Országúti diszkó (2024)

„Miről beszél? A (…) helye már olyan tiszta, mint… Hát ez meg mi?! Azt hittem, hogy ezt a düledező viskót már hónapokkal ezelőtt eltüntették innen!”

„Igen, de van egy kis bökkenő.”

(A kicsi kocsi újra száguld)

Egy részeg este nagy tévedésének gyanítom ezt az újabb remake-et. Talán Doug Liman rendező és Joel Silver producer egyszerűen megivott pár felest, dumáltak egyet róla, milyen jó lenne egy régi, többnyire elfeledett, egyeseknél kultdarabként tisztelt akciófilmet megújrázni – persze a mai divatos „politikailag korrekt” klímába átültetve. Nem látszik, hogy embereikkel nagyon megerőltették volna magukat, ami több tízmilliós büdzsénél már vétek. Létrejött egy olyan „macsós mozi”, ahol a „macsósságot” erősen kasztráltan, az eredeti Országúti diszkó bája, humorérzéke, stílusa, verejtéke és primitív szexepil-faktora nélkül adják elő. 

 

A volt ökölvívó Elwood Dalton csak teng-leng, mikor Frankie, egy floridai kisvárosi csehó tulajnője melót ajánl neki kidobóként. Van azonban egy helyi gazdag tetűcsemete, aki egy új épületkomplexumot akar építtetni pont azon a környéken, ehhez pedig márcsak a kis tengerparti bárt kell eltüntetnie onnan. Daltonba azonban beletörik a bicskája: a helyi bajkeverők mind tehetetlenek a bazsalygós bunyós ellen. Ezért aztán egy Knox nevű emberállatot húz a cilinderből elő, miközben hősünk a helyi korrupt seriff medikus lányával, Ellie-vel randizik. És mikor a lány célkeresztbe kerül, Dalton kurvára zabos lesz...

Osztom a többségi reakciót, hogy ezt a filmet értelme nem volt megcsinálni. Nem elég, hogy egy eleve nem valami okos, de azért velős film nyomorék majmolása, de önmagában nézve sem álló- vagy életképes. Ez pontosan az a fajta projekt, amiben senki nem hitt őszintén, és összetéveszti a lazaságot a lustasággal. Olyannyira nincs történeti motorja, olyan pondró, ’Kit-érdekel?’–hozzáállás árad belőle, annyira következmény és apropó nélküli pusztulat az egész, hogy az ember negyedóra után szétunja tőle magát! Anthony Bagarozzi és Chuck Mondry szkriptjét egy dél-koreai pornhwa-képregénynek kellett volna feldolgoznia, akkor legalább szex is keveredik az alapanyag  agyszegénységéhez.

 

Apropó agyszegénység: kavicsokkal végig lehetne babázni azokat a jeleneteket, amiket szerencsétlen színészekre ráosztottak; rendre direkt elbeszélnek egymás mellett, mintha ópiumot szívtak volna. „Főhősünk” pedig olyan jellem nélküli műmájer, aki annyiból áll, hogy laza, strapabíró és nehezen kapja fel a vizet. Mégha nem lenne adott az összehasonlítás Patrick Swayze James Dalton-jával, Jake Gyllenhaal akkor sem tudja megkedveltetni magát a nézővel.

A 2015-ös Mélyütésben is elég szürke izomembert hozott, de Elwood-ként kifejezetten idegesített az ábrázata és a borzalmas alakítása, mintha teher volna emberi lényként reagálnia. A befejezésből is pont ez az érdektelen közöny árad: hogy miután Dalton a kunyerált piszkos zsozsót búcsú nélkül lepasszolta a helyieknek, ül a városból kivezető buszon. Ezt most afféle „cowboy ellovagol a naplementében”–féle zárásnak kéne vennünk, és meghatódnunk Dalton itteni életszakaszán? Nem: ez egy rakás lusta disznó írói dilettantizmusa, egy olyan ingerszegény cselekmény végén, ami nem elrendezi, hanem túszul ejti a benne céltalanul bolyongó színészeket.

                 

Ehhez képest még Conor McGregor hót dilis huligánja volt a legkevésbé unalmas figura – no persze nem amiatt, hogy folyton a semmin röhög, vagy mert a dramaturgiai funkció nélküli férfiseggével mutatták őt be nekünk. Maguk a bunyók egyébként szintén hidegen hagyják a nézőt: ha át is szűrődik valamicske az erejükből, akkor se az indulat vagy a jellem megnyilatkozásaiként. 

 

Még a helíszín és fényképezés is mintha valami nyaralási prospektusra hajazna, különösen mikor Ellie és Elwood hajókázni mennek kettesben. „A Bár” meg a ’89-es Országúti diszkó lebújához képest maga a patyolat: ugyanaz a személyiségtelenség jellemzi, mint mindent és mindenkit. Márpedig ha a tartalom ennyire nulla vagy aközeli, akkor marhára kivirít, ha egy filmnek nincs identitása, stílusjegye.

 

Próbáltam szimpátiát kicsikarni magamból a 2024-es Országúti Diszkó iránt, de újra áttekintve 1 mentséget nem tudok benne fölhozni, amitől működne: steril, ostoba, dögunalmas, nincs tetten érhető oka létezni. Jake Gylleenhaal-nak meg egyszerűen arcra sem való az a kedves szemű, de céltudatos őrangyal archetípus, amit a néhai Patrick Swayze olyan természetesen tudott hozni a filmjeiben. Itt legalábbis semmiképp nem vált be.

„Nekünk olyasvalakire lenne szükségünk, aki van olyan émelyítően jóindulatú, undorítóan segítőkész és ostoba, hogy bárki vakon követné.” 

Pókember: Idegenben

Címén és dramaturgiáján is érezni, hogy a Pókember: Idegenben nem annyira tovább szövi, sokkal inkább csak újrakreálja a Pókember: Hazatérést. Nem igazi folytatás, hanem egy sokadik fejezet az MCU-idővonalban. Pedzegeti ugyan, hogy elődje mely elemei segíthettek a már 3. hús-vér Spidermant belopni a nézők szívébe, és akad pár érdekes új ötlete - főleg Parker új nemezise kapcsán. De tovább-gondolásnak nem elég merész, átgondolt vagy bensőséges; inkább csak mintha egy új, gyorsan elővehető receptet akarna letesztelni, túl későn-túl keveset foglalkozva a lényeggel: egy 15-16 éves gimnazista személyes történetével.

A történet dióhéjban:

Tony Stark halála után a világ próbál visszaállni a normális életre: Peter például egy európai osztálykirándulás során készül bevallani MJ-nek, hogy tetszik neki. Nick Fury azonban fölkeresi Parkert, és átadja neki a Tony által ráhagyott eszközkészletet - csatolva hozzá a küldetéssel, hogy egy elementál nevű szörnycsapatot megállítson. Egyetlen társa a szupererejű Quentin Beck, akit az elkápráztatott média Mysteriónak nevez el. Ám miután Peter rábízott Beck-re egy fontos szerkentyűt, kiderül, hogy a férfi szélhámos: az egész szörnyhad illúzió, és a férfi csapatával akármiről tökéletes interaktív képmást képes létrehozni.

Nem tartom szerencsésnek az olyan folytatást, melynek pusztán annyi a lényege, hogy a főhős kiruccan új megbízás idején a messzi külföldre (pl. a nem-szuperhősfilmek közül a Piedone Hongkongban vagy A csendőr New York-ban). Szerintem az effajta "2. rész" eleve nem érhet föl az eredetijéhez, hisz eleve a sztár bevált imidzsével és ismertetőjegyeivel házal, csak most egy számára - elején és végén IS - idegen világrész/ kultúra csomagolásában. A körítéssel adja el magát, nem azzal, ami a külcsín alatt gazdagíthatná a szereplőit. 

A Spiderman: Far From Home pedig ezt a kártyát sem játssza ki olyan ügyesen, mint ahogy tudná. A cselekmény alig ad esélyt Peter-nek, hogy valóban keressen és találjon több identitást is magának, mint a pókruci meg az iskolatáska. Végig pont, hogy távoltartani igyekszik a főhőst attól, hogy átéljen bármit is az új környezetből. Hogy új, maradandó élményekkel gazdagíthassa életét és egyéniségét. Pár jelenetben ez mintha összejönne… aztán a film tovarobog a MCU-sémavágányon. 

És mielőtt még fáklyásmenet indulna felém: igen, tudom, hogy ez a film alapvetése! Peter Parker a diáklét és a szuperhős-kötelességek közt őrlődik... már megint. Elismerem, nagyon is meg lehet érteni, hogy a Végjáték elején még halott (!) tinédzser a dupla világvége után egy kis magánszférára vágyik. Tényleg átjön az, ahogy Peter próbál kitérni az itt rátestált pluszfelelősség elől, 

és ezt a szemfüles Mysterio ügyesen kipuhatolja rajta. De ez így még nem garantál egy izmos történetet: ha a humor, az akció és az effektözön rátelepszenek a természetes emberi drámára, az egész egy kicentizett parasztvakítás marad, néhány szebb jelenettel. 

Peter-nek nincs valódi karakterfejlődése itt. Motivációja puszta jojózás az áhított tinis időtöltések és a Stark emlékének való görcsös megfelelés között. A Homecoming az érettség, a saját magára támaszkodás leckéje volt, ellenben a Far From Home egy átlagos ki-ver-át-kit?-játék, amibe végül mindenki belefárad. Petert ebben a felvonásban lekezelik, érzelmileg zsarolják, burkoltan fenyegetik, átverik, kis híján megölik, barátjával és szíve hölgyével együtt, tömegszerencsétlenséggel a láthatáron. Minden egyes dolgot e sorból vagy poénnal oldanak - ami aztán vagy odaillő vagy nem -, vagy egyszerűen tovasiklanak fölötte - és a hatás fölött, amit józan ész szerint tennének a srácra. 

Hogy is mondta Tony? „Ha semmi nem vagy e ruha nélkül, nem szabad, hogy viseld.” Spiderman itteni kalandjában mintha csak a ruha, tágabban értve a külsőségek számítanának: minden egyes csicsás eszköz és látványeffekt nagyobb figyelmet kap, mint bármi belső vagy személyes dolog. Persze, izgalmas, hogy Peter itt már a szemének és fülének sem hihet, Mysterio pedig porig alázza őt, mikor először összecsapnak. De nekem túl könnyű és kapóra jövő az, ahogy a jó öreg Happy a jó öreg Vaspasi-fegyvertárral fölbukkan, és Peter megint nyeregbe kerül, sőt, mikor épp szükséges, még a híres pókösztöne is mintha föléledne. Túl mesterkélt és őszintétlen, ahogy ezt az egész szembenállást végül lezavarják a készítők; nincs okunk kételkedni a végkimenetelben.

Peter haverjának románcára egy sort se pazarlok. "MJ" karaktere közönyös bunkóból végre följebb fejlődött picit, és hihetővé teszi az okosságát, hogy magától jön rá Peter titkára, de nem dől be az első cáfolási dumának. 
Őszintén szólva: ezt a karaktert és ezt a köteléket még izmosítani kéne kicsit, mert látok benne fantáziát. Tudom, hogy Peter-rel még kiskorúak, és csak épphogy formálódgat valami köztük. Csak szeretném, ha kicsit árnyalnák még MJ és Peter személyiségét, hogy átélhessem a vonzalmukat – márha a MCU ezt a szálat többnek szánja epizódkelléknél. 

Ja, még el nem felejtem: Nick Fury eléghet a ki****ott Pokolban! A néhai SHIELD vezetője itt irritáló, akarnok paródiája lett régi önmagának, aki jelentéktelen és önző okból telepszik rá egy fiúra, csak azért, hogy ő legyen a saját kis házi-Bosszúállója. Nincs érdemi interakciója egyetlen másik karakterrel sem, és a végén, mikor épp elhazudná, hogy Mysterio bizony őt is keményen átverte, végleg nevetség tárgyává válik a figura. Ügyetlen próbálkozás ez, hogy Tony Homecoming-beli humorát és tanárszerepét helyettesítsék a készítők.

Jake Gyllenhaal ellenben kellemes meglepetés. Ripacsszag nélkül sziporkázik a gazember illuzionista bőrében: kedvelhető stílusa, kicsit bő önleleplező monológja, + a leleményesség, amivel képes másokat becsapni, és eszközeit kamatoztatni, az valami fergeteges. Ez az ürge lábon járó fricskaözön a média szemfényvesztő praktikái, és a máig bedőlő, hiszékeny tömegek fölött. 

És piros pont, hogy nem akar semmilyen világléptékű "gonosz tervet" megvalósítani, mindössze hasznot húzni a európai és amerikai közvélemény megvezethetőségéből, és hőssé avanzsáltatni magát, mégha tényleg akadnak is járulékos áldozatai a mesterkedésének. 

Tudom, furának fog tűnni a hasonlat, de engem Mysterio kicsit a Powerpuff Girls Majorman-jére emlékeztet. Megrendezett ál-katasztrófákból menti ki "hősiesen" a polgári lakosokat, akik szinte egyből isteníteni kezdik, holott csak egy glóriaéhes pozőr, és semmilyen trükk-től vagy csalástól nem riad vissza, hogy folyton magát ünnepeltesse. 

Összegezve: elég sok külön részlet tetszett a Spiderman: Far From Home-ban, kezdve a nem túl mély, de annál energikusabb fpgonosszal. Peter még mindig az a kedvelhető átlagsrác, aki volt, és Mysterio alakja sokkoló tükröt tart elé a saját naivitását, illetve kamuzási szokásait illetően. Ellenben túl sok a látványeffekt, az akciózás gyakran nehezen követhető, és a sok illúzióhasználat már magát a filmet teszi parasztvakítóvá. Nemcsak a filmben Fury nyomja el Peter természetes vágyát a kötetlenebb életre: a stúdió örök kreatív gyávasága is elnyomja a szereplők érzelmi sokszínűségét. Mintha a Marvel szerint Raimi és Webb már eleget vacakoltak volna ezzel a saját verzióikban.

A 2. önálló MCU-s pókmozira csak a 3/5-öt tartom jogos pontszámnak. A Hazatéréshez képest inkább bátortalan hosszabbítás, mintsem a saját lábán megálló filmutód. 

"Azt akartam, hogy olyan legyek, mint maga."

"Én pedig azt, hogy jobb legyél." 

Mélyütés

"Semmi mást nem ígérhetek, csak vért és gyötrelmet, könnyeket és verejtéket."

Antoine Fuqua drámája sem ígér és nyújt egyebet a boksz-filmek durvaságán, vérességén felül. Sötét, letargiás képsorokkal megy végig egy önkontroll-hiányos bokszoló szakmai és szociális mélyrepülésén, de teljességgel képtelen elszakadni a sportdrámák szabvány-elemeitől. Voltaképp a Rocky III. és V. forgatókönyvét keresztezték itt egymással: az anagramma-nevű főszereplőt simán behelyettesíthetnénk Rocky Balboával, és ugyanaz volna a végeredmény! 

Billy Hope félnehézsúlyú világbajnok luxusban él feleségével, a bombázó Maureen-nel. Mikor egy rendezvény-balesetnél párja halálos lövést kap, Hope teljesen magába roskad: előbb a karrierjét teszi taccsra, majd a gyámügy intézetbe adja a lányát, végül földönfutóvá válik. Össze kell kanalaznia az életét, vagy végképp lemondhat róla.

A sportdrámák műfaja immár évtizedek óta képtelen megújulni. A főhős általában egy szerethető, balga bika, akinek vagy a bajnokká válását, vagy a nagy visszatérését látjuk, jó sok pátosszal fűszerezve. Utóbbi esetnél általában egy családi tragédia vagy sötét üzlet miatt siklik ki az élete. Miután megtalálta a megfelelő edzőpartnert, hosszú tréningezés után kiáll régi riválisa ellen, kiütéssel nyer, és valahogy ettől még a kisiklott élete is mintegy varázsütésre helyrejön.

Pontosan ugyanezt az izzadtságszagú képletet követi a Mélyütés sztorija. A hiteles színészi játékok, James Horner letargiafokozó dallamai, a véres, ügyesen lassított és fényképezett közelharcok mind rendben is volnának. Ha a történet nem volna merő sablon. Közhely közhely hátán tolong benne, a párbeszédek ijesztően szögletesek, és a közvetítésen a műsorvezetők némely beszólása kimondottan a Rocky-harcok koppintásának érződik! Hope karakterfejlődése is kidolgozatlan: monoton önsajnálata egy izzadtságszagú melodrámává satnyítja le a lényeget, a főszereplő magára találását, az első lépéseket a mélypont után.

Maga a premissza igencsak sértő képet fest a sportág művelőiről. Fuqua vagy érzelgős izomagynak, vagy másokat nyilvánosan megalázó seggfejnek állítja be a profi bokszolókat - utóbbi történetesen az a kihívó, aki miatt közvetve meghal Hope felesége, és az új világbajnok lesz. A bokszhoz igenis kell IQ: ha más miatt nem, a taktikai érzék, az önirányítás kulcsfontosságú benne, bármelyik súlycsoportról legyen szó.

Ez máris 2 szempont, aminek híre-hamva nincs Fuqua megközelítésében! Hope a meccsein feltűnően sokszor hagyja a fejét ütlegelni - újabb Rocky-áthallás. Elképesztő, mennyire nem gondolkodik: egy ilyen instabil, önveszélyes fickó - aki civilben buta, mint a balta - képtelenség, hogy a bajnoki övet birtokolja. Ő maga ismeri be az éttermi jelenetnél gyerekének, mennyire nem az ő érdeme, hogy régen luxusban éltek: "Tudod... fontos kérdésekben mindig anyu döntött."

Ha a movie csak az apa-lánya kapcsolatra koncentrálna, máris nagyobbat foghatna a sztorin. Ez az, ami lelket és szívet ad a történetnek, és nem mellesleg Hope egyetlen motivációja a talpra álláshoz. Jake Gyllenhaal nemcsak hogy 20 kg izmot épített magára és megtanult bokszolni: alakítása érzelemgazdag. Gyerekpartnere, Oona Laurence szintén meglepően jó volt: 13 éves kora ellenére kiválóan alakítja a csalódott, vesztessé vált apjára dühös kamaszlányt. Szorítani tudnánk érte, hogy Hope-nak sikerüljön bebizonyítania a bíróságnak, hogy alkalmas szülőnek, illetve hogy vissza tudja szerezni a lánya megbecsülését. 

Itt dob egy hátast a dramaturgia. Hiába megható pillanat, mikor Hope régi-új bajnokként átöleli kislányát, a folyamat, amíg eljut ide, nem létező. Hajszálra ugyanazt csinálta, mint a tragédia előtt: edzett keményen, szívből szerette a kislányt és anyukáját, nyert a ringben. Mit csinál most máshogy, mint akkor? Józan ésszel rávághatnánk, hogy talán az élet sok pofonjától kicsit lehiggadt végre. Ez viszont egyrészt nem elégséges indok, másrészt még primitívebb vasgyúrónak állítja be Hope-ot.

Átlagos bokszdráma, megfelelő színészi és unatkozó írói munkával.

Everest

"A testünk haldokolni fog: szó szerint meghalunk! Nem véletlenül hívják ezt halálzónának, srácok. Tehát a játék az: feljuttatunk-e titeket a csúcsra, aztán vissza a lábához, mielőtt ez megtörténik."

Baltasar Kormákur túlélődrámája konvencionális, mégis hamisítatlan testközeli élmény. Nem törekszik megújítani műfaját, de - a fikciós film határain belül - kellő hűséggel adja vissza egy megtörtént, balsikerű turistaút eseményeit, kellő tapintattal az áldozatok emléke iránt. Az Everest a néző saját túravezetője: valóban odavisz minket a világ tetejére, a Föld egyik legmostohább útvonalának állomáshelyeire.

1996. május 10.: Amikor több különálló hegymászó-csoport megindult lefelé a Mount Everest csúcsáról, dél felől súlyos vihar érte utol őket. Rob Hall túravezető elszakadt a csoportjától és a csúcs közelében rekedt, miközben társai közül is sokan elpusztultak. Az egyik túlélő, az újságíró Jon Kakauer „Ég és jég” c. visszaemlékezése szolgált később a mozifeldolgozások egyik alapforrásaként.

Ritkán kerül elém olyan katasztrófa- vagy túlélőmozi, ahol ennyire tapintható a szereplők minden gyötrelme. Nemcsak a sérülések, a kimerültség, vagy az oxigén(palack)hiány miatt. Itt az éghajlat csak először "kínozza", a csúcs közelében már fokozatosan leállítja az emberi szervezetet. A szuperfagy képes a még élő ember testrészeit, sőt az agya mozgatófunkcióját is tönkretenni. A puszta szelek szakítják fel a hámréteget, többrétegű bundás kabát alatt is belemarnak a húsunkba. 2 nap, isteni csoda esetén 3: ennyit bír ki az ember egy Boeing-747-es magasságában. 

