Blackhat

Egy kínai erőmű reaktora felrobban, mikor egy ismeretlen hekker programja meghibásodást idéz elő. Peking és Washington bevonja közös nyomozásába a 2 embert, akik a hekker által használt kódot írták: Chen Dawai kapitányt és Nicholas Hathaway-t, az elítélt csalót.

Michael Mann idei visszatérése - azontúl, hogy semmi újat nem mond a témájáról - meglehetősen untató darab. Mann a hekkerek jelentette veszedelemről próbál egy szofisztikált, érett R-es thrillert összeállítani, miközben megfeledkezik saját szereplőiről, az emberi tartalomról. Fordulatos akciómozi ez, de sablon sablont követ a forgatókönyv megoldásaiban. A filmet egy 2010-es iráni kibertámadás és alighanem kis részben Csernobil is inspirálta. Picit az amerikai "nemzetbiztonság" valódi arcát is megcsillantja, viszont mindhármat csak érintőlegesen, elnagyoltan. Sutább 9/11-es utalást sem láttam a Non-Stop óta. 

A színészek a minimumot teljesítik, idomulnak a szituációkhoz, ám világos elképzelésük egyértelműen nincs róla, milyen karaktert kellene megformálniuk. Kitalálni is nehéz, mi alapján válogathatta össze Mann a színészi gárdáját: Chris Hemsworth nyilván kapva kapott a skatulyatörés lehetőségén, bár én magam egyszer se gondoltam Thorra, miközben néztem őt. De az alakítása minősége miatt.

Sokaktól olvastam, hogy nem is ismernek rá  Mann stílusára a Blackhat-ben, holott ő írta és rendezte is. Én eddig még nem láttam olyan sok Mann-filmet, mégis különös módon ráismertem a stílusára. Szerintem a legtöbb filmjére jellemző egyfajta száraz valóságérzet, amitől a karakterek a földön járó, hús-vér embernek érződtek. Ugyanez az okos szárazság volt érezhető a Szemtől Szemben hangulatában, de ott hozzátett a realizmus érzetéhez, a játszma izgalmához a szakadt jófickó és a ravasz fehérgalléros bűnöző között.

A Blackhat-nél minden történés valahogy egyformának tűnik. Hiába a szakzsargon, hiába ismerünk meg egy csomó számítástechnikai fogalmat ("R.A.T.", "Blackhat", "Fekete Özvegy"), az egész valahogy ízetlen marad.


Pedig tetszett a Mátrix-szerű effektus, ahol egy chip áramköreinek belsején cikázunk végig. Bitangkemények a tűzharcok. A feszültség is végig  fenntartható lenne, ha a szereplők kicsit többek volnának  adathalmazoktól, amiket egy tableten írt forgatókönyvbe tápláltak bele.

Szóval Nick, Dawai és húga, Lien - aki maga is programozó - csapatba áll Carol Barrett FBI-ügynökkel és a Nick őrizetére odarendelt Jessup marsallal. Egy ponton Nick betör a szövetségi adattárba, épphogy a nyomozás érdekében, azonnal jön a szóbeli elfogatóparancs. Nick-nek szöknie kell, de nem akarja Dawait és Lient magával rántani. Egyedül azt nem értem, hogy Nick-ben soha nem bíztak, és első adandó alkalommal visszaküldték volna a sittre, miért engedték oda egy gyanúsítotthoz? Vagy később a sérült reaktorrészbe, mire az már lehűlt annyira, hogy kihozzák belőle az adattárolót? 


Gyengék a gonoszok: csúnya faarcok, gépfegyverrel, semmi többek. A titokzatos hekker alakja is mellőz bármi megjegyezhetőséget: előbb hinném el ezt a pasast bolti eladónak, mint számítógép-zsonglőrnek. Főembere, Kassar legalább kellően mogorva és kegyetlen ahhoz, hogy elhiggyem sorozatgyilkosnak. Van egy hihetetlenül zavaros háttér-terv, hogy a főgonosz hekker Malaysiában akart valamiféle katasztrófát előidézni, hogy megszedje magát, és hogy ehhez a kínai erőmű csak a teszt volt. Kukkot sem érettem belőle, mikor a filmet a moziban láttam - magyarul!
Messze a legütősebb jelenet, amikor Lien és Nick magukra maradnak: Kassar váratlanul felrobbantja az autót Dawai-jal együtt, majd emberei szitává lövik Barrett-et és Jessup-ot. És miután egy utcai karnevál forgatagában bosszút állnak a bandán, borítékolható, hogy computer-tudásuk révén el tudnak tűnni - a főkolompos tőzsdei machinációval szerzett pénzével együtt. Nem bugyuta, viszont elég semmitmondó, kocka befejezés ez; egyszerűen átsiklik a nézőn, hogy aztán rögvest el is felejtse - ahogyan a produkció egészét.

Amit a Black-hatre megadok, az egy: