Csillagok között

A Csillagok között (Interstellar) Christopher Nolan saját külön bejáratú űreposza - ugyanúgy, mint Alfonso Cuarónnak a Gravitáció, vagy akár Stanley Kubrick-nak a 2001: Űrodüsszeia. A project célja eleve az volt, hogy egy hasonló kaliberű emberiségdrámát hozzon létre, mint fél évszázaddal ezelőtt Kubrick. De annak a filmnek a rideg személytelensége nélkül, erős és személyes drámavonallal kiegészítve.



Számos képsora egyértelmű összecsengés a 2001-gyel,

• (pl. hangtalan jelenetek az űrhajó külső felületén, 
• egy gondolkodó robotkarakter,
• idegenek sejthető jelenléte a történet hátterében,
• a kapu, melyen átsodródva az utazó átlépi a dimenziókat),

de azért néhány merőben újszerű látványosságot is prezentál. Nyíltan tesz fel kérdéseket az ember mibenlétéről:

• Mi a szerepünk a világmindenségben?
• Mi lesz, ha "bölcsőnk", a Föld már nem tud gondoskodni rólunk? 
• Milyen riasztó titkok várnak ránk a végtelen messzeségben?
• Hogy nézhet ki az a nagy evolúciós lépés, ami a jövőben vár ránk?

Valamikor a XXI. században a Föld klímája mostohára fordult, élelmiszerkészletei kimerültek. A bolygó nagy része porvihar sújtotta terület, stagnál a technikai fejlődés, a gazdaság főleg farmereket foglalkoztat az agrár-termelés életben tartásához.
Cooper, a hajdani mérnök-pilóta egy rejtélyes szellemlény üzenetét fedezi föl lánya Murph szobájában. Az üzenetbe rejtett koordinátákat követve egy titkos NASA-bázisánál lyukadnak ki, ahol már szerveződik a fajunk megmentése, az idős Brand professzor segítségével. A terv az, hogy őt és néhány másik asztronautát elküldenek egy, a Szaturnusz melletti féregjárathoz, ahol átjuthatnak egy másik galaxisba. Ha ott sikerül csak 1 lakható bolygót találniuk, akkor az új otthont nyújthatna az emberiség számára - feltéve, hogy nem halunk éhen a visszaérkezésükig.

Oscar-vadásznak tűnhet, hogy éppen Nolan, akinek filmjeit gyakran nevezik modorosnak vagy távolságtartónak, eddigi leggrandiózusabb filmtervét szabta az eddigi legérzelemdúsabbra is egyben. Továbbra is realisztikusan törekszik ábrázolni mindent, amit beemel egy adott témakör kapcsán, ám most valahogy jobban hangsúlyozza az érzéseket, a sérülékenységet, a szeretteik iránti kötődést egy-egy emberben (ez az, amivel idén Wally Pfister Transzcendense nem tudott boldogulni). Cooper és lánya, Murph adják a mozi emocionális tengelyét, de a többiek is mind értelmes emberek, akikre állandó nyomás nehezedik: a misszió kilátástalansága vagy a nehezedő megélhetési viszonyok miatt itt a Földön.




A fő konfliktust a család és a nagyobb jó közötti ellentét adja. Cooper és Murph éles eszű, intelligens, mégis állhatatos természetű amerikaiak, akiknek a család mindennél fontosabb. És ettől olyan keserves az ügy. Mindketten felfogják, hogy Coopert valamiféle nem evilági lények jelölték ki erre a küldetésre, amiről szinte biztos, hogy soha nem tér vissza, de ami ugyanakkor az egész civilizáció fennmaradását biztosíthatja. Gyönyörűen szívfájdító az elválásuk jelenete; az egész lényük tiltakozik az alighanem végleges búcsú ellen. De Murph még gyerek: Cooperrel szemben ő képtelen szembesíteni magát azzal, hogy ezt az elkerülhetetlen döntést épp ennek az édesapának kell meghoznia, ezért könnyebb haragudnia őrá, mint egy külső, elvont valamire. "Kérlek, Murph, ne így kelljen elmennem...!"


A sci-fi-aspektus pedig csak több lapáttal rátesz a fájdalmukra. Mivel az űrben eleve lassúbb az idő múlása, Cooper üzenetadásokból láthatja, amint gyerekei utolérték az ő stagnáló életkorát, ráadásul az 1. kiszemelt bolygón még nagyobb az időeltolódás. Murph időközben Dr. Brand asszisztense lett, testvére pedig családos férfi, miután nagyapjuk - Cooper saját apja - meghalt. Nolan szerint ez a történet főleg a szülői szeretetről és szerepvállalásról szól, s ezt vetíti ki monumentálissá egy olyan áldozattal, melyet a legtöbbünk egyszerűen nem bírna elviselni. "Én most a családomra, ÉS MÉG sokmillió másik családra gondolok odahaza." 

A többi szereplő... hát mondjuk, hogy megfelelt a céljának. Cooper és Murph is kiforrott, izgalmas egyéniségek, elismerésem Matthew McConauhey alakításáért, illetve a két hölgyszínésznek, akik Murphöt kislányként és felnőttként játszották, Mackenzie Foy-nak és Jessica Chastein-nek. A nagy játszma többi hús-vér résztvevője túlságosan pozíciófigura, nem váltanak ki különösebb reakciót a nézőből. Cooper fia még konkrétan idegesített is: feleségével és fiával tipikus földözragadt vidékiek,  akik inkább az Ausztrál Expressz egyik epizódjába valók, semmint egy Nolan-moziba.



Michael Caine-nek szinte bármilyen szerep jól áll, és kisujjból adja a szaktekintély Dr. Brand karakterét. Ő a Lazarus-űrprogram értelmi szerzője, akinek óriási dilemmájára Murph fog fényt deríteni. Brandt egy megoldást kínáló téridő-egyenleten dolgozott, de elhallgatta, hogy felsült vele. Ráadásul Cooperék misszióját is már úgy indították el, hogy nem az A-tervre, a visszatérésre alapoztak, hanem a B-re, a klónozás útján történő bolygókolonizációra. Valahogy nem tudtam elítélni Brandet, és ez már egy jó pont. A kudarcát elhallgatni inkább tűnt fájdalmas tévedésnek, mint takargatott összeesküvésnek, ami előre veszteségnek számítana föl több milliárd embert. 


Anne Hathaway valahogy nem illik a szerepébe. Amelia Brand, a professzor lánya szintén tudós, de ennek fényében - és a többiekhez képest is - nagyon szentimentális alkat. "Talán túl sokáig próbáltuk mindezt elméletekre alapozni." Ő teszi először szóvá a film mondanivalóját, hogy a szeretet, vagyis az erős érzelmi-gondolati kapocs független a tértől és időtől. Vagyis a kvantumfizika szerint fölötte áll a fizikai korlátoknak. Kicsit is gyengébb alkotásban ez piszok elcsépelt frázis lett volna, de szerintem ebben a kontextusban megállja a helyét.
   

A történet oroszlánrészét maga az űrutazás teszi ki. Nagyon lecsupaszítva ez annyiból áll: 2 bolygót megnéznek, a 2.-on egy útközben talált társuk hátba támadja őket, és mikor az meghal, olyan kárt okoz az Endurance-ban, hogy az állomás kis híján az atmoszférába zuhan. Az áruló tudóst Matt Damon játssza, és ő jelképezi az emberi természetben az elromlást, azt, mikor az értelmes faj tagjai egymás ellen fordulnak - alapvetően félelemből. "Maga egy gyáva féreg." 
  

Igazságtalan lenne nem beszélni TARS-ról, a gondolkodó kutatórobotról. Murph és Cooper mellett még ő az, aki könnyen megjegyezhető, jellegzetes alak. Fakó, szögletes és elforgatható fémteste teljesen személytelennek láttatja, pedig a humor sava-borsát ő nyújtja, főleg a szóváltásai Cooperrel. Igazán furcsa jelenség mozgás közben látni: olyannak tűnt, mint egy óriási, szürke LEGO.   

Eszem ágában sincs lexikont írni Einstein relativitás-elméletéről vagy a kvantumfizika törvényeiről! Több filmportálon így is szabályos kiskonferencia alakult ki róla, mennyire lehetségesek az ábrázolt jelenségek: a fekete lyuk belseje, a dimenziók álépése, vagy az 5 dimenziós kocka(szerűség), melyet az ismeretlen lények alakítottak ki Coopernek. A szakzsargont meghagyom a tudósoknak: én beérem vele, hogy az érdekességek eredetien néznek ki és hihetően működnek. 


Az Interstellar tudományos háttere főleg Stephen Hawking egyik kollegája és barátja, Kip Thorne elképzelésein alapul - többek közt az ötlet, hogy ha a féregjárat létezik, akkor gömb alakú tükörfelületként létezik. Az a kép, ahol a tompa gömbön belül meghajlik a csillagközi tér, minden idők egyik legfantasztikusabb vizuális látnivalója; majdnem felkiáltottam a moziban, mikor megláttam! Az 5. dimenzió ábrázolása példásan elmés; olyan, mintha az Ákásha Krónikák elevednének meg a szemünk előtt - igaz, mi most csak Cooper korábbi jeleneteit látjuk bennük. Nagyon tetszett még az Endurance mobil állomás, melyet a mai nemzetközi űrállomás inspirált. És a Nolan-fanoknak tuti ismerős lesz a fejjel lefelé felhajlott városrész látképe.

Annak ellenére, hogy javarészt lekötöttek a család pillanatai, illetve a felfedezőút izgalmai, a Csillagok között mégse egészen éri el azt a szintet számomra, amit pl. az Incepció. Hiába tiszta sor, hogy az űrutazás itt a lényeg, a felvezetés a kimerült élelmiszerkészletű Földről pedig igazából csak ürügy az utazáshoz, akkor sem kellene így lennie. Hisz erre alapozódik az egész. Nem érdekel, hogy 169 perces movie: az mégcsak a legevidensebb vonzata egy világválságnak, ha egy fejlett ország gazdasága az élelmiszer- és a vízkészletek fenntartása köré épül át. Nem elég egy óriási kukoricaföldet meg néhány kisvárosi utcát bevillantani, hogy teljes súlyában átérezzük a "túlélő nemzedék" iszonyú fenyegetettségét.

Hogy elmondhassam, mit hiányoltam még, előbb a filmvégi történetcsavart kell kiveséznem.

Miután Cooper önfeláldozóan belezuhan egy fekete lyukba, majd katapultál a széteső hajóból, pont olyan helyzetbe kerül, mint Dave az Űrodüsszeiban: egyedül találja magát a felfoghatatlan szürrealitással. És itt végre megtudjuk az entitás kilétét Murph otthoni szobájából: a jövőből jött Cooper volt az! Zseniális csavar: a Hatodik érzéket juttatta az eszembe, mikor Malcolm jön rá, hogy ő is kísértet. És logikus is, hogy mivel ez a vad lehetőség meg se fordult a férfi fejében, így most megint elküszködheti, amit a jövőbeli kiadása korábban elpróbálhatott. Másik rendező alighanem itt egyszerre berakta volna a jövőbeli Coopert a mostanival, hogy a nézők "jobban értsék" ezt a paradoxont. Örülök, hogy Nolan nem így tett, hatásosabb volt így.

Ez egyébként valójában kettős leleplezés. Cooper az 5 dimenziós képcsarnokban kiokoskodja: ha a "kísértet" a jövőből jött, akkor ennek az időntúli konstrukciónak a létrehozói is, ahol most van. Akkor meg nem is kell "idegeneknek" lenniük, ahogy korábban hitte: valószínűbb, hogy "csak" több ezer/tízezer évvel későbbi, interdimenzionális emberek. Ez már önmagában forradalmi gondolat hollywood-i mércével. S hogy ezután még jön egy visszaút a "felismerhető" Földre, sőt Cooper még újabb űrutazásra is adja a fejét, már tényleg vakmerő húzás a rendezőtől! 

Sajnos felemás érzést hagyott bennem a viszontlátásuk., ahol Cooper visszakerül az immár 120 évvel későbbi Földre, és felkeresi a megvénült Murph-öt. Nolan és bátyja Jonathan tökéletesen írták meg a jelenetet, csak az összkép kissé erőtlen. Persze, hogy elviselhetetlenül fájdalmas egy apának azt látnia, ahogy a megvénült gyermeke haldoklik - ahogy Murph is ott ült Dr. Brand halálos ágyánál. Ez a jelenet az ember arcába vágja, hogy mennyire rövid az egyén élete itt a Földön, mind a mai napig.
És persze, hogy megindítóan önzetlen kérés, hogy a vénasszony visszaküldi fiatal apját a másik galaxisba Ameliához, ahelyett, hogy végigkeseregné itt vele a végóráit. Mindketten tudták, hogy Cooper biztosan kimarad majd Murph egész életidejéből, de a jelek szerint mégis megérte az áldozat: a Földön most megint virágzik az élet, Murph pedig hosszú és kiteljesedett életet élt le rajta.

"Én voltam a kísérteted."

"Tudom. Mindig is tudtam, de nem hitték el nekem." 

Nem akarok telhetetlennek tűnni, mert ez egy hihetetlenül csavaros történet, mindig erre ácsingózok, mikor moziba megyek. De egyszerűen túl zsúfolt és csonka volt nekem itt a búcsú érzékeltetése. Az egyetlen igazán erős érzelmi szál elvarrása sokkal inkább egy matekegyenletre hasonlít, mint hús-vér emberek tragédiájára. (Nem beszélve arról, hogy Cooper és az operatőr le se szarják az öregasszony családtagjait.) Nolan olyan sok komponensre próbál egyszerre hangsúlyt fektetni, hogy a könnyfacsaró pillanatok többször vagy túlcsordulnak, vagy összepréselődnek, ahogy a cselekmény robog előre.

Összefoglalva: az Interstellar egy csúcsfejlett, korszerű felfedezőút, a világűr messzeségébe és azon még túlra is. Egyes jelenségek benne egyszerűen bámulatosak, az időutazásnak ez a változata gondolatinspiráló, és  dramaturgia valóban bevon minket a 2 fő szereplő körüli történésekbe. A klímaváltozás háttere viszont összecsapott, a felderítőút pedig igazándiból csak bolygóközi ingázás. Ami Cooper családjával történik, az őszintén szívszorító, csakhát az időbeli bakugrások a narratívában ezt kissé felhigítják. 

Még annyi: tetszetősnek találtam a film fő mondanivalóját. Igaz, hogy nem épp a legmeggyőzőbben bizonyítja a szeretet téridő-felettiségét. De képes meggyőzni a szkeptikusokat, hogy kézzelfogható jelenségként gondoljanak az érzéseikre. Hogy a szeretet hiába nem mérhető, nem anyagi dolog, igenis bírhat közvetlen jelentőséggel a fizika törvényeire nézve - nemcsak nekünk, embereknek.

A Csillagok közöttre 8/10-et aok 10-es skálán. Nagyszerű vívmány az űrutazásos sci-fi-k számára.

Don Jon

"Ajánlanék egy videót, úgy könnyebben menne."
"Megvan a Farkasokkal táncoló? Vagy a Batman? Vagy a Sztálin éneke...?"
"Ez egy pornófilm."
"Jöhet."

(Csupasz pisztoly 33 1/3)

Joseph Gordon-Levitt sejthette, hogy legtöbben azért váltanak majd jegyet a Don Jonra, mert ez az ő debütálása mint direktor és mint forgatókönyvíró. Kiszemelt témája olyan területre esik, melyből sajnos már hordónyi szenny komédia született: egy hétköznapi fiatal szexuális élete/szokásai.  
Ez a darab az ellenpélda: fiatalos légkört teremt, de éretten áll hozzá a tárgyhoz. Üdítően őszinte a mondandójában, miközben feltűnés nélkül egyensúlyozza ki a humort a drámával.


Jon egy huszonéves facér fickó, aki abszolút sikeres a nőknél: keresete, külseje, modora és önbizalma mind megvan ahhoz, hogy bármelyik napon találjon magának egy merész csajt a nightclub-ban. Barátai irigylik, ezért aggatják rá a "Don Jon" becenevet. És mégis: a pornóvideók valahogy közelebb viszik őt a testi-lelki megelégedéshez, mint egyéjszakás kalandjai.
Könnyű belátni, hogy ez kényes téma, és fokozottan társaságfüggő, milyen véleményt adunk róla. Hollywood-ban tele a polc filmhulladékokkal, melyek röhejnek állítják be pl. a női visszautasítást, a pikáns videókat, lebukni a nézésük közben, és így tovább. Ennek énszerintem etikai eredete van: a hagyományos erkölcs azt diktálná, hogy a pornó abnormális hobbi, ami szégyen, köznapibb felfogásban nevetség tárgyaként kezelendő. Pedig ez manapság férfiaknál se nem ritka, se nem tabu.




Szóval: mikor Jon úgy dönt, hogy kipróbálja a tartós kapcsolatot Barbarával, egy újonnan megismert szőke bombázóval, ismeretlen területre téved. Persze, hogy "járni" valakivel bonyolultabb, mint könnyűvérű nőkre vadászni, következmények nélkül. De mivel jár ez? Mik egy párkapcsolat - vélt és valós - kitételei? Megéri-e azokat vállalni, feladva a léha szórakozást - úgy a csajozást, mind a pornót?

Úgy gondolom, kifejezetten használt a project-nek, hogy Gordon-Levitt szabad kezet kapott benne. Nemcsak sikerült létrehoznia egy hús-vér karaktert valószerű viselkedésformával, de a jellemfejlődéséből is kigyomlált minden giccset és túlzott naivitást. Jon, ez a látszólag csajmágnes "Don Juan" nem önmagát keresi, nem egy álmot akar elérni, hanem megtapasztalni akar valamit: a testi-ÉS-lelki eksztázist, minél tisztább formájában. Hiszi, hogy létezik, de nem tudja, hol találhatja meg valaki, miről lehet felismerni.
Erre szolgál az, hogy - minden srácismerőséhez hasonlóan - pornóoldalakat látogat. Ott nincsenek olyan apró "használati feltételek", pl. óvszer használata, mit preferálnak aktus közben a nők, milyen pozíciónak mi a hátulütője. "De nagyon sok időbe telik megtalálni a megfelelő pornót." Az egész movie tehát afféle útmutató, a bulizástól a transzcendens öröm megtalálásáig.   


Aki még nem látta a filmet, annak érdemes szem előtt tartani valamit: a Don Jon inkább könnyed dráma, semmint vígjáték. Humor terén direkt szűkmarkú a fizikai humorral, kerüli a túlkomplikált bohózatot meg a béna altesti poénokat. A szóbeli viccek általában szellemesek.
A vallás Jon számára elvileg fontos, de a gyónásai inkább az, mikor valaki levegővel mosakodik. Minden héten szinte ugyanazt a szöveget nyomja a fülkében, a pap pedig gépként osztogatja neki a miatyánkat és az üdvözlégyet. Jellemző, hogy ezeket a konditeremben zavarja le edzés közben, hogy ezzel se veszítsen időt.

Még egy csapdát kikerül Levitt azzal, hogy Jon narrációja mikor és hogyan tűnik elő és újra föl. Sose kényelmetlen, nem próbál tanmese-jelleget adni az egésznek. De nem is köntörfalaz arról, mikor mi járhat egy hapsi fejében.
Elevenjére tapint, mikor Barbara végre lefekszik Jonnal, ám a "Don" továbbra is késztetést érez arra, hogy pornóvideókat csekkoljon. Már aznap éjjel lebukik, de még kimagyarázza. Második esetkor Barbara egyből szakít vele. (Sajnos a szövegfüzet legidiótább mondata itt hangzik el: "Azt hittem, te más vagy.") Szóval Jon reménytelen eset? Nem tud szakítani a perverzebb szokásaival, mert a lelke mélyén egy telhetetlen disznó?

JGL-t a szereposztásért is dicséretet érdemel: a színészek többsége prímán passzol a szerepébe. Tony Danza mindenképp: az egyenes apa, aki ordítva szurkol a tévé előtt, legtöbbünknek ismerős figura. Jon haveri lényegtelen poénkeltők, miként Jon húga is inkább csak cselekményszerszám. Nem tagadom, hatásos, ahogy a látszólag teljesen rezignált facebook-bújó az 1 árva mondatát épp a kritikus pontra időzítve elsüti. Elsőként mutat rá, miért nem működött a kapcsolat Barbarával. Mert egyoldalú volt, szinte mindenben Jon engedett.
Az egyetlen szereplő, akitől szabályos utálat fogott el, az a sztereotip aggódó anyuka. Van egy pont, ahol lekapcsolja otthonukban a tévét, illusztrálva, hogy a boldog házasok is utálhatják egymás némely szokását. Ezt leszámítva ballasztnak tartottam, és láncfűrész-kezelést kívántam neki.


Scarlett Johansson ideális választás volt a női főszerepre: alakítása természetesnek hat, noha a karaktere aligha nevezhető annak. "Barbara" neve nyilván utalás a Barbie-babára: azt a típusú sznob dívát kell látnunk benne, aki nem rosszindulatú, de igazságtalanul magasak az elvárásai. Modora sejteti, de 1-2 hónap után már egyértelmű: ez a nő elsősorban önmagát akarja szeretni a társában. Jon olyasformán tetszik neki, mint "ígéretes alapanyag": hasonlóan céltudatos valaki, akit minél több apró dologban hozzáhasoníthat a fejében élő profilhoz. Ez egy nagyon gyakori vakvágány fiatalok kapcsolataiban: fontosabbá válik a kívánt norma vagy imidzs, mint maga a partner, akire rá akarjuk szabni. És ha nem felelünk meg ennek, elkezdünk hazudni...
 

Fontosnak tartottam, hogy Jont ne láttassa felsült baleknak az, ahogy ráeszmél erre. Nagyon is érthető,

1. miért kezd kényelmetlenné válni számára a kötöttség,
2. miért csak most,
3. és eleve miért épp Barbarától várta a katarzisélményt. "Nálad szebb dolgot még nem láttam soha életemben."

Egyértelmű, hogy ezt a viszonyt felszíni vonások ihlették:

• Jon első látásra, külseje alapján választja ki Barbarát, hogy ő legyen a hosszútávú barátnője.
• A lány annyira szereti az ódivatú romantikus filmeket (szerelem első látásra, érzelgős szakítás, puccos esküvő, stb.), hogy azok alapján is képzeli el a párkapcsolatot.
• Ugyanígy a hagyományos "menetrendet" tartatja be Jonnal: randiznak, találkoznak egymás haverkörével, Jon bemutatja őt a szüleinek, még az istentiszteletre is velük tart.

Julianne Moore igen furcsa választásnak tűnt Esther szerepére - a nőére, akivel Jon végülis megtalálja a rég keresett áttörtést, a harmóniát. Méghozzá kötöttség és kényelmetlen kompromisszumok nélkül. Moore a való életben egy emberöltővel idősebb Joseph Gordon-Levitt-nál. Hiszem, hogy ez is burkolt üzenetet hordoz: nem számít, milyen korú az, akiben végül felismered a lelkitársat. És erről a párosításról a néző előre nem láthatja biztosan, hogy összejön-e.
Mindig felnézek egy aktorra, ha közel tud hozni a nézőhöz olyan karaktert, akiről szinte semmit se tudunk. (Idei filmek közül a Gravitációban vitte ezt végbe remekül Sandra Bullock). Esther Jon egyik csoporttársa az esti tanfolyamon, ahová még Barbara miatt iratkozott be. Nem tudjuk, a vörös hajú nő miért iratkozott be ide, mik a tervei. Az is csak a vége felé derül ki, hogy mi miatt sírt, mikor Jon először belebotlott: a gyásztól. Attól, hogy 1 éve elveszítette a családját. Egy szokványos románcműben ez szinte biztos, hogy érzelgősnek hatna; itt azonban jót tesz, hogy a nők hátteréből közel se mutatnak annyit, mint a címszereplőéből.



Jon és Esther beszélgetéséből bukkan elő a történet tanulsága: a jó kapcsolatnak nincs receptje. Onnan tudod, hogy működik, hogy "el tudsz veszni a másikban" - azaz mindabban a külső-belső tulajdonságban, ami azt a személyt alkotja.
Ezen a szálon múlt a legtöbb; ez volt az, ami hamisság esetén magával rántja az egész filmélményt. Az elsőre nemigen egymáshoz illő páros összehangolódását azonban - énszerintem legalábbis - ügyesen oldotta meg a rendező. Persze, hogy a lekötött Jon még kerüli a rányomuló nőt (sőt még le is kiabálja Esthert). De azután sem sietnek egymás közelébe, hogy Barbara eltűnt a képből, a hasonló gondolkodás magától generál vonzalmat. Esther nemhogy nem marasztalja el a fickót a pornónézés miatt, még javaslatot is tesz a témában - paradox módon a tényleg leszokás felé mozdítva el Jont.

Talán amit legtöbben elleneztek Gordon-Levitt rendezésében, azok a montázsismétlés gyakorisága. Jon szokásairól majdnem egzakt ismétlődnek ugyanazok a pillanatok újra és újra. Nem nehéz kitalálni, hogy a rendező így fejezi ki a figura életének egysíkúságát: minden napja lényegében ugyanazzal telik. Jon magánéleti sikerei mellett is a szokásai (nemcsak a pornó, de az edzés, verda, bulik, stb.) rabja.

