Lincoln

Abraham Lincoln amerikai elnök 2. ciklusa legnagyobb feladatára vállalkozik: elfogadtatni a rabszolgaság eltörlésére vonatkozó alkotmánykiegészítést a Kongresszusban. Gordiuszi csomót jelent a véres Észak-Dél polgárháború, mely voltaképp szintén a rabszolgatartás mellett és ellen dúl. Ha a békét a szavazás előtt kötik meg, kizárt, hogy az emancipációnak megszerezzék a 2/3-os képviselői többséget.

Őszintén szólva nem sok mondandóm van Steven Spielbergnek ezen alkotásáról. Bár politikatörténeti szempontból igényes, apró részletekig korhű látványában, az összélményt tekintve legalább annyira hatott eseménytelennek, mint okítónak. Tökéletes portrét fest az idősödő Lincoln személyiségéről, felmérhetővé teszi az általa kitűzött cél jelentőségét és nehézségét. De rajta kívül 1 szereplőnek sikerült egyáltalán a figyelmemet megragadnia, és komótosan haladó cselekmény csak elvétve hoz létre feszültséget vagy érzelmeket.

Rekordot állított fel Daniel Day-Lewis, amikor 2013-ban harmadszor kapta meg a legjobb főszerep Oscarját. Nemcsak egyetértek a díjazással, de megkockáztatom, hogy pályája legkiváltóbb alakítását nyújtotta: Lincoln

• erőtlen hangja,
• megviselt arca,
• görnyedt tartása,
• tétova mozgása, 
• borongós tekintete,
• kedélyes viselkedése
• és magányossága

mind-mind ott vannak. 

Rajta kívül még úgy Tommy Lee Jones, mint a radikális republikánus Thaddeus Stevens volt érdekes és szórakoztató jelenség. Különösen mulatságos az a felszólalása, hogy nem lehet mindenki egyenlő, hisz némely képviselő agyilag alsóbbrendű az értelmesektől. "Maga inkább hüllő, mint ember!"
De Lincoln abszolút viszi a pálmát a filmben, bármi látványoskodás nélkül tűnik ki a szereplőkínálatból.

A többiek úgyszólván egyáltalán nem érdekeltek. A film ugyan Lincoln életének utolsó néhány hónapját öleli fel csupán, családi hátteréből mégis többet kaptam, mint szerettem volna. Felesége, Mary Todd és fia, Robert Todd Lincoln hisztérikus ordítozásaikkal idegesítő figurák, akik miatt is csak még inkább csodáltam Abraham türelmét, hogy elviseli őket. Robert harcolni akar a fronton, mert úgy érzi, ezzel bizonyítja, hogy férfi és hazafi. Róla valahogy direkt elfeledkezik a cselekmény azok után, hogy egy frontkórháznál látogatást tettek. Nem mintha hiányzott volna...

Mégha nem is sikerült a Lincolnnak érdeklődést keltenie bennem a politikai intrikák iránt, maga a szavazás már leköti a figyelmet. Izgalmas látni az indulatok elszabadulását egy olyan vitában, ahol mindenki nyíltan színt kell valljon a véleményéről. Nemcsak illusztrálják, hogy a korban mennyire természetesnek vették a színesbőrű férfiak és nők rabszolgatartását. "Mi jön legközelebb? Szavazati jog a nőknek?!" Olyan érvek is elhangznak, ami miatt sokszínűbbé válik az ellenzők tábora:

• van, aki nem is akar egyenlőként gondolni arra, "akiket Isten is különbözőnek teremtett."
• akad olyan, aki próbálja győzködni magát, de ellenérzése erősebb a humánumától.
• megint mások még korainak tartják, hogy 1965-ben létrejöjjön egy ilyen "radikális" újítás.

A szavazás lezárulása, illetve az eredmény nyilvános visszhangja lelkesítő: ha a néző nem is tudja követni, ki kivel van és miért, drukkolni tud ennek a valóban gigászi fontosságú ügynek. A viszafogott zene pedig remek hangulatot teremt annak a képsornak.

Még annyit, hogy Lincoln kilépését a történetből egész stílusosan oldották meg. Ahogy a városi harangok jelzik a törvény elfogadását, Abraham már az erkélyen, a függöny mögülről látszik, mintha eltünedezne a sikerre vitt politikai harc után. Intenzívebb és teljesebb drámában talán hiányoltam volna, hogy nem látom a meggyilkosát, de ide legalább illik, hogy csak szóban értesülünk a tragédiáról.

Olyasmi élményt nyújtott számomra a Lincoln, mint magyar történelmi filmek közül a Hídember. Itt is egy XIX. században élt, kivételes államférfi akarja megjobbítani saját nemzetét, és végül, a maga felemás módján testet ölt. Abraham Lincoln ráadásul az egyetlen amerikai elnök, akiről én magam is úgy tartom: méltó példakép a jelenkor politikusainak. Maga a főszereplő telitalálat itt, míg a produkció egésze - akár egy rozoga szekér - biztonságosan döcögi keresztül 2 és fél órás útját.

Az utolsó mohikán

 

Talán a legismertebb történet a gyarmatosító háborúk Amerikájából. A regény, melyre épült, már több ízben megelevenedett a vásznon, mire Michael Mann-nak lehetősége nyílt elkészíteni a saját feldolgozását - elsősorban a korai '36-os változatot véve alapul. Őszinte igényesség mutatkozik meg abban, ahogy Mann illusztrálta a a XVIII. századi Újvilágot. A korhű atmoszféra a totálképek festői panorámájától a jelmezek utolsó csatjáig nyomatékos figyelmet kaptak az előkészületekkor. Az utolsó mohikán '92-es verziója - fellengzős szóhasználattal élve - gyógyír a retinának. Külsőségeit nem lehet kifogásolni, és ez még a kevésbé érdekes oldala.

Végig lekötött a film minden perce és jelenete, a főszereplők hihetőek voltak. Sólyomszem azaz Nataniel indián neveltetést kapott, mestere a nyomkövetésnek. Heyward az őrnagyi rangig tornázta fel magát a brit milíciánál. Chingachgook és Uncas pedig az egyik szövetséges törzs, a mohikánok utolsó túlélői - Sólyomszem családja. A férfi karakterek közül mindenkinek van valamilyen szakismerete, ami harcosként eredményes támasztékot nyújt a túlélésre. Nemcsak pózolnak a fegyvereikkel.

Ahogy Wes Studi ebben a filmben Magua-t megjeleníti, az a csontvelőig hatol. Kevés emberkarakteren tapasztaltam, hogy ilyen töményen áradna róla a kíméletlenség. Motivációja sem szokatlan: bosszú törzse és családja sérelmeiért, véréért. De ez nem párosul olyan megszokott érzékeltető elemekkel, mint:

• agresszív mozdulatok akkor is, ha nincs is rá közvetlen oka,
• nagyravágyás,
• gonosz tervének bemutatása,
• démoni kacaj,
• egysorosokkal tarkított, faarcú rutinkivégzés

Magua bosszúja a gyilok vegytiszta formája. Semmi teatralitást, külön lelkiállapotot nem hordoz, nem vár jutalmat. Arca, elméje és létezése egyetlen célt tükröz: a halált. Amiről eldönti, hogy meg kell szűnnie, azt írmagjában törekszik kiirtani.

Ugyanezt ő maga is megfogalmazza a haldokló Munroe ezredesnek: miután kivéreztette, két lányát, Corát és Alice-t is elpusztítja. Nem tudhatjuk, hogy vannak-e még további rokonaik, de így is látszik, hogy a család magvát, az egész Munroe-vérvonalat akarja eltörölni. Távolabbi terve, hogy elérje minden fehér bőrű nemzet eltűnését az indiánok lakta világból, amihez kapóra jön, hogy egymással is háborúznak. Ezért is veti el a franciák ajánlatát, hogy Munroe sebesültjeit sértetlenül elküldhesse a William Henry erődből.

Nem volt különösebb gondom a szerelmi szállal sem. Heyword szerelme Cora iránt látszólag szerelmi háromszöget eredményez, pedig Cora már korábban kosarat adott neki. Heyword féltékeny a hatásra, amit Nataniel vált ki Corából. De összességében ettől még pozitív figura marad. Az alkotásnak eszébe sem jut holmi érzelgős telenovella vívódását erőltetni a női főszereplőre, ami aztán két önhitt férfi meglovagolhat. Heyword nem adja fel a becsületét a leghőbb vágya tárgyáért. Sőt: épphogy ő lesz az, aki önzetlenségből tanúbizonyságot tesz.

A már említett idős huron főnök ítéletekor Sólyomszem azt mondatná el Heyworddal: felajánlja saját élete kioltását Coráé helyett. Heyword a kérelmet saját nevében mondja el, hogy a nő boldog legyen. Ez a bizarr csavar pedig még bizarrabb jutalmat von maga után, mikor Sólyomszem az őrnagyot lelövi a távolból.

Hogy mi, a nézők elítéljük-e az effajta "irgalmat", azt teljesen ránk hagyják. Nem lehet hibaként felróni, ugyanakkor nem lehet annyival lehümmögni, hogy "más kor, más észjárás". Személy szerint azt vallom, hogy amíg lélegzel, addig élsz, és  a gyors vég semmivel nem kegyeletesebb a kínhaláltól. De itt nem kegyeletről vagy más fellengzős dologról van szó. Sólyomszem cselekedete a könyörület jele: ez volt a legtöbb, amit tenni tudott egy társért, aki a menekülést tette lehetővé nekik. Ezért fontos a hiperrealista ábrázolásmód: a való élet csapdának érződik, nem lehet a film hibái mögé bújni a tragikum  hatása alól.

Az utolsó negyedóra példásan intenzív. Heyword sorsa előrevetíti, hogy a pozitív figurákból fognak még fejek hullani. És itt bizonyul nagyon fontosnak a korábbi beszélgetés Cora és Nataniel között. Cora kérdése az egész regény alapkeretére tapint: "Miért akarnak az emberek egy ilyen védtelen vidéken élni?"

A válasz: a megélhetés. A szegényemberek a fennhatóság nélküli, félreeső területen építkeztek. Máshol nem boldogulnának, így békére törekszenek a többi helyi közösséggel. Vesztüket egyetlen személyre lehet visszavezetni: Magua-ra. Cora és Alice sorsa tehát már akkor megpecsételődött, amikor erre a "védtelen vidékre" léptek. A tény, hogy vérrokonai Munro-nak, biztos célponttá tette őket egy ismeretlen, ártó erő számára.

Magua képében ez az ártó erő ragadja el őket: először Uncas életét oltja ki, majd Alice jön. Bár kettejük közül egyikük jellemét sem részletezték nagyon, a tragédia minden egyes karakterre nézve teljes és szívszorító. Alice azért ugrik le a szikláról, mert reálisan nincs esélye elkerülni, hogy megöljék. Hogy önként vállalja a halálugrást, az bátrabbá teszi, mint ahogy élt. Chingachgook és Cora között párhuzam, hogy mindketten egy vérrokon megóvása volt a legfontosabb az életükben (Alice és Unkas). Chingachgook mintegy beteljesíti Magua sorsát: azt a bánást kapja, amit ő tanúsított ártatlan lelkek felé. Talán még keveset is bűnhődött.

A jelenetek zenei aláfestése hibátlan. A dallamokba nem rondítanak bele oda nem illő hangszerek vagy mesterkélt, csonka toldalékütemek. Minden rendezett és a zeneszámok egyes szakaszai között észrevétlen az átmenet. Kedvencem az a hangzás, mely Cora és Sólyomszem első privát beszélgetésekor csendül fel, éjszaka. Megborzong tőle az ember, visszafogott, mégis adrenalinfokozó melódia. 

Az utolsó mohikán maradéktalanul jeleníti meg azt a történelmi porondot, amely ábrázolásra került. Izgalmas, sokkoló, elgondolkodtató kalandfilm. Először ez a film tudatosította bennem, mennyit elvetett a mi "civilizációnk" az indiánoktól. A romantikus beütés erős, de egyáltalán nem kendőzi el a konfliktust sem a témájában, sem a cselekményben.