A bennfentes

Michael Mann a kevés filmkészítők egyike, akiktől még lehet komoly felnőtt moziművekre számítani. Mindig alaposan építi föl a történetet, és nem vágatja rövidebbre a főszereplők bemutatására szánt időt, csak azért, hogy látványoskodjon. A legtöbben a Heat (Szemtől Szemben) rendezőjeként gondolnak rá, sokaknak a kedvenc akcióthrillere (nálam is előkelő helyen szerepel). Következő rendezése azonban már fajsúlyosabb problémakört boncol, mint egy rabló-pandúr-bűnügy, és többet is mond arról a világról, amelyben élünk.

Jeffrey Wigand a világ egyik legnagyobb dohányipari cégénél, a Brown & Williamson-nál dolgozott vezető pozícióban. Erkölcsi aggályai miatt kirúgják, titoktartást iratnak alá vele, fenyegetik. Bennfentes szakemberként tudja, hogy az óriáscég - meg még 6 másik szintén a globális súlycsoportból - függőséget fokozó anyagokkal kísérletezik, de nem mer szembeszállni velük. 

Lowell Bergman, a CBS-es 60 Minutes műsor producere győzi meg róla lassan, hogy álljon a nyilvánosság elé, mint a multicég elleni per koronatanúja. De hátuk mögött a CBS fejesei kiegyeznek a pénzmogulokkal, és letiltják a Wiganddal készült vágatlan interjút. Mindkét férfi egy lépésre kerül attól, hogy szakmailag teljesen tönkretegyék őket...

Fantasztikus, ahogy A bennfentes kibontja ezt az összetett dilemmát erről a vállalati összeesküvésről, anélkül, hogy monotonná vagy fontoskodóvá válna. A CBS-t – és így általában minden nagy TV-csatornát – száraz tényszerűséggel mutatja annak, ami: egy vállalkozás, mely minden etikai szóvirág mellett is kőkemény üzleti alapon van működtetve – tehát fel is vásárolható. „Független sajtó? Csak azok számára az, akik birtokolják.” 

Örültem, hogy a film már az elején se csupán a „kimeríthetetlen csekkfüzetükkel” indokolja, miért nem éri utol soha a törvény az ilyen perelőgép multikat. Wigand-ra lépésenként nehezedik rá a tény, hogy vállalt szerepe informátorként egy évekig tartó médiaháborút jelent. Olyat, melyben múltja legapróbb botlása is bármikor fegyverré válhat a szava, hitele, sőt az életkilátásai ellen. 

Mikor az interjúban lamentál, hogy megérte-e sajtó elé állnia, és igennel felel, a sors  szaván fogja őt, és a narratíva is visszakanyarodik majd ehhez. 

Ez a másik dolog, amivel Mann szerintem briliánsan bánik itt: a konfliktus lélektani oldala. "Akció" vagy gyilkosságok nélkül is teljesen átéreztem, ahogy a két "főhős" más-más módon, de megsínyli az egész hercehurcát. Wigand-nak tönkremegy a magánélete, nem tudhatja, legközelebb meddig mennek el dúsgazdag rosszakarói, hogy leálljon. 

Az állandó bizonytalanság, örökké egy céges nagyhatalom célkeresztjében élni felőrli az embert, és ez az érzet mindenhol ott lappang: a meghallgatáson, a TV-adásnál, az otthon magányában. Amit A bennfentes újra meg újra kérdez a nézőtől, hogy tényleg megéri-e? Érnek annyit az elveid, hogy évekig hadakozz miattuk, elveszítsd, ami/aki fontos neked, - és mindezt valószínűleg hiába?

Tele príma alakításokkal a produkció, bár senki sem rí ki úgy igazán. Russel Crowe alakítása méltán kapott Oscar-jelölést, kettősük Al Pacino-val kitűnő dinamikát csihol riporter és alanya között. Mann nem hagyja kipárologni a személyességet a sok jogi zsargon közepette: ez az ügy végig Jeff Wigand saját golgotája, bár Bergman is szembekerül a saját főnökeivel, ahogy tartja neki a hátát. És nincs igazi győzelem a végén: az iparágat ugyan óriási sarcra ítélték, de ők ketten magukra maradnak lelki veszteségeikkel. "Mit mondok majd a következő interjúalanynak? Bízzon bennem: talán megvédem, talán nem."

Gondolom, a film kedvelői közül nemcsak nekem kedvenc részem a meghallgatás. A fő „gonosz”, a dohányipari gigász a legbakfittyebb, legpitibb módon, az ügyvédjük belepofázásával hátráltatja Wigand tanúzását, míg a kihallgató dühösen le nem állítja. Valami fenomenális jelenet, még a hihetőség határán belüli fórumvihar.

Michael Mann-nak ez a jogtalanul elfeledett krimije ’99 egyik ékköve: intelligens, kiélezett, érzékkel dramatizált, hiteles összképű összeesküvés-sztori. Aki meg pont a Heat-tel szembeállítva bírálja, annak még iskolapadban a helye: csak a kevésbé szexepiles alaptéma miatt vérzett EZ el a pénztáraknál, AMAZ meg nem. Most, egy emberöltővel később én is fölfedeztem A bennfentest: a filmes alkotó győzelmét látom benne – még inkább, mint Mann és Pacino előző közös munkájában.

Éppen ezért 5/5-re értékelem.