Unalmasnak azért nem nevezném: a cselekmény tempósan halad, és a hétköznapi élethelyzetek se lehangolóak. Jobban zavart volna, ha a mű cinikusan győzködni próbálna, milyen "rossz dolog" ilyen megszokásosan élni. Egy túrót: sokan már azzal beérnék, ha olyan jó dolga lenne, mint Jonnak a legelején!

Miként nincs egyértelműen helyes vagy helytelen, Jon sem bűnbánásból akar változtatni. Hanem mert késztetést érez valami újra. Ugyanezért

1. ismeri be az arctalan paphangnak is a templomban, hogy többször kamuzott a "bűneivel",
2. vagy a sokadik sofőrnek, aki felhúzza, az úttesten kiszáll, hogy beverje a képét - vagy az ablakát.

Az ezen a hivatalos poszteren látható jelzőkkel nagyjából egyet tudok érteni. A Don Jon egy valóban eredeti hozzáállású és magabiztosan levezényelt film, ami pontosan tudja, mit akar és hogyan fejezze ki magát. Visszafogott humora mellőzi az idétlenséget, az utolsó harmada pedig kimondottan érzelmes. Leginkább ahhoz hasonló utóérzettel hagyott hátra engem, mint a Good Will Hunting.

5-ből 4 pontot adok rá.





"Gyónd meg a bűneidet, fiam..."
"Ahhoz kevés egy éjszaka, Atyám. Elmesélem a legutóbbi alakításomat."

(Sin City)

A sötét lovag - Felemelkedés

 

"Nem jut eszébe valami különös ismertetőjegye?"

"Izmok. Izom izom hátán! Másból sem állt, csak izomból..."

"Oké-oké, értjük! Szereti az izmokat; tovább!"

(Szuperhekusok)

A sötét lovag - Felemelkedés Batman alkonyának története. Amiként egy utolsó nagy fenyegetéstől megvédi szülővárosát Gothamet, beteljesítve életművét. Ez egy rendkívül bonyolult film volt megcsinálni: alapból A sötét lovaghoz mérik minőségét, így a rajongók egy csoportja eufória nélkül élte át a premiert. Ez a leghosszabb és legambíciózusabb darab, bizonyos vonásaiban pedig valóban a legjobb is a mesterhármasból.


 

Tekintve, mennyi magasztaló, fújoló, majd higgadtan méltató cikket kapott már a 2. epizód, képtelenségnek tűnik újat mutatnom a zárófelvonásról. A szkeptikusok leggyakoribb érvei, hogy a 3. rész túlzsúfolt, a gyors vágások megfosztják a karaktereket, hogy kerekké váljanak, illetve hogy a sztoriban taglalt kilátástalanság megfakítják a címhős karizmáját és ütőerejét.
Nos, "sans phrase": imádtam a művet. Jonathan és Christopher Nolan betartotta a trailerek szlogenmondatát, és "epikus konklúzióval" kerekítették ki a történelem első valódi Batman-trilógiáját. Egyáltalán nem éreztem túlépítettnek vagy szétforgácsoltnak, mert bár tényleg hajszálon egyensúlyoz egy minisorozatra elég tartalmi elemet, sikerrel és mondanivalóval teszi azt.

Mint ismert, tragédia történt a premier során, mikor Aurórában egy pszichopata férfi célba vette a gyanútlan közönséget. 12 emberélet örökre odaveszett, többször annyian pedig súlyosan sebesültek. Ezért úgy döntöttem, én is követem a Warner stúdió példáját, és tartózkodok bevételi adatok, a korábbi "Bosszúállók vs. TDKR" médiavita, vagy más reklámjellegű témák firtatásáról. Hogy a trilógiával egyes nézők története is véget ért, iszonyattal és megvetéssel tölti el a cikk íróját.

Búcsúfilmről révén szó, teljesen a kétség légköre lengi be a TDKR-t. Bruce Wayne visszavonult remete lett, sérülései és keserű tapasztalatai kiábrándították az életből. Alfreden kívül nincs állandó kapcsolata a külvilággal. Bizonyos értelemben Gotham is "vegetál": a Harvey Dentről elnevezett törvény meggyorsította a rendrakást az utcákon. De ez inkább látszatbéke. Meglepett a bejelentés, miszerint Batman 8 év múltán kényszerül visszatérni. Persze, évek kellenek, míg bármiféle törvény egy egész várost minimalizál szervezett bűnözés terén.
Míg A sötét lovagban egy titkos szövetség (Batman-Dent-Gordon) váltja ki Joker színrelépését, addig a fennálló látszatbékére válasz egy régi, megújult veszély eljövetele. Bane-t (="Csapás-t") Nolan bevallottan ugyanazért választotta, amiért eredetileg is létrehozták a képregénybe: mert - amiként Supermannek Doomsday, úgy - Bane Batman torzképe. Nem ellentétpárja, mint Joker, hanem a szörnymása: ugyanaz az Árnyak Ligája nevelte őket harcossá, de Bane értékrendje sokkal agresszívebb. Mindaz a csapássorozat, amit Bruce átél a cselekményben, amit át kell vészelnie, annak Bane a közvetlen katalizátora.


Tom Hardy alakításáról nem tudok rosszat mondani. Ő Bane, minden ízében. Egészen furcsa hangot kevert ki, ami inkább sajátos, mintsem komolytalan vonása lenne. Nem egy olyan sokszínű bábmestert jelenít meg, mint amilyen Joker, de legalább olyan karizmatikus. Másfajta rombolóerőt képvisel, anarchia helyett diktatúrát, statáriumot hoz létre. Hangjából, szemeiből és mozgásából süt a közöny, a kíméletlenség. Arcát a trilógia legstílusosabb maszkja takarja: ami bestiális,csaknem szürreális kreatúrának láttatja, míg praktikus oka, hogy fájdalomcsillapító gázzal lássa el őt.
Szerte az Interneten rengeteg embert láttam és hallgattam azon fanyalogni, hogy a nolenizált Bane "nem elég izmos", meg hogy "túl kicsi". Nem értek egyet: Bane nem egyszerűen "nagy fickó", ahogy a prológusban nevezik. Reflexív és taktikus, amolyan átmenet egy pankrátor és egy katonai diktátor között. Nem szabad Bud Spencer-féle pofozógépet elképzelnünk: a minél hatékonyabb testi és pszichikai roncsolásra törekszik, nemcsak leütögetni a támadóit. Akit már nem tart fontosnak, azt azonnal kivégzi.

