Charlie angyalai (2019)

Mostanra bizonyos lett előttem, hogy ez a manapság terjedő „woke-kultúra” semmi egyéb, mint sekélyes nősovinizmus, ahol zsigerből a „mérgező férfiakat” lehet vádolni, ha egy csupa-női-főhősös akciódarab negatív visszajelzést kap, illetve, ha anyagilag alulteljesít az elvárásokhoz képest. Író-rendező-színész Elizabeth Banks is ilyesmire hivatkozott az új Charlie angyalai bukása kapcsán, újra igazolva, hogy Hollywood egyre több nagy márkanevét használja politikai reklámcégérként: Szellemirtók, Star Wars, Marvel, vagy az évtizedek óta vonszolt Terminátor.

Nyilván az ilyen "SJW"-hangadók fejében meg sem fordulnak olyan kicsit valósabb talapzatú ellenérvek, mint pl. hogy 

• a film amúgy többször átírt forgatókönyve egy zagyvasághalmaz;
• a párbeszédeket mintha kisiskolások firkálták volna össze;
• a be-speed-ezett akciómontázsok jellegtelenek és kvázi követhetetlenek;
• a film egész hangulata iszonyú steril és elidegenítően felszínes, mint egy popzeneklipben;
• a történet csontmaradvány;
• a karakterek pusztán egy arcból és egy modorból állnak, plusz egy kósza infómorzsából a hátterükről: Jane szófukar MI6-exügynök, Sabina ex-javítós vadóc, Elena meg a prűd akciószűz;
• és hogy már megint ez a „világ női harcosai, egyesüljetek a gyűlöletes férfiak uralma ellen!”-rejtjelezés süt le a gyatra szereposztásról és szereplőkezelésről.

Egy nagyvállalatnál kifejlesztenek egy új okosrendszert, a Calistót, ám a fejlesztés felelőse, Elena rájön, hogy pici átalakítással alkalmas távolsági gyilkolásra is. Miután nem tudják hallgatásra parancsolni, likvidálni próbálják, de egy Charlie nevű fantom kommandós ügynökei, az „Angyalok” megmentik, és innéttől őket fogja segíteni az ügyben. Idővel gyanús lesz, hogy a női Bosley, Rebekah összejátszik Elena főnökeivel, ám kiderül, hogy a nyugdíjba vonuló, eredeti férfi Bosley az áruló. Jókora nekikészülés után leállítják a gonosz Patrick Stewartot és hímtársait, Elenát pedig beveszik a csapatba, mint próbaidős új Angyal.

A Charlie Angyalai-mozikkal úgy vagyok, mint a Conan-filmekkel: egy se került még a szemem elé, mely ne lett volna agyhalott bóvlikarnevál. Nos, a legújabb változatban olyan, hogy „Charlie” inkább csak mint elméleti fogalom van jelen, a „Bosley” név pedig egy titulus és a mindenkori összekötő inkognitója. 

A mindenható high-tech ügynökség „angyalai” verhetetlen szupervomenek, akik csupa férfi segítővel vagy ellenséggel vannak körülvéve: na tippeljetek, melyik oldalon hullanak majd a nulla mélységű szereplők! 

„A nők bármit meg tudnak csinálni.” 

„Lehet, de ez nem azt jelenti, hogy kell is, nem?” 



Elizabeth Banks három fronton vallott teljes kudarcot ezzel a filmmel – négyen, ha a létjogosultságot is belevesszük. Rendezése percek alatt kiirt minden feszültséget: 1 megjegyezhető vagy súlyát éreztető jelenet nem bír létrejönni, a látvány túl dekoratív és kirakatüveges, a vágás sonkaként szeleteli föl az amúgy is vékony narratívát. Ez a film vagy kapkod, pózol vagy dögunalmas – esetenként mindhárom egyszerre. 
Ne reméljük, hogy a banális sztori a tömeggyilkos eszköz megszerzéséről több lenne filléres alibinél: kizárólag az az összkép fontos itt, hogy a „gonosz férfiak világában” mindenki hím szürke szekértoló vagy ripacs gennyzsák, és az angyalok - a maguk felsőbbrendű árja glóriáikban fürödve - szét kell verjék a gonosz seggüket! Még Banks figurája is töményen ezt árasztja magából: színészi játék helyett ugyanazt a beképzelt fejet és arrogáns modort erőlteti, mint holmi agresszív plázadiktátor. 

Az itteni karakterkínálatban az a „főnyeremény”, hogy két Stewart nevű színészt is leszerződtettek bele. Ennyi. Kristen Stewart karrieráttörésére még várni kellesz: irritáló az olasz vérű vagánycsaj, Sabina szerepében, be nem áll a szája, és szinte rá se bagózik másokra, akkor se, ha egyenest a szemükbe néz! Elena, mint a Calisto-program agyasa olyan, mint egy elmegyenge apácagyakornok, aki a sok életveszély és buzdító amazon között valahogy megtökösödik, elméletileg. 

Jane pedig akár Mace Windu lánykiadása is lehetne a faarcával meg a kőszikla modorával: a meghatónak szánt pillanat, mikor a robbanásban lesérült Sabina kórházi ágyán könnyez, még patetikusnak se nevezhető, annyira semmilyen. Ez a három nő egyszerűen soha a büdös életben nem tudna alkalmi csapattá sem összeforrani a való életben, nemhogy ikonikus igazságosztókká, akik nyomozómunkát is tudnak végezni.

Szegény Patrick Stewartot sajnálom a legjobban: várom az interjút, melyben a 80. évű lovagszínész nyíltan megbánja itteni szereplését. John az eredeti, ebben a változatban már agg Bosley, Charlie cégének első asszisztense, akinek a nevét tiszteletből címként használják azóta az utódok/kollégák (mint a Caesar nevet A Római Birodalomban). Banks tehát látszólag tiszteletet épít a karakter köré (személyiséget bezzeg nem)… hogy azután John-t tegye meg „hatásos csavarként” a gonosz fő árulónak, akit ráadásul Banks Rebecca Bosley-ja kényszerít talpra a végén! Mégha az alaptörténet nem is az ő ötlete volt, ebből akkor is töményen süt a színésznő elfogultsága magánemberként.

Az új Charlie angyalai tehát lényegében egyszemélyes propagandahadjárat, amely ifjú színészhölgyek munkapályáját hivatott előremozdítani. A felszínen csak életképtelenül gyengus, nemtörődöm kontármunka, mögötte pedig egy már komikusan egyoldalú ultrafeminista kinyilatkoztatás. Mint a 2016-os Ghostbusters vagy Az utolsó Jedik estetében, ebből is szinte sugárzik a  „DIE, ALL MALES, DIE!!”   burkolt üzenete – kb. olyan érett tálalással, mint mikor egy csecsemő hisztizik, mert kedvenc csörgőjét nem a megszokott helyére pakolta vissza a mama. Érzéketlenül hangozhat ez – főleg egy ilyen amatőr FÉRFI írótól, mint én –, de akkor is ezt az értelmi színvonalat képviseli az Elizabeth Banks-féle Charlie’s Angels.