Harcosok klubja

"A mi háborúnk szellemi háború, a mi válságunk az életünk. 
A TV elhitette velünk, hogy egy szép napon milliomosok, filmcsillagok és rocksztárok leszünk. Pedig nem leszünk. Erre lassan rádöbbenünk, és nagyon, nagyon berágunk."

"A történelem zabigyerekei vagyunk." 

A Harcosok klubja olyan mű, amiről éveken át láttam és hallgattam beszélni az embereket, de valahogy sosem került a szemem elé. Most szeptemberben találtam csak rá módon, hogy megtekintsem, szándékosan előtanulmányok nélkül, hogy így őszinte benyomások alakuljanak ki bennem róla. Fogalmam sem volt, miről szólt, ki rendezte és mi alapján. Az egyetlen információ, ami rémlett róla, hogy a főszerepben Brad Pitt, és mivel őt valahogy nem igazán kedvelem, ezt a műsort se siettem pótolni. Azt hiszem, egyszerűen csak mázlim volt...

#

 "Felejtsd el, amit tudsz! Különösen rólad és rólam."

Most már megértem azt az óriási népszerűségét, amit a Harcosok klubja azóta kivívott a nézők körében. Ahogy David Fincher elhivatottságát is arra, hogy Chuck Palahniuk regényéből átütő, a társadalomkritikus élét kicsit sem tompító, de pszichodrámaként is működőképes produkciót készítsen el. Fincher olyan szinten nem volt hajlandó a kompromisszumra még a látottak terén sem, hogy több kritikus - köztük Roger Ebert - öncélú erőszakfétisnek vagy hasonlónak titulálta a produkciót.
Megdöbbentem rajta, mennyire nem ez a helyzet. Egy mögöttes gondolatokkal annyira sűrűn átszőtt alkotással találtam szembe magam, ami méltán lett összehasonlítási alapja sok más filmnek, egy csomó szövegsorát azóta is állandóan idézik. Ugyanúgy nem finomkodik, ahogy a bunyós klub tagjai sem finomkodnak: elsőtől utolsó percéig arcunkba vágja a való élet depresszív oldalát, a fogyasztói kultúra által naponta megerőszakolt psziché és értékrend torz visszásságait. Egyetértek azzal, amit a film Tyler-en keresztül mond a társadalomról: trenírozva lettünk, hogy az alapján ítéljük meg magunkat, mi mindent birtoklunk, mennyi drága holmit halmozunk föl, hogy egy kényelmes, de hazug biztonságtudatba temetkezhessünk. 

Egy másik '99-es film, az Amerikai szépség is szólt erről, de ez a darab jóval erőteljesebben ragadja meg a témát. Olyan kérdésekre világít rá, mint

• a dolgozó osztály robotszerű mindennapjai, 
• a férfi identitás újra-felfedezése, 
• a társadalom sulykolta elvárások: milyen szerepet vállaljon egy sikeres ember, milyen igényei és céljai legyenek, egyáltalán miként gondolkodjon.

Ezért is névtelen az Edward Norton játszotta főszereplő. Ő csupán egy a sok közül, a dolgozó, az anyagias tömeglény, akinek életébe immunválaszként lép be a világra szaró Tyler Durden. Ő nyilván a másik véglet, akinek bölcseletein mi nézők jókat elmélkedhetünk. Egyszerre ellentétpárja a főhősnek, és a megtestesülése mindannak, amivé szíve mélyén válni akar: a felszabadult, vakmerő, minden komfortot vagy szokást elvető életművész. 

#
"Amit birtokolsz, az birtokba vesz." 

Tökéletesen vezeti le Fincher a folyamatot, ahogy egy névtelen hús-vér valaki egy kitalált barát révén fölfedezi önmagát, míg az út végén föl nem fogja, hogy ők ketten ugyanaz a személy. Norton álmatlansága egy beteg lélek tünete, aki kezd rájönni, hogy - kicsit mint Neo a Mátrix-ból - addigi életét egy sivár, magának kreált világban élte. Hogy a dolgok, amit addig fontosnak hitt, valójában jelentéktelen dolgok: 

• a jól fizető állás egy autógyártó cégnél, 
• szépen berendezett otthon, 
• válogatott termékek és luxuscikkek felhalmozása.

Borzasztóan tetszik nekem az őrület lépcsőzetessége. A névtelen dolgozó először csak menekül élete béklyói elől mindenféle csoportterápiákra, ahol bekukkantunk a képzeletébe, látjuk a lélekállatát. És mikor már úgy tűnne, végre békére lelt, feltűnik a színen a nő, Marla. Vele újra fölborul a status quo: a főhős ismét elégtelennek érzi önmagát, és ismét ki akar törni az őt körülvevő falak mögül.
A kitörés a ház leég(et)ésekor meg is valósul, de azzal együtt a visszatartó falak is eltűnnek a tévképzetei elől. Most már szabadon süllyedhet Tyler Durden bűvkörébe. A legmorbidabb pedig az, hogy még logikusnak is tűnik ez a radikális lépése. Hiszen ha mindened odavész, és egy szutykos romépületben kuporogsz, az elemi dolgok fölértékelődnek, és azok válnak luxuscikké: rendes villany, tiszta víz, fűtés. Nesze nektek, multik! 

#

"Az önfejlesztés maszturbáció." 

"Talán az önpusztítás a megoldás."

Nemcsak a sok okos elgondolás miatt nem tartom erőszak-mutogatónak ezt a filmet, vagy mert a tetteknek következménye van. A klubtagok nem másnak fájdalmat okozni jönnek ide, hanem átélni azt. Távol a hétköznapok színtereitől, megszabadulva az elfogadott viselkedési normáktól, hasonló fickók közt engedhetik ki a gőzt, a tesztoszteront. Majd csak a Káosz Brigád létrejöttekor jutunk el oda, hogy már nemcsak megtagadják, de meg is támadják a külvilágot, a külső rend valamelyik intézményét. 

Ódákat zenghetnék Jim Uhls forgatókönyvéről. Elsőre úgy tűnik, mintha a főszereplő is csak felnézne Tylerre, ahogy a többiek: átvesz a szokásaiból, a modorából, a világképéből. Odáig megy, hogy úgy tesz seggfej főnöke előtt, mintha az bántalmazta volna, kizsarola egy csinos végkielégítést. Oltári stikli és ragyogó iróniának tartom, hisz Tyler-ként is kb. ugyanezt csinálja: egy másik valakinek tulajdonítja saját tettét. Csak az ő szemeivel ezt még mi se ismerjük föl, a 2 énje jól megfér egy bőrben. 

És a Káosz Brigád sem csak egy válaszvonal a szkript-ben, hogy "oké: innéttől a 2 énje nem haverok". Az átmenet aprólékos, leheletfinom utalásokkal teli. A Brigád szabályai hasonlóak, mint a Klubé, Durden továbbra is azt skandálja, hogy nem különlegesek, a TV hazudik. De ez a közösség már nem az egyént akarja felszabadítani, hanem az egyént besorozva a kinti világot. Ez az a pont, ami az eredeti személy(iség) szemével nézve "már sok" lesz. Ugyanígy ravasz húzásnak találtam, hogy miután a főszereplő és Tyler a kocsiban erről vitáztak, előbbi a volán mögül száll ki, nem az anyósülésről, mint ő azt hiszi.  

#

"Miután már mindent elvesztettünk, bármit megtehetünk." 

Tyler-nek szinte minden jelentét kitűnően szórakoztam. Izgultam a klubbéli bunyóin, illetve a Brigád egyre durvább akcióin. Imádtam a pikáns szóképeket, amiket Tyler használ: 

• "Igaz, hogy napokig véreset szarik a belső sérülésektől, de félistennek érzi magát."
• "Az arcomba ütött sebhely pereme kékesfekete, mint a harci kutyák ínye."
• „Amikor újoncként lemész a klubba, piskótaseggű puhány vagy. De néhány hét alatt edzett acéllá válsz.”

stb.

,Kacaghatnékom támadt Tyler-nek a mellékállásaiban elkövetett apró stiklijeit hallgatva. Egyértelműen a hírhedt filmszalagba vágott pénisz a legerősebb bírálat a média fölött, amely észrevétlenül manipulálhatja a nézők hangulatát. "Nem tudják, hoyg látták, de látták." UGyanígy a főszereplő se tudja, de érzi az igazat saját magáról, és mikor végre fölfedezi, az még rosszabb érzés, mint amíg nem tudta. Végül: mivel a Harcosok klubja maga is egy film - tehát a kultúra része, ami ellen Durden lázad - záróképsornál is bevillan a pénisz - nekem speciel sikerült kiszúrnom. 

#

"Az életem egy nagyon furcsa szakaszában ismertél meg engem."

Marla, mint karakter szintén tetszett nekem, szerencsére Helena Bonham Carter alakítása méltó párja Nortonénak. Haláli, ahogy a narrátorral próbálnak megosztozni a betegfoglalkozásokon. Elsőre még úgy tűnt nekem, hogy Marla jelleme kimerül annyiban, hogy szakadt, életunt, meg egyszer öngyilkosságot próbál elkövetni. Az egyik jelenetben Norton karaktere elküldi - arra sem emlékezve, hogy éjjel együtt voltak -, erre megsértődik, lelép, és összeáll Tylerrel. 

De a filmbéli nagy csavar tükrében komolyan megsajnáltam Marlát. Nemcsak mivel egy hasadt elméjű szociopata szeretője, hanem mert ugyanúgy a karizmájának a foglya ő is, ahogy a Brigád önkéntesei. A Klub és Brigád alapszabálya a titoktartás, így adja magát, hogy a kettejük kapcsolata is kb. így működhet. Ne tiltakozz, ne kötődj, ne firtasd a dolgokat! Csak Marla nem olyan agymosott, így sokkal jobban szenved a látszólagos szeszélytől, többet nyel, mint bárki más. Nem tartom klisének, hogy pont akkor telik be Marlánál a pohár, mikor a pasas észbe kap. Tyler meggyőzőerejét már nem tudja a sajátjaként előadni, ez pedig kiutat nyit a nőnek ebből a beteges viszonyból. "Te vagy a legrosszabb dolog, ami valaha is történt velem." Na kérem, így kell drámát írni: kifinomultan, de semmi finomkodással.

#

"Megérkeztünk. Ez itt a mélypont."

A kezdeti szánakozásom után már izgultam azon, hogy a névtelen elbeszélő nem tud hová futni, aztán főbe lövi magát. Ahogy pl. a Jekyll-Hyde-féle kettős személyiségnél, a radikális én itt is úrrá lesz a mérsékelten. Narrátorunk nem tud szabadulni Tyler-től, nem tagadhatja le mindazt, amit az ő fejével tett, de valahogy mégis le kell őt állítania. Itt megint megint túlzás szerintem, hogy mennyire kiterjedt Tyler mozgalma, hisz még a rendőrségen is hívekbe botlik. A lényeg, hogy a fejlövés nem gyávaság vagy műdráma a filmben, hanem indokolt vészmegoldás. Az elbeszélő megfogadja Tyler egyik első aranyköpését: lemegy a mélypontra. Most megint nincs senkije és semmije, és azt veszi célba, amiből az egész kiindult: a fejébe. "Ez a te fejed is, Tyler."
Rohadt nagy mázli kellhet, hogy valaki pont jó szögben süssön el egy pisztolyt, hogy túlélje, sőt: beszélni és járni tudjon utána. Ha ezt a tényt nem nézem, akkor a befejező pár perc zseniális. A Tyler Durden-személyiség eltűnik, az igazi énje pedig kiegészül. A "30 éves kisfiú", aminek jellemezte magát, férfivá érik, híveivel és Marlával is úgy viselkedik, mint egy összetett, 3 dimenziós valaki. Ugyanígy mi sem többé az ő szemével látjuk a világot, hanem kívülről, külső szemlélőként. A rendező pedig ravaszul rákontráz erre: a kamera lassan távolságot teremt köztünk és a narrátor között, majd nekünk is felvillan a képkockák közé rejtett pénisz. A film innentől magát is filmként kezeli, emlékeztet, hogy ez is a média terméke, amit kritizál.

#
"Apu

1. abszolút egykedvűsége
2. elcseszett élete
3. fortyogó epéje
4. jeges verejtéke
5. magányos szíve
6. mardosó féltékenysége
7. ökölbe szorult keze

vagyok."

Pár percig szoknom kellett ezt a kormozott képi világot, amit direkt kényelmetlenre, sarkítottra terveztek, gyors vágásokkal és gépies hanghatásokkal. De ez a névtelen férfi szemszöge, az ő kaotikus elméje. Gyanítom, hogy az itteni kezdő-képsorok az agyidegeiről ihlették Sam Raimi Pókember-filmjeinek bevezetőjét a CG-hálóval. Talán a kedvenc szöveg nélküli poénom a filmben, amikor a lélekállata képében megjelenik a fantáziabarlangban egy pingvin, később pedig Marla.

Biztos van még, amire nem tértem ki, de beérem ennyivel. Boldog vagyok, hogy pótolni tudtam ezt a mesteri szatírát, amely ha lehet, még aktuálisabb mondanivalóval bír ma, mint 17 éve, mikor bemutatták. A rengeteg filozofálás mellett sem veszlik el belőle a személyesség, hús-vér embernek éreztem a fontosabb szereplőket. A névtelen férfi talán a legmegbízhatatlanabb narrátor, akit valaha láttam, mégis érdekelt, hogy végül megtalálja-e a boldogságát, vagy legalább megtanulja-e kezelni ennek a tökéletlen világnak a káros tereléseit. Briliáns mozgóképes rézkarc ez a mai korunkról.

A Harcosok klubjára egy Ötöst adok.