Van egy régi mondás: "Ha baj van, keresd a nőt", és ez itt is eléggé igaz. Selina Kyle profi tolvaj, akinek megvan a maga etikai kódexe. Úgy adódik, hogy ő ébreszti fel Bruce Wayne-t civilben az apátiából. Fantasztikus az ötletek összehangolása: belépőjekor Selina szobalány a Wayne-nagyházban, és mialatt emlékünnepséget tartanak Dentnek, ő megfújja a néhai Mrs. Wayne gyöngysorát. Mesteri írás! Volt valami különösképp megmosolyogtató abban, ahogy ez a csalfa, hetyke, de talpraesett nő incselkedik Bruce-szal. Amikor ellopja Bruce sportkocsiját, a "feleségének" kiadva magát, stílusosan torolja meg a gyöngysor visszavételét.

A film során egyszer sem nevezik Macskanőnek Kyle-t, de így is látszik a hasonlóság. Batman tapasztalja, hogy ő is "képes eltűnni". A női főszereplő hátteréről a priuszát ismerjük meg, azonkívül csak 1-1 futó megjegyzést. Engem ez nem zavart. Annyit mutatnak a múltjából, amennyi releváns a történetgerinccel: az ál-tiszta Gotham ál-felszabadítása az Árnyak Ligája által.

Egyértelműen a Batman: Knightfall hatása (is) érződik a filmen. Mikor Kyle tőrbe csalja Batmant, a DC képregényvilág egyik legismertebb eseménye kel életre: Bane legyőzi Batmant. A harci koreográfia a jelenetben talán picit szögletesre sikerült, de ez még kimagyarázható: Bruce csak nemrég tud lábmerevítővel járni és rúgni. Lehet, hogy most a fanboy beszél belőlem, de nem vártam olyan sebességű végtag-cikázást, mint amiket Jackie Chan szokott produkálni.  

A jelenet atmoszférája profi módon lett felvezetve. Alfred hiába próbálja szembesíteni Bruce-t, hogy - mint korábban Jokert - megint nem érti, mi teszi ellenfelét olyan veszélyessé. A hite. Ő teljes lényével hisz a céljában, míg Bruce nem; hogy csak azért porolta le a köpenyét, hogy szép halála legyen, miután 8 éve - mióta Rachel meghalt - képtelen volt új irányt keresni az életének.

Bane pedig nemcsak a kilétét ismeri, de mintha olvasna a gondolataiban. A légző-álarcos férfi egy rémálom-szcenáriót készít elő Bruce-nak. Előbb cégét (Wayne Enterprise) tőzsdei aknamunkával kisemmizte, majd alteregóját elárultatta Kyle-lal, akiben pillanatnyilag bízott - párhuzamként arra, ahogy Bruce hajdan elárulta a Ligát. Előbb pszichikailag, majd fizikailag is megalázza: Bruce bevált módszereit sorra ellene fordítja, puszta kézzel töri el a gerincoszlopát, majd abba a börtönbe viteti, ahol ő született és nőtt föl.

Nem újdonság a trilógiában, hogy egy antagonista személyét valamilyen rejtély övezi, mely körül fokozatosan oszlik el a köd. Így volt ez Madárijesztő főnökével a Begins-ben, illetve Joker valódi célja Batman megölése helyett a TDK-ban. Itt Bane múltja a rejtély, és Bruce a börtön rabjaitól tudomást szerez a gyerekről, aki egyedüliként tudott kijutni a hatalmas kúton át. Mivel hosszan nyomon követjük Wayne felépülését, ezért vele együtt elhisszük a következtetését is: a gyerek, Ra's al Ghul gyermeke, csak Bane lehet. És Bane legyőzése kell, hogy rájöjjön: tévedett!

A nem-rajongó nézők értetlenül álltak, hogy tudott Wayne "ilyen gyorsan felépülni", alig 4 hónap alatt. Jó: ennyi erővel abba is bele lehetne kötni, hogy Bane miért nem ölte meg, és miért nem leplezte le stadioni nagybeszédében a kilétét, miközben a hazugságot Dent-ről kitálalta. Tény, hogy rengeteg magyarázat szövődik a börtön köré, de ezek nem tűnnek túlbonyolítottnak nekem. A válasz ugyanaz: azzal, hogy halvány reményt ad Bruce-nak - mint a gödör kijárata a raboknak -, tovább kínozza, több úton is elnyújtja a halálához vezető lelki terrort.

Pl.:

1. Kimozdult hátcsigolyával kell vergődjön, mint egy állat;
2. másik kontinensen, a külvilágtól elzárva, egy koszos cellában;
3. a börtönnek van egy kínálkozó, de megközelíthetetlen felső kijárata;
4. Közben egy nagyképernyős TV-n nézheti, ahogy Bane serege átvette a hatalmat Gotham Cityben.

Az "elölről kezdeni" motivációról lehetetlen nem ráismerni a Batman Kezdődik elejére. Bruce Wayne-nek itt is önmagát meghaladva kell eljutnia oda, hogy Denevéremberré váljon. A karakter legnagyobb felismerése a jellemfejlődés alatt, hogy a félelem valójában őbenne volt. Bane csak testet adott annak, így kerekedett fölé. (Érdekes párhuzam, hogy a marketingkampány "deshi-bassarah" kántálásáról is az kiderül, hogy Bruce buzdítása, hiába sugallta minden videóanyag Bane témazenéjének.)

A kimászás pillanata valóban epikus, és felemelő érzésnyomatot hagy az emberben. Nem vagyok biztos benne, hogy jól értelmezem, ezért erre is még kitérek. A börtön kútja a Wayne-birtoki kút nagyobb kiadása. Úgy sejtem, hogy Bruce sose mászott saját lábán ott ki, ahol bezuhant. Azzal, hogy utolsó próbálkozásakor kötél nélkül veselkedik neki, tetézi és azzal újra akarata áramába tereli félelmét. Batman pszichológiai magja pedig ez: elszántság, félelem, kontrollált düh.
Egyedül talán a fali lyukból kitörő denevérek tűnhetnek hatásvadász dísznek. Tökéletesen értem az ottlétük jelentését, csak furcsa, hogy Wayne épp ott koptatja meg a kövezetet, ahová beszorult egy helyi denevérraj.

Nolan maga is elismerte, hogy A sötét lovag - Felemelkedés a legnagyobb szabású film volt, amin eddig dolgozott. A fél műsoridőben térhatású IMAX-képsorokat látunk, ami irdatlan munkát igényelt nemcsak az operatőrtől. Logikusan Joker terrorizálását városmiliőn csak egyvalamivé lehet még tovább fokozni: ostromállapottá. Azt gyanítom, hogy az "elementáris konfliktus", amit egy interjúja szerint ábrázolni akart, a gazdag tőkések, és az adózó, munkakereső átlagpolgárok közti ellentét.


Szemben Ra's al Ghul színfalak mögötti ténykedésével, az Árnyak Ligája most Bane nyílt sisakos modorát követi:

• felrobbantják a szárazföldi kiutakat,
• megszállják a gothami futball-stadiont,
• és egy atomreaktort használnak arra, hogy vesztegzár alá vonják a települést.

A sötét lovag komoly morális kérdéseihez mérve ez egyszerűbb veszélyforma: izolálni, megtisztogatni, majd lerombolni a várost. Bloggerek tiltakoztak, hogy a Felemelkedésben nincs összekötő kapocs a morális üzenet és  a társadalmi kiváltóokok között. Hogy nincs mélyebb látható gyökere a fő konfliktusnak, minthogy egy rakás őrült beszambázik, és a gazdagokat szó szerint "jégre teszi". Nem alaptalan vád, de befejezetlen.

Mi jellemző egy olyan "city-re", ahol a maffiákat, nos, "kimiskárolták"? Hogy még nehezebb boldogulni a szegény néprétegeknek, hisz alig maradtak számukra kiskapuk a megélhetéshez (csúszópénz, könnyűmeló, üzérkedés, szerencsejáték etc.). És ha bármikor elkövettél bármi csekély szabálytalanságot, az másnap már örökre ott lesz az Interneten. (pl. Selina Kyle bármit megadott volna egy diszkért, ami törölné kompromitáló múltja adatait.) Lehet, hogy a movie nem merül szociálpedagógiai mélységekbe, ám ez magában nem hibapont: A sötét lovag ellen az egyik fő reklamáció, hogy annyira sokat beszéltette ilyesmikről a szereplőket, hogy karaktereik elvesztek a filozófiai monologizálásban. Fújolónak sehogy se jó.

Annál érdekesebbnek találtam Bane "új rendjét". Mint afféle modern jakobinus, forradalmi ítélőszéket és irányított terrort vezet be, ahol nem szól bele a "népítéletekbe". Selina egy álarcosbálon elsuttogta Bruce-nak, hogy vihar jön, mely főleg a gazdagokat fogja sújtani. Szavai jobban beteljesülnek, mint gondolta: 5 hónapon át nagytőkéseket kényszerítenek kirakatperekben, hogy válasszanak: vagy lelövik őket, vagy a téli befagyott vizen kell elsétálniuk. Olyan, mintha Kétarc mindkét felén megégett érmével döntené el, kit küld a halálba.

Nolan érzésem szerint egyfajta visszajáró szellemként szereti szerepeltetni Cillian Murphyt: mint az egyik népbíró, kíváncsi vagyok, hogy a Liga miként döntötte el, hogy újra alkalmazzák Dr. Crane-t.

Egyetlen "öklös" gyengeséget látok a TDKR cselekményszövésében, ami miatt nem tökéletes számomra az élmény. Nem az "elnagyolt motivációk" a szapora vágások miatt, bár ezek kivitele valóban nem tökéletes. Az Achilles-sarok a képregényfilmek örök ludasa: a bomba. Már a Pókember 2.-ben nehéz volt megemésztenem, hogy egy fúziós reaktor a bűnöző a "titkos fegyvere". Olcsó áramszolgáltatás millióknak, melyet Bane Dr. Pavollal átalakíttat bombává, s nyilvánosan kivégzi a tudóst.

Maga az elgondolás azonban kissé ódivatú. Túlhasznált. Ez egy kifejezetten kreatív produkció, és a cselekmény tárgyi kulcselemeként kilóg egy nukleáris fegyver, egy instant atombomba. Ezt a Wayne-technoabrakot már azért több figyelemmel ("normális" működése mutatásával) kellett volna hihetővé kimunkálni, mint a mikrohullám-sugárzót a Kezdődikben, vagy akár az új levitációs repülőgépet, amit Fox úgy hív: A "Bat".

A végjáték Batman és Kyle újbóli szövetkezésével megint vita tárgya: hatásvadász vagy adrenalinos? Utóbbi mellett teszem le a voksot. Selinától korábban lakótársa is megkérdezte: "Nem ez az, amit akartál?" Visszakapta szabadságát, mikor Bane kinyittatta a börtönöket, a gazdag réteget megfosztják vagyonuktól. Szabadon rabolhatna, ha már el nem mehet. Józan esze viszont ráinti: idővel Bane ugyanúgy fog tenni, mint az amerikai kormány és a haderők: sorsára hagyja Gothamet. (Bruce igazolja is ezt, mikor újratalálkoznak.)

Ahogy azt nyilván ki lehet találni, a "visszavágó meccset" Batman nyeri. Küzdelmeik menete hasonló a Rocky III. felállásához: az elpuhult főhős előbb kikap egy nálánál keményebb fickótól, a fél movie-n át készül a revansra, és sikerül kiütnie. Bane maszkjából egy ütésnél egy vékony cső mozdul ki, úgy, mint korábban Bruce egyik csigolyája. A prológusban elmondta, hogy álarca nélkül lélegeznie "extrémmód fájdalmas" volna, így nem csak lélektanilag érthető, hogy immár ő kerül vert helyzetbe.

Heves találgatás kísérte Marion Cotillard karakterét, Miranda Tate-et, akiről sejteni vélték, hogy valójában Ghul lánya, Talia al Ghul. A nolani sakkjátszmában t'án ez volt a legrizikósabb lépés. A csavar, hogy mégsem Bane volt a fő irányító, hanem egy addig jelentéktelen segítőnek tűnő nő. És ez nem kelti a becsapottság érzetét a nézőben, mert nem redukálja Bane érdemeit. Talia egyszerűen úgy használta Bane-t helyettesnek, ahogy Ducard a Ken Watanabe által játszotta ál-Ra'st.  

Nálam ez a csavar "bevált": tényleg váratlanul ért, mikor kiderült, hogy nem Bane Ra's gyermeke, hanem Talia. Egyértelmű, hogy behálózta Bruce-t, aki idővel cége projekt-jeit is rábízta. Batmant késsel oldalbaszúrva tulajdonképpen Ra's egyik tételét alkalmazza: "Ha valaki az igazság útjába áll, egyszerűen mögé lopózol, és a szívébe szúrsz." Nem igaz, hogy a fordulat felvezetés nélküli lenne: amikor Bruce lefeküdt vele Alfred távozása és a csőd után, látszott a hátán egy sebhely, illetve ahogy gyerekkoráról és a tűz szeretetéről beszél.

Akiknek pedig csalódást okozott a mára már hírhedt  fejlövés, azok szerintem próbálják így nézni a dolgot: Batman nyílt harcban legyőzte Bane-t. Miranda/Talia húzása, ha úgy vesszük, csalás volt. Erre a hasonlóképp előbukkanó Selina is elkövet egy csalást Bruce helyett és hasznára. Érdekes, hogy míg Selina a köpönyegforgató jellemét nyíltan vállalta, ő bizonyul az igazi asszonyszövetségesnek.

"Akárkiből lehet hős. Még az is, aki csupán annyit tesz, hogy ráteríti a kabátját egy gyerek vállára, hogy érezze, nincs egyedül."

Az egész trilógia egyik központi gondolata, hogy Batman a tenni akarás szimbóluma. Hogy egy ember is jelenthet különbséget. Ennek a kiteljesedése itt következik be: Batman a Bat repülőszerkezettel elvontatja a bombát a nyílt óceán felé, s a robbanás csóvájában örökre eltűnik szem elől. Más Nolan-movie-khoz hasonlóan  a befejezés ismét nyitva hagyott, és egyéni interpretáció függvénye. Frenetikusnak tartom, és kreatívnak értem meg a záró képsorokat: Batmannek szobrot állítanak hőstette emlékére egy gothami nagycsarnokban, Bruce Wayne-t pedig az a 3-4 ember temeti el szülei sírja mellé, akik ismerik titkát. Köztük immár Gordon. 
Persze a sírhely üres, de minden okunk megvan feltételezni, hogy Bruce elpusztult a robbanásban. Alfred a befejezésnél kettős szerepet kap: egyrészt a Wayne-házból otthon lesz az árvagyerekek számára, és őt nevezik meg a végrendeletben tulajdonosnak. A temetésen látjuk, hogy teljesen magába roskad, és ez épp elég, hogy kétségbe vonjuk, hogy mikor elutazik a firenzei kávézóba, tényleg látni véli Bruce-t és Selinát. Ahogy Bruce-nak a képzelete feltámasztotta Ducardot, talán Alfred is azt látja, amit bevallása szerint oly sokszor szeretett volna látni: fogadott fiát, amint új életet kezdett, távol Gothamtől, a tragédiák színterétől. Ez az első olyan Batman-inkarnáció, amely története végén - feltehetően - boldogságra talál az életben.

A casting szokás szerint fenomenális, és egyáltalán nem zavaró, hogy a fél gárda egyezik az Incepcióéval.

John Blake karakterét direkt a végére hagytam, mivel itt nyeri el igazi rendeltetését a szkriptben. Fiatal, elszánt rendőr, akinek vág az esze. Sejtette, hogy a hivatalos álláspont a "gyilkos Batről" humbug. A másik: Wayne amolyan sztárárvaként volt ismert John és régi árvatársai között. Egyszer felismerte a híres playboy-on a hamis mosolyt, amit ő is begyakorolt, hogy elfogadott  normák mögé rejthesse fájdalmát és indulatait. Így jött rá, ki és mi lehet a "Batman" voltaképpen.

Ez egy erőltetett gondolatbehajítás lenne sokadik szálnak, ha nem szolgálna egy fontos utolsó csavart. Megtudjuk, hogy John középső neve: "Robin". Utána, miután közölte, hogy leszerel a rendőrségtől, eljut a Bat-barlangba. Az ok világos: Wayne meglátta benne annak lehetőségét, hogy egy következő igazságosztó legyen, ha a helyzet orvoslatául csupán a Batman-módszer szolgálhat. Mindegy, mit képzelünk el Blake jövőbeli sorsának: egy 2. Batmant, a képregény-Robint vagy -Éjszárnyat: a lényeg a lehetőség, hogy egy kivételes valaki idővel Bruce Wayne nyomdokaiba léphet.

Még néhány gondolat, amit külön említenék. A cselekmény haladási üteme szokatlan, 4 részre elosztva így lehetne felvázolni: pár nap, pár nap, 5 hónap, pár nap. Az utolsó 40 perc pedig - noha átlagember nehezen képzeli el az utcai harcot benne - fokozottan katarikus. A színészstáb tagjai jelesre vizsgáztak fizikai felkészülésből, különösen Tom Hardy és Anne Hathaway. Bale pedig most is olyan Batmant alakít, akinek sikeréért lehet szorítani, legalább a második félidőben. Nagyzoló olvasatban azt is mondhatnánk, hogy a mai kor emberélet-központú jogrendjét reprezentálja, szemben a rideg történelmi szükségszerűséggel (Árnyak Ligája).

Látvány terén ismét pazar a felhozatal. A "Bat", a képregénybéli Batwing utódja igazán impozáns jármű, ideális helyettese a Batmobilnak, melynek ágyúval felszerelt albínóit aztán Bane birtokba veszi és szolgálatába állítja. A megszállásról és a társadalom reakciójáról pedig napestig lehet vitázni, hogy valóban így zajlana-e le. De tudván, hogy családjaik és ismerőseik általános és halálos veszélynek vannak kitéve, előbb-utóbb muszáj eljutni a fegyveres ellenállás tervéig.

Az USA-ban ez volt az év hivatalosan legvártabb filmje, konklúziója pedig éppcsak annyira nyitva hagyott, hogy a dinamika, az ígéretesség az utolsó perceiben is fennmaradjon. Jómagam azt remélem, hogy az évtized során a Warner Brothers stúdió újabb Batman-mozialkotást már nem kísérel meg életre hívni. De bármi is legyen a márkanév jövője: néhány egészen rendkívüli ember gyűlt össze, hogy megalkosson egy időtálló, modern mítoszt. Egy ember azért ölt maszkot, hogy másokon segítsen, miközben döntése visszahatásai nem okozzák szerettei kárát. Egy extrém alternatívát kínál arra, hogy mélyebb értelmet és nagyobb hasznot adjunk földi ittlétünknek, amíg tart.

A sötét lovag - Felemelkedésre 5-ös skálán súrolva, de megadom az 5 pontot. 

A kritikát egy talált zenevideóval egészíteném ki, az aurórai áldozatok emlékére. Talán a legmagasztosabb inkarnációja a figura eddigi zenetémáinak: