Ponyvaregény

.

Quentin Jerome Tarantino olyasvalamit demonstrált a Pulp Fiction-nel, amit azóta tenyérnyi alkotás tudott egyáltalán jól utánozni. Fogta a városi alvilág démonizálatlan képét, kiragadott belőle néhány durva, de hihető példázatot, és egy érzelgősségtől mentes, poéndús bűndrámát varázsolt belőle. Megszelídítette és a forgatókönyv szerves részévé integrálta "a véletlent", "az előre nem láthatót". A történet fordulataiban úgy, mint a szereplők szövegeiben végig a friss kiszámíthatatlanság vibrál, hangulat és stílus tökéletesen egybeolvad a movie szerkezetével és mondanivalójával.

A gengszter Marcellus Wallace cserfes bérgyilkosai, Jules és Vincent egy aktatáska visszavételére + a tolvajok likvidálására indul. Mikor egyik célpontjuk fatálisan elvéti őket fegyverével, Jules ezt isteni jelnek betudva megfogadja, hogy kilép a hivatásából. Egy véres baklövés után esélyt is kapnak a Sorstól bizonyítani - főleg persze, hogy a saját nyakukat mentsék:

1. Jules meghiúsít egy éttermi rablást, mikor a támadók a táskát akarják,
2. Vincent pedig Wallace nejét, Miát "menti meg" a véletlen droghaláltól.

Ám hogy végülis melyikük okult a "csodából", azt egy Butch nevű bokszoló fejezete fogja tisztázni.

Magasiskolája ez a mozifilm-készítésnek! A Ponyavaregény a felszínén egy állati szórakoztató, színes és lüktető movie, melyet érdekes nézni és élvezet hallgatni. Aki pedig igényli, annak könnyű belesüppednie az alant megbúvó összefüggésekbe is. A történések, tárgyak, szavak és gondolatok közti kapocsok egyáltalán nem feltűnőek, és nem is csak egyféle olvasatuk lehet. Csatlakozom tehát azokhoz, akik Tarantino főművét tisztelik a Pulp Fiction-ben: baromi izgalmas, bátran játszik a tartalmával, sosem bújik a klisék szoknyája mögé. Ellenben végig mintha gúnyolódna a Hollywood-ra oly jellemző cukormázon és hatásvadászaton.

Annak ellenére, hogy több benne a párbeszéd, mint '94 bármely más művében - és az is főleg csak duma -, a karaktereket nagyonis jellemzi a beszédjük. Minden percben elhangzik 1-1 négybetűs trágár szó (pl. "fuck", "damn", "shit"), de sehol nem ostobák a dialógusok, épp ellenkezőleg. Végig kíváncsi voltam arra, hogy mi fog történni Vincenttel, Jules-szal, Miával és a többi figurával ebben a hihetően vad és veszélyes környezetben. Ennek részben az időrendi sorrend felrúgása az oka: ahogy a több különálló, de azonos közegű kisnovella végül egybefonódik, így megtréfálva az én figyelmemet is.

Ismerősnek tűnt ez a kronológiai technika egy másik kedvenc filmemből. A Ponyvaregény egyik legismertebb, kritikusok által leg-szétcincáltabb vonása, hogy teljes hosszában megbontja az időrendet, nemcsak pár flashback erejéig. Mint később a Sin Citynél, itt is több, önállóan is kerek nagyegység rakja ki a történetet, ahol a legelső kettébontott, és a film 2 végére helyezve fogja keretbe a nagy egészet. Ez a keret egyrészt időfölöttivé teszi a szereplőket, másrészt a movie üzenetére is reflektál (erről majd később).
Még ami szerintem hasonlóság a Sin Cityvel: maga a város, a los-angeles-i alvilág is mintha önálló szereplő lenne. Vizuálisan persze nem annyira stilizált, és talán csak a hangulatvilág miatt gondolom ezt. Nagyon egyetértek vele, hogy nincs éles választófal fő- és mellékszereplők "fontossága" között, még a névtelen alakok a háttérben is a film atmoszféráját erősítik. Még valami: a Ponyvaregényben nemcsak a főszereplők fedik át a részsztorikat, mint a Sin Cityben, hanem a szálak is jobban egymásba sodródnak. Ha egy részfejezet valami fontosat elmulaszt tisztázni, arra egy másik törtrészben kereshetünk választ - a fő kivétel talán Wallace kódzáras táskája (|6|6|6|), melynek tartalmát a képzeletünkre bízták.

 

A Ponyvaregény témája az erőszak, és ráépült életből való szabadulás. Minden nagyfejezet végén egy fő karakter elnyeri a megmenekülést, a megváltást, és az idősík-variálás segít, hogy ez ne váljon egy idő után elcsépeltté. Üdítő szkepticizmussal áll hozzá, hogy mit jelent hivatásból ölni: közvetlenül semmit! Semmi pátosz, erkölcsi határ-átlépés érzete vagy bármilyen szentimentális púder. Ez egy másik dolog, amivel belopta magát a szívembe: bámulatos, ahogy Tarantino elhumorizálgat az emberi élet kiolthatóságával. Mennyire rutinszerűen, de léhán lehet ezt felfogni - mint mikor Vincent véletlenül lövi szét az utasuk fejét -, vagy hogy mennyire túl lehet pózolni - ahogy Jules is önmagát konferálja föl a félig tákolt Ezékiel Biblia-szónoklatával.

A humor egyik fő forrása, hogy a szereplők mennyire unásig ismerik világukat, mégis mekkora slamasztikába kerülnek. Ha tudod mit csinálsz, ha senkinek nem úgymond "baszod át a búráját", nyugtod lehet... amíg valami váratlan dolog be nem kavar. Hihetetlen, hogy egy bűndráma így dúskál véletlen fordulatokban, mégis jól körülfogható a története. A való élet is ilyen. Bármilyen jól kiismered magad az erőszak világában - légy akár kiégett sportoló, gengszterfeleség vagy likvidátor -, bármikor beüthet olyan pech/baki, amitől elveszted az irányítást, és akkor kapálózhatsz kifelé a következmények örvényéből.

• Miután Vincent elvitte Mia Wallace-t vacsorára, a nő kokónak hitt heroinnal kiüti magát, a pasi meg pánikolhat, mitévő legyen.
• Butch épp pucol a városból, mikor a zebrán pont Wallace-ba botlik, akinek bérgyilkosát nemrég szitává lőtte.
• Ami mellesleg dettó véletlen: Vincent hülye fejjel kint hagyta a fegyverét vécézéskor, mialatt a célpontra várt.

És a többi.

Szóval mihez kezdjünk, ha már a kezünkhöz vér tapad, és mentenünk kell az irhánkat? Hogyan szakítsuk meg ezt az öngerjesztő spirált, anélkül, hogy feladnánk a túlélés esélyét? A Ponyvaregény fejtetőre állítja az ősrégi akcióklisét, miszerint ha brutálisan vetsz véget egy konfliktusnak, az onnéttől lezárt ügy. Minden tettnek szerteágazó következményei vannak, és az erőszak korántsem biztos, hogy olyan erőszakot szül, amire te számítottál. A cselekmény körkörösen haladva ugyanahhoz az éttermi rabláshoz ér vissza, ahol elkezdődött, ezzel kifejezve, hogy az erőszak is ördögi kör, amiből nem lehet a fegyverek nyelvén kiszállni. Véglegesen legalábbis nem. 





Jules és Vincent az egyik legszórakoztatóbb bűnöződuó, akiket valaha is láttam. És kivételesen cseppet se bántam, hogy a szereplők szóváltásai ennyire terjengősek. Én ugyan kimondottan a feszes beszélgetések híve vagyok, de az sem jó, ha azok csak kicentizve tolják a cselekményt előre. Itt a látszólag halandzsaszövegsorok között ironikus átcsengéseket találtam itt-ott, amik eszméletlenül szórakoztattak. Pl. mikor Jules Brettet, a táskalopó bagázs "eszét" vallatja:

"Does he, look like, a BITCH?!"
"NOOO...!" 
"Then why'd you try to fuck him like a bitch, Brett?" 
És mit ad Isten: ez "szegény" Marsellusszal később tényleg meg fog történni.




Samuel L. Jackson karaktere egyszerre értelmesebb és teátrálisabb, míg John Travolta Vincentje fásultabb, szétszórt, szimplaeszűbb pasas. Ők ketten profi, gyakorlatias takarítóbrigádot alkotnak, akik véres hivatásukat tökéletesen elfogadták rutinmunkaként. Ahogy az új gyilkosságuk helyszínére tartanak, úgy beszélgetnek mindenféléről, mintha egy átlagos irodai munkahelyre mennének be.  

Sokszor látom, hogy a rendezők annyira erőlködnek valami szimbolizmust beletömni a művükbe, ami meg végül nevetségesen lóg rajta a szereplőkön (akárcsak a későbbi Face Off, szintén John Travoltával). Jules ismertetőjegye a bibliai ál-idézet, míg Vincenté, hogy többször a mellékhelységben látjuk őt. Nem valami vonzó jelképek, de erősen kötődnek a Ponyvaregény üzenetéhez: újrakezdés, a mocsok és salak hátrahagyása, az ürítés. Megfigyeltem, hogy többször felbukkan valamiképp a 3-as szám:

• Brett bandájából 3.-ként ölik meg azt, akinek mellélövöldözését Jules csodának könyveli el,
• Jules háromszor mondja el idézetét, és Vincentet is háromszor látjuk a mellékhelységnél.
• A 3. alkalom pedig megpecsételi, melyiküknek hogyan ér véget a hóhérkarrierje.

Hihetetlenül kijózanító, hogy mikor az éttermet kifosztja egy pár - akik egymást Nyuszimuszinak meg Tökfejnek becézik -, éppen Jules, egy sorozatgyilkos szolgál béketeremtőként. Az elcsépelt passzus, amit gyilkosságai előtt elszaval áldozatainak, valódi érveléssé válik. Feszült helyzet, 3 fegyver mered egymásra: ha egyikük bekattan, gyors vérfürdő fog lezajlani. Azon vettem észre magam, hogy drukkolok Jules-nak, nemcsak mert a legértelmesebb négyük közül, de mert a véres tettei ellenére igaza van. Isten valóban lesújt - ilyen-olyan okozatok útján - az erőszaktevőkre, ha megérdemlik, de itt már tényleg nincs értelme megdögleniük. "Nobody is going to hurt anybody!" "We're gonna be cool."

Nem először látom, hogy egy rendező úgy próbálja nyomatékosítani a mondandóját, hogy a gyilkolás mennyire triviális, csak-úgy megtörténő momentum. Tarantino-nak ez végig sikerült a Ponyvaregényben: például annál a résznél is, ahol ő maga játszotta Jules barátját, Jimmyt. A Vincent által szétlőtt "nigger" miatt Marcellusnak egy profi nyom-eltüntetőt kell küldenie Jimmy házához, hogy kihúzza Jules-ékat a szarból. Abszurd, ahogy Tarantino még ebből is képes humort kifacsarni, és mégis: piszkosul mulatságos. Mintha az egész egy sima kocsimosás lenne, pedig vért és agyvelőt pucolnak ki belőle. Kölcsönkapott tiszta ruháikba bújva pedig úgy festenek, mint 2 taknyos kölyök.

A legsötétebb színezetű humor szerintem Butch fejezetét kíséri: a főszereplők élete közül az övé tűnik a legsivárabbnak, és a legdurvább dolgok is körülötte történnek. A kamerakezelésre nem találok jobb szót a zseniálisnál: ahogy Butch visszaoson a házba az aranyórájáért, hosszan látjuk, amint a szinte mozdulatlan, hangtalan környéken közel kerül "a veszélyzónához", ahol várhatóan már vár rá egy férfi - és egy kis fémgolyó. És lehetetlen nem látni a tanulságot abból, ahogy meglepi és szitává lövi Vincentet. Látszólag csak rajtaütött egy kontárként hibázó sorozatgyilkoson, de egyúttal igazolta is Jules korábbi döntését, hogy kiszálljon, és kezdjen tiszta lapot az életével - legyen az bármilyen "egyszerű".

Egyszerűen imádom a jelenetet, ahogy a zálogboltban Butch elszórakozik a polcokon talált holmikkal. Ez a pár perc újradefiniálja a becsületkódex fogalmát: ő és Wallace-t pár perce még Tom & Jerryt játszottak az utcán, most meg 2 szadista őket akarja megdolgozni. Bejött nekem a katana választása, és a sportolómúlt miatt hihető Butch döntése, hogy visszaforduljon: hiába szarik az etikára, nem kellemes hallani és tudni, mi történik odalent. Amúgy meg: nagy muri lesz eljátszani a modern szamurájt...
Minden mozzanat meglepetésként ért abban a bugyorszerű raktárpincében, és abszolút elhittem, ahogyan Wallace végülis eláll Butch kinyírásától. Nemcsak a feltételei és a hangsúlya miatt, hanem mert - énszerintem - Butch úgy tette fel a kulcskérdést, hogy az Marcellus-t a rajta vett erőszakra emlékeztette. "Megmondom én, "mi lesz most én meg teközted". Nincs semmi "én meg te"." Bizarr egy módja ez a tartozás visszaadásának.

 

Minden díj és szakmai elismerésnél beszédesebb szerintem azok a népes nézői visszajelzések, miszerint inkább töltenék el a hetüket az itt megismert sötét figurákkal, semmint a "hétköznapok embereivel". Ők - csakúgy mint a film maga - frissek, ruganyosak, rengeteg a merszük, valódi kikapcsolódást nyújt figyelni, hallgatni őket.

És ahogy a film zsonglőrködik a szókinccsel, az erőszakkal és a váratlanság elemével, eszmélünk csak rá, hogy ez nemcsak egy stílusos történet a jobb útra térésről. A Ponyvaregény maga egyetlen szabados üzenet Hollywood filmcsinálóihoz: Pokolba az előírásokkal!

Merjétek lehúzni a WC-n az elnyűtt formulákat, és ne térdeljetek le a stúdiók pénzcsapja elé, mely szinte biztos alkotói pórázzal jár.

Kezdjetek valami újba.

Alkossatok valami egyedit, ami tényleg a ti szellemetek produktuma.

A Ponyvaregény az én olvasatomban: elsőrangú mozifilm.