Az Addams-család

Az Addams family karikatúraként született. Amikor az eredeti rajzsorozat megjelent az 1930-as években, szatirikus torzképet állított fel a célszerűnek tartott amerikai családmodellről. További fricska, hogy az alkotó, Charles Addams a saját nevét adta ennek a furcsa anti-ideálnak. "Az Addams-família" valószínűleg úgy volt eredetileg értendő: "A Charles Addams-féle famíliaportré".

A kezdetben névtelen rajzalakokból csakhamar Gomez, Morticia, Wednesday, Pugsley, etc. lettek. Mindegyikük kinézete, majd személyisége mintegy arculcsapásként lett megfaragva, az elitista sznobok észjárása ellen; főleg azoknak a tehetős családoknak címezve, akik nyíltan vagy zárt ajtók mögött, de sokkal különbnek gondolták magukat másoknál. Az Addams-ek nemzedékek óta különcök és büszkén vállalják is, abszurditásig fokozva az ijesztőt, a bizarr szokásokat, illetve annak élvezetét, ha az átlagpolgárokban ijedelmet kelthetnek. 

Tisztáznék valamit: nekem a mozifilmes verzió - mint oly sok klasszikus - kisebb kikapcsolódást nyújtott, mint a legtöbb filmrajongónak. Gyerekkoromtól ismertem és néztem a '90-es évek rajzfilm-szériáját, azon többet tudtam nevetni, mint a moziváltozatnál. Ezért ahelyett, hogy egyenként taglalnám, mi inspirálta melyik karaktert - bemagolva a wikipédiát -, inkább azt jegyzem majd csak meg, hogy engem mely másik közismert filmalakokra emlékeztettek.

A cselekmény így szól: egy pénzsóvár nő beállít az Addams-rezidenciához egy pasassal, aki megszólalásig hasonlít a családfő bátyjára. Fester Addams-nek 25 éve nyoma veszett a Bermudákon, így a család most ünnepel. Nem tudják, hogy a pénzsóvár "pszichiáternő" és Gomez egyik eladósodott ismerőse a család vagyonára pályázik, illetve, hogy az imposztor a nő mostohafia.

Vizuálisan a film példásan kreatív, vetekszik Tim Burton legjobb munkáival. A casting és a jelmezek is megfelelőek; igazi eye-candy "élőben" látni ezeket a karikatúra-embereket, amint több-kevésbé viszolyogtató szokásaikat űzik és ismertetik nekünk. Pl. az eleven főétel, a tőrdobáló tánc, a vérfürdő, a nyaktiló mint játék, stb.

Mindezt többnyire Festerrel együtt ismeri meg a néző. Alkalmasint humoros lehet, hogy a kopasz férfi kellemetlenül feszeng a félőrült családi tradíciók között, és ez nem is gyanús nekik. Csak mikor apró, Fester-re jellemző közös emlékek és jelzések kerülnek elő, tör ki a gyanú, hogy kóklerrel van dolguk. Aztán persze a mostohaanya pszicho-blablája időt nyer a csalásnak (és a cselekménynek). Így mire az Addams-ek gyanúja bizonyságot nyer, már késő.

Amit becsülök a történetben, hogy - bár elég egyszerű sémájú -, azért maga is kifiguráz 1-2 dolgot. Például a klisét, hogy a csaló megszereti az őt befogadó közösséget. Ebből egy ügyes csavart farag: Fester nemcsak hogy megszereti a gyerekeket és némely családi szokást, de kiderül: tényleg ő a valódi Addams-testvér!
Bevallom fogalmam sincs, miképp adja vissza a memóriáját az egyik könyv, amiből szélörvény tör elő - meg egy villám Fester fejébe. De az már egy jó pont, hogy Fester végül emlékek nélkül is eljut oda, hogy beintsen az ál-anyja dölyfösködésének.

Bizonyos fokig a nő maga is az Addams-család tartozékának látszódik: a gonosz mostoha paródiája, aki mindig rideg és bábáskodik mások fölött. Ezért aztán jogosan bukik el, mikor tudtán kívül saját otthonába küldi "Gordont", visszájára fordítva saját sokévi manipulálását a férfin. Ilyen a sötét humor.

A film nyilvánvaló üzenete, hogy talán a lelkünk mélyén mi is Addams-ek vagyunk, csak az általános normák, a túlzott etikai nevelés unalmassá és könnyen sokkolható emberekké formált minket. Kissé lecsupaszítottan, de azt jelzi nekünk: az Addams-ék minden furcsaságuk ellenére igazi család. Óvják egymást, őrzik az identitásukat, távolabbi rokoni kötelékeikkel is élénken tartják a kapcsolatot.
Hasonló az alap-elgondolás a Married with Children Bundy-családjánál, csak gazdagság és allűrök nélkül, a városi szegényrétegeknek.

Sajnálom, hogy ezt írom, de nekem a movie fekete humora sokkal inkább művészieskedésként maradt meg, mint ütős viccmaratonként. A kelleténél kevesebb poén akadt, amin nevetni vagy legalább mosolyogni tudtam. Amikor pedig ezt más fórumokon szóvá tettem, szabályos sortűz fogadott a komment-szekciókon. Na most, a humor eleve szubjektív, és az ember humorérzéke teljesen egyedi beállítottság kérdése. Ezért megpróbálok kicsit jobb indokot találni, minthogy: "ez nem az én ízlésem szerinti".

A humor tárgya végig 1 dologból fakad: az Addams-família különc. Mármint NAGYON különc. Minden vizuális vagy szóbeli vicc a szokásaik abszurditásáról szól; hogy egy átlagosabb valaki hogyan érné meg a családnak normális, ám bárki másnak bizarr cuccokat. Vagyis kellenek kívülállók, akik reagálnak, akik mellett látszik a kontraszt, és nagyobbat üt a poén. Itt viszont kevés az ilyen jelenet, és azok is a 2. felében vannak, amikor a hontalan Addams-ék átlagéletbe kényszerülnek.

Amikor mindkét Addams-gyerek fellép egy iskolai előadáson, a szülők halálra unják magukat, amíg porontyaik elő nem adják saját felvonásukat. Ezen a jeleneten 3 okból is tudtam nevetni:

1. Egyrészt a valóban nyálas műsor végletet vált, amikor Wednesday és Pugsley vérsugarat lövellnek ki a testükből, miközben színészkednek.
2. Másrészt, mert a kultúrközönség elhűlten kapja a zivatarozó vért az arcára.
3. És szerintem ami vér a gyerekekből kispriccol, az még t'án több is, mint ami kettejük ereiben összesen folyhat.

De többnyire úgy érzem, a vicceknek nem nagyon van min - vagy inkább kin - elcsattanniuk. Majdnem minden tréfa az Addams-birtokon belül zajlik; ami meg nem, abból kevés van, és tompítottak. Nincsenek igazi karakterek, csak karikatúrák, ahogy az elszórt poénok semigen épülnek fel egész komikus történetszálakká. 

Gyakori a túljátszás. Sokszor kizökkentett 1-1 frappánsnak szánt favicc vagy affektálás ("El impostoro!", "De mama...!" "Mama, mama; az nem tudom, ki lehet."). Nem tagadom, fantáziadús a sok gótikus és groteszk látványkép, a családtagok külseje, a ház meg úgy minden, ami "addams-es". Nekem mégis valahogy kötélen rángatott bábuknak tűnnek a szereplők, kevésszer tudtam velük együtt lelkesedni vagy szomorogni. Részben azért is, mert nem tudom, fizikailag árthat-e nekük valami. Hol végződik a különcségük, és hol kezdődik a sebezhetetlenség?
Lelkileg is csupán az viseli meg őket, mikor Festerék - kihasználva, hogy Wednesday-t keresik - kilakoltatják őket, mivel amaz legidősebb fivérként szabadon rendelkezhet a 0001-es házzal.

A házastársi kapcsolat Gomez és Morticia között remekül eltalált, mégha néhol kissé hosszabb is a kelleténél. Raul Julia sziporkázik Gomez Addams-ként, lerí az alakításáról, hogy élvezte a kapott szerepét.
Gomez neje, Morticia amolyan átmenet az arisztokrata hölgy és a boszorkány között, és tetszett, ahogy megoldották, hogy a ruhájában picit polipszerűnek látszódjon a lábfeje. Az igazi lerobbant boszorka a családban a Nagyi (stílszerű), de őbenne sincs ártó szándék. Lurch, az inas azonnal Frankensteint juttatta eszembe.


Amikor olvasgattam a család eredetéről, feltűnt, hogy némelyikük egyes vonásai  megváltoztak legelső rajzolt változataikhoz képest. Pl. Gomez fejformája, hát, gnómosabb volt, ahogy az karikatúraalakoknál szokványos.
Thing, a testetlen mozgó kézfej eredetileg egy egész alakos ember lett volna, aki mindig a háttérből látszódott, sose egészében, illetve soha senki nem figyelt rá. Nem tudom, létezik-e családi háttértörténete a figurának. Úgy sejtem, hogy valamiféle kísértet lehet, aki az 1 megmaradt testrészében folytatja a földi életét.

Szinte minden jól megoldott külsőségek terén, tényleg egy egész ferde világot tár elénk a komédia. De az aktív része (humor, interakciók, eseménysor) ritkán működtek a számomra. Túl színpadiasnak hatott az egész, mintha azon az iskolai előadáson a filmből is spriccolt volna némi vér. Érdekelt volna, miként vélekedik a város az Addams-ékről azontúl, hogy pár hétköznapi lakos kényeskedő, agymosott stílusban megütközik a furcsaságaikon.

Hull a pelyhes...

"Teljesen kimaradsz a fiad életéből!"

"N-nem-nem, nem maradok én ki semmiből...!"

(Zorro legendája)



Tényleg nem.



Eredetileg karácsonykor akartam áttekinteni a Jingle all the way c. filmet Arnold Schwarzeneggertől. Az alkalom kedvéért. De az időzítés valószínűleg azt sugallná, hogy a film a karácsony szellemiségét tükröző, könnyed, vidám családi vígjáték.

Márpedig ebből a textusból egyedül a "könnyed" szó igaz. A Hull a pelyhes az egyszeri humormatinék közül sajnos a rosszabbik altípusba tartozik. Főleg azért, mert egy hazug, pofátlanul materialista értékrendet közvetít a karácsony szellemiségéről. Vedd meg a játékot, és összes mulasztásod a családod felé meg van bocsátva. Ezt a koncepciót tetézik hatökör szereplőkkel és öszvér-meghajtásos cselekménnyel. Döcögnek az események, valódi érzelmesség sehol, sőt időnként bizony úszik a bárgyúságban.

Jóindulatból nevezem Schwarzeneggert a cikkben Howardnak, ugyanis önmagát játssza. Nagyon esetlenül próbál grimaszaival pánikoló családapát megjeleníteni. Az alapötlet, hogy van ez az örökké elfoglalt családfő, hanyagolja fiát, majd mikor az utolsó esélyt jelentő ajándékot indul beszerezni, a Poklot kínlódja végig, mire sikert arat. Pofonegyszerű sztoriformula, de attól még lehetne humoros. Schwarzenegger még jellegzetes akcentusától sem tud megszabadulni a szerep kedvéért - mégha eleve nem is bonyolult a szerepe.

Rögtön az 1. negyedóra után leesik, hogy a film csak egy újabb penészette skatulyaradír az "Osztrák Tölgy" számára, olyan művekkel egyetemben, mint a Junior vagy az Ovizsaru. Elhiszem, hogy nemcsak akcióhősként akart megfelelni a színészi pályán, csakhogy ez nem a vállalt filmjei bevételén dől el. Elsősorban nem. Érdekes fricska továbbá a sorstól, hogy a kisfiút, Jamie-t alakító gyerekszínészt rövidesen Anakin Sykwalkerként láthattuk viszont a Epizód I.-ben.

Nem az tehát a bibi, hogy túl szimpla a sztori, vagy hogy Arnold nem jó színész. Egy példa: a Mr. Óvóbácsi semmivel nem bonyolultabb film: ott is a nagy, kemény fickó próbál megbékülni a ház kis ördögeivel. De ott valahogy viccesnek hatottak a főszereplő fapofái, a brutális csapdák, mert eleve egy sziklaméretű sportoló, de a maga módján rendes pasas volt az alany. Egy idő után megszokja egymást a 2 oldal, és próbálták megismerni a másikat.

A Hull a pelyhesnél kevés a működő vicc, mert az alapszellemiség benne teljesen anyagias, csupa számítás és elvárás, filléres műkonfliktussal. Ez pedig lohasztó. Egy végig balek alak végig görcsöl, hogy kiszolgálja a játékát végig csökönyösen vágyó kölyök szeszélyét. Amiről a sok kínlódás után önként lemond olyasvalaki javára, aki majdnem megölte Howard szeme láttára. Hogy lehet ilyen szkriptet jóváhagyni?


Röviden magáról Turbomanről: retardált fogyatékosoknak találhatták ki azt a Power Rangers-utánzatot, amiben ő a fő szuperhős. Egy paródiában esetleg díjaztam volna ezt, ha ilyesformán próbálná az alkotás kigúnyolni az eredeti sorozatot: hogy mennyire igénytelen volt, a népszerűsége és annak ellenére, hogy több mint egy fél évtizeden át tartott. A kedvencem a sok Tele-Tubbies-rokon kosztümötletből a pink színű kardfogú tigris. (Ugyebár: sárga Kardfogú Tigris, pink Pterodactyl.)

Mindössze 2 poén fordul elő összesen, ami számomra működött:

1. Mikor Howard a frusztrációit egy nagy Turboman-kartonon vezeti le az áruházban;
2. És mikor egy óriásnyalókával végigüti az őt bekerítő Mikulás-bandát;

És most jöhet a piszkálódás, mivel arra egyedül megfelelő ez a vígjáték:

1. Szemétség határa, ahogy Howard a fia kék karateövét a fejére kötözve pózol neki, miután sokadjára maradt ki, ezúttal épp az új öve megszerzési ünnepségéről.
2. Minek bukik le fejjel Howard felesége, mikor megkérdi tőle: "Megvetted a babát, igaz?" Kamerakezelésből E-.
3. Miért van az, hogy valahányszor Howard kedves arcot próbál vágni egy gyerekszereplő előtt, mindig úgy néz ki, mint egy szadista gyerekgyilkos?
4. Kinek az ötlete volt azt a Sinbad nevű fekete színészt castingol-ni? Mert minden jelenetében egy idegesítő, idióta módon kétszínű dumagépet reprezentál.
5. Mikor Howard először kérdez a Turboman-figuráról, az eladóknak minek kell úgy vihogniuk rá, mint Zordon hiénacsatlósai?
6. Ted, a szomszéd indulhatna minden idők legbárgyúbb antagonistái címéért, főleg mikor Howardnak élvezkedik a telefonba a sütikért.
7. Howard neje a hülyeség piramisa, hogy hagyja Tednek pedofil vigyorral ölelgetni meg fogdosni őt. 
8. Amikor a színes golyókért mennek ölre az áruházban, Schwarzenegger mit is ordít Sinbadra mutatva? "Pikacchuuu!" ??
9. Miért pattog a Howard üldözte labda úgy, mint Flubber?
10. Hogy engedhették a cenzorok egy részben gyerekeknek szánt filmbe, hogy egy gyerek a szájába dugja a labdát? Vagy hogy Schwarzenegger képen üti a rénszarvast, ami nemrég még őt üldözte?
11. Miféle létesítmény az a föld alatti játékőrző gyár, ahol csupa Mikulás meg némely manó árul feketén játékokat?
12. Mit keres ott egy Ninja-Mikulás, kiegészítve cukorkából készült nun-chaku-val?!
13. Miképp asszociálhat Arnold karaktere Sinbad karakteréről Jake Lloyd karakterére, amikor azt vízionálja, hogy fia iszik?
14. Mennyi az esélye, hogy egy találomra felkapott ajándékcsomag, amiről hirtelen azt füllentjük, hogy bomba van benne, tényleg bombát rejt?
15. És hogyhogy az nem végez mindenkivel ott?
16. Howardot hogyhogy nem ismeri fel a családja Turbomanként, mikor az egész arcát közelről látni a sisakban is?
17. Említettem a Power Rangers: a finálé-harcban a zord ugyanúgy lába közé rúg a szörnynek az űrben, mint itt Jamie az immár maskarás Sinbadnak.
18. A parádé szervezőinek van pénze egy olyan háti rakétára, amit még a NASA se tökéletesített az itt látható teljesítményszintre?
19. Miután Howard repülve körbeszerencsétlenkedte a fél várost, még mindig azt hiszi mindenki, hogy ez is a műsor része? Róla pedig, hogy a műsor résztvevője?
20. Miért érződik az egész produkció egy nagy reklámklipnek?

Végezetül még annyit: miután apja felöltözött Turboman-nek, majd leleplezte magát, a fiú megbocsát neki? Ez azért nem olyan megható, mint a készítők szeretnék, mert egyrészt a szituáció egyik hülyeség tehénkedése a másikon, másodszor a gyerek fanatikus kötődése a baba iránt gusztustalan mértékű. Direkt életveszélybe sodorja magát, hogy Turboman megmentse... és így apja ön-leleplezése után megbocsáthassa neki, hogy addigi életében mindig cserben hagyta.

Talán a keményvonalas Arnold-rajongók megbékülnek ezzel a darabbal, mint könnyed, értelmetlen ünnepi kikapcsolódással. Engem pusztán arról gondolkodtatott el, hogy a Batman & Robint talán túl szigorúan pontoztam le anno a blogon. 
9 éven felüliek számára nem ajánlott!

Garfield 2.

"Mindig mondtam, hogy az én hasonmásom értelmesebb."

(Nincs kettő négy nélkül)

A 2. Garfield-movie-t megnézni az 1. után olyan, mintha egy gépen megnyomnánk a Reset gombot. Mintha ugyanazt a filmet másodjára követnénk végig, csak most egy túl jól ismert új formulával. Nevezetesen, hogy a főfigura átveszi előkelő hasonmása helyét a gazdagságban, hogy "nagynehezen" beleszokva, idővel lefülelje a nagyravágyó cselszövőt.

Nos, a "másik" Garfield neve Herceg, és magától értetődően ő is teljesen komputer generálta szereplő. Ugyanaz a külső, csak más modor. A többi állat tálalja a kiegészítő poénokat Dolittle-módra. S bár a cselszövő nem szívleli őket, de a 2 Garfield-nak semmi sem lehetetlen.

Ásítanom kellett a legtöbb anekdotán és lazának szánt szóviccen, amit elsütöttek. Meglepő módon itt a címszereplő nem volt annyira bosszantó, ellenben a nárcisztikus, nemtörődöm természete változatlan. El lehet mondani, hogy a brit kastélynál bulizó állatsereg vidám kép. Szintén, ahogy Garfield kedvenc ételének, a lasagne-nak receptjét próbálja betanítani nekik. De a humornak ez tényleg a legzsengébb, legemésztettebb formája: ha ettől hamisabbnak érződött volna (pl. Szex és New York movie), az már utálatot keltene.

Jon, Liz és Odie maradtak, akik voltak: gyámoltalan, macskabarát mellékszereplők. Liz továbbra is mindig mosolyog, Jon pedig olyan nehezen szánja rá magát a leánykérésre, mint más a cápabirkózásra. A folytatásban kevesebb figyelem jut rájuk ugyan, de legalább így a cselekmény az esélyt megkapja, hogy "új" területre lyusson. Nevezetesen, hogy az UK-ban Garfield és Herceg egymás életvitelébe sodródhasson.

Garfield-dal egyébként is szerintem túl elnézőek a helyi állatok. Érthető, hogy most már muszáj a macskaherceget játszania. Ha ő meghal, akkor helyette Dargis, a film kelekótya gonosza örököl mindent, és akkor földönfutóvá válnak. Kíváncsi lennék, vajon mennyire támadható egy olyan végrendelet, ami egy állatra hagy egy kastélyt meg egy földbirtokot. Mégha az elhunytnak nem is volt közeli rokona.



Dargis-ról még annyit: ember létére a leginkább ingerszegény poénokat ő süti el a filmben - köztük a gereblyés poént a régi Tom & Jerry rajzfilmekből. 1 poénja volt vicces, amikor a vendégei előtt nyúzottan megjelenik, s a színlelést megunva elpanaszolja: a fránya macsekja "nem akar megdögölni." Jutott volna ez akkor eszébe, amikor Herceg a kezei között volt.

A Garfield 2. az első rész hasonmása, se több, se kevesebb. Nem sértő, nem gusztustalan, tehát 6 éven alattiak el tudják nézegetni. Felnőtt szemmel nézve viszont lehetetlenül lassú, sík és sablonos. Néhol hozza a minimális humort, és a cinikus amerikai kandúrt látni az állatok királyaként talán még egész megmosolyogtató helyzet. 

Alien 4. - Feltámadás

"Maga a Halál sem menthet meg tőlem!"



Maga a Halál sem mentheti meg Ripleyt a Fox kapzsiságától. Miután az Alien 3. alulmúlta a stúdió elvárásait bevétel és közönségreakció terén, megkíséreltek egy méltóbb zárást összehozni az Alien-franchise-nak. Ezúttal minél kevesebb reklamáció, vita és egyéb hátráltató tényező nélkül.

Sok filmkedvelővel ellentétben egy agyonmódosított, unalmas roncsként értem meg a 3. részt, függetlenül, hogy bemutatott vagy módosított változat. Így mikor először találkoztam a Feltámadást ért negatív kritikákkal, azonnal az Alien 3.-at állítottam fel mércének, hogy kevésbé csalódjak majd. Ennek a filmnek a tónusa teljesen más, mint bármelyik korábbi epizódé, inkább egy hormonkezelt B-movie-ra emlékeztet, mint űreposzra. Ám meglepő módon így is szórakoztatóbb volt számomra, mint a közvetlen előzmény - egy arasznyit.

Karakterek terén a padlás is lesöpörve: alig akad 1-2 árnyalak, akinek egyáltalán érdemes megjegyezni a nevét. És mivel a film első harmadában csak múlatják az időt, nyilvánvaló, hogy csak azért léteznek itt, hogy kínhalált haljanak az alien által. Nem beszélve arról, hogy a kameraszögek róluk és közeli felvételek az arcukról nevetségesnek hatnak.

A teljes gárda egy csapat űrkalóz, orvos és pár katona, plusz egy android és mindenek fölött: Ellen Ripley klónja. Igen: egy klón, akit számos újszerű attribútummal ruház fel a forgatókönyv:

• A klónozás oka, hogy az eredeti Ripley egy leendő alien-királynővel a hasában halt meg, így az új klónban is keletkezett egy, amit kioperáltak.
• DNS-ét keresztezték az idegenével - bár teljesen ugyanúgy néz ki -, így szert tesz emberfeletti erőre, reflexekre, valamint érzékeli az idegenek jelenlétét.
• Természete a mintaszemélyhez képest cinikusabb, provokatívabb és önzőbb. 

Aki tehát az első 3 film karakterét akarja viszontlátni, az csalatkozni fog. Nem állítom, hogy a klón méltó lenne a mintaszemélyhez, de legalább határozott és tettrekész, és a film végén olyan döntést hoz meg, ami viszonylag közel is hozza őt Ellen emberségéhez. Ez egy másik Ripley, de annak - az én szememben - elfogadható.

Olyan érzésem támadt megtekintés közben, mintha a cselekmény a korábbi részek elemeit próbálná újraválogatni, katalogizálni:

1. az 1. részhez hasonlóan egy űrhajó a színtér (csak hangulat nélkül);
2. a 2.-hoz hasonló nyíltsisakos csata emberi és alien oldal között (csak stratégia nélkül);
3. és mint a 3.-ban, most is egy szedett-vetett, egyszerű eszű csoport kerül szembe a rémséggel (csak drámai emberhalál nélkül).

A 4. rész sajátossága abban rejlik, ahogy az Alieneket ábrázolja: szenvtelenül. Vagyis hosszasan, ráérve, bőséges váladékkal és vérrel. Horrornak ez általában jót tesz, és eddig nem is sokat láttuk egy helyben hosszan az alien-t. Mi már ismerjük ezeket a lényeket, tehát nem kell dugdosni a nézők elől a főattrakciót.

Még valami eltérő: ennek a fejezetnek lazább, poénszóróbb a hangvétele (addig a mértékig, mint pl. A függetlenség napjának). Ez pedig sajnos szintén elvágja az aktuális epizódot, hogy felérjen az első két Alien-movie-hoz. 

Akadnak olyan durvának szánt pillanatok, amik ugyan tényleg durvák, de nagyon dőrék, banálisak is. Olyan jelenetekre gondolok itt, mint:

• A parancsnok, akinek egy alien kiharapja agya egy darabját, ő pedig kimeredt szemmel kézbe veszi, mielőtt meghal.
• Vagy a szemüveges fogoly, Purvis, akiben egy alien-magzat fejlődik. Mikor a hajó főorvosa, Dr. Wren pisztollyal fenyegetőzik, Purvis, nos, érdekes módon viselkedik a kikelni készülő lénytől. Arra készteti, hogy felálljon, elgyalogoljon az őrült doktorhoz, miközben az többször belelő, majd padlóra küldi, elkezdi verni a doki fejét egy csőbe, majd felállítja, és csak azután tör ki belőle az alien.
• Jót derültem a beállítás láttán, hogy Purvis felkiált, és a szervezete belsején át végigmenve az alient is látjuk, ugyanezt csinálni. Mulattatóan volt rossz.
• Ellenben az orvosszereplőkkel, akik idegesítően voltak gyengeelméjűek. És nemcsak, ha azt veszem, hogy Ripley halála óta 200 év telt el. Utáltam, mikor az orvos gubóba zárva áradozik a hibrid-alien születéséről, szóban becézgetve és babuzsgatva azt.
• Szintúgy, mikor az orvos  kéjelgő grimaszokat vág az egyik kitenyésztett egyednek az üvegen keresztül. Ahogy Sean mondaná a Good Will Huntingból: "Abbahagyná a kedvünkért az orális kielégülést?"

Call, a nőnemű android. Ez annyira esetlen gondolat megint. Semmit nem látok ezen a fontoskodó cserkészlányon, ami igazolná, hogy android létére emberi. Nem pedig egy fiatal színésznő, akit androidnak magyaráz be a szkript. Érdektelen, hogy mikor lelőtték, holt tekintettel belezuhant egy, a helység alján rekedt víztömegbe. 
Ugyanígy a történetcsavar, hogy nem halt meg, mert kiderül, hogy android. A karakter nem szimpatikus, a csavar pedig sehová nem kapcsolódik. Sokkal inkább Jean Reno egyik filmjéből a követelőző tinédzserre hasonlít, semmint emberi robotra.

Több jelenetben az írók megkísérlik - látványilag legalábbis - felvázolni az alien-emberi génkeveredés más verzióit, ami szerintem nem lett volna rossz ötlet. Ripley talál egy termet, ahol lombikokban számtalan félresikerült kísérleti klónt, torzszülött mutánsokat talál, köztük a leginkább rá emlékeztető egyedet, kikötözve.

Tetszik, hogy valahányszor egy torzszülött lényt talál, Ripley-nek meg kell küzdenie az ösztöneivel. Ő érzi ezeket a lényeket, úgy, ahogy ember nem érzékel. A kikötözött testvére "Segíts!"-et próbál mondani, mire ő nehéz szívvel, mégis kénytelen felégetni őt, majd az egész szobát. Belátja, hogy bármik is ezek, bármivé fejlődjenek, az szándékuktól függetlenül csak halált hozhat rá, a csoport többi tagjára, és mindenkire, aki ember. És ezt a döntést mégegyszer meg kell majd hoznia, mikor majd a hibrid alien-nel kerül szembe.

Van egy nagyon vitatott megítélésű momentum, ahol felnőtt királynő világra hoz egy hibrid csecsemőt. Alien és hominida keveréke, aki biológiai anyját elpusztítja, mivel az emberi génjei miatt Ripleyt ismeri fel anyjának.
Leszámítva a begubózott tudós áradozását, ez a szcéna nálam megfelelt. Kreatívan bizarr és groteszk, valamint kétszeresen is elrettentő. Nem tudom, beveszem-e, hogy Ripley valóban képessé tehette az alien fajt röpke 1 nemzedék alatt elevenszülővé mutálódni. Annyi biztos, hogy nálunk a Földön ez fejlettebb lények szaporodásformája, mint a tojásrakás. Mégha keltetőtestként elevenszülő faj egyedeit is használták eddig.

A hibrid-alien kettős érzést kelt a nézőben. Egyfelől csak újabb gyilkos szörny, másfelől valamilyen szinten érzelmekkel bíró lény, akinek végül mégis pusztulnia kell majd. Ripley szavára ugyan nem cincálja szét Callt, tehát nem teljesen vad. De a viselkedéséből leolvasható: szíve szerint megölte volna, és folytatná ki tudja hány emberrel. Ez a valódi természete, ami önálló felnőtt korára felülírná, bármi emberséget is próbáltak volna betanítani neki.

Ezért, mikor Ripley közel édesgeti magához az alien-gyermeket, ellentmond vélhetően mindkettejük ösztönének, és végez vele. A savas vérével betörve az ablakot, hagyja, hogy vákuum elnyelje. Ami szívszorítóvá teszi ezt a halálszcénát számomra, hogy - bár a hibridet csak a vége felé ismerjük meg - látni a lény arcán az elárultság érzését. Felfogja, hogy akit anyjának vélt, épp most pusztítja el örökre. És Ripleynek is keserves ezt néznie, mert sajátjának érezte a szörnyivadékot.

Gyanítom, hogy Call alakja is ezt a finálét lett volna hivatott kiegészíteni. Legalábbis dráma szempontjából. Ő android, és meg akarta ölni Ripleyt, nehogy alien-tenyésztési kísérletekhez felhasználják a klónozói. A nő lenézi Callt. Mégis megmenti, mert ez a panaszos gépcsitri alapvetően az emberekre gondol. Ha lenne megfogható egyénisége, és nem lenne olyan főnökösködő pukkancs természete, akkor a jelenléte odaillett volna. Így viszont nem nagyon érdekelt, hogy a riadt robotlány nem halt meg, újfent.



Röviden: Az Alien - Resurrection nagyon gyenge. Nincs világos koncepciója, sok helyütt nevetséges, bíztató ötletmorzsákat néhol elhint, de ezek sose szökkennek szárba.

G. I. Joe - A Cobra felemelkedése

A G. I. Joe 1963-ban született meg a Hasbro keze által. Az ötlet az volt, hogy létrehozzanak egy ugyanolyan ikonikus játékfigura-kollekciót, mint a lányvásárlóknak a Barbie. A képregény-, rajzfilm-, majd videójáték formátum is sikert aratott, majd miután a 2007-es Transformers, egy másik Hasbro-adaptáció a mozikban is megfelelt, idő kérdése volt csak, hogy mikor születik meg a live-action G. I. Joe.

Akárcsak a filmben a Bárónő karakterét, úgy érzem, hogy ezt a filmet is bizonyos értelemben agymosták. A Transformers-trilógia ugyanis, ha egészében nézzük, agyatlan akciózúzda, kisebb-nagyobb humorkodással. Ha ez volt a minta - márpedig ez tisztán kivehető -, úgy a film ellátta önnön küldetését: agyatlan akciózúzda, mely profitot termelt. A 2009-es év egyik leghitványabb gyártmányáról beszélünk: hangos, debil CGI-szennycsatorna, firka szkripttel és hipochonder motivációkkal, amik sosem fejlődnek életszerűvé. Az egész az akciójelenetekről szól, minden más csak dísznek használt szemétragadványként van használva benne.

Ha most azt gondolja az olvasó, hogy túlzok: Stephen Sommers, A Múmia rendezője maga ismerte be, hogy vajmi kevéssé érdekelte egy hihető sztori előadása. Úgy fogalmazott egyik interjújában, hogy "ez állt a szóba jöhető projekt-ek közül a legközelebb a James Bond-movie-khoz". Ha pedig az alkotó szándéka nem komoly, akkor az alkotását hogy kéne annak vennünk? Mégis megpróbálok belemenni a részletekbe, hátha találunk valami ígéretes ötletet, amit más filmben jobban is föl lehetett volna használni.

Hamar kivirít, hogy a G. I. Goe-ban semmi nem az, aminek beállítják. A látványtrükk-készlet, ami a mű legmutogatottabb vonása, egysíkú. Mennyiségre túl sok, minőségre nélkülözi a kreativitást és a megfelelő elrendeződést. Az effektek többsége csak a retinát fárasztja.  

Hány másik block-buster-ben látni ugyanazt, mikor kontúrhiányos hajók repdesnek égen, űrben vagy víz alatt?

Hogy keménykedő elit katonák menetelnek poénkodva egyenes vonalban a kamera felé?

Vagy hogy autóüldözés közben mindent szétlőnek, és egész városnegyedeket trancsíroznak a "közjó" szolgálatában állók?

Az egyetlen speciális effektus, ami elnyerte a rokonszenvemet, az az Eiffel-torony ledőlése, amikor az egyik spéci robbanótöltet savként marja szét a vázszerkezetet. Remélem, hogy egy sokkal jobb akciómoziban még viszontláthatom ezt.

Nemcsak az effekteket szereti eltúlozni a "The Rise of Cobra", hanem a szembenállók anyagi erőforrásait is. GDP-nyi összegekkel dobálóznak: nanotechnológia, tenger alatti bunkerváros a sarkvidéken, futurisztikus fegyverarzenál. Nem a modern eszközök zavarnak, hanem hogy azok puszta petárdák, amiket vagy amikkel lehet lövöldözni. A kulisszák sterilek, a képminőség rozsdásan barnássárga. Akárcsak Michael Bay munkáiban.

És amilyen nagyvonalúan túloznak a panoráma terén, annyira lekicsinylik az események konzekvenciáit. A Kobra rajtaütése a G. I. Joe-k bázisán, egy sikeres elmeirányító kivonat létének a ténye, vagy az eszetlen párizsi rombolás diplomáciai visszhangja: mindez lehetetlenül zsugorított. Nincs súlya a katasztrófáknak azontúl, hogy katonai vészhelyzet adódott. Hagyjuk inkább: megint egy játszhatatlan videójátékot nyomnak le a torkunkon, amiért még nekünk kellene pénzt fizetnünk.

Mielőtt belemegyek a cselekménybe, félreraknék néhány áthallást más produkciókból. Azt ugyanis kár kitárgyalni, ami szembeszökően "lopott áru". Nem tudom, hol használták őket először, így csak arról írhatok, melyik filmben láttam korábban ugyanilyen vagy majdnem ugyanilyen látványelemet:

• Az említett tengermélyi komplexum Nemo kapitány víz alatti városát juttatta eszembe;
• A végső csata teljesen A Jedi visszatér menetét követi, főleg a tűzgolyóból éppcsak kicsapódó hajó;
• A nanogépek kinézete akár A Sith-ek bosszúja kullancsdroidjai;
• A "gyorsító ruha" egyértelmű Vasember-lenyúlás;
• Marlon Wayans Kioldóként lényegében Chris Tuckert játssza;
• Még a derékba dőlt torony is ugyanaz, ami az Empire State Buildinggel történt az Armageddonban.

A prológus a Kobra eredetét kísérli meg elmesélni. Történelmi háttérrel ruháznak egy szervezetet, ami a világ erőegyensúlyát akarja megváltoztatni. Hasonlóképp, mint az Árnyak Ligája a Batman Kezdődikben. Elvileg a mögöttük álló sokbilliós pénzmag és technikai fölényük teszi a Kobrát veszedelmessé, nem beszélve az idegstimuláló szérumról.
Ebből egy szó sem igaz: ugyanaz a kivénhedt sablon, mint ami már a rajzfilm-sorozatot is jellemezte: "...a Kobrától, ettől a gátlástalan terrorista szervezettől, ami minden áron meg akarja hódítani a Földet." Miért nem lehet visszafogottabb célja egy terrorszervezetnek, minthogy világuralomra tör, vagy hogy egy szupervalamit akar sorozatgyártani?

McCullen személyében megkapjuk a fennkölt, rátarti iparmágnás sztereotípiáját. A movie 2/3-ban ő a főgonosz; leginkább róla feltételezhető, hogy idővel Kobraparancsnokká válik majd. Indíttatása a pénz és hegemónia áhítása mellett a családi büszkeség. Ősét a 30 éves háború idején izzó fémmaszkkal bélyegezték meg, amiért mindkét szövetségi tömbnek árult fegyvert. Akárcsak Ra's al Ghul, ő is hiszi, hogy  hosszútávon a világgal tesz jót, ha szervezetét rászabadítja egy városra. Ki lehetne alkalmasabb a bolygó leigázására, mint egy fegyvergyáros aranyember, akinek szinte családi küldetése a világuralom?

Azért hoztam példának Ra's al Ghult, mert tudom, hogy sokaknak éppoly képtelen az ő terve "elpusztítani egy várost", mint a Kobrák célja. Nem szabad egy kalap alá venni őket: Ra's al Ghul nem a világ egy részét meghódítani akarja, hanem 1 bizonyos pontján meggyorsítani a végromlást. McCullen diktátor, míg al Ghul önbíráskodó. Nem hatalmi ambíció fűti, hanem konkrét világnézet és értékrend, ami legitimálja törekvését egy városléptékű terrorakció kivitelezésére. Még az emberi pszichét befolyásoló szer ötlete is hihetőbb ott, mint Kobra-doki agymosodája.
Még egy fontos különbség: McCullennek nincs karizmája. Nem látok mást, csak egy dölyfös és fennhéjázó gengsztert, aki a NATO-nak tolja a csúcsfejlesztéseit, minden látható nemzetközi ellenőrzés nélkül. Nekem úgy tűnik, hogy ez az alak már most a világ ura, vagy talán maga a világ hülyébb, mint emlékszem rá. És abszolút érdektelen, mikor a végén elnyeri azt a formáját, ami leginkább a közismert Romboló alakjára hasonlít. Kíváncsi leszek, hogy a sequel-ban ezt az új oldalát hogy próbálja majd kimutatni.

Joseph Gordon-Levitt szerintem csak lelkesedésből vállalta el a Kobraparancsnok szerepét. Ő viszi bele a legtöbb energiát színészi játékába, de ennek és a sminkjének dacára megreked az egydimenziós őrült orvos szintjén, mint amilyen egyes korai Bond-movie-kban is előfordult. Mégcsak nem is 1 archetípust ró rá a szerepe, hanem mindjárt 3-at:

• Sok kitüntetéses elit katona, a női főszereplő testvérbátyja;
• Egy tudós, aki lehetne akár Doktor-X az Action-Man-rajzfilmből;
• És a dobpergéses Parancsnok.

Egyikben se tudtam magát az embert komolyan venni.

A leggroteszkebb számomra, hogy a teljes cselekmény összefoglalható pl. az Animánia főcímdalával. Nem viccelek: néhány szót behelyettesítve egzakt megkapjuk, miről szól ez a bő 2 órás műzli:

♪ ♫ Kis Bunkó és a Vész nagy ésszel hatalomra tör;

A Jófiú is elgyötört, Bárónő tündököl;

Joe-k űzik a Kobrát, míg elnök elnököl;

Míg ennyi rémet kiötlünk, a ninja kardba dől. ♫♪

2 mellékszálat kísérelnek meg az alkotók flashback-ek útján elmesélni. Hogy legalább úgy tűnjön, mintha az egésznek lenne személyes vonatkozása az archetípusokra nézve. Kivétel nélkül felszínes figurákat látunk, akik hol harcolnak, hol egysorosokat sütnek el, így a CGI-orgia ködjében alig tehető különbség a jellemük között.

Az egyik szál: Kígyószem & Viharárny. Bizonyára láttatok már távol-keleti harcművészetről szóló filmeket, ahol a két főszereplő között testvéri, vagy testvérszerű kapocs létezett. Anakin és Obi-wan párosát az utolsó Star Wars-mozi is így ábrázolta.

Képtelenség bármi pozitívumot írnom erről a sztorivonulatról, leszámítva Kígyószem és a filmvégi katanaduel frankó kinézetét. Az ő közös hátterük: gyerek-Kígyószem almát lopott, öreg mester befogadja. Meglévő tanítvány irigy a fejlődésére, ezért megöli a mestert. Kontár írás:

1. az öreg szerzetes elcsépelt jószándéka;
2. az, hogy nem hallunk tőle morális tant, vagy még egy bivalyszagú bölcseletet se;
3. hogy gyerek-Viharárny azért fut világgá, mert gyerek-Kígyószem egyszer padlóra küldte;
4. hogy mikor visszatér, leszúrja a mentorát, de gyerek-Kígyószemet nem;
5. hogy gyerek-Kígyószem némaságot fogad, isten tudja, miért.
6. és csak annyi utal felnőtt korukban ninja-életfilozófiára, hogy Viharárny nem szokott nőket ölni. Mármint solo-ban.

Mondjuk ki: Viharárny nem több egy idiótául gőgös mészárgépnél, aki nyerni is csak akkor szeret, ha a fölényét bizonygathatja is. Híreim vannak Mr. Sommers-nek: a kegyetlenség érzékeltetését szintúgy el lehet rontani, mint bármi mást. Kígyószemnek meg még annyi személyiségvonása sincs, mint neki. Az egyik szimplán  fehérben kardozik és futkos, a másik szürkés-feketében, mint egy másik rajzfilmből Zorro és az Anti-Zorro.

A legtöbbet ígérő szál Duke, a Bárónő és Parancsnok közös múltja. Duke ugyebár a fő protagonista, a Bárónő pedig jobbára antagonista, a Kobrák egyik szakaszvezetője. Ez a háttér-sztori kapja a legtöbb műsoridőt, így a leginkább bosszantó mulasztása ennek a liliomtipró forgatókönyvnek.

Megtudjuk, hogy a Bárónő valójában Ana, Duke mennyasszonya. 4 éve nyoma veszett, nem sokkal azután, hogy bátyja egy sivatagi bevetésen látszólag meghalt egy robbanásban. Kiderül, hogy Anát a nanoatkás szerrel agymosták, s miután Duke-ot elhozza a Kobra-bunkerbe, lassan emlékfoszlányok törnek elő belőle, hogy a végső ütközet közben már együtt szökhessenek ki.

A karakterrajz hiánya miatt nem lehet szorítani egyiküknek se, jóllehet maga a helyzet akár szívszorító is lehetne. Duke alapjáraton túl szürke figura, Ana pedig csupán Sienna Miller, fekete hajjal, amint csavarja a csípőjét. Látom, hogy mit akarnak itt véghezvinni az írók, de az egész hamis. Ana nem változik az előjött emlékeitől, hanem egyik végletből a másikba megy át: vigyori dominátrixból jámbor jófej csaj, akit a jómadár jófiú elmenthet onnét. És olyan dialógusokat adnak a szájukba, mint: "Azok után, amit csináltam." "Az nem te voltál." Ez a legjobb szövegfüzet, ami az írók szerint egy ilyen szitut érzelmessé emelhet? Ennyit a fantáziáról.

Néhány kérdés most sebtében:

• Mi köze szimbolikailag a kobrának McCullen szervezetéhez? Csak annyit látunk, hogy egy kísérletnél egy kobraállatot használnak.
• A Parancsnok égési sérülése mellett hogyan sérültek a légzőszervei?
• Ha az agy önkontrollja ilyen hatékonyan kiiktatható, miért nem kezdik meg rögtön a szuperkatonáik tömeggyártását?
• Hogy van az, hogy sima tudós létére csak úgy gondol egyet, és átveszi a stafétát McCullentől?
• Miért épp a húgát jelölte ki tesztalanynak? Bosszúból, mert szerinte Duke hagyta őt szétrobbanni? Vagy megtisztelőnek gondolta, hogy húga lehet a Kobra első Homo superior-ja?
• És mi a pláne abban, hogy ártatlan civilként Ana szőke, míg Bárónőként fekete hajat hord?

Annyi mindent kell a nézőnek kisakkoznia, ami már túlsúlyban van a lefikszált infókkal szemben.

Mennyivel nagyobbat ütött volna ez a sztori, ha a szkriptben a kevesebb az akcióeffekt, és Ana tudatállapotának változása nagyobb hangsúlyt kap? Ha látjuk, amint Ana Lewist leigázza az agyi védelmet kiiktató nanoatka-szérum, vagy ahogy lassan előtör pszichéjéből a régi személyisége? És a végén, ha már nem az életük múlik rajta, eldöntheti, miként dolgozza fel a 4 évi bérgyilkosi múltját? Az ilyesmi akkor is sok odafigyeléssel válna nem-elcsigázottá, ha az egyes szereplők színesebb egyéniségek lennének, kevesebb közhellyel, filléres lazáskodások nélkül.

Nem kicsit zavaros a titkos vegyület működése. A Kobraparancsnok kísérleténél látjuk, hogy a férfi tesztalanyok mind faarccal bámulnak, és tűrik a királykobra marását. Ezzel szemben a Bárónő vigyorog, vicsorog, önelégülten vonul, néha liheg és kárörvend. Kicsit sok attitűd ez egy saját akarat és énkép nélküli nőhöz. Talán a 2 nemre eltérően hat? Vagy Ana mégcsak a szer valamiféle prototípusát kapta meg?

Azt is kötve hiszem, hogy egy ilyen agymosó vakcina egyszerre blokkolja a fájdalomérzetet, és megszünteti az egyén morális kódját. "Nem ismerik az erkölcs fogalmát". Akkor itt bizony komoly gondok lesznek a kreatív problémamegoldás terén, Parancsnok!

Végezetül még 4 nagyobb történethézagot hoznék fel, amik számomra alkotói debilitásról árulkodnak:

1. Kobra raj rajtaütései: a film elején a kobra irreálisan fejlett fegyvereivel leöli a katonákat, csak Duke és Kioldó élik túl. Ez a csata arról tanúskodik, hogy a katonák nem ismerik a fedezék fogalmát, illetve, hogy feszes bőrszerkóban büntetlenül lehet gyalogolni golyózápor közepette. És valaki adjon nekem egy állóképes magyarázatot, hogy Duke-ot és Kioldót, illetve később a tábornokot minek hagyják életben?
2. G. I. Joe-k taktikai felkészültsége: A paródia határát súrolja, ahogy a G. I. Joe-k előírásait, szabályzatát bemutatja nekünk a film. A NATO vezetői alá tartoznak, de a NATO fő beszállítója is dirigálhat nekik. Egy üzletember, aki átlagesetben saját zsebre üzletel, és beleszólhat egy tömegirtó fegyver biztonsági ellenőrzésébe. Miért látszólag csak Duke-ot érdekli, hogy belső fülest kapott az ellenség? Ezek után az lett volna különös, ha nem üt rajtuk a Kobra.
3. A két főhős Joe-vá avanzsál: Csak mert Duke és Kioldó túlélték a támadást, rögtön rábólintanak a kiképzésükre, sőt kezdő létükre őket küldik a legfontosabb küldetésre? És a tábornokuk fedezi az embereit, mikor Párizs egy részét lerombolják, ráadásul hiába? De mit is lehet várni egy szervezettől, ahol a gépek 20-ból 19-es lőtalálatot 99%-nak bírálnak el? Még annyi: mikor a Joe-k bázisán Duke szembekerül Bárónővel, bizonyítja, hogy egy csúcskatonának az érzelgős tétovaság fontosabb a kötelességétől. És még ezután se marasztalják el. Súlyos emberhiány foroghat fenn, ha itt ilyen elnézőek.
4. Arcelváltoztató injekciók: Mikor McCullen és Rex átvedlik Rombolóvá és Parancsnokká, az McCullennél szó szerint értendő: kap egy külön injekciót, amitől szürkéskék armoplaszt fejbőre keletkezik. (Olyan injekciójuk nincs véletlenül, amitől világoszölddé válik az ember feje, és vadul pörögni kezd?) Arnold Vosloo jó casting-választás úgy Zartannak, mint Imhotepnek. Egyedül az nem világos, miért változnak a vonásai úgy egy politikus saját vonásaivá, mint a Space Jam rajzfilm-effektjei. 

Még annyi: tetszik, hogy a végén az elnök azt fütyüli: "For he's a jolly-good fellow". Két röpke alkalommal Zartant hallottuk ezt fütyülni. Ez sugalmazásként ügyes: mi van, ha Zartan közben az elnök alakját és hangját öltötte föl? Nem állítom, hogy hihető vagy ilyesmi, de maga az elgondolás legalább jó lenne.

Néhány ötlet igazán sokat lendített volna, ha átgondoltabb és kevésbé hatásvadász kivitelezésre törekszenek a készítők, több fókusszal a karakterekre és a drámára. Így azonban a G. I. Joe - A kobra árnyéka/felemelkedése egy éppen-hogy-elmegy típusú filmkaszni, melyet nyugodt szívvel csak keveseknek ajánlhatok.

A Denevérember Dracula ellen

"Hé, Isten hozott, Dracula! Na, találkoztál ma a szárnyas Kingkongoddal?"

(Batman {'89})

Gróf Dracula nyilvánvalóan egyike volt Bob Kane és Bill Finger ihletforrásainak, amikor a 30-as évek végén megálmodták Batman karakterét. Ha nagyon leegyszerűsítenénk, akkor valahogy így lehetne elképzelni a figura ihletési struktúráját:

| Szupererő kihúzva
+ Drakula gróf
+ Az Árnyék
+ Zorro
+ A Fantom
+ James Bond
- felesleges karaktervonások
= Batman |

Mikor először szereztem tudomást a 2005-ös Batman vs. Drakuláról, érthető módon bőrlehúzásnak gondoltam. Miért kell az akkor esedékes Batman-reboot évébe egy sokadik animált filmverzió, amit moziban be sem mutattak, hanem egyből otthoni megnézésre szánták? Ha találgatnom kellene - és gyakran meg is teszem -, azt mondanám: mentőövnek szánták. Hogy a márkanév akkor is pénzt hozzon, ha az új élőszereplős változat esetleg mégsem jön be a népnek - ahogy a Batman & Robin után érkezett a Subzero. Szkeptikus voltam, mégis kíváncsi, vajon hogy próbál a WB stúdió magyarázatot adni Dracula létezésére a The animated series univerzumában.

Egyszóval: sehogy.

Mégha az előbbi tippemről kiderülne, hogy pont igaz, úgy a "mentőöv" alulmúlta minden várakozásomat. Sokkolóan szegényes, molyrágta, topis alkotással találtam szembe magam a lap-topom monitorján. A "vs. Dracula" az a fajta próbatermék, hogy ha ezt látom előbb, biztos jóval később szánom magam A piros sisak alatt megtekintésére. Ehhez mérve amaz szinte a rajzolt Batman Begins-nek tűnik: a régóta csúszó vérfrissítésnek, hogy az emberek megint kíváncsiak legyenek BW alteregójára.

Kezdek igazat adni egy amerikai rajongónak, aki szerint "Batmant úgy kezelik, mint egy pár nadrágot. Mikor néhány évente divatba jön egy új stílus, arra próbálják meg átszabni."
Egyetértek az illetővel, hisz nézzük csak végig:

• A "campy"-irányzat a 60-as években. 
• A gótikus-misztikus stílus '89-ben.
• A "dark deko" a TAS-ből,
• amit követett a TNBA és a Beyond,
• A neonfényű kiberpánk stílus Schumachernél,
• és a posztmodern naturalizmus Nolantől.

Mindegyik stílus vagy sorozat megkapta a maga 1 vagy 2 filmjét, és premierrel vagy utóbb DVD-kiadással, de anyagilag meg is térült. Most '12 őszén is: filmes net-portálok hónapok óta találgatják a 2. Batman-reboot rendezőjét és színészeit, illetve egy Juistice League-mozi létrejöttének esélyeit.

Ez a rajzfilm (is) nem jutott el a mozikba, ami a Warnert ismerve igencsak rossz ómen. Egy másik rossz ómen, hogy ez felismerhetően a "The Batman" rajzolt széria egészestés változata. Megmondom kereken: gyűlölöm, mint a pestist. Az a sorozat külsőre és történeteire is egy szeméthalmaz; olyan az egész látványvilága, mintha a Cartoon Network minimáligényeihez idomították volna a rajzfilm világát.

Szóval a gothamben nyugvó Dracula gróf holttestére friss vér kerül, és feltámad. Elkezd vámpírrá változtatgatni embereket, még Jokert is sikerül vámpírrá tennie. Hall pletykákat Batmanről, és elkezd kérdezősködni utána. Találkozásukkor Batman nem bír vele, hisz Dracula természetfeletti lény. Aztán kifejleszt egy különleges fokhagyma-gázbombát, megint szembekerülnek, és mivel Dracula gróf nem bírja a napfényt, végül le is győzi.

Nem igazán filmnek tűnik ez nekem; inkább olyan, mint valakinek a fan-fiction-je. Valaki a Warner Brothers-nél alighanem kigondolta: "hé! támadt egy nagy ötletem! Batman most Draculával küzdjön meg! Denevér a denevér ellen! A keményvonalas rajongók imádni fogják!"

Problémám ezzel a koncepcióval, hogy a léte megbontja Batman és világa törvényeit. "A Denevér-ember" létrejötte az az ötlet volt, hogy halandó ember, aki repül, mindössze teste, esze és drága fegyverei révén boldogul. Bizonyos értelemben ellenéte az istenszerű Superman-nek. Hogy idomítható ehhez a Stoker-féle Dracula karikatúrája?
Merthogy sajnos a nagymúltú regényalak itt csupán ennyi: feltámad a halálból; vámpirizálni akarja a világot; érdeklődik Batman iránt; mert azt hiszi, ő inspirálta. Ez az ígéretes ötlet annyicskában érinti a cselekményt, hogy idővel megkapjuk a klisét, mikor a főgonosz ajánlatot tesz a főhősnek csatlakozni, amit ő - főhős révén - eleve elvet az elvei miatt. Más vonatkozása nincs. Ez pedig nemcsak túlegyszerűsítetett, hanem gúny a karakter 7 évtizedes múltja felé.

Másik dolog: eleve nehéz természetfölötti sztorielemet beemelni és jól felhasználni. Ugye a régi nóta: ha csak a stílusra hivatkoznak az írók, és nem szabják körül rendesen a "szupererőket", a karakter nem lesz több légből kapott szkriptszerszámnál, ami úgymond "tolja a szekeret". Draculának ez a verziója még komolytalanabb, mint a Penge 3.-ban látott: önelégült, ocsmány gnóm, túl sok elnagyolt képességgel. Egyetlen ok tetten érhető, hogy ez a figura létezhet Gotham világában: mert elvileg "állati" 2 denevérembert látni egyazon movie-ban.

És nem pusztán azt reklamálom, hogy itt Dracula szupergonosz. Már a The animated series is számos természetfeletti embert/eszközt tüntetett fel egyes epizódjaiban. Viszont ott a természetfeletti dolgokat, bármilyen vad elképzelések lettek (pl. Lazarus Forrás), legalább próbálták kicsit hihetőbben ábrázolni őket. Bármi, amivel Kevin Conroy Batmane szembe került, hihetőbb, mint akármi, ami itt Draculához kapcsolódik: ahogy életrekel, ahogy mozog, a lapos; á, ugyan: hengerelt motivációi, és - Max Shrek szavaival élve - az "ezüstkanalas allűrjei".


Ja! És az, hogy az inkognitója mindössze a neve visszafelé: ALUCARD. Alfrednek kell veszélybe kerülnie, hogy Bruce átlásson egy ilyen óvodás névjátékon? Van egy japán horroranime, a Hellsing: aki látni akar egy igazán ütős "Alucardot", annak azt javasolnám. Az valódi horrorstílust prezentál a néző elé, nem úgy, mint ez.

Itt van rögtön ez az elcsigázott feléledése: Arkhamban elterjed egy pletyka egy gothami kriptáról, ahol nagy kincsek rejtőznek. Pingvin úgy dönt, hogy megszökik, ám a dolog Jokernek is összejön. Őszintén: összeszámolná nekem egy rajongó, hogy eddig hányszor szöktek már meg a rabok, vagy foglalták el az épületet, csak a Batman-rajzfilmeken belül?

Aztán: Pingvin talál egy koporsót, benne Dracula leláncolt szkeletonjával. Sikerül véletlenül megvágnia a kezét, és ettől véletlenül beindul a gyors folyamat: a csontozat szó szerint újrahúsosodik (kicsit mint Imhotep A múmia-filmekben), Pingvint pedig hipnotizálja. Szóval ez a derék gróf nemcsak halhatatlan szuperzombivá harapdál másokat, de a zepp-nézése is megmaradt, még a régi rajzfilm-inkarnációiból?

Az itteni rajzstilisztika nemcsak azért zavar, mert durva és meglehetősen szögletes. Nem tudom megállapítani, hogy Batman mekkora veszéllyel dacol, valahányszor egy ilyen Homo vampiris felbukkan. Feléje dobhat bármit bárhogyan, Dracula egyszerűen odébbtűnik, mert ő Dracula, a misztikumtól dagadó szuperlény.
A másik ellenfele közelharcban Vámpír-Joker. Ezen a ponton már csak röhögni tudtam, valahányszor ősz hajjal vicsorog, ugrik, és olyan sebesen mászik a plafonon, mint Pókember, ha szteroidokat szedne. Pingvin pedig jobbára az idióta henchman szerepkörébe kényszerül: sok egyéb véletlen után (Dracula épp Gothamben nyugszik, épp akkor szökik több rab, épp a kriptakincsért) ő támasztja fel Draculát, ő lesz az agymosott lakája (nem Alfredra utalok ezzel!).

Majd a legfőbb fricska: miután Dracula meghal, Pingvint vádolják a vámpírizáltak tömeges eltűnéséért. Trapa írás, és etikátlannak is tartom Batmantől hagyni, hogy egy ilyen kelekótya balfácán bűnhődjön egy valódi szörnyeteg rémtetteiért. Ez azért fajsúlyosabb ügy, mint Sid, "the Squid" esete, hisz azelőtt épp Batmant vádolták az emberrablásokkal, a szemtanúk zavaros beszámolói alapján.

A legkülönösebb ötlet számomra mégsem a gore-hoz kapcsolódik. Bruce mostani barátnője nem más, mint Vicky Vale. És bár egy hajszállal közelebb áll a képregénybéli énjéhez, mint Kim Basinger alakítása a '89-es filmből, de így is csak kellék. Annyi a szerepe, mint Barbarának a Subzeróban: ő a bajbajutott hölgy Batman számára.

Van egy banális mellékszál, miszerint Draculának volt egy régi szerelme, akit úgy akar feltámasztani, hogy Vickyvel elvégeztet egy olcsó rituálét. Ám ez, akárcsak Batman fennkölt beszédje épp mielőtt Draculát elhamvasztja a napfény, teljesen légből kapott, és semmi nem támasztja meg. Persze, egy keményvonalas fan mondhatná erre, hogy milyen menő: Batman árnyalakja a fényben, miközben elszavalja: "Én vagyok a bosszú! Én vagyok az éjszaka! Én vagyok BATMAN!" Kicsit több odafigyeléssel ez remek riposzt lehetett volna Dracula korábbi megjegyzésére: "Köszönöm, hogy életben tartottad a hagyatékomat."

A Batman vs. Dracula még "eltékozolt lehetőségnek" se nevezhető, mert maga az ötlet alig tekinthető lehetőségnek. A párosítás abszurd, a rajzolási stílusa undorító, a cselekmény írása és kivitelezése pedig trehány. Tipikusan az az eset, hogy semmi nem legitimálta, miért kell legyártani ezt, hasonlóan Pitof Macskanőjéhez (amiről úgy hírlik, remake-elni szándékoznak Anne Hathaway-jel). Kis szerencsével akár Man-Bat vagy Ventress, a Láthatatlan ember is kaphat önálló egészestés szerepet Batman ellenfeleként, és akkor még több pénz fog befolyni a konyhára.

1 ponttal temetném el Dracula grófot a Batman-univerzumban, bízva, hogy legközelebb ismét hozzá méltó formában fog filmalkotásnál felbukkanni.