Dumbo (2019)

„Egyébként az az igazság, hogy nálatok mindenki úgy viselkedik, mint egy robot.”

(Beverly Hills-i zsaru)

Egy művészi értelemben rég kiégett rendező és egy önfényező, kapzsi cégbirodalom közös torzszülöttje a 2019-es Dumbo. Míg az élőszereplős Aladdin és Oroszlánkirály még csupán száraz, de ártalmatlan utánzatai voltak régi önmaguknak... addig az új Dumbo konkrétan lélektelen! És nemcsak a 78 éves eredetijével összehasonlítva, amely a stúdió első rajzfilm-klasszikusai között látta meg a napvilágot. Hanem az unott rutin és tömény utálat kavargó elegyedése miatt, melynek hatása alól képtelenség kivonnia magát a nézőnek.

Az első világháború végén járunk: Holt Farrier, a két gyerekes özvