Mi vagyunk Millerék (Családi üzelmek)

Piti díler rögtönöz ismerősökből egy kamucsaládot, hogy könnyebben csempésszen át füvet Mexikóból.

A 2010-es évek eleje temetési időszak volt élőszereplős komédiáknál. Örülhettünk, ha akad köztük, ami csak szimplán gyenge, de egy-két ponton azért nevettető. Koronát rakott e trendre Adam Sandler Jack és Jill-je, csak paródiákon belül pedig az ötödik Horrorra akadva.

A Családi üzelmek készítői számíthattak erre a szkeptikus közönséghangulatra. Ócska, de hatékony taktikaként a női főszereplő idomaival ékesítették fel a trailert; Jennifer Aniston - amellett, hogy negyvenes éveiben is remekül tartja magát - a legismertebb is a főszereplők közül. Nem sajnáltak pénzt költeni: reklámmal együtt 30 millió fölé rúgott a büdzsé. Így rögtön premierkor létrejött a kezdőlendület bevétel terén, míg a pozitív visszajelzések meg nem érkeztek.


Mindez engem nem érdekelt: csak egy jó komédiát akartam végre az idei termésből. Többnyire meg is kaptam. Néhol türtőztetnem kellett magamat, hogy ne kacagjam el a jelenetet a többi nézőtől. Ez volt az első kifejezett vígjáték, amit moziban tekintettem meg, és - bár az utolsó 25-30 percre érezhetően elfárad -, összességében tetszett a We're the Millers.

Mindenkinek nem merném ajánlani, mert a műnek bizony megvannak a korlátai. Tagadni sem próbálja, hogy sablonokkal dolgozik. Mint hivatalos poszterén is látható, ismert archetípusokat gyűjt össze és helyez humoros szituációkba. Mint

• David, a nagyképű, de kisstílű narkóárus;
• Rose, a rúdtáncos, akinek elvei vannak;
• Casey, a hazulról elszökött, unott punklány;
• Kenny, a szomszéd szűz, "complete with" pattanások;
• Don, a családos, elhízott zsaru;
• a kigyúrt, rút képű gorilla ("Te vagy a balfasz gringó?");
• a hidegfejjel gondolkozó gengszter.

A fő leleményessége a filmnek az, ahogy újrahasznosít elcsépelt elemeket. Nemcsak jól helyezi el típusszereplőit egy még épphogy életszerű bohózatba, hanem a legfontosabb figurák szerethetőek is benne. Nem érzelgősek, nem reagálják túl a dolgokat - leszámítva Don nejét, Edie-t. Modoruk üdítően trágár, de sose forszírozott. Természetes, hogy ennyire nem figyelnek egymás között a köntörfalazásra. Ők most szvingerkednek svindlerkednek: mindenki előtt palástolniuk kell, hogy ők csak eljátsszák a turistaként kiránduló amerikaiakat, hogy aztán a David-nek ígért fizetségből részt kapjanak. 
Ahogy már szóba hoztam: a produkció utolsó harmada erősen ellaposodik. Igaz, hogy végig kiszámítható a cselekmény, de itt ezt a humor már nem menti ki. Miután Kennyt egy pók tökön csípte, és kihozzák a kórházból, David lelép, majd visszajön: ebben a szakaszban már poéntalanok a főszereplő szövegsorai. Dominószerű továbbá, ahogy az utolsó percekben minden elrendeződik: a két drogbáró kiesik, "Millerék" tanúvédelem alá kerülnek, David és Rose pedig összejönnek. Nem bánom a happy endet, de hogy nem nevettetően értünk oda, az hiányérzetet keltett.

Ha egy komédia nyilvánvaló panelekből építkezik, az célszerű, ha nincs túlbonyolítva. David  egyszerű fickó, egyszeri melót vállal Rose-ékkal, és a feje a tét. Sima ügy. Csupán annyi derül ki utólag, hogy

1. 1 csomag helyett 10 tonna fűvel kell megrakodnia az emeletes kölcsönfurgont;
2. a "Pablo Chacon" álnév, amire a terv szerint hivatkozik, egy másik gengszter valós neve;
3. és hogy az épp megismert másik családból az apa a drogelleneseknél.

A bohózat tehát 1 szálon fut, egyszerű, de még nem egysíkú. Az egyes helyzetek általában teremtenek annyi derűt vagy izgalmat, hogy a csattanóra felgyülemlik kellő mennyiségű nevetőinger. Pl. mikor egy aláeső füves csomagot Donék miatt babaként pózoltatnak - amíg Rose a sztrádára nem röpíti. ("Ők is meg akarják tutujgatni a kibaszott főbabát!")

Persze, nem mindenütt sikerül úgy kínossá tenni egy közjátékot, hogy az humort is generáljon. Az még nem giccses, ahogy a quartet tagjai lassan képessé válnak törődni egymással. De az olyan fejlemények, mint hogy Kenny és Donék lánya, Melissa ismerkednek, vérszegény volt. Nincs abban pláne, hogy Kenny egy olyan lánnyal bénázik, aki szinte Ádám-Éva-módon illik hozzá. Élete első pofonja, amit Chaconnak lekever, nem egyéb, mint a kötelezően szkriptbe írt tinidiadal, ahol a lúzer kölyök végre megembereli magát.

Másrészt viszont 2 elképesztően jó poéntömböt kaptam Melissa kapcsán:

1. az asszociációs verseny ("Nagy, szőrös farok!" "...Ez egy szörfdeszka.") 
2. és mikor látja, amint Rose és Casey csókolni tanítják a srácot. ("Szegénykém elrontotta a gyomrát: egész este hányt.")

A castinggel kapcsolatban nem lehet panasz: mindenki illik a ráosztott szerepébe. Teljesen meglepett Tomer Sisley a.k.a. Largo Winch behozatala, mint a fő bűnöző. ("Egy amatőrt küldesz, hogy lopjál tőlem?")

2 mellékszereplőt abszolút nem éreztem odaillőnek.

1. David főnöke egy bárgyú, vigyori bűnöző, aki a hangjánál csak a kardszárnyú delfinét imádja jobban. Rajta párszor tudtam nevetni, de valahogy nem illik számomra a casting-be.
2. A legfölöslegesebb figura Scottie P., a hosszúhajú toprongy, aki Casey-vel röviden kikezd. Ennek a roncs emberalaknak a jeleneteit egy az egyben ki kellett volna vágni, úgy éljek.

Nehéz eset behatárolnom a reális pontértéket a Családi üzelmeknél. Jobban nevettet - főleg a dialógusokban -, mint ahogy meg lett szerkesztve. Nem fűti ambíció és nem annyira kreatív, ezért nagyszerű nálam eleve nem lehet. És bizony nemcsak az utolsó harmadrész miatt veszít a szilárdságából: a fizikai humor (David háttal esik a szeméttárolóra; melákot elüti a furgon, stb.) szinte sehol sincs a verbális viccekhez képest.

De a nevetős szeletek a filmben erőset ütnek, és jóízűen szórakoztatnak. Ahogy pl. Hulk Hogannel az Óvóbácsi, képes átlagsztorija és tucatszereplői mellett is velős vicceket szállítani. Olyan ez, mintha egy rövidtávfutó először menne teljes kört stadionban, és az utolsó körökre csak zihálva bírná tartani az iramot finish-ig.