Ál/arc

Ahogy temérdek másik akciómozi a 90-es évekből, a Face Off is bátran dobálózik típusa megszokott látványosságaival: rendőrségi hajsza, pazarló lövöldözések, családtag-túszok, lassított montázsok és a jó öreg robbanások. Nem véletlenül szoktam az ilyen movie-kat a westernekhez hasonlítani: a város tényleg nem több 2 férfi játszóterétől, ahol pózolva ereszthetik egymásra a muníciót. Mígnem végül jófiú és rosszfiú farkasszemet néz a nagy leszámolás előtt. 

A Face Off is a megszokott "jó zsaru vs. őrült terrorista"-felálláshoz társítja a szintén poros szerepcsere receptjét - egy apró újítással. Egyikük vállalja, hogy a másik bőrébe bújjon, felöltve külsejét és személyazonosságát. Ám mikor amaz ugyanezt meglépi, csapdába kerül. Mindketten abba az életbe csöppennek, amibe a másikat juttatták, és sikerül is megfelelniük a másik bőrében. Külön rájátszik a párhuzamra, hogy mindkettejüknek született kisgyereke egy nőtől, aki fenntartásokkal, de szereti a férfit. 

Érzésem szerint John Woo képtelen belátni, hogy mindez csak a sémát adja egy jó filmhez, de csak ettől még nem lesz tartalmas. Hentesmódra vagdossa le a természetes emberi drámát és karakterépülést a cselekményből, hogy figuráit egy elcsépelt, ezerszer elsütött thrillerformulába nyomkodja vissza. A személyes pszichológiai hullámvasút, amit ábrázolni próbál, sosem erősödik meg, minden szándékosan elnagyolt. Tülekednek ellenben az izzadtságszagú percek - kezdve rögtön a szirupos nyitó flashback-kel a körhintánál, ahol a protagonista fia meghal. Számtalan helyen azon kaptam magam, hogy a képzelőerőm újraírja a jeleneteket, hatásosabban és kreatívabban, mint ahogy Woo.

A terrorista Castor Troy az új célpontja, Sean Archer nyomozó helyett véletlenül annak fiát, Michaelt lövi le egy vidámparkban. 6 évvel Archer még mindig Troyt üldözi, és egy rajtaütésen végre sikerül lekapcsolnia őt, öccsével, Polluxszal együtt. De Troy egy vegyibombát helyezett el Los Angeles belvárosában, és napokon belül robban, ha nem találják meg.
Egyéb opciók híján a Különleges Ügyosztály egyik munkatársa bizarr alkut kínál Archernek: lézeres plasztikai eljárással átműtik Troy arcbőrét az ő, szintén lenyúzott  arckoponyájára, majd külső testi jegyeit is modifikálják, hogy a fegyhába beépülve kifaggassa Polluxot a bomba hollétéről. A baj akkor kezdődik, mikor Troy felébred, szintén ellopja Archer arcát, képét, testalkatát, és végez a hadművelet összes résztvevőjével. Bombája "megtalálásával" nemzeti hős lesz, míg Archer a börtönben rohad, elvágva a régi önmagától.

Woo nem valami nagy mesélő, ezt könnyű leolvasni a munkáiról. A forgatókönyv maga fordulatos, jó lenne az ütemezés, és Archer dilemmája remek feszültségforrást nyújt. Mégis: a Face Off egész valója valahogy gépies. A rideg akció működteti, nem érzelmi kötelékek vagy bármilyen mélyebb gondolat. Hiába adódik egy csomó érdekes felállás a cselekmény haladtával, ezeken Woo rendre tovasiklik; a szereplők végig a szigorúan kimért úton haladnak, úgy tettben, mint mentalitásban. Soha nem éreztem, hogy igazán életre kelne Troy és Archer története, vagy akár a családjaiké.
A produkció fatális hibát vét azzal, hogy elidegeníti figuráit a közönségtől, a színészeket pedig arra kárhoztatja, hogy túlélésre játsszanak. Minél dilisebb és hangosabb valaki, annál szórakoztatóbb: ez lenne az elmélet. Persze, hogy az üldözés, tűzharc, pózolás és verekedés magára tudja vonni a néző figyelmét. Persze, hogy szórakoztató nézni, ahogy John Travolta és Nicolas Cage egymás színészi kelléktárát mimikálják - azaz majmolják. Főleg tudva azt, hogy sok másik filmjükben túl szokták játszani a szerepeiket. De a karaktereik félkészek, nincs bennük felfedeznivaló, és nem igazán látom a végén, hogy szálkányit is benőtt volna a fejük lágya. A többiek pedig hozzájuk képest láthatatlanok a vásznon.

Viszket az öklöm, hogy megint a legismertebb hollywood-i sztereotípiákat nyomják le a torkomon:

• Sean, a munka-megszállott zsaru, aki nejére és kölykére lusta odafigyelni;
• Eve, a hamuszürke feleség, aki beletörődve viseli a család terhét (= unalmát);
• Jamie, az énkép-hiányos punk tinilány, aki szarik a világra, és utálja faterját;
• A seggfej rendőrfőnök, aki morcosan reklamál a túl extrém munkavégzésért;
• Castor, az őrült terrorista, akinek mindig muszáj bombát raknia. Vagy az egyénre szabott, menő aranypisztolyaiból golyót szórni.

Valahol mélyen a homályban az Ál/Arc szerintem a vétkezésről és a bocsánat elnyeréséről akarhat szólni. Számos biblikus motívum fordul elő a filmben, amiket elég dobálózva használ a rendező. Mint ahogy a kórusének, a Jézus-szobor vagy a galambok a temetésen. Nem számít, a törvény őre vagy szegője, családos polgár vagy magányos szökevény: mindketten vétkesek. Mégha a hibáik természete merőben már jellegű is.

Troy és Archer kettős személyiségbitorlása láttán egyre kevesebb különbséget látunk a két férfi között, és ez itt a lényeg. Vedd el a törvényt, az örök mércét, a tükörfelületet, és mindjárt nem akkora a különbség köztük. Lehet, hogy Archer általában többre tartja magát az életet, de Troy inkább törődik a hozzá közel állókkal, mint az esküdt ellensége. Ráadásul Sean az arccserével félredobta a családját, akikkel eddig se törődött - mégha azt is hitte, hogy nincs választása. Saját hibáiért fizet meg, amikor Troy bőrében ott ragad a rácsok mögött, és tehetetlenül nézi, amint élete minden fontos elemére egy szociopata gyilkos teszi rá a kezét.

 

De úgy adom ezt elő, mintha sokkal jobban ki lenne dolgozva a valóságnál. Travolta Archerjét nem hittem el se gyűrött hekusnak, se szerethető családfőnek. És neki legalább belemagyaráznak egy papírízű bosszúmotivációt. Troy életmód-választását még találgatni se lehet. Miért lett bűnöző, és miért épp terrorista? Minek akar az öccsével tömegpusztító akciókat végrehajtani Los Angeles-ben, vagy bárhol másutt? Vagy erre más filmekből kellene összebogarásznunk indítékot, mivel nem is fontos? NEM: ahol a középpontban 2 olyan ember áll, akik bitorolják egymás jövőjét és személyazonosságát, ott ezt igenis tisztázni kell!
Az ötlet, hogy 2 ősellenség, a törvény 2 oldaláról a másik bőrébe bújjon, izgalmas lélektani folyamat lehetne, ha nem kellene folyton visszakapcsolnunk "akciófilm"-üzemmódba. Egyik kopó, másik veszett kutya; mindkettő legszívesebben hullaként látni viszont a másikat. Miért nem lehet a film központi magja, hogy e 2 férfi a másik életéből a legtöbbet próbálja és tudja kihozni - legalábbis eleinte? De nem: az akciófilm-sablonja szentírás, és nem lehet eltérni aranybetűs kliséitől. Lássanak csodát: kiderül, Troy-nak is van egy nője, Sasha, akivel komoly kapcsolata lehetett volna, nevelve annak kisfiát, Adamot, akit Seant zsigerből Michaelra emlékezteti. Micsoda véletlen...!

Egész biztos, hogy nem Castornak kellene drukkolnom? Kérdem ezt azért, mert az ál-Sean a családdal százszor jobban törődik, mint az eredeti! Mikor a lányát a perverz fiúja taperolja a kocsiban, a szó szoros értelmében feltörli vele a padlót. Zsebkést ajándékoz Jamie-nek, hogy legközelebb megvédhesse magát. Lemondja az elnökkel való telefonbeszélgetést, hogy Eve-vel egy gyertyafényes vacsorát tölthessen együtt. A lányt se kritizálja, a nővel is figyelmes, a kollegáival is barátságosabb. 

Örvendetesnek tartom, hogy Woo nemcsak szimbólumokban tudta kifejezni, hogy Troy és Archer felfedezik egymásban a párhuzamokat. Elsősorban mikor az ál-Sean által indított rajtaütésen egy tükör 2 oldaláról lövik szembe egymást. Mialatt az ál-Castor összehaverkodik a Troy-bandával, addig Archernek mind inkább megtetszik Sean élete - noha a külseje nem. Megvolna az esélye, hogy az új identitása alatt tényleg új emberré váljon. És tragikusnak tűnhetne, hogy miután Pollux meghal, a bíztató folyamat visszájára fordul. Előbb az öccsét becsmérlő zsarut lövi titokban fejbe, majd  csendben végez a vele hőbörgő rendőrfőnökkel. Tetszik, mikor a fülébe súgja, ki is ő valójában, mert ezzel önmagának is beismeri, hogy kicsoda és micsoda: bűnöző, aki nem fél ölni az igazáért.

Szememet forgattam ellenben a cinikus befejezésre, ahogy a szálak végül elrendeződnek. Castor nője, Sasha meghal a temetési tűzharcban, miután megeskette az ál-Troyt, hogy vigyázzon "a fiukra". Világos, ugye? Épp most örökölte meg az új kisfiát! Most, hogy a valódi Troy visszavedlett szemétheggyé - még a megnyalt fülű Jamie is lábon döfte új késével, ha nem lett volna egyértelmű -, jogos lett kinyírni őt. Ahogy jogos lett adoptálni kisfiát is, hisz már a véranyja sem akadály.

Érzem én, hogy itt most örülnöm kellene, amiért Sean visszakapta régi életét, és régi lelki sebe begyógyult (ugye nemcsak én asszociáltam erre, mikor azt kéri, mégse műtsék vissza a sebhelyét?). Az a bajom, hogy nem látom rajta, felismerte-e a hibáit: a család egyből megbocsát mindent neki, és bónuszként megkapják az 1 jó dolgot Troy életéből, ami pont hiányzott az övékéből. Nem: ez így nem megható, hanem predesztinált... sőt, ami azt illeti, elég beteges megoldás a Végzettől.

 

Néhány hajmeresztő baromságot emelnék még ki búcsúzóul:

• Maga az önkéntes arccsere rossz ötlet: ha valaki felfogja, úgy ez egy lehetetlenül ostoba hazárdjátékot jelent, a titkosszolgálat játszadozását méregdrága orvosi technikával.
• És ezt arra ajánlgatja "egyetlen megoldásként" az ügynöknő, hogy egy épület nevét hátha elkotyogja neki a cinkostárs?
• Hogyhogy Troyt egyáltalán nem felügyelte senki a kórházban? Függetlenül attól, hogy mikorra várták felébredését a kómából.
• Miért csak 4-5 ember tudott az egészről? Innentől kezdve az akció szervezői megérdemelték, hogy felgyújtsák őket, ha ennyi eszük volt!
• Szupertitkos börtön csúcstechnológiájú számítógépeinek monitorjain a bűnözőket úgy tartják figyelemmel... hogy mindegyik lila pontként rezeg, mint afféle Nintendóban.
• Méregdrága elektromágneses csizmát raknak a rabokra, de a látogatókat nem védi üvegfal a raboktól?
• Hogy az Isten anyjába jutott ki Sean a börtönszigetről a partvidékre?! Ugye nem akarjátok beadni nekem azt, hogy az óceán belterületéről elúszott Los Angelesig...?
• Elég patriótaszagú, hogy a terrorista-akcióra a Kongresszusi Központban kerül sor.
• Amint Troy a kórus körül reverendában táncikál és belemarkol az egyik éneklő lány fenekébe, ez hogy nem tűnik ott fel senkinek? Fényes nappal a nagy csarnokban?
• Enyhén szólva gyenge utolsó húzás, hogy Castor összekarcolja Sean arcát, hogy így azt selejtesen kapja vissza. Azzal a technológiával nem lehet akkora ördöngősség, hogy egy tetszőleges arcbőrt tegyenek föl és azt formálják át olyanra, mint a viselő eredetije volt.

Csúcsra járatott száguldás a kiszámítható végkifejletig. Ígéretes helyzetek és szereplőinterakciók igyekeznek a felszínre bukkanni, mígnem az írók vagy a rendező újra a víz alá nem nyomja őket. Ha az Ál/arc arról akart történetet mondani, hogy rendőr és bünöző egymás ellentétéből egymás tükörképévé változik, akkor nem kellett volna görcsösen ragaszkodni a bevett akcióklisékhez. John Woo is arcot cserélt a filmjének, csak ő a drámaiság arcát cserélte le a sablonparádé arcáért.

A Face Offra adott pontszámom:

A következő mozifilm-klasszikus, amiről írni szeretnék majd, szintén egy John Travolta-főszereplésű darab lesz: