A Szellemirtókat egy iszapfal választja el a Múzeumtól, ahol a főgonosz Oscart készül megszállni. Kiokoskodják, hogy a város pozitív érzelmeit fegyverré tehetik, ha találnak egy elég erős szimbólumot, ami összefogja azt. Vagyis: a parodizált verziójára készülnek annak, amit Bruce Wayne  is kigondolt a Batman: Kezdődikben.

És hogyan érik el a kívánt hatást? A Szabadság-szoborral! Pontosabban úgy, hogy a szobor belsejét megszórják a pszichoaktív iszappal, ettől az képessé válik, hogy kimozduljon a foglalatából, és mozogni tudjon vízben gázolva és a szárazföldön. Lassan, rozogán lépkedve eljut Manhatten partjáról az iszapfalig, miközben a koronáján a 4 zűrbajnok szurkol neki, a tömeg pedig éljenzi. És mikor odaér, a meggyengül iszapfalnál fáklyájával bezúzza a Múzeum tetejét.

Én már sok élőszereplős moziműben láttam a Szabadság-szobrot. Szétroncsolt arccal/fáklyával, letörött fejjel A függetlenség napjában, félig homokba süllyedve A majmok bolygója legvégén, és így tovább. De ez kell, hogy legyen a legabszurdabb dolog, amit valaha is ábrázoltak vele. Bűnös élvezetként szórakoztató. És megvan az a haszna, hogy megmenti a produkciót a jelentéktelen mellékszálak keltette unalomtól. 

 

 

A Szellemirtók 2.-re



pontot adok. Épphogy megteszi könnyed szórakozásnak, főleg akkor, ha valaki elmulasztotta volna előtte megnézni az első filmet.

Ijesztő film 5. (Horrorra akadVa)

 

Nem én vagyok az első kritikus, aki ezt kérdezi: "Vajon a kiforgató-mozik zsánerének vége és befellegzett?"

Életemben először ültem végig olyan paródiát, ami egyszer se váltott ki belőlem nevetést, legfeljebb futó mosolyt. Legnagyobb kreatív húzása, hogy sorszám helyett egy római 5-össé előléptetett V-betű található a cím 2. szavában.

A történet szerint az aktuális átlagpár, Jody és Dan 3 gyerekrokonuk felügyeletét kapja, akiket a Mama nevű kísértetismerősük látogat a házban. 

Egy Norton Commander-listával felvázolható a Scary Movie-folytatások lényege: minél több kifigurázandó film egymáson. Itt is már rekordmennyiségű, a közelmúltban debütált mozidarab került kifigurázásra újbóli eljátszásra, megint nemcsak a célkategóriából (Paranormal activity, Fekete hattyú, A majmok bolygója - Lázadás, Incepció, Mama, Feketehatyú, Ház az erdő mélyén, Evil Dead és ami még kimaradt).

Amellett, hogy semmi kötőerő nincs a cselekmény elemei között, maguk az elemek se életképesek többnyire. Előfordul talán 3 vagy 4 kósza ötlet, amik jobban használva kiválthattak volna nevetőingert, de nem így történt. Anélkül, hogy részletekbe mennék: érdekes vagy felvidító pillanat egyáltalán nincs benne, a szereplőket sok kis apró Hiroshima-városnak nézi az ember, és a végén olyan érzést hagy hátra, mintha megerőszakoltak volna minket. És azok után, hogy David Zucker rendező, de még Anna Faris, a széria zászlóvivő színésze sem vállalta a részvételt, nem értem, mitől várták itt a sikert a készítők.

Két dolog létezik, ami valóban megkülönböztethetővé teszi mondjuk egy nagyon silány horrorfilmtől.

1. Charlie Sheen vadiúj cameószerepét osztja meg Lindsay Lohannel, mielőtt egy szellem közös ágyukban végezne velük.
2. Mint a Hegylakó 5.-ben, a Horrorra akadva 5-ben is gyakori látvány, hogy valaki(k) SPM-fokozaton pörögve mozog(nak). Minden negyedórában sor kerül egy, a Benny Hill-show-hoz hasonlóan felgyorsított rohangálásra. Pl. mikor a mexikói házvezetőnő áthajt és az őt kirúgó Danen egy minitraktorral. Higgye el az olvasó: viccesebb ez kimondva, mint nézve. 

Minden idők legrosszabb hollywood-i paródiájára kell pontot adnom, így az nem lehet más, mint egy nagy kerek

Elrabolva

Bryan Mills volt szövetségi ügynök egyszemélyes háborút indít az albán alvilág ellen. Célja, hogy kiszabadítsa elrabolt lányát, akit szexrabszolgaként készülnek eladni. 2-3 napig friss a nyom, és egyetlen hibát sem véthet, vagy mindketten odavesznek.

Tagadhatatlanul sötét és kemény tónusú akcióthriller az Elrabolva. Elsődleges ütőkártyája az, ahogy a kiskorú lányok prostituálását ábrázolja. Az áldozatok hétköznapi lányok, és nem feltétlenül ostobák; egyszerűen szemet hunytak a lehetőség fölött, hogy idegen földön elárulhatják, sőt fizikailag tönkretehetik őket.
Bryan lánya, Kim is csak ott hibázik, hogy nem hiszi el az élet mocskát. Naiv és átlagos, így könnyű célpontként kiszúrják, lépre viszik, elrabolják, és megkezdik rászoktatását a drogokra. Mikor Bryan egy helyi pénzeszsákot kényszerít, hogy licitáljon rá, a lány tekintete fátyolos és enyhén szédül: megkezdődött asszimilációja a gépezetbe. Nem nehéz kitalálni, mi várna rá ezután: addig futtatják őt és a többieket, míg vagy a függőség, nemi betegség, vagy menekülés közben pár lövés el nem pusztítja őket. 

Mégis: bármilyen tisztán kiérezni a filmből az alvilág kegyetlenségét, kimondottan ötletszegény alkotás. Hatásra gyúr, tartalomra alig. A sztori cefettül ismerős, érdemi fordulatokra sem számíthatunk. A szükségestől kétszer hosszabb felvezetés egy sima bosszúhadjáratot készít elő, melynek kimenetelében nincs okunk kételkedni. Igazából az érzékeltetés, a folyamat kelt feszültséget, ahogy Bryan Kim után kutat: 

• a néző megborzong, mennyire könnyen rabszolgává tehetnek valakit a mai világban;
• a nemzetközi jog és diplomácia még hátráltatja is, ahelyett, hogy segítené a keresésben;
• az akciójelenetek gyorsak és spontánnak tűnnek, érzünk minden mozdulatot, minden deciszekundomot;

Liam Neeson ideális választás volt a szerepre. A The Grey-hez hasonlóan itt is igazi túlélőalkatot játszik, aki  hidegfejű, de áldozatkész, és aki egy kegyetlen alapszituációból igyekszik kimenteni magát és másokat. Ugyan Bryan Mills kevésbé komplikált karakter: családi hátteréről annyit tudunk meg, hogy ügynökként a hivatásának élt, emiatt elvált, és utólag próbálja óvatosságra nevelni a lányát. Hű, vajon hallgatni fog-e rá a kiscsaj...?
Ügyes kis félcsavar, amikor az apa fültanúja lesz az elrablás pillanatának. Nem az a tipikus aggódó apa: pontosan tudja, hogy lánya nem tud megmenekülni. Ezért Kim utolsó szabad pillanatait azonnal a kereséséhez használja föl. "Most figyelj rám: el fognak rabolni...!" Van egy ehhez hasonló szövegsora Ottway-nak is A fehér pokolból: "Nézz rám; épp meghalsz, ez történik veled."

Neesonra nincs panaszom: nálam olyan sztárokat is leköröz akciószínészként, mint Bruce Willis vagy Jean Reno. Az ő pisztolyhőseikhez hasonlóan Bryan se finomkodik soha: "megmentem vagy meghalok" alapon vadászik Kim fogvatartóira. Mivel másképp esélye se maradna. Motivációja éppcsak egy picit több az amúgy rideg veszélyhelyzettől. Régen a munkája élvezett elsőbbséget, ezért csupán időszakos vendég lehetett Kim életében. Így mikor élete és lelke odaveszhet, mindent fölhasznál, amit csak pályája során elsajátított.
Ebbe a gondolatsorba illeszkedik tökéletesen a kedvenc jelenetem, amikor is Bryan egyik helyi ismerősét szembesíti azzal, hogy sáros az ügyben. A férfi, Jean-Claude fegyvert fog rá, ezzel mintegy igazolja, hogy mosolygó neje, 2 gyereke és rendezett otthona csak a látszat. Kicsit praktikus ugyan, hogy a hamis idillt nem Bryannek kell eloszlatnia. Másrészt viszont így abszolút kiérdemelt, ahogy megfenyegeti, majd leüti az áruló Jean-Claude-t. "Felszíni sérülés! De ha nem kapom meg, amit akarok, árvák lesznek a gyerekeid! És végignézed, amint agyonlövöm!" Az üzenet nem is lehetne egyértelműbb: az én családom árán nemhogy jogotok, reális esélyetek sincs eljátszani a jómódú polgári családot.

Örültem annak is, hogy a precizitása sose egyszerűsíti Bryant olcsó terminátorutánzattá: 

• az elrablás helyszínének felderítése, 
• az információgyűjtés, 
• ahogy rátalál Kim barátnőjének beinjekciózott holttestére,
• ahogy a Kimnek pisztolyt szegező "vevőt" abban a szemvillanásban kapja le, mikor a megszólása miatt picit lankad a figyelme.

Mindez a szüntelen hajsza során erőt, idegen és - kamerán kívül - vért vesz ki belőle, érezni róla az indulatot, az erőfeszítést. Így szorítunk érte, hogy sikerüljön kiragadni lányát ebből a balkáni bugyorfészekből.

Szinte a film minden bírálója szóvá teszi, hogy az Elrabolva egyszemélyes show, és én egyetértek velük. Hiába a szíven ütő hangulat; az egyszerű, csavartalan és tökegyenes vezetésű történet mellett nincs semmi, ami kompenzálná Neeson túlsúlyát. Ő az egyetlen valódi főszereplő, a forgatókönyv minden kezdeményezést rátestál, nincs érdemi partnere a vásznon. Nincs különösebb gond a színészi játékkal, de ahogy a szereplőket megírták, az nem mindig realisztikus, mint sokszor inkább átlagos, tucatszerű.
A figurák 3 szalmazsákba pakolhatók:

1. Mills hátrahagyott ismerősei Amerikában: régi munkatársai, exfelesége, stb.;
2. nem alvilági emberalakok, akiket hovatovább eszközként használ a hajszában;
3. fegyveres gyilkosok, akik fejlövésre születtek.

A produkció egyik írója Luc Besson volt, aki nálam rendezőként se számított a jobbak közé. Besson a kisujját sem mozdítja, hogy bonyolítsa vagy legalább kevésbé kiszámíthatóvá gyúrja a forgatókönyvet. Nincs mellékszál az Elrabolvában. A mű folyamatosan pulzál, intenzív képsorok követik egymást, szóval meglátszik a rendezés és a vágómunka színvonala. De mindez a mű atmoszféráját erősíti fel, a tartalom attól még formuláris, szabványok közé szorított. Bryan egyre csak nyomul, kartellnyi rosszfiút uszít maga ellen, és 1 röpke alkalmat leszámítva sosem sikerül sarokba szorítani.


Még egy komoly deviancia: abszolút nincsenek következmények. Se Bryanre, se a családra, se másokra nézve. Miután Bryan Kim leendő kuncsaftjának a hajóján mindenki mást szétlőtt, hazarepül a végül szűzen maradt lányával az anyjához. Értem, hogy Bryan egyik kollégája szerint nem ez volt a legkeresettebb bűnszervezet. De ha ennyi könny és vér folyt odaát, annak valami módon lesz visszhangja, és nemcsak annyi, hogy bemondják a tévéhíradóban (ezt a gondolatmenetet sikerült elrontani a tavalyi folytatásfilmben). A movie még ennyit sem mutat ebből. Ehelyett megelégszik a megkönnyebbítő, de elcsépelt happy end-del, ami nem kapcsolódik szervesen az addigi szörnyűségekhez.



Ötletesség, konzekvenciák, többszálúság, valamint a téma kiterjedtségével arányos karakterkínálat. Ezeket hiányoltam a 2008-as Taken-ből. Brutális képek, kevés sztorival. Ha olyan forgatókönyvi munka állna mögötte, mint amilyet A fehér pokol, A tetovált lány vagy a Sin City kaptak, túlléphetett volna a középszerűségen. Így viszont egy átlagos bosszúmozit kaptam, melyet a témaábrázolás tónusa és Neeson együtt emelnek följebb.




6 véres golyót lövök be rá egy 10-lövetű tárjából. 
5-ös skálára átírva ez: Változékony.

Step Up

Ha egy eleve gyenge műnek már a harmadik sequel-ját készítik (Step Up 4.), az szöget üt a rendezők fejébe, hogy talán nem is kell annyira magasra kell helyezniük a lécet. Ami viszont rosszabb: az ilyen lezseren készült filmek megsokasodása a nézőt is arra ösztökéli, hogy lejjebb adja az igényeit. Míg végül - különösen a mai rohanó világban - márcsak azért nézünk filmeket, hogy valami zajingert kapjon tévéből vagy rádióból a fülünk.

Már vagy ezerszer láthattuk a Step Up premisszáját: egy nem-aljas-de-topis bűnöz(get)ő kap egy utolsó esélyt, hogy magára találjon, és egy csinos nő fog ebben ösztönzést nyújtani neki. Egy ilyen történetvázhoz pedig ideális körítés a tánc és a zene, hogy éberen tartsa a figyelmünket, mégha a mű tartalma nem is képes rá. A Step Up meg sem próbálja. A táncok nélkül ez a film kong az ürességtől! A teljes cselekmény Tyler Gage tánckalandjáról olyan mákszemnyi, és a konfliktusok természete is annyira primitív, ami a későbbi Alkonyat-szériát idézi.



Igazi mellékszálak nincsenek, a többi figura csak úgy körbekeringi a 2 főszereplőt, akit Channing Tatum és Jenna Dewan alakít. Tánctudásuk a kizárólagos erősségük itt. Magukban és párként is hamisabb látványt nyújtanak, mint Tara Reid és Ryan Reynolds kettőse a Buliszervízből! Amellett, hogy siralomvölgybe kívánkozik az alakításuk, karaktereiket mintha direkt ellenszenvesre írták volna: Nora nem egyéb egy fitt és karrierorientált nőnél, akiből hiányzik a valódi hajlam és igény az intimitásra. Tyler pedig... róla inkább külön bekezdésbe.

Tyler Gage-t közmunkára ítélik, mert egy művészeti iskola díszletét tönkreteszi. Ez sodorja a srácot Nora közelébe, aki épp új táncpartnert keres. Tyler személyisége maga a tömény érdektelenség. Egy olyan szinten agyatlan, nemtörődöm lelki múmiát ismerünk meg az ő személyében, hogy képtelenség a helyébe képzelnünk magunkat. Nincs álma, nincsenek vágyai, intelligenciája és vonzereje pedig Quasimodót se éri utol. Másfél órába telik arra a minimál előtti szintre fejlődnie, hogy valamivel kitartóan próbáljon sikert elérni, legyen az táncelőadás vagy bármi.

A film azt a talán az evolúcióval egyidős tanulságot veszi elő: "higgy az álmaidban, és dolgozz keményen." Ez így csupasz: az égvilágon semmi akadálya nincs annak, hogy ez a szakadt külvárosi kölyök végre-valahára összeszedje magát. Nem látjuk, mi tartja vissza Tylert, hogy egyáltalán értelmes elfoglaltságot találjon: munkaviszonyok, tanulmány, hátrányos családi körülmény vagy lelki probléma. Ja igen: ahhoz lélek is kéne, hogy legyen.

A Dirty Dancing-ben valódi karakterek valódi kötődését és önfelfedezését követhettük nyomon, ahogy egyik fél táncolni tanította a másikat. Bája és vonzereje volt kettejük kapcsolatának, volt saját életük, rengeteg életszeretetet sugárzott a végső táncszám. 

A Step Up-ban adott 2 ivarérett húsdarab, akiket egy ösztöndíj és az ösztönök tereltek össze, hogy előadjanak egy szokványos, jellegszegény mozgássort, elkendőzendő a történet és a karakterpaletta űrjét. Na most, Anne Fletcher rendező rendelkezik koreográfusi tapasztalatokkal, ahogy a főszínészek is, mint háttértáncosok. De csupán ennyivel nem Hollywood stúdióinál, hanem legfeljebb a Broadway-on lenne keresnivalójuk.

A Step Up büntető 1 pontot kap tőlem, a tánckoreográfia kedvéért. Egészében nézve olyan mozi, amelytől egy lakótelepi kiköltözés is szívderítőbb látványt nyújt.