Az alkotók ügyesen bántak a címadó hegy természetes tájaival. Egészen lenyűgöző látványt nyújtanak a Himalája gigantikus terei több ezer méteres magasságból, ahogyan a hegyoldal mély hasadékai is - pl. ahogy egy földcsuszamlásnál meginog Beck Weathers alatt a kirögzített létra. A kopár sziklatömbök, kikerülhetetlen lavinák, gleccserek, majd a ciklon érkezése közvetlen közelből 3D nélkül is magukkal rántanak az örök hó és jég birodalmába.

A szereplők jellemrajzairól leolvasható, mik a film korlátai. Amikor az alaptáborban beszélgetnek róla, ki miért akar a csúcsra feljutni, a bizonytalan válaszaikból nekem 1 valódi indoklás jött le: bizonyítási vágyból. Értem én, hogy az ember alaptermészetéhez tartozik, hogy képességeinek határait feszegesse, és kockázatvállaló hajlam nélkül nem is lehet nekivágni egy majdnem 9 km magas hegyláncnak. De ez így magában kevés: a szereplők szinte beleolvadnak az igazi főszereplő, a Mount Everest világába. 

Robot kivéve mindenki összefoglalható 1 vagy 2 alapvonással:

• Helen, az alaptábor feje a 2. anyjukként köteles aggódni az ügyfelekért és a kalauzaikért.
• Scott Fisher egy másik szakaszt visz Robék mögött, vele ellentétben viszont könnyelmű és kockázatfüggő.
• Doug Hansen szerény, szűkszavú: az ő feljuttatása miatt késlekedik Rob a csúcsnál.
• Yasuko Namba kedves és előzékeny; immár hetedik (!) 8000 m-es csúcstámadására készül.
• Beck arrogáns családos kalandor, akit megfagyott kezei és részleges vaksága döbbentenek rá önnön sebezhetőségére.

Robot kedveltem, mint főszereplőt: józan eszű, lelkiismeretes fickó, aki minden elvárásnak meg akar felelni. Várandós felesége, Jan pontosan tudja, mik az esélyei odfönt, meddig maradhat életben. Picit a Véres Gyémánt "végső telefonálását" idézte föl bennem a búcsúzkodásuk tónusa: Helen és a táborban lévők 2 rádióműholdas telefont egymásra téve teszik lehetővé, hogy a házaspár hallhassa egymást - alighanem utoljára. Okos és reményt adó az a vágási mozzanat, ahol Rob feltehetően örökre lehunyja a szemét, majd odébb Beck kinyitja azt, és lassan megindul lefelé, az életben maradás felé.

Nagy keresztje az Everestnek, hogy a résztvevők iránti tapintat némileg fékezi a mélységét. Kormákur nem akarja boncolgatni, mekkora a mászók, a túravezetők vagy az út szervezőinek felelőssége a történtekben, ehelyett a megpróbáltatásokra építi fel a dramaturgiát. Ez elkendőzi a tényt, hogy a himalájai turizmus helytelenül kreált "nagy kihívást", "nagy üzletet" egy domborzati szörnyetegből, ahol az életben maradás rideg adatok függvénye - esetleg! A létrás vészhelyzetnél Beck arra panaszkodik, hogy "nem ezért fizetett", hogy már az elején elpatkoljon. Ez szerintem tökéletesen bevallja a tragédia elsődleges okát: a tévhitet, hogy egy efféle "utazásra" bárki, bármilyen felkészültség mellett is garanciát vállalhat.

Átélhető, kissé modoros darab az Everest. Nem fél a szereplők érzelmeivel bánni, tárgyilagos a nehézségek elsorolásában, viszont egyiknél sem lapátol analitikus mélységekre. Érdekes volt megfigyelni a magaslati táborok életét, illetve hogyan működnek maguk az emberek odakint, a halálzónában. És erősen megmarkolja a néző szívét, ahogy szép lassan tönkreteszi őket a hegycsúcs-közeli klíma összes borzalma.

Az Everestre 4/5-öt adok.