Ad Astra

Évente kerüli meg pályáján az űr-sci-fi műfaja a moziszínházat: minden éven kijut egy sokmiliós, erős reklámú, a 2001 babérjait megcélzó űreposz – mikor hogyan elsülve. Az Ad Astrán is látni az igyekezetet: néhány igen mutatós látványelem, a visszafogott dráma hatásosabb percei, plusz egy pár torokszorító szituáció is elég erőt visz bele, hogy legalább az őszinte szándék felismerhető legyen rajta. Ettől messzebbre azonban nem jut el; mintha félne elengedni a biztonsági paneleket, így az eposzi zónát sem sikerül elérnie.

 

Roy McBride őrnagy az évekkel ezelőtt eltűnt apja, Clifford McBride példáját követve lett űrhajós. Clifford annak a Lima-Projekt-nek volt a vezetője, mely a lakható, illetve más értelmes fajok által már lakott világok után kutatott, és lehet, hogy a férfi még él a Naprendszer túlfelén. Clifford egy régi kollégája, Pruitt is csatlakozik Roy küldetéséhez, de komoly megpróbáltatások kísérik az asztronauta útját.

Meglehetősen kiábrándító, közhelyes film lett az Ad Astra. Megannyi okosabb üzenetű, szívpumpáló sci-fi után már keményebben kell gyúrnia nálam egy történetnek, hogy átérezzem, ha tényleg a civilizált világ jövője forog kockán, a végkifejlet meg kell térítse a figyelmünket, amit a dramaturgia követésének szentelünk. Író-rendező James Gray és színész-producer Brad Pitt nem tudtak erős fogást találni a témán, és ezt nagyon sajnáltam. Nemcsak az eredeti és kiélezett mondandó hiánycikk itt, ahogy az intelligens élet kereséséről szövegelnek, de az események olykor a fizika törvényeit is kikezdik, pl. a villámgyors bolygóközi adásvétel, vagy a vákuumtól szétrobbant majomfej. 

Túl sokszor láttam az apai példaképhez felnőni akaró, azonos pályát választó férfiú lelkizését, aki aztán találkozhat is a szülővel, szembesülve annak árnyoldalával. Clifford és Roy valahogy nem adtak nekem Vader-Luke-szintű apa-fia-dinamikát – pedig a párbeszédek ott sem voltak magasabb színvonalúak. És hiába szívszorító maga az elválás, rohadtul elcsépelt is, hogy végül csak azért szelte át Roy a fél naprendszert apja után, hogy "elengedje". Sehová nem fut ki érdemben a fő történetszál: Clifford - aki fia szemébe mondta, hogy küldetését többre tartotta, mint Roy-t és egész eldobott életét együttvéve - ellebeg a kozmoszba, Roy pedig takaríthatja utána az "örökségét". 

Látványban az Ad Astra hozza a rutint, de többet aligha; a helyszínek – a kozmosz, a Föld szomszédsága, a külső bolygók, az állomáshelyek – változatosak, van hangulata, légköre. De őszintén szólva jobban megfogott eleve a tény, hogy egy fősodratú sci-fi közeljövőjében a Hold és Mars földi kolóniáknak ad otthont. Tudom, hogy ma már tartunk itt – csak még nem dicsekednek vele a nyilvánosság előtt. 

Visszavesz az egésznek a hatásfokából ez a túlzásba vitt lamentálás a filmben és a főszereplő monológjaiban. Roy nem elég érdekes és rétegelt karakter ahhoz, hogy elvigye a hátán a teljes dramaturgiát, és ezen azok a pillanatok se változtatnak, ha épp hullák, vagy a teljes magány veszi őt körül. Több hónapi sodródása a Neptunusz felé, ahogy felvételeket néz a feleségéről és az apjáról, a Csillagok között másolásának tűnt nekem. Miután a a filmnek vége lett, úgy éreztem, mintha egy túlbonyolított tanmesét láttam volna arról, hogy soha ne adjuk föl, leárazott sci-fi-köntösben.

Brad Pitt-nek jól áll, hogy változatos műfajú filmekben próbálja ki magát. Amilyen kedvelhető és jellegzetes figura volt idén a Volt egyszer egy Hollywood-ban, annyira feledhető családi űrutazó volt az Ad Astrában. Ez az űrdráma annyira sallangokból épül föl, úgy túlhangsúlyozza a személyes hányódást éles üzenet és érvütköztetés nélkül, hogy elveszíti a kapcsot a nézőhöz, így nem tud katarzist se teremteni. A hatásosabb percei dacára inkább menetrendszerű, mintsem okos műfaji jövevény.

 

Az Ad Astra tehát egy középmezőnyös alkotás, amin simán keresztül lehet nézni 2019. kínálatában.