Sin City - Ölni tudnál érte

"Végre fröcsöghet a vér, úgy mint régen! Mint a régi szép időkben! A mocskos múltban; az élet-halál harc folytatódik!"

Megérte már ennek is folytatást csinálni?
Ez a kérdés lebegett pallosként nemcsak a jegyért fizető nézők, de a készítők feje felett is. Pedig a forgatást megelőző 8 év huzavona alatt jóval több rajongót nyert meg a sequel gondolata, mint ahányan ellenezték. Nem baj, ha ugyanaz a jellegzetes stílus már nem számít annyira újszerűnek. A lényeg, hogy ne érezzük megfáradtnak, ne csak 1-2 új részlettel próbálja az utódmű elkendőzni, hogy görcsösen próbál egy formulát követni.


Mi lett hát a Sin City: Ölni tudnál érte? Méltó utód, vagy gyenge másolat?
Az én válaszom az: egyik sem. Valahol a kettő között landolt az eredmény.


Pedig Robert Rodriguez és Frank Miller megkapták azt a kreatív szabadságot, ami egy ilyen felnőttes munkaanyaghoz elengedhetetlen. Hála a Sin City képregényszerű vizuális effektjeinek, még a stúdiók örök mumusa, az NC-17-es besorolás miatt sem kellett aggályoskodni. Megvolt tehát a pénz, a tisztes szándék és az eredeti alkotóduó. A rajongók pedig feltételezték, hogy 9 év várakozás után elegendő puskapor is lesz egy második egész estés túrára Sin City-ben.

Ránézésre még úgy tűnik, az új rész a régi összes fontosabb elemét átmenti.

• A noir-os fekete-fehér látványvilág,
• az erőszak, züllöttség és paráznaság képsorai,
• a fontosabb "pozitív" karakterek,
• az ötlet, hogy a film 3 külön sztoriból rakja ki saját cselekményét,
• és ahogy ezek időben felcserélődve játszódnak - egymáshoz és az előd fejezeteihez képest is: Marv bevezetője és Dwight sztorija előzmények, Nancy Callahan-é a Hartigan-fejezet folytatása, és új főszereplőnek itt van Johnny, a profi hamiskártyás.

És mégis...

Az új darab sokkal felhígultabb, életlenebb, mint elődje. Bekövetkezett az, amitől a moziterembe lépve a leginkább tartottam: nem az önerőből való feltámadását láttam BaSin City bábeli világának, hanem csak annak kibővítését. Egy 9 éve történt focimeccs hosszabbítását.

Egy extra menetet.

Hiába veszett ismerős a tagolása, az egész kinézete az új darabnak, egyszerűen nem olyan érdekesek és pattanásig feszültek a fejezetsztorik. Sok a súlytalan, stílusoskodó közjáték: a forgatókönyv észrevehetően elodázza, hogy éleződjenek a konfliktusok. És a visszatérő férfialakokból is valahogy kiveszett az a velő és spiritusz, amitől többek voltak henteskezű lúzereknél, akiknek 1-1 nőért csorog a nyála - vagy a vére. 

Rutger Hauer Roarke bíborosa helyett Powers Broothe Roarke szenátora most a főgonosz. Nem volt egy érdekfeszítő figura, de elhittem annak, aminek mutatja magát: úgy elegyedik benne a tekintély és a gengszteri szadizmus, ahogy az elvárható A Bűn Városának egyes számú keresztapjától. Ha valaki igazán felhúzza őt, nem elégszik meg az illető fejbe lövésével - amint azt Johnnyval is illusztrálja.

Joseph-Gordon Levitt mintha a mainstream kabalája lenne ma Hollywood-ban: olyan alkotásokba is bekerül, melyekbe nem indokolt, márpedig ennyire nem univerzális színésztehetség. Levitt Johnny, a pimasz hazárdjátékos szerepében sajnos saját magát játssza el. És csak jobban kilóg az eddigi "főhősök" közül attól, hogy ő "az új fiú", illetve mert a karaktere a legmenőbben pózol, de a legóvatlanabb, legszánalmasabb végzetű balek is egyben.

Johnny egy este megkopasztja Roarke-ot, aki ezért később megvereti, eltöri az ujjait s az esőben golyót lő a törzsébe. Később Johnnynak feldereng, hogy Marcie-t - az táncoslányt, akivel aznap ünnepelt - előzőleg a hotelszobájába küldte. Kisgyerekként kitaláltam volna, hogy így a nő Roarke áldozatául esik majd: levágott kezeit és fejét megmutatják Johnnynak, mielőtt az elfut.

És mit csinál ez a pórul járt mázlista, miután egy toprongy sikátori doki helyrehozta sebeit és megölte a nőjét? Visszamegy, megint lealázza pókerben Roarke-ot, vállalva, hogy amaz gond nélkül fejbe lője. Az egyetlen indoklása erre az esztelenségre, hogy idővel szárnyra kap Sin Cityben a pletyka, hogy ugyanaz a jöttment kétszer is legyőzte a nagy Roarke szenátort. Az előző film antihősei is egy fokig rohantak a végzetükbe, de nem ilyen vakon és elővigyázatlanul. Itt megjátszott az a tudatosság, mikor A Kaszással néz szembe a magányos fickó. Nem érdekel, hogy mozgatja a kézfejeit: ez a karakter semmit nem mutat, ami jogosulttá tenné önálló felvonásra - mégha 2 darabban is.

Biztosra veszem, hogy a legtöbbet Eva Green idomairól pletykáltak Amerikában a bemutató idején. Műsorideje felében teljesen ruhátlan, és végig külön szín emeli ki ajkát és szemeit. Ahogy a szintén Miller írta 300 folytatásában, itt is egy kegyetlen, jéghideg dominát alakít, akinek 1 szavát sem szabad hinni. Ava Lord velejéig romlott, manipulatív karaktere általában meggyőző. De amikor az unalmas Mort nyomozót győzködi Dwight bűnösségéről, szappanoperába illő sóhajtozást vág le "csábítás" címén. Mort alakja alapból nem érdekelt, de ennek láttán már címeres hatökör.

Izgalmas ötletnek tartottam, hogy kiderüljön: miért kellett Dwight Campbell magándetektívnek plasztikai műtéten átesnie Óvárosban. A válasz: volt szeretője kijátszotta. Miután Ava némi színjátékkal rávette, hogy ölje meg a férjét, immár gazdag özvegyként lelőtte, és az egyik golyó a fél arcát szétroncsolta. Ez nagyon tetszett: eszembe juttatta Michael Long esetét a Knight Rider TV-sorozatból. Hát ahhoz mérten rettentő száraz és sótlan módon tálalta Rodriguez az esetet! A tény, hogy Dwight-nak új arca lett, az ügy egészét nézve teljesen lényegtelen: miután lelepleződött, Ava megint csábítgatja egy sort, s Dwight végül hasba lövi. Miközben óvárosi barátnői leölik a testőrséget. Csalódás, ha ilyen laposan zárul épp az a fejezet, melynek címe a film alcíme is egyben: "A dame to kill for".

Tetszett az ötlet, hogy az első mozi Szent Grálja, Nancy maga is alámerüljön Sin City bűzölgő mocskába. Nancyt pszichésen kikészítette Hartigan öngyilkossága: iszik, vízionál, és látogatja a halott rendőr sírját. Végül, sok szenvelgés után dönt: felsebzi az arcát, ezzel barátját Marvot a hátvédjévé teszi. És miután amazzal elintézték Roarke gorilláit, bemegy a főfogásért, az többször meglövi, és csak a kísértet Hartigan miatt nxílik alkalma teljesíteni a bosszúját. "Ezt Hartiganért kapod." Itt sem éreztem elég személyesnek a harcot, pedig simán az lett volna: Roarke fia kétszer is megkínozta Nancyt, Hartigan pedig pont ezért előbb fülét és tökeit lőtte el, később pedig a fejét zúzta szét.

Jessica Alba nagyon igyekszik hihetővé tenni "Nancy eldurvulását", eredménytelenül. Egyszerűen erőlködésnek hat, ahogy feltalálja vadonatúj kemény énjét, rövidebbre vágva és befestve a haját. Még azt a pillanatot se tudtam komolyan venni, ahol Marv 3 huligán egyikét meghagyja neki, hogy ő lője le. Az a huligán még külön az ő kedvéért elővillantja legundorítóbb grimaszát, hogy Nancy biztosan elveszítse a vérszüzességét. Ugyanez az erőtlen tálalás a bajom Bruce Willis szellemjárásával Hartiganként. Valahogy ez közel sincs olyan stílusos, mint pl. Liam Neeson szellemjárása Ra's al Ghulként - egy másik képregényfilm-folytatásból.

Mivel mindhárom fejezet azelőtt játszódik, hogy Marv hadjáratot indít majd a másik Roarke ellen, várható volt a karakter visszatérése. A szokásai nem változtak: gyilkol, testrészeket választ le a tulajukról. Bámul a bárban, aprít a vidéken, ha talál rá nyomós okot.
És mégis...

Egy az, hogy nincsenek olyan emlékezetes szövegei és belépői, mint hajdan. Végig csak segédkezet nyújt, azt is csak azért, hogy múlassa az időt. És lehet, hogy Marv nem egy pengeeszű pasas. De amikor pl. Nancy összevagdosott arcát meglátja, ne mondja nekem senki, hogy nem lát át a szitán! Túl átlásztó csel ez Nancy részéről, hogy Marvot beuszítsa és megnyerje magának, hogy élő tűzerő legyen Roarke ellen! Ennyire ostoba bizonyosan nem lehet az a szereplő, akinek a szájából ez hangzott el 2005-ben:

"Figyelj rám, ostoba némber! Nézd meg jól a képemet. Melyikőtök engedne elég közel magához, hogy megöljem? Senki, kivéve Goldyt. Ő is csak azért, mert azt hitte, hogy meg tudom védeni. Lefogadom, a zsaruk nem törik magukat, hogy elfogják a tettest. De amint a nevem gyanúba került, megjelent a kivégzőosztag."

Bár elsősorban a mű hibáit szedegettem sorra, azok a külsőségek, amik az előző részben működtek, itt is szórakoztatóak: a csonkítások, a fehéren fröccsenő vér, a sötét sikátorok, ahogy játszanak az árnyékokkal. Kevésbé kreatívan osztják el őket, de ettől még szórakoztatóan groteszkek. Az akciójelenetek ütősek, és a sima bunyók is rendben vannak. Tényleg az a fő gond, hogy a fejezetsztorik és szereplők is megfakultak - ha nem is annyira, mint a látványvilág.

Összegzés: Hangulatos detektívregény lett a 2. Sin City-mozi, ám nemcsak azért nem ér fel az 1-höz, mert stílusa már ne bírna az újdonság varázsával. Túlságosan próbálja utánozni az elődjét: a cselekmény olyan mértékig van hozzá kötözve a korábbi esetek krónikájához, hogy nem is áll meg a lábán, mint önálló kreáció. 9 év várakozás után ez olyan, mintha egy bajnok a nagy visszatérésre készülne, kigyúrja magát, mégis a ringben rájön, hogy nincs jó formában.

Az "Ölni tudnál érte" nálam erős közepesnek, de zsenge Sin City-folytatásfilmnek minősül.