"Én meg nős, boldog, szeretem a feleségemet, és ha itt volna, most vele lennék. Most nem arról van szó, hogy ki-kit szeret, hanem arról, hogy: segítsünk..."
"Tudod, megesküdtem magamnak, hogy amíg itt leszek, hű maradok a férjemhez..."
"Igen, ilyenkor mindig ezt a szöveget nyomjátok..."
(M.A.S.H.)
Már-már szatirikusan giccsfürdetett, langyosan álszent melodráma! A Jim Harrison regényéből készült filmet egy Edward Zwick nevű úriember rendezte - ugyanaz az illető, aki egy évtizeddel később olyan klasszikusokat hozott össze nekünk, mint a Véres Gyémánt vagy Az utolsó szamuráj. Itt még bizonyosan nem ért be: egy képileg remek, de drámatéren csöpögős, hebehurgya életsztorit vázol fel egy észak-amerikai család sarjáról, aki ott teszi tönkre saját boldogságát, ahol csak tudja. És a körülötte élők ezt vele együtt sínylik meg.
A visszavonult Ludlow ezredes fiait, Alfred-ot, Tristan-t és Samuel-t a városi világtól távol nevelte fel. Az első világháború kitörésére mindhárman bevonulnak a kanadai hadseregbe, ám Samuel meghal a harcmezőn. Mennyasszonya, Susannah azonban a két másik testvér szívét is megragadja. Miután Susannah végül Tristan élettársává válik, kiderül, hogy az igazi konfliktus nem is a családban, hanem Tristan lelkében dúl...
Külsőségeiben ez egy szép film, Hollywood ősi trükktárának egy csomó jól bevált kellékével felszerelve. Egyrészt lágy és révedező zene, ami hol fülbemászó, hol viszont egyszerűen csak patetikus aláfestést nyújt egy-egy jelenet számára. Aztán itt vannak az alapból festői erdei tájakról készült felvételek: nem csodálom, hogy John Toll operatőrt Oscar-ral jutalmazták. Akár eső, akár nappali fény, akár napnyugta: mindenféle időjárás jól áll a filmnek.
Végül: mindenféle sztereotípia ember és állat részéről, ami csak ebbe a környezetbe odaképzelhető:
- A vérengző grizzlymedve;
- A szenvedő jószág, akit kegyelemből muszáj lelőni;
- A kőarccal bámuló indián mellékszereplő;
- A naiv legfiatalabb testvér;
- Az értelmiségi legidősebb fivér;
- A vérmes, kigyúrt középső testvér,
- akinek vadsága vonzza a kifinomult, városi szépséget;
- és a könnyen morcossá váló apafigura.
Dramaturgia terén ez a film csak
Egyedül talán Ludlow ex-ezredes világképét nevezhetnénk indokoltnak: sok csatát végigharcolt, ismeri a háborúk borzalmait és köztudatba plántált hazugságait. Gyakorlatias ember, aki ragaszkodik az elveihez. Igyekszik akárcsak szóban is távol tartani a testvéreket a háborúktól, mert tudja, hogy azokban irodista politikusok küldik a nép fiait nagy eszmék nevében a vérontásba. Ő felfogta ezt. Utódainak kevesebb eszük volt.
A testvérek érzelmi viharai egyszerűen élősködnek a néző idegein, ahogy a rendező csűri-csavarja azokat! Zwick alapvető hiányossága, hogy nem tudja éreztetni az eltelt idő, időszakaszok nagyságát, így az események összefolynak. Nincsenek eléggé felépítve a karakterek, dróton rángatják őket egyik állapotból a másikba, míg végül teljesen elveszítjük az érdeklődést irántuk.
Itt van rögtön Samuel: nevetségesen félszeg kölyök még felnőtt férfiként is, aki idealizálja a nőket, de sejtelme sincs az igényeikről. Ez a karakter csak azért létezik, hogy a halála jelezze a fiatal évek idilljének a végét. Ennyi. És persze Samuel halálával kiesik az egyensúlypillér a másik 2 testvér közül. Tristan és Alfred ugyan nem vetélkednek, csak azt érezni: már nem olyan felhőtlen az egyetértés köztük.
Tonnaszámra váltakozik kapcsolatok sehonnét jött kialakulása és megszűnése - mikor milyen ürügyből kifolyólag. A színészi játék még úgy nagyjából rendben volna, de pont ezt teszi nevetségessé és ráakaszkodóvá az érzelmi bohózatokat. Rengeteg révedés, sóhaj, sírás és lelkizés, de valódi érettség és mögöttes gondolat soha nem nyilatkozik meg. Senki nem gondolkodik, nem törekszik őszinte hittel a boldogságra, csak sodródik vagy indulatból cselekszik.
Tristan és Susannah végre megkapják egymást... majd a férfi elcsavarog a senki földjére. Gyomorforgatóan cinikus az az álmagyarázat, miszerint Tristannak "bűntudata" volna, amiért a család mostanra széthullott. És itt ez a levél, melyben az őrá évekig váró Susannah útját kiadja: "Amink csak volt, halott. Ahogy én is. Menj hozzá máshoz." És Tristan legközelebb már Alfred nejeként látja őt viszont. Ez végképp meggyőzött, hogy egy nagyvásznas telenovella rabolja az időmet, ahol majdnem az összes érzelmi kapocs megalapozatlan.
Szerencsére azért nem mindegyik. A rengeteg sablonpillanat között néhány olyan helyzet is adódott, ahol együttéreztem a szereplőkkel.
Például mikor Tristan, az új felesége és a közös kisfiuk találkoznak Susannah-val és Alfreddel. Az új feleség az az Isabel, aki még a film elején fogadkozott, hogy Tristanhoz fog hozzámenni egy szép napon. A kisfiút pedig Samuelnek nevezték el, a halott testvér után. Ha nem gondolok arra, milyen kínkeservvel döcögött el idáig a történet, érdekes közjáték, ahogy a volt feleség szembesül Tristan új családjával, és röviden beszélget a kisfiával. Ez volt a kevés pillanatok egyike, amikor igazi embereknek láttam Tristant és a többieket. Nem pedig zavaros elméjű archetípusoknak a Romantica Channelről.
Nem értem, mi a pláne abban, hogy a két legfontosabb nőalak meghal: Isabelt egy véletlen golyótalálat öli meg, Susannah pedig önkezével vet véget az életének. Még több tragédia, de mire föl? Itt már valami krimiszálat is erőltetnek a történet: a 30-as évek elejére Alfred képviselőségig jut, Tristan pedig a szeszcsempészet bizniszébe kóstolt bele. Az O'Banion testvérpárnak előbbi igen, utóbbi nem tetszik, s mikor Isabel meghal, Tristan bosszúból megöli az egyik O'Baniont, és azt a tisztet, aki véletlenül lelőtte a feleségét. A visszajövő másik O'Banion-fivérrel pedig már a Ludlow-család együtt - fogalmazzunk így: - rendezi a számlát.
Mégegyszer megkérdem: mire jó ez? Nem érdekel a könyv: mit ad hozzá a sztori egészéhez az, hogy mindkét nő erőszakos halált halt - és mindkettő úgy, hogy Tristant szerette, a 3 testvér közül a délceget? Pedig a golyóhalál hirtelensége még akár hatásos is lehetne: egyszercsak látnia kell Tristannak, hogy a szeretett párja egyszer csak nincs többé. De ez akkor sincs felvezetve. Ez így olyan, mintha a gyerek nézné az Én kicsi pónimot, erre bevágják, hogy egy ló felrobban az istállóban.
Még egy dolog, amit szeretnék szóvá tenni. Ahhoz képest, hogy Tristan a vadonban nőtt föl, a rengetegben érzi jól magát, és látjuk, ahogy fiúként egy indián befesti az arcát... ezek a beállítások homlokegyenest más mentalitást sugallnak, mint ahogy a film az állatokkal bánik. Tristan kisfiúként kitartóan keresi a bajt - "Ő kereste a saját halálát", ahogy az indián narrációja mondja -, és direkt viaskodni akar egy grizzlyvel. Még külön mutatják is, ahogy levágja az egyik ujját és karmát. Ugyanez az indián a film végén is így narrálja, hogy az idős Tristan megint nekimegy egy medvének a vadonban: "Ez egy jó halál volt." Egy frászt! Gyötrelmes, hiábavaló izgágaság volt egy nyughatatlan erdei embertől.
És mikor fiatal felnőttként lelőtt egy borjút, mert nem tudta kiszabadítani a szögesdrót-kerítésből... ez már szinte reklámszerűen sulykolja, hogy az a helyes, ha egy felnőtt férfi gyilkol. Mindegy miért, csak gyilkoljon, bizonyítsa a rátermettségét, ontsa ki az ellenség vagy a magatehetetlen áldozat vérét. A szüntelen érzelgősség, a nem létező motivációk és az unalmas, ütemtelen sztorivezetés után ez már a kegyelemdöfés volt számomra. Amilyen jól néz ki ez a film, annyira álszent, csöpögős és öncélúan letargikus a belseje.
Tudom, hogy a kritikusi többséggel megyek szembe ezzel az állásponttal, de a Szenvedélyek viharábant én kb. az idei Noé szintjére tagsálom, mint "epikus dráma".
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése