Szövetségesek

Robert Zemeckis Szövetségesek-je egy jó kivitelű szerelmeslevél a 40-es évek klasszikus háborús drámái felé, elsősorban a Casablanca-hoz. A feszültséget és az érzelmeket - eseti botlásokkal - ügyesen használja, és mutatós korképet fest meg a II. világháború koráról. Nem érdekel, mekkora a hasonlósága műfajrokonaival: eladta magát nekem romantikus dráma-thrillerként.


1942, Marokkó. Max Vatan kanadai tisztpilóta parancsra beszivárog a casablanca-i előkelő társaságába. Partnere a Francia Ellenállás ügynöke, Marianne Beauséjour, akivel házaspárnak adják ki magukat, hogy likvidálják a német nagykövetet. A sikeres akció után Londonba költöznek, összeházasodnak, gyermekük születik. Ám a brit titkosszolgálat egy napon kideríti, hogy Marianne valószínűleg aktív német kém és csaló. Max állandó nyomás alatt éli az elkövetkező napokat, sietve puhatolózva az igazság után.

Propagandaveszély kilőve. A nácizmus csak a korháttér része, egyik háborús oldal se tűnik gonoszabbnak a másiktól. Nem kicsit megborzasztja az embert a Vatan-ra vonatkozó protokoll: akár bűnös Marianne, akár nem, ha felettesei szerint elég bizonyíték gyűlt össze, akkor agyon kell lőnie élete párját és gyermeke anyját.

Nagy-Britannia legalább annyira szereti fényezni magát a II. vh.-val, mint az USA, ezért üdítő ilyen alantas fényben látnom a brit milíciát és titkos szerveket. Igaz, hogy Zemeckis nem mond újat a kémkedésről és az emberi önazonosság mibenlétéről, ami látszólag a fő téma itt. De ezt valahogy nem hiányoltam most. Szerintem jót tett a politikai pártatlanság egy olyan műnek, amely amúgy is ennyire a személyes drámára pedálozik.


Egy ilyen konspirációs románcmozinál 2 pillér tartja meg a tartalmat: a dramaturgia és a feszültségkeltés, és a Szövetségesek mindkettőben megfelelt. Nem tudom, mennyire lehet ezt objektíven megítélni: életre kelt számomra a Vatan-házaspár története. Azon kaptam magam, hogy elveszek az alakításokban; a karakterek motivációi érthetőek voltak, és a film motorját adó dráma sem süllyedt érdektelenségbe vagy csöpögős szappanoperába.

Brad Pitt-nek kellett úgy negyed-fél óra, hogy alakítása beérjen, amiben a hiányos rendezői útmutatást sejtem ludasnak. Pitt kétségkívül nem egy súlycsoport Marion Cotillarddal, de ami a szerepéhez kellett, azt felmutatja. Max Vatan higgadt, gyakorlatias, de nem érzéketlen hazafi, akinek nyilván a távoli terep is segített, hogy életének egy pár napos/hetes szakasza színjáték legyen, amikor a nap 24 órájában színlelniük kellett Marianne-nal a viszonyukat.

És mikor jelenlegi életéről dereng föl, hogy ugyanilyen színjáték, hozzá hasonlóan a néző is csak találgathat, mi igaz ebből. Max nem egy komplex figura, de becsültem rajta, hogy egy ilyen kegyetlen helyzetben úrrá tudott lenni a kétségein. Hazája háta mögött menteget egy asszonyt, aki talán egész ismeretségük alatt átverte, saját gyerekét is álcakelléknek használva. „Az érzelmeim valódiak. Ezért tud működni.” Az összeesküvés tehát tipikus "nem tudhatod, kiben bízz"-fajta történetszál, melynek érintettjei közül igazából csak a Vatan-pár hangsúlyos.

Marion Cotillard az egyik favorit színésznőmmé vált a 2010-es évek alatt. Tökéletesen áll neki az érzéki, kiismerhetetlen, sötét titkokat rejtegető nőszemély szereptípusa. Remélem, itteni alakítását legalább 1 díjbizottság jutalmazza majd jövőre.

Úgy vettem észre, megoszlanak a netes blogok arról, mennyire hihető Pitt és Cotillard párosítása. Személy szerint nem találtam megjátszottnak az érzelmi köteléket Max és Marianne között - kivéve azt az idillizált montázst az esküvőjükről, amitől már-már cukorbetegség kerülgetett.

Utólag jót tesz a romantikus szálnak a csavar, hogy Marianne-t a náci kémhálózat a gyerekével zsarolta. Tényleg becsapta Max-et a valódi kilétéről, tényleg hazaáruló lett, de utóbbi tettével pont, hogy a mostani életüket mentegette, Max-hez hasonlóan. Ha a dologra fény derül, hazájuk löveti őt agyon élettársával. De ha meg nem teszi, kislányát lövik agyon a helyi német "patkányok". Öngyilkossága is valóban az egyetlen kiútnak tűnik a reptéren, hogy Maxot ne kössék fel cinkosságért - egyben bocsánatkérés neki és lányának, amiért mindezt a fejükre hozta.

Szóval tetszett, hogy Zemeckis végülis hová lyukad ki ezzel az egésszel. Klasszikus tragédia ez arról, hogy egy új élet nem alapozható hazugságokra, mert a múlt árnyai behajtják rajtad az adósságot. És bár nem tudjuk meg, hogy "Marianne" ki volt eredetileg, még Max előtt, de látjuk a következményeit, amikor már vannak hozzá közel állók, és így rákényszeríthetővé válik a kettős ügynök szerepére.

Nem jut eszembe panaszindok a látványvilágra. A nyitóképsor igazán stílusos, a sivatagi és casablancai jelenetek nagyszerű látképet adnak. A korhű hangulat megteremtése nem fulladt unalomba. Izmos az a cinikus, sötét humor, amihez főleg Cotillard járul hozzá, pl. Max és Marianne ismerkedése alatt, vagy mikor bemutatkoznak egy magas rangú náci tiszt irodájában. Elképesztő, ahogy Pitt a kártyapaklit keveri abban a jelenetben...!

Zemeckis rengeteg jó filmet csinált rengeteg műfajban, de a kimagaslót valahogy sose tudja megragadni. Így is pozitív ajánlást kap tőlem a Szövetségesek. Néhány érzelemkifejezési bukfenc becsúszott, egyébként viszont hangulatos és feszült kémdráma, ami kicsit arra is rávilágít, miben rejlik egy ember valódi énje, identitása. Nem a nevében, ahogy viselkedik, vagy amivel foglalkozik, hanem mindezek mögött, abban, ami számára fontos és megóvandó - akár az élete árán is.