Dűne: Második rész

 

„Nem szolgálhatod az emberiséget, ha 1 emberbe fektetsz időt és érzelmet a többiek kárára. A koncepciók kölcsönösen kizárják egymást.”

„És ha már nem akarom szolgálni az emberiséget?”

„Így fizeted vissza a hálájukat? Elhagyva a gyengéket, a kiszolgáltatottakat, a saját önző céljaidért?”

„Önző? Mindazok után, amit tettem értük? Lesz idő, mikor már eleget szolgáltam? Ők legalább esélyt kapnak a boldogságra! Csak ennyit kérek. Mást nem.

„A tiéd egy felsőbb boldogság. Küldetésed teljesítése, az átélt inspiráció: azt a boldogságot át kellett, hogy éld.”

(Superman II. – A Richard Donner vágat)     

      

Akárcsak Paul Atreides, maga Denis Villeneuve is kemény próbatételt állt ki 2021-re, amikor sikerült egy komplex, nagynevű sci-fi-regényből egy komoly, önmegtartóztató, de a mai közönséget megfogni képes moziváltozatot kihoznia. Tette ezt ugyanazzal a teljes szerzői kontrollal és technikai maximalizmussal, mely vonásokat ma már divatos Christopher Nolan védjegyeként emlegetni: mindkét direktor önálló márkanév és reklámpont is filmjeikhez, melyeket hajlamosak egy személyben írni, rendezni és producerként felügyelni is. És külön öröm, hogy úgy tűnik, Villeneuve is mint a leprát kerüli a komputeres parasztvakítást, vagy kész nagyjelenetek kivágását.

Nemcsak nekem az előjáték-érzete miatt nem jött be mégse a Dűne 1. része. Tisztán látszott rajta, hogy a világkép építése az elsődleges célja, a majdani folytatás(ok) tempósabb haladásához. Nehézkes, név-és- frázishalmozó, műveltségi műnek éreztem a 101. századi királydráma nyitányát, afféle „kiképzőfilmnek” a mindenképp érkező 2.–3. részek előtt. „Rossznak” nem nevezném, egyszerűen csak még nem volt elég kiforrott, mint ahogy főhőse sem.

A Dűne 2. része – bár még mindig jellemzi a kimért ráérősség – már észlelhetően folytonosabb, gyürkőzőbb, célratörőbb. Az eddig kissé papírízű figurák a status quo borulásával több színt és teret kapnak, érdekfeszítően bonyolódik az Arrakis-on kitört gerilla-világháború. Maga Paul felnő ahhoz, hogy a galaktika jövendő vezetője legyen. Közvetlen, emberi dilemmát ad a messiásszerep és a személyes kötelék közti vívódás, melyet Paul mellett anyja, Jessica is már fia előtt dűlőre visz. Az egésznek a veleje valahogy megfoghatóbb, mint az ugródeszka-szerepre sorsolt 1. részéé, miközben annak tétérzetéből egy dekát nem enged kipárologni. Butítás nélkül lett érthetőbb és lüktetőbb.

Atreidesék kiirtása után a Harkonnen-nek folytatják az üldözést, mialatt Paul és Lady Jessica be kell, hogy tagozódjon a Stilgar vezette fremen törzsbe. Az Élet Vizét megivó Jessica fölveszi a ’tisztelendő anya’ tisztét és elmehatalmát, Paul pedig tanul, edződik, próbákat áll ki, ugyanakkor gyengéd érzések kötik a vele egyidős Chani-hoz. Eközben Harkonnen báró új helytartót küld az Arrakis-ra: szadista unokaöccsét, Feyd-Rauthát, aki sikeresen visszaszorítja a lázadókat. Halaszthatatlanná válik a keserves döntés, ami Paul-ra vár: a jövendölt messiássá avanzsálva a bolygó, majd a birodalom élére állhat, ami viszont várhatóan kiterjeszti a háborút – és vele a vérveszteséget…

Megértem azon rajongókat, akik az új Dűnét kikiáltották az új Star Wars-nak – és nemcsak mivel azt a világot is részben a Frank Herbert-könyvek ihlették. George Lucas világéletében az alapsémát, a közös nevezőt, a tömegek közös befogadási padlóját, és mindezek révén a jobb eladhatóságot célozta. Ezt tükrözi az is, ahogy saját meséjével bánt:  

• filmjei szövegeit sokszor fájóan bot-egyszerűre írta;
• azok jogait szorongatva egy óriási játékbirodalomból gazdagodhatott,
• a gyerekbarát hangot történetébe is be-beinjekciózta (lásd: ewokok);
• képmutatóan CGI-függő;
• saját nyelvbotlása szerint „fehér rabszolgásoknak” adta el filmjogait extra milliárdokért 2012-ben;
• és nemrég nyíltan kiállt a Disney pazarló, ideológia-sulykoló üzletpolitikája mellett, ami szétbarmolta az eredeti mítoszt.

Villeneuve Dűnéjén nyoma sincs elvi megalkuvásnak vagy akár lezserségnek. Ahogy a fremeneket kötik szokásaik, úgy köti magát a rendező is a forrásanyaghoz, melynek ellentéteit és szabályrendjét nem – vagy legalábbis nem feltűnően – hajlandó csonkolni. Itt lőtte már be szerintem jól az arányt a szabálytartás és lendület, azaz dráma és akció között: a Második részben az első összes hatása áthullámzik légkör és sztori terén is. A szereplők észjárása szájbarágás nélkül követhető, akkor is, hogyha rejtegetnek valamit. Ugyanakkor már túl hosszúra nyúlnak ezek a meditatív merengések a sivatagban, ami az életmódjuk mostohaságát, de egyfajta időtlenséget is hirdet; nekem ez egy idő után lohasztotta a figyelmemet. De azért nem borul föl tőle az ütemezés, nem aprózódik el a játszma nagyságrendje. Az események sorsfordítóak.

„Szerelmi szálat” tenni egy űreposz fókuszába megint olyasmi, amitől Lukács Gyuri bácsi óta rettegünk. Hál’Istennek ez azért annál egy fokkal jobb lett! Ha nem is könnyeztem meg Paul és Chani afférját, a két fiatal helyzete átszűrődik annyira a vásznon, hogy a komorodó történet működjön. Nekem egyelőre inkább ifjúkori átmeneti fázisnak tűnik ez a kapocs, mintsem olyan érzelmi tűzgolyónak, amire egy ponton Paul azt mondja: "sose fog megszűnni". Szerencsére a film közepére ez felolvad az ütősebb eszmei vitában a prófécia körül, melyet Chani nyíltan elvet, mint a tömegmanipuláció eszközét.  

Sokkal érdekesebb az anya-fia kapcsolati rendszer itt: örültem, hogy Jessica úgy vedlik át szimplán elhivatott asszonyból iránymutató tekintéllyé, hogy attól Paul nem látszik befolyásolható, komplexusos bábnak. Jessica a morális szürke-zónát fémjelzi: ha a Bene Gesserit rendjébe, a Dűne-verzum mélyállamába bármi pozitív vonás szorult, ami használ is a népeknek, az az ő jellemében ott lapul. Tudja, hogy a prófécia csak egy ügyesen fogantatott kitaláció, de egy világos célzattal: mozgósítja a tömegeket – főleg a vallási fanatikusokat az Arrakis déli felén. Kettős szerepvállalás ez: a kitenyésztett kiválasztott (a „Kwisatz Haderach”) a frontember, az anyja által képviselt rend pedig a motor, és a kettőnek együtt kell végigzongorázniuk a rég érlelődő világégést.

Karakterként nem vonzott, de nem is taszított a hölgy stílusa: tárgyal, prédikál, de nem alárendelő – ellentétben a banyával, aki Paul-t leckéztette az előző részben. A végső késpárbajtól szerintem kritikusabb pont az, mikor Paul is iszik a férfiakra halálos Élet Vizéből, és Jessica a tudaterejével rábírja Chani-t, hogy segítsen Paul-on – asszisztálva ezzel a beavatásához. 

Dicséretem Villeneuve-nek, amiért úgy tudta kivitelezni ezt a jelenetet, hogy

1. egyrészt maga a képesség tényleg inkább egyfajta idegi lefojtásnak néz ki – nem pedig rögtönzött agymosásnak, mint a Jedi-elmetrükk;
2. másrészt Jessica tette nem zsarnoki, ha annak is tűnhet. Itt nem a szabad akaratot képviselő Chani-t töri le mentális erőszakkal, hanem egy mindnyájuknak fontos életet védet meg vele ott helyben. És hát valljuk be: ha másodpercek döntenek élet-halálról, ott mellékes, melyiknek van jobban igaza.

Sajnáltam is, hogy nincs igazi érvütköztetés Jessica és egy Chani-nál talán érettebb valaki között, aki szintén átlát ezen a gondolatbálványon, meg a köré szőtt ideológián. Aki esetleg olyat mondana Jess-nek, amit még ő se vett fontolóra…

 

Piszkosul bejött már az elődnél is a Bene Gesserit ábrázolása. Ebből a zárdaszerű, a történelem porondja fölötti rendből csak úgy süt a kasztgondolkodás és a titkos machináció. Ezért nem rovom föl, hogy Christopher Walken császára olyan halovány, hisz IV. Shaddam a Dűne világában csak egy "hagyományos" monarcha; az igazi hatalom a trón mögött rejtezik. A folytatásban is tapintható, mennyire nem "fogyasztóbarát" képet nyújt a Bene Gesserit pl. a Jedi-rendhez képest: ők is egy galaktikus birodalom misztikus, tekintélyelvű útmutatóiként funkcionálnak, kivételesen erős tudattal, külön előjogokkal és szigorú, zárt hierarchiával. 

Pont e hasonlóságok miatt hazugnak tartanám a prequel-Jediket „jófiúknak” beállítani, ha nem olvastam volna a 6 fő epizód könyvverzióit. Azokban ugyanis – a népek összefogásában rejlő erő mellett – ott a Csillag-Háborúk egy másik, mélyebb üzenete is, amit Lucas rendezése nem hozott felszínre: minden kor külön kell, hogy körüljárja a jó és rossz fogalmait, ahelyett, hogy bármi áron a bevett doktrínákat tartatja be. Mindaz, amit a Bene Gesserit-ről írtam az előbb, a Jedikre ÖNKÉNTELENÜL lett igaz, mire ott is eljött egy Kiválasztott. Elvben ők nem a világrend élére a háttérben, csak azon kívülre helyezték magukat, nem fogva föl, hogy pont azok az elnyomó zsarnokok lettek, aminek egy rivális rend (Sith) már őszintén felvállalta magát, „Birodalomnak” nevezve a kisembert leszaró űrállamot. Bocs, hogy kicsit elkalandoztam... 

Hogy más franchise-okkal is példálozzak: szuperhős-moziknál is régi divat ellentétpárba rakni a hős magánjogát a szerelmi élethez a nép szolgálatának kötelezettségével.

•     Batman: A rém álarca.
•     A csodálatos Pókember 2.
•     Az eredetileg forgatott, de később elkészült Superman II. Marlon Brando-val.

Mindegyiknél a hős oda lyukad ki: a kettő együtt nem megy. Vagy otthagyja a harcot a párjával maradva, vagy nélküle kell a nagyobb jónak szentelnie életét. Ráadásul Paul-t mát az Élet Vize előtt víziók kísértik a „szent háború” áldozatairól. Villeneuve és Chamalet ügyeltek rá, hogy Paul-on kvalitásai mellett az is látszódjon, ahogy mindezt tudatosan mérlegeli, ne csak a forgatókönyv szajkózza, hogy "milyen okos gyerek ez!" És bár végigviszi a dolgot a császár elfogásával, kihívásával, címe–lánya átvételével, elhittem, hogy ez a pasas még mindig a régi Paul a régi elveivel, akinek ez puszta kompromisszum a végzettel – se több, se kevesebb. Még keményebben bizonyítja ezt korábban, megtagadva, hogy megölje a pont azért hisztiző Stilgar-t a törzs vezetéséhez.

Rengeteg múlt rajta, hogy igazi, jellemes főszereplőt kapjunk, akire nemcsak rámagyarázzák a pozitívumait. Paul három szempontból is bevált a Dűne 2.-ben:

1. Timothée Chamalet játéka kellően árnyalt, átélhető és jelenlét-erős ahhoz, hogy összefogja maga körül a sztárparádét.
2. Paul tudásban, alkatilag és karizma terén is felnő a mesterséges, de attól még hatékony vezérkultuszhoz.
3. Nem magasztalják őt agyon, de nem is olvasztja be a cselekmény a sok név, arc és történés karneváljába. Jellemfejlődése végig érvényesülni tud.

A mindenit: ez már három a harmadikon szempont…!

Szegény főgonoszt eddig kispadra küldtem, de Austin Butler figurája tényleg szinte extrának tűnik ebben a játszmában, hogy legyen egy hagyományos antagonista is a szuperhős-klisékre nevelt nézőknek. Ehhez képest sikerült kellően megjegyezhetővé gyúrni őt: Feyd-ben a kéjes kegyetlenség és az impulzív pontosság ötvöződik, harci tudásban és természetre is. Kicsit Jessie Eisenberg Lex Luthor-ára emlékeztetett, persze attól fényévekkel komolyabban vehető. Megvolt az az aurája, hogy jogosnak tűnjön a Harkonnen-seregek élére, majd a császár bajnokának megtenni őt, sőt egy alternatív kiválasztott-jelöltnek, akit a császár lánya, Irulan is végigmér Bene Gesserit-utasításra.

 

Nem vitatom tehát a feldolgozás rétegeltségét, de a mondandóját – a már kigyúrtabb elülső és a még döcögő hátsó fele is – nehézkesen adja át, épp a kimértsége miatt. Akárcsak a forrásmű, vaskos kritikával él a vallási dogmák, a társadalmak nyájként (meg)vezethetősége, plusz a minden korban divatos hőskultusz felett. Mindhárom ezek közül céllal, szervezetten kigondolt és terjeszthető jelenségek, amikkel kontroll alatt tartható a tömeg világképe, élete, tettei. 

Ez a mélyebbik üzenet, de szerintem segíti a film befogadását, hogy a rendező egy „könnyedebb” üzit is hagyott érvényesülni. Nevezetesen, hogy a hős is csak ember. Tehetsége és protekciója ellenére hibázhat (Anakin), küszködhet egy vészterhes korban való helytállás súlyával (Luke). Paul vélhetően bírni fogja új címével járó feladatkört, minthogy a Nagy Házak nem fogadják el trónfoglalását. Ám még annak is kell még derülnie: megérte-e a galaxisnak A Hős felemelkedése, vagy – mint a könyvek írója is vélte – csak a nagy pusztítás, egy rozsdás rendszer szétdúlása a haszna. Gondolom, a Dűne: Messiásban majd ez is kiderül… 

 

Dacára, hogy időnként nehezen kibogozható, a Dűne: Második része határozottan izmosabb elődjétől. Ha nem is látjuk át tűpontosan az összes apró kapcsolódási pontját, légköre és konfliktusa nem egykönnyen hagy szabadulni. Akadozva ugyan, de kapcsolatot teremt a nézőben értelem és érzelem között, pont az igényessége mégis visszaüt rá: a sok modor és stílus hajlamos távolságtartóvá, a nagyvonalú vágás pedig formátlanná tenni a produkciót, amely talán kissé túl öntudatosan van komponálva – és nem Hans Zimmer zenéjére értem. Denis Villeneuve babérjai egyelőre megérdemeltek, elvárásai remélhetőleg kollégáit is inspirálni fogják. Személyes kedvencem tőle azonban továbbra is az Érkezés marad.

Fényes négyessel én is az év pozitív termésébe rangsorolom a Dűne 2.-t. 

Dűne (2021)

Egy rangos forrásmű örökölt tekintélyével körülbástyázva, ha annak szellemét és világképét híven visszaadja, akkor szinte garantált egy mozifilm bevétele – nem beszélve a szakmai vastapsról. Gondoljunk csak a Gyűrűk Urára! A 2021-es Dűne is ilyen rétegfilm, főként a könyv rajongóinak, annak légkörét, modorát, fogalomtárát adja el a nagyérdeműnek. Épp ezért hajlamos az öncélúságra és önfényezésre: burkoltan zsarolja a nézőt, hogy ha te ezt most nem tudod így befogadni, akkor korlátolt vagy, kizárod magad a célközönségből.

 

A 11. évezredre civilizációnk már az egész galaxisra kiterjed. A gazdaság legkeresettebb árucikke a fűszer, az űrutazás alapkelléke; ennek fő lelőhelyét, az Arrakis-t a galaktika császára épp az előkelő Atreides-házra ruházza át. Csakhogy a Harkonnen-ház, a planéta korábbi birtokosai ezt nem tűrik el, és támadásuk során megölik Leto Atreides-t. Fia, Paul herceg – akit az egyház vérvonal-tenyésztésének végterméke, egy beharangozott „messiás” – az anyjával együtt a sivatagba menekül, és így fonódik össze sorsa azzal a fremen nevű ősi nomád néppel, akiket a fennálló rendszer eddig semmibe vett.

 

Frank Herbert 1965-ös könyve a sci-fi-irodalom egyik legnehezebb olvasmánya, így nem lep meg, ha Hollywood egyik legokosabb rendezője, Denis Villeneuve kihívást látott benne. Nem rovom föl a Dűnének, hogy 2 és fél órás játékidőt adtak egy kettévágott történet első felére. Nemigen róhatom föl az őszinte törekvést se, hogy minél többet átmentsen az alapmű tudásából és nyelvezetéből, épp csak annyit egyszerűsítve ezeken, hogy az már követhető legyen, de az elénk tárt világ összetettsége ne sérüljön.

Ami már igen, és föl is rovok neki: hogy túl keményen próbálkozik.

 

Mások kritikáit olvasgatva-hallgatva úgy látom, nemcsak nekem tűnt föl, hogy milyen aránytalan, ütemzavaros film ez. Legalább a fele egy végtelenül elnyújtott bevezető, hosszabb, mint maga a bonyodalom; a hegynyi háttérinfó zöme csak dísz, nulla szerepük van a cselekményben. A karakterek dettó: bármennyit is szerepelnek, egyszerűen szárazak és súlytalanok maradnak, mint a homok az Arrakis-on – igazi szóváltások vagy tennivaló nélkül. Akár a Star Wars – Baljós Árnyaknál, itt is megy a kényelmes misztifikálás, az ígérgetés, hogy ez a részlet meg az a kifejezés később számítani is fog valahol. Csínján szűrődik át a konfliktus éle és a bőséges szónoklatokból, mert a film jobbára csak arra figyel, hogy kiadósat lubickoljon a saját hangulatvilágában.

 

Főhősünknek, Paul-nak akár táblát is akaszthatnának a nyakába, hogy: „Játékszer vagyok!” Értem, hogy ő már a puszta fogantatásától kezdve egy vasmarkú háttérhatalom eszköze és voltaképp áldozata, és hogy az ő felnövés-története adná a történet emberi gerincvonalát. De annyira kiszürkített a jelleme és a reakciói, hogy belátni könnyű, de átérezni alig lehet az óriási lelki terhet, amit születésétől cipel. Apja a jó vezető ismérveire tanítja, kiképzői és anyja pedig a készségeit fejlesztik, ám a döntés, a saját vélemény joga sosem volt az övé. Ez neki és nekünk is egyértelművé válik, mikor anyja elviszi őt a Bene Gesserit rend vezetőjéhez, az meg önkényesen tesztelgeti a fiú mentális hatalmát.

 

Nehézkes volt, és egy idő után már hajlandó se voltam fejben tartani a Dűne-univerzum külön neveit, mert mindet olyan fontoskodva tálalják, anélkül, hogy az odafigyelésünk kifizetődne. Idegen maradt számomra a világ és szereplői is, pedig derengett énnekem, hogy miben, mely pontokon tudna mindez rezonálni velem, az egyénnel. Nem a „túl kevés akció” miatt hat meddőnek a Dűne, hanem a természetesség, a számottevő érzelmi-morális töltet hiánya miatt: terebélyes világ ez, alaposan felépített politikai szisztémával, de csak ettől még nem lesz átélhető is.

 

Paul apja, Leto herceg az egyetlen figura, akin úgy látni véltem az egyéniség sziluettjét: gyakorlatias vezető és rugalmas tárgyalófél, aki józanul méri föl a szabályok értelmét vagy a helyzet követelményeit, bár csak egy bizonyos fokig mer a dolgok mögé nézni. Ezért nem gyanítja a császár hátsó szándékát az Arrakis átadása kapcsán, vagy faggatja élettársát, Paul anyját a titkairól. Paul-lal ellentétben nála tényleg átéreztem, mennyi kompromisszumot cipel a rangja miatt a vállán ez az ember egy életen keresztül, mégsem hagyja kiveszni magából a nemeslelkűséget. 

Tetszett a szembeszökő hasonlóság a katolikus világrend és itteni jövő politikai felépítése között: az arisztokrata házak a bányászati előjoguk révén gazdagodnak a helyi  őslakosok kárára, s a köztük támasztott ellentéttel nyer teret a császár, a hivatalos államfő. Tapintható volt, mennyire az egyházi háttér-hierarchia ennek a világnak a tényleges irányítója, noha az eseményekbe közvetlenül nem folynak bele.

Számomra Denis Villeneuve eddig egy másik sci-fi-vel, az Érkezéssel adta a legértékesebb munkáját. A Dűne még nagyobb léptékű, még komolyabb és még vékonyabb cselekményű projekt – annyira, hogy már kibillen az egyensúlyából, és megrogy saját tartalma súlya alatt. Így válnak elvileg méltatandó erényei a filmélmény kárára: komorsága sivárrá, alapossága vontatottá, hangulatos képsorai ködösítővé. Akkora mozgóképes monstrum épült oly sok funkciószegény alkatrészből, ami már csak araszolva képes haladni a homokos talajon.

 

Tudom, hogy ettől jóval komolytalanabb filmekre is adtam már 4-es ajánlást itt a blogon – az én kis saját „dűnémen.” De itt egyszerűen a lázas figyelés a kidolgozásra már az átélhetőség rovására ment, hol kisebb, hol nagyobb mértékben. Nem azt mondom, hogy most eleve eldöntötten jó vagy rossz filmnek tartom, egyszerűen csak… változékony.

 

A Bosszúállók 4. - Végjáték

HAA-LELU-JA!

HAA-LELU-JA!

HALELU-JA!

HALELU-JA!

HA-LE-Í-LU-JAA!!

Végre egy tartalmában is jó Bosszúállók-mozi!

Kétségem se volt afelől, hogy Krisztus 2. eljöveteleként ünnepli majd a Marvel-tábor A Bosszúállók – Végítéletet. Hollywood eddigi talán legóriásibbra bővült moziverzuma kapta meg eposzi zárását 11 év és 22 movie megkoronázásaként. Én, mint „antirajongó”, egyszerűen csak azt ünneplem, hogy egy történetmélységében, drámájában is értékálló Marvel-ligafilm született, mely végre le tudta vetkőzni egy zsáner és iparág undorító sablonistenítését. 

Soha nem fogom az eddigi 3 Avengers-mozit többnek látni megnyúzott biztonsági játékoknál, amiket a stúdiórendszer nem hagyott igazi identitással, szellemmel, érettséggel felruházni. Az Endgame viszont végre utat tör a komolyabb elvárású nézőkhöz is, izgalmas eseményhorizontba vonja be őket, és élményt, valódi teljességérzetet ad útravalóul a moziból kimenet.

Thanos diadalával a földi élet fele megsemmisült - még a Bosszúállók soraiban is. 5 év múltán azonban olyasvalaki kerül elő, aki a kvantumtér révén elkerülte a biztos halált: Scott Lang, alias Ant-Man. Ez alapján a csapat kiokoskodja, hogy Scott módszerével vissza lehet menni az időben, hogy még Thanos előtt használják föl a Végtelen Köveket, visszahozva velük Thanos áldozatait. 

Miután Tony is csatlakozik hozzájuk, részcsapatokra oszlanak, felkeresve egy-egy korábbi időt és helyszínt egy-egy kőért. Csakhogy mikor a múltbéli Thanos felfedezi a Bosszúállók tervét, csellel az ő korukba utazik, a végső elpusztításukra.

Olyasmivel indítok, amire mérget vennék, hogy a keménymagnak nem sokat jelent: a film kerek egész. Fennakadás nélkül élvezheti az Endgame-t olyan is, aki 1 árva MCU-epizódot sem nézett még meg eddig. Az ugyan nagyon is látszik a Végjátékon, hogy voltaképp a Végtelen Háború „Part II.”-je - és a korábbi filmekből való jelenetek simán beillenek Marvel-önreklámnak -, mégsem lett emiatt csonka vagy rendes bevezető nélküli. Nem érezzük úgy, mintha erőszakkal kettétéptek volna egy túl nagyra hízlalt forgatási anyagot: a két mű tökéletesen különválasztható, kompakt résztörténet - egyik a totális bukásé, másik a totális revízióé.

Gyakorlatilag az MCU "Days of Future Past"-jét álmodták a nagy-vászonra, ami szerintem is kézenfekvő módja, hogy a Marvel megnyomja a RESET-gombot a Thanos-eset után. Kissé talán kényelmes, ahogy a szakállas időutazás-klisét az Endgame elgondolta: bármit is tesznek Tonyék a múltban, az eredeti jelen attól még változatlan marad, csak max. új idősík keletkezik. De ehhez legalább úgy-ahogy tartja magát a történetvezetés. Sok műsornál idővel belezavarodnak a dolog logikájába, hogy pontosan mi is okoz a múltból miféle változást a jelenben/jövőben. 

És dupla haszna van annak, hogy a főszereplők így visszaugorhatnak - korlátozott nyersanyaggal persze - a közelmúlt helyszíneire:

1. Nyilván a rajongókat bőszen kényeztetik régebbi MCU-jelenetek új variánsaival, sőt a kedvenceik egyszerre több kiadásával (Amerika Kapitány konkrétan megküzd a múltbéli önmagával.)
2. Nemcsak hogy nincsenek elkapkodva az időugrásos részek, de az alkotók mesterien befogják őket a karakterárnyalás céljára! 

Már az időutazás előtt töményen árad a meghasonlottság, a gyászon való túllépés kálváriája a főszereplőkben (a csendes, CG-mentes prológus Sólyomszemmel megborzongatott, pedig ő volt a leglaposabb figura eddig a brancsból). De ezt a személyességet csak tovább izmosítja az, ahogy 1-1 szereplő 1-1 múltja-béli helyszínt és/vagy személyt viszontlát: Thor találkozik elhunyt anyjával, Tony a néhai apjával, Nebula a régi, még gonosz énjével, akit később kinyír, etc. 

Több igazi emberdráma szűrődik át ebből az 1 produkcióból, mint a korábbi 3 Avengers-ből együttvéve! Most először érdekfeszítővé formálták számomra, hogy a fő csapat teljes sikert érjen el - a közös ügyükkel, a külön misszióikkal, sőt misszió közben a személyes fájdalmuk leküzdésében. Ez nem egy "jó szuperhősfilm", hanem egyszerűen egy "jó film", egy "izmos dráma" ismérve.

"Én vagyok a végzetetek!"

Tudvalevő, hogy Joe és Anthony Russo a két Amerika kapitány-folytatással kivívta az eddigi MCU zárásának kegyét, de hiba volna nem méltatni Chris Markus és Stephen McFeely forgatókönyvét. Ennyi karakter szerepe és ideje közt lavírozni, egyensúlyban tartani a drámát az akcióval, a humort a tragikummal igazi kihívás (ezen vérzett el számomra menthetetlenül a Végtelen Háború). Visszafogott a személyes érzések hangsúlya, többnyire szellemes a fizikai és szöveges humor is. Függetlenül attól, hol hány lyukat találni a cselekmény szövetében, a háború új végkifejlete kielégítő és méltóságteljes, a végül elhunytak kiléte és búcsúja pedig valós nyomatékot ad neki. Meglepett az utolsó kép hangvétele, ami akár a 40-es évek romantikus filmjeiből is származhatna.

Szakdolgozatra elég lenne az összes karaktert kivesézni, de a legtöbb figyelmet jogosan a két "frakcióvezér", Tony és Steve kapta. Pont a jó arányt lőtték be azzal, hogy Tony meddig és miért habozik visszatérni: az 5 év során apa lett, Steve-ék ötlete meg még az ő tapasztalataikkal is agyrémnek tűnik - nem beszélve a rossz szájízről, hogy a Polgárháborús szakadás egyikük jövőképét se hozta el, még Thanos előtt. Még azt az agyrém szálat, hogy Tony apját Steve agymosott barátja, Bucky ölte meg, is sikerült elvarrni a beszélgetéssel Howard Stark és "Tony Potts" között.  

"Én vagyok Vasember."

Az Infinity War az MCU egész addigi tartozását pótolta szuperikonok csatahalála terén, de nem éreztem becsapva magam, hogy az Endgame mindezt visszacsinálta. Az viszont meglepett, hogy a revans mártírja pont az első MCU-film főhőse, Vasember lett. Pusztán a Végjáték alapján ennek nem volna apropója, csak ha tudjuk, hogy ő kapta az első építőkockát az MCU kirakósjátékában. Elég megjátszott, de legalább frappáns az, hogy Anthony Stark első és utolsó mozis kalandjában ugyanazzal a zárómondattal köszön el a közönségétől. Hátrahagyott üzenete és temetése kellően tiszteletteljesre sikerült; na itt aztán kedvükre visszahozogathatták a készítők és főnökeik, akit csak értek a korábbi felvonásokból...!

Ami viszont már kicsit sok a jóból, az Steve meghitt, de logikában faramuci búcsúja. Miután visszavitte a köveket a maguk helyeire, gondolt egyet, és élete szerelmével, Peggy Carterrel maradt, mintha sose lett volna a 70 év kihagyás. Mi? Értem, hogy Steve-ben sose szűnt meg a vágy, hogy bárcsak Peggy-vel élhette volna le az életét, és a jelenben már nincs is igazán helye, most, hogy Thanos-nak vége. De nem etikátlan ez egy kicsit? Mégha Peggy azzal együtt is szerette, hogy ez egy másik Steve Rogers, a jövőből, megannyi marveles harccal a háta mögött... ez nálam már A-király-visszatér-szindróma: egy nagy, elnyúló epilógusba tömni mindent, hogy a hősköltemény még ünnepélyesebbnek tűnjön.

Nem szívesen írom ezt, de Natasha sorsa A tél katonáját kivéve 1 MCU-részben sem érdekelt, így a halálán sem tudtam úgy megrökönyödni, mint azt a cselekmény várta tőlem. Az Endgame elején ő és már Sólyomszem is magányos gyilkosok, akiktől Thanos elvette a 2. családjukat. Ám Romanoff-nál ez a Bosszúállókat jelentette, míg Sólyomszemre civil családja vár, ha mostani küldetésük sikerül. Hiába voltam képben a történtekről, mindegynek éreztem, hogy melyikük dobja oda magát a másik előtt, emberáldozat gyanánt. Nem ütött annyira, mint mikor Thanos áldozta fel - több értelemben is - Gamora életét.

Hál'Istennek a drámafókusz miatt valamivel kevesebb CGI-áztatta jelenet ment itt a szemembe, mint a Végtelen Háborúnál. Még mindig jól mutatnak együtt a Marvel-univerzum arcai csoportképen: az újjáéledt Bosszúállók, Új-Asgard és Wakanda népei, stb. Bruce Banner-ön, mint civilizálódott Hulk-on egész jót derültem - mindenképp többet, mint a sörhasat eresztett Thor-on. A csapat másik "kapitánya" azonban olyan egy egocentrikus seggfej liba még mindig, hogy örülnék neki, ha Thanos széttépte volna...

Mivel már ismerem Hollywood elképzelését a "tétek emeléséről" 1-1 filmszériában, nem hittem volna, hogy a 4. Bosszúállók-mozi így be fogja magát lopni a szívembe. Nem feledtet ugyan semmit velem a stúdió notórius múltjából, de méltó, sokrétű, értelmes és erőteljes hullámvasútra nyújtott lehetőséget. Sose leszek ennek a "cinematic universe"-divatnak, a "mennyiség a minőség kárára"-észjárásnak a híve. De ha egy Marvel-fanboy kérdezne, hogy ebből a filmcsaládból melyik rész tetszett a legjobban, akkor vagy a The Winter Soldier, vagy az Endgame nevet hoznám föl neki. 

80%-ot adok rá. 
Nagyszerű záróakkord.

"Az emberek soha nem változnak meg kényszer vagy fenyegetés hatására. Akkor változnak, ha találnak valami számukra becses dolgot, ami olyan értékes nekik, hogy elkezdjenek miatta másképp élni."

(Robert Downey Jr.)