Birdman - A mellőzés meglepő ereje

Michael Keaton: „Nem kellett ahhoz Batmannek lennem, hogy el tudjam játszani Birdmant.”

A Birdmant leginkább egy végtelen körhintához lehetne hasonlítani. Hosszas, darabolatlan perceken át kalauzolja az embert egy broadway-i színpad kulisszái mögé, ami tökéletes cáfolata a hírnévvel járó csillogás mítoszának. Ezen a helyen, ha naponta ölöd is szíved-lelked-javaidat a munkádba, kétesélyes, hogy az végül tetszik-e a kultúrsznoboknak, s ha nem, kezdheted elölről, hogy megélhess. Alejandro G. Iñárritu filmje azonban nem kifejezetten a színházi életre mond ítéletet, hanem általában a szórakoztatóiparra, annak résztvevőire: kritikusoktól színészeken át a nézőkig. Saját magunkig.

Már az alcím - A mellőzés meglepő ereje - alapján sejthető, hogy ez művészfilm: velejéig gúnyos, kijózanító, illúzióromboló. Egy olyan túlmisztifikált szakma vagy szakmai kör berkeibe akar behatolni, ahol burjánzik a gyúlékony stressz, a kényszerdöntések, a hiábavalóság. Az itt megismert színészek és munkatársaik szinte saját foglalkozásuk foglyai, elkárhozott lelkekként küszködnek a magukra utaltság érzetével, nagy tervek nélkül, a túlélésre játszva. Hiába forog egy könyv színpadi adaptációja körül a cselekmény: Broadway és Hollywood bármikor felcserélhető aszerint, amit a Birdman elmond róluk.

Bár szinte alig van benne vágás, a Birdman elég sűrű mozi. Iñárritu már a legelső képpel és mondattal tömören összegzi, ki a főszereplő és milyen a világa. Riggan Thomson alsóneműben levitál lehangoló szobájában, alteregója hangját hallva a fejében: "Hogyan jutottunk idáig?" Azonnal kitűnik, hogy ennek a férfinak nincs stabil anyagi támasza, nem tud örülni az életnek. Van viszont egy takaros kis kényszerképzete, melyben ő maga tud lebegni, repülni, képes a telekinézisre, és a hang a fejében folyton azt szajkózza neki, hogy baromság a jelene. Ebbe a sarokba tér "megpihenni" az elméje egy-egy embertpróbálóan kemény hétköznap után. 

Röviden: néma Pokol az élete.

Kényelmes adagokban kapjuk a részleteket erről a Pokolról, amit Thomson magának épített:

• kórházba juttatja a legbénább színészét,
• hosszan vitázik erről producer-ügyvéd-társával,
• exdrogos asszisztens lánya egy önámító zugalaknak tartja,
• degenerált újságírók előtt kell ügyelnie minden kimondott szavára.

Ennek a status quo-nak vet véget, mikor Mike Shiner, az elismert kritikuskedvenc aktor hozzájuk szegődik, és egoista modorával kikezdi az ottaniak törékeny önbizalmát.

Tehát Riggan egy hajdani hollywood-i sztár, aki tipikus tiszavirág-pályát futott be a csúcson:

1. Egy repülő szuperhős-ikon szerepében lett közismert és népszerű.
2. A nagysikerű block-bustert béna, effektszóró folytatások követték,
3. aztán Riggan a Birdman 4.-et gyakorlatilag leszarozta, és kiszállt.
4. A skatulya miatt azonban elsorvadt foglalkoztatottsága és hírneve.

Veszettül ismerős franchise-történet...



Összesen 3 szereplő tudott érdekelni a teljes gárdából, de Riggan közéjük tartozott. Hétköznapi, mégis érdekfeszítő pasas. Szomorú, mégis szórakoztató volt végignéznem, mi mindenen megy keresztül: érezzük munkája és kétségei súlyát, könnyű azonosulnunk a helyzetével. Időnkénti képzelgése csak hab a tortán. Örülök, hogy a film nem próbálta őt holmi derék, vajszívű bácsinak beállítani. Attól, hogy valaki gőzerővel dolgozik a művén, még simán lehet dögunalmas, lecsúszott balek, aki nem bírja ki a seggén hírnév meg nyilvánosság nélkül.
Érdekesnek találtam, hogy Riggan nem nagyravágyó, de félreérti a saját motivációját. Azt mondja, hogy valami fontosat akar hátrahagyni, ami számít, de a hangjából bizonytalanság cseng ki. Lánya, Sam vágja először a képébe, hogy nem is hisz a darabban, pedig minden idejét, pénzét és energiáját beleölte. Ez nem alkotószellem, csak egy kétségbeesett próbálkozás, attól az átlagos félelemtől hajtva, hogy ő "nem számít". Hogy nem ér semmit. "Úgy értem: ki a faszom vagy te?! Utálod a bloggereket, csúfolod a Twittert: neked még Facebook-oldalad sincsen! Te vagy az, aki nem létezik!"  Ez amúgy a kedvenc jelenetem, és Michael Keaton mellett Emma Stone játékát élveztem a legjobban.

De itt nemcsak a "hírnév" forog kockán, hanem Riggan szakmai hitele. Ha nem fog valósággal sugárzani az előadás a premier napján, akkor vége. Örökre ráragad a stigma, hogy ő lehullott csillag, aki  művészként pózolva kuncsorog a régi rivaldafényéért. A dramaturgia egyik pillére az, ahogy Riggan a kudarc előszelével viaskodik:

1. A legrangosabb helyi színi kritikus már látatlanba leírta művét.
2. Shiner lejátszotta őt színpadról, ellopva tőle a reflektorfényt. "A népszerűség a kurvás kis unokahúga a presztízsnek."
3. Sőt: Birdman alakjában a saját lelkiismerete nevezi komédiának, amit csinál. Riggan képzelete egyre gyakrabban tör a felszínre, viselkedése egyre bogarasabb, excentrikusabb; mind inkább a saját elcseszett életét látja visszaköszönni a darab fejezeteiből és szövegeiből. "Semmi vagyok. Nem is vagyok itt."

Sajnos Mike karaktere nekem túl szemétkedősre sikeredett. Kevésszer volt nevettető, vagy pedig lényegre tapintó, amit csinált és mondott. Hiába rejlik valódi tudás a cinizmusa mögött, többnyire egyszerűen csak seggfej, ahogy kollégáival bánik, és ezt soha nem ismeri be. A film első felében végig ő a katalizátor: érzéketlen, beképzelt profizmushajhász. Az a fajta különc, aki mindig a spontaneitást keresi, a határokat feszegeti, de minden neki nem tetsző apróságra kényes  (pl. mikor a kellékpisztoly miatt reklamál: "Fikarcnyit sem érzem magam fenyegetve!"). Mike jelenléte kihívás elé állítja Riggan ingatag világképét: sokszor direkt vizsgáztatja őt, hogy mire alapozza ezt a fenenagy hitét a színdarabjában.

De nemcsak őt teszteli: Sammel is fesztelenül beszél a drogelvonóról, a többiektől meg elvárná, hogy minden szeszélyét elviseljék - főleg Naomi Watts Lesley-jétől, az egyetlen szereplőtől, akivel már korábbról ismerik egymást.

 
  

Élveztem azt a civakodó rivalizálást a két aktor között. Riggan és Mike is elég excentrikusak, de nem ugyanúgy fejeződik ez ki náluk. Míg Riggan a sötétebb hajlamait elnyomja - alighanem mióta egyszer konyhakést vágott hozzá az exnejének -, addig Mike a saját vadságát egyáltalán nem próbálja palástolni:

• fellépéskor az ágylepedő alatt taperolja Lesley-t,
• az egyik próbán hirtelen kirobban a szerepéből és szóban Rigganre támad,
• s mikor amaz kirángatja a privát szoláriumból, alsógatyában leáll vele birkózni.  

Ha egy film ennyire életkedv-hiányos közegben éri el, hogy figyeljek a részletekre, az már nem lehet rossz rendezés. A Birdman nem egy humortalan film; az itteni, morbid fajta humor teljesen belesimul a tónusba és a cselekménybe. És úgy általában: úgy tűnik, mintha egyetlenegy folyamatos felvétel volna, a megszokott-tól eltérő vágástechnika miatt (erről mindjárt). Olyan ügyesen olvadnak egybe a bevezetés, tárgyalás, befejezés egyes részei, hogy az be tudja szippantani a nézőt. Nincs mereven betagolva, mikor minek kell következnie; úgy, hogy mondjuk:

1. ) nyitójelenet, megvan, pipa;
2. ) expozíció a szereplőkről, oké, pipa;
3. ) most veszi kezdetét a bonyodalom, f***, pipa.

Iñárritu és Emmanuel Lubezki operatőr szándékosan hosszú, vágatlan közeliket akartak, a kamera forgatásával helyettesítve az editálást, ahol csak lehet. Ezzel is valódibbnak tűnik az egész, nem egy többször ollózott végterméknek a vágószobából. Ugyanúgy működik ez, mint pl. a "rezegő kam(era)"-technika a "found footage" (="talált képanyag") filmeknél (Cannibal Holocaust, Blair Witch, Rec, etc.): elhiteti, hogy most "tényleg a valóságot" látjuk, a megszokott utómunkálatok, "a púder" nélkül. De Iñárritu itt nem állt meg: van, hogy egy folytonos snitt valójában több órányi időt ugrik át. Okos trükknek tartom ezt, bár a film utolsó harmadánál már kezdett fárasztóvá válni. 

Mikor lejött, hogy a rendező direkt kerüli a vágást, féltem, hogy ettől terjengőssé nyúlik a sztori, és sokáig semmi se történik majd. Nem így lett. A kamerakezelés tényleg inkább csak fokozza az őszinteséget, ahogy nem hajlandó "leszállni" a figurákról, követi őket mindenhova, mint egy perverz riporter. Éppúgy lemezteleníti őket a mi szemünk előtt, mint ahogy ők teszik saját magukkal; naponta nyúzzák meg a lelküket a csúcsteljesítményért. Mégis pont a munkájuk érdekében nem lehetnek teljesen őszinték, más arcukat mutatják mindenkinek, miközben szinte nem is maradt már "igazi énjük", csak fapofáik. 

Pontosan erre utal, mikor Lesley Mike miatt kifakad barátnőjének az öltözőjében:

"Mi történt, mi a baj...?"

"Ó, semmi! Majdnem megdugott a teljes közönség előtt! (...) Miért nincs semmi önbecsülésem...?!"

"Drágám, te színésznő vagy."

Ezt a tanulságot szerettem nagyon, ahogy tükröződött a Térkép a csillagokhoz-ban is, bár emez a film többnyire szárazabb, kevésbé dramatizált tónusú. Nekem mindkét stílusárnyalat bejött.

Idegesített viszont, ahogy túlhasználják a "valóság és képzelet összemosása" nevű trükköt. Értem én, hogy ez szerves része a koncepciónak. Darab a darabban: egy olyan  filmet nézünk, amiben színészek játszanak olyan karaktereket, akik maguk is színészek. Ha a karakterek el tudnak veszni a foglalkozásukban, élvezni fogjuk, ahogy mi is elveszlünk az alakításaikban - elvileg.

Számomra is működött a dolog, időnként. Mikor Riggan egyedül marad Birdmannel: hozzátett a férfi pszichés válságának látványához. Elnézegettem, ahogy Riggan azt képzeli, hogy körbeszárnyalja a várost. Még azt a burkolt kérdést is felismertem, hogy: hol húzódik a határ színészkedés és a valódi ember között. De ahogy Riggan eljátssza Mike-nak, hogy "az apja részeges volt", illetve ahol Mike felrúgja a próbát, majd Riggannel egymásra orditoznak... ez inkább olyan, mintha a szülei veszekedését hallgatná valaki az első sorból.

Mondhatnak bármit Tim Burton-Batman rajongói: Michael Keaton itt kapta meg (eddigi) élete szerepét. Mint Jon Favreau-t A séf kapcsán, Keatont is kérdezgették, hogy nem a saját karrierjét és életét eleveníti-e meg Riggan Thomson karrierje és élete. Én úgy vélem, Keaton egyenes választ adott azzal, hogy "nem kellett" Batman Birdmanhez. Vagyis: nem tagadja a párhuzam segítség-faktorát a szerepformálásban, de nem tartja a legfontosabb mankójának.

Tetszett az az apróság, hogy Iñárritu alighanem tudatosan válogatott be olyan élszínészeket, akik maguk is fősodor-beli képregényfilmek sztárjai voltak. Mint a múlt századi Batman, A Hihetlen Hulk címhőse és a reboot-olt Pókember első nagy szerelme.

Maga Birdman a legizgalmasabb jelenség. Hollywood-i filmikonként gyártották le és játszották el. Most viszont Riggan személyiségének részévé vált: a sötét belső hang, aki önálló életet él a középkorú férfi tudatában. Olyasmi ő, mint Luc Besson Jeanne d'Arc-jának a Lelkiismeret csuhás alakja. Mint Jeanne elméje, Riggan-é is azért kreálta ezt a szellemet - akivel ugyanúgy elkezd majd hangosan perlekedni -, hogy testet adjon a tudatalattijának, az oda száműzni próbált igazságoknak. Persze emez a film nem thriller, és Birdman enyhén szólva röhejesen festene egy komoly pszichodrámában...

Lényegében 1 fő tanácsot szajkóz neki: lépjen le! Hagyja ott ezt az önkínzó mókuskereket, legyen újra a valódi önmaga: a jelmezes nagymenő, aki a speciális effektusok pompájában repked az átlagemberek feje fölött, akár egy félisten. Kicsit a jól bevált "Jekyll és Hyde"-képletre hajaz, de szerintem itt működik. Birdman úgy pózol "gazdája" előtt, mintha ő lenne a jó tanácsadó, míg igazából Riggan kétségeinek ad arcot: hogy sosem fogják őt komolyan venni alkotóként és színpadi színészként. És ugyan miért ne hallaná Birdman kritikus hangját, mikor

• a falán a posztere,
• a sajtó küldöttei feszt Birdmanhez hasonlítják, amin most fárakozik,
• ex-feleségén kívül senki nem hisz őszintén benne,
• és az utcán meglát egy részeg csövest, amint ugyanazzal az átéléssel színészkedik, mint ő a színpadon?

Apropó "kritikus hang": olcsó húzás a gonosz színmű-kritikus karaktere. Szatíra vagy sem: hazug és igaztalan képet fest azokról, akiknek ez a munkája. Ahogy Anthony Lane a The New Yorker nevű laptól is szóvá tette: nem maradna sokáig alkalmazásban egy olyan író, aki látatlanba szövegez meg hivatalos ajánlást egy mű megtekintése vagy kihagyása mellett. Tabitha Dickinson egyértelműen sztereotípia: besavanyodott szipirtyó, aki gyűlöli az Álomgyárat, és mindent, ami onnan jött, hogy itt "foglalja a helyet". "Önelégült, önző, elkényeztetett gyerekek...!" Aztán többször ismétli: "Meg fogom ölni a darabját."

Nem azért nehezményezem ezt, mert amatőr bloggerként "sértené az önérzetemet" ez az ábrázolás a kritikusokról. Az értelmes írót általában tényleg irritálja
a népbutító futószalag-termékek térnyerése. Engem is bosszant az ilyesmi. De hogy egy publicista a halvány esélyt se adja meg egy alkotónak, akinek élete és jövője - sok más emberével együtt - a kezében van, holott ez a foglalkozása... Itt nem az a pláne, hogy "kegyetlen". Ez hanyag munkavégzés, ráadásul szándékos. 

1. Egy az, hogy így nem végzi el azt, amiért fizetik. Csak rangos lapnál lehet valaki rangos kritikus, ott pedig egy főszerkesztő azonnal kiszúrja az ilyen csalást.
2. A tény, hogy Riggant szemtől szembe, tanúk előtt, alap-észérvekre tojva ócsárolja, az nem aljas, hanem önveszélyes. Mégha utánanézett is, hogy Riggan anyagilag le van égve: a darab többi résztvevője, esetleg a színház még bepanaszolhatja, sőt beperelheti őt.

A séf c. filmben is volt ilyen helyzet, ahol a kritikusra kifakad a főszereplő az igaztalan, léha "szakvéleményén". De ott maga a helyzet nem a kritikus hibája volt, hanem egy 3. személy - a munkavállaló főnöke - kényszerítette ki a helyzetet. Igénytelen volt az a kritikus is, de azért, mert eltökélten akart tönkretenni bárki(ke)t.

 (És ez most vad feltevés, de ez a név, hogy "Dick-inson" elég sugalmazó választásnak tűnik nekem. A "dick" szót gyakran "szemétláda" jelentéssel szokták használni a mindennapi életben.)

Annyi vigaszom van ebben, hogy ez közvetve a közönséget is bírálja. A kritikusoknak a presztízs ad hatalmat: hogy az ő, megalapozottabb véleményük alapján mire érdemes időt és pénzt szánni. Egy átlagember hajlamos csak a fél füllel meghallott visszhangokra figyelni, vagy egyszerűen bármit elbámul a pénzéért. A többségi igény hat a keresletre, és hogy mit ér meg gyártani a többségnek. Ez a körforgás pedig mirólunk fogalmaz meg íratlan kritikát. Hogy mi hová rakjuk a lécet.

Riggan a hitelesség fokozásáért valódi pisztolyt és valódi töltényt használ a premieren, hogy a feje egy pontján lelője magát. És a közönség annyira zombi, hogy ezt is látványtrükknek véli, és kivétel nélkül mindenki tapsol. Mi az, hogy: a darab bombasiker, még Tabitha is pozitív kritikát ad, a kórházi szoba előtt lelkes tömeg tolong. Ez - meg a hajléktalan utcai előadása - az a rész, ahol a film üzenete talán a leghatásosabb. Nekem itt jött át legjobban, mi az ára, mit kell kockára tenni egy "nagy álom" valóra váltásához.

Az utolsó 5 perccel úgy voltam, hogy félig tetszett, félig csalódtam. Miután Riggan az arca körül lehámozza a kötést, látja, hogy orra horgasabb lett, olyasféle, mint egy sasmadárnak. Mint  Birdmannek. Mintegy fizikai bizonyítékot kap rá, hogy ugyanazt a ritka szenzációt érte el most, mint Birdman szerepében 2 évtizede. Ugyanaz a szupersztár lett, meghazudtolva a neki feszt duruzsoló fantomot, aki ezúttal meg se nyikkan. Riggan Thomson megtanult Birdman nélkül szárnyalni.

Semmitmondó végkifejlet azonban, hogy Sam az eltűnt apját keresi a szemével, és a kinti madarakra mered. Megint az van, hogy értem a metaforát, de csak ürességet hagy hátra bennem. Emma Stone játékára itt sincs panaszom: az arcáról lerí, hogy érti már, hová ment. Elvileg nem is kéne számítania annak, hogy hová lett, hisz elérte célját, jóhíre, életműve szárnyra kapott. De azok után, hogy ez már a sokadik ál-befejezés, + megint a valóságot mossák össze a képzelettel, az egész elveszíti a figyelmemet. Mégis: MI A CSUDA lett vele? Öngyilkos lett? És ha igen, azért mert:

1. tudta, hogy ezt a sikert nem fogja bírni többé megismételni?
2. új orrformája olyan, mintha egy táblát hordana, hogy: "Íme: Birdman!"?
3. karrierje csúcsán, mindent elérve érdemes kiszállnia?
4. életműve immár teljes, a lánya is önálló felnőtt nő már?

Nem: ez így rám hárítja, hogy odaképzeljek valami szalonképes választ, betömködve a foghíjakat.


Kb. minden mellékszál elsorvad a tetőpont előtt: nem tudom, mi lett végül Mike és Sam időmúlató flörtjéből, illetve Lesley fanszervíz-gyanús lezbikus csókjából.

... Gondolom, a cikkem zárószavaként most olyan hangzatos jelzőkkel kellene előállnom, amiket a DVD-k borítójára szoktak kiírogatni a reklámozhatóság kedvéért. Olyasmiket, mint hogy: >Meghökkentő<, >Kegyetlenül gúnyos< vagy  >Szívfacsaró hidegzuhany<. Frászkarikát fogok. Legyen elég annyi, hogy utólag verekedte be magát a Top-10-es listámba 2014-ből, szórakoztatott és elgondolkodtatott is.