Úgy tűnik, Tarantino kitart régi konok döntése mellett, hogy mindösszesen tíz nagyjátékfilmet fog rendezni egész életében (én - hacsak nem fáradt bele a szakmába - a helyében legalább a dupláját nyilatkoztam volna). Kilencedik műve a 60-as évek végén játszódik, mikor a filmes közízlés érezhető változáson ment át; az amerikai western műfaja kifáradt, sztárszínészei is nehézkesen találtak új fogódzót az iparágban.
A luxusban élő Rick Dalton is ezzel a gödörrel küszködik. Úgy fest, két irányba éri még meg tapogatóznia: vagy kis tévés szerepekben - a rosszfiúként, aki mindig veszít - aprózza föl tehetségét, vagy átvált az európai spagetti-válfajra - amit konkrétan szarba se néz.
Sofőrje és jóbarátja, Cliff Booth korántsem ilyen aggódó típus, pedig a volt kaszkadőr karrierje még jobban stagnál, mióta fölmentették neje megölésének vádja alól.
Vajon mi sül ki abból, ha egy ilyen ürge a Manson-család berkeibe téved...?
Csak a príma hangulat és a nem létező "nosztalgia" kevés lenne, hogy méltassam ezt a furcsa filmet. Azért így indítok, mert egyetértek azokkal, akik szerint a lényeg itt nem "történet + karakterek", hanem inkább "korportré + karakterek". Szerintem is túl sok a 2 óra 40 perc ahhoz képest, mennyire "nincs fókuszálva" a története. Ha mindenképp műfaji címke kell a Volt egyszer egy Hollywood-ra, akkor az a vígjáték lenne, akként meg van olyan szórakoztató és tartalmas, hogy csak elvétve érződjön túlhosszítottnak. Nem a cselekménye vonja be a nézőt, de nem is csak a "stílussal" szúrja ki a szemét.
Nagyon élveztem a két főszereplő egyéniségét, szövegeit és zűrjeit. Pitt és DiCaprio egyértelműen a keménymag; hozzájuk képest Margot Robbie az ikon Sharon Tate-ként tőlük különálló, inkább csak jelképes főszereplő, akin Tarantino szeret sokat időzni, de a két másik főszereplőtől távol tartja. Ez talán a film legfeltűnőbb elszalasztott lehetősége.
A "fő szálat"; á, egy fenét! "fő zűrt" a hírhedt Manson-ékkal QT tökéletesen hangolja. Cliff fölszed egy Pussycat nevű stoppos ribit, aki egy porfészekben bemutatja őt a suttyomban ott tanyázó hippi barátainak. Az egész helyzet finoman, látvány- vagy hangdíszek nélkül hajlik hétköznapiból félelmetesbe. Cliff okkal, de pardon nélkül teszi rosszakarójává a brancsot, és mikor fél év után egyikük, "Tex" Watson pár csajjal betör hozzá Rick-éknél, az valami üdítően őrült, elmeborult szitu! Leo lángszórós éjjeli akcióján legalább oly jóízűen mulattam, mint Carrie Fisher-én a Blues Brothers-ben...!
Nem csodálom, hogy nagy port vert föl Bruce Lee itteni ábrázolása, amely sokak szerint beképzeltnek és sekélyesnek láttatja. Megértem Shannon Lee reakcióját is, hisz apja előtt az "ázsiai ember" puszta karikatúra lehetett a popkultúrában. Cseppet sem borultam ki ettől. Az az egyetlen vacak jelenet "csupán" Lee amerikai film-imidzsét figurázza ki. Egy lenyomatot; a brutális kínai kungfuzó archetípusát. Bruce Lee "veleje", életművének lényege és oroszlánrésze független maradt Hollywood divathullámaitól, és ezt Tarantino érintetlenül hagyta.
Én éber aggyal, Lee iránti tisztelettel együtt is jót derültem a perpatvarukon Booth-tal, és főleg a producernő kiakadásán:
"Barátságos mérkőzés volt, alig ért hozzám.""Mondjuk a horpadás a kocsin mást tanúsít..."
"A
jó
Isten
CSESSZE MEG MAGÁT!! MI A F@$ZT CSINÁLT A KOCSIMMAL?!"
Az arcképcsarnok bogarászását meghagyom a QT-keményrajongóknak; a film szabados és öntörvényű, akárcsak rendezője, és ez többnyire az előnyére is válik. Tarantino olyan szatirikus időkapszulát hozott létre, ami könnyed, de frappáns dicstelenítése egy letűnt kornak, amikor még kevésbé tűnt bonyolultnak a földi lét. Mikor még talán picit spontánabb volt az emberek életfelfogása, és az Álomgyár se forgott ENNYIRE csak az őrületes számok és a bevált sablonok körül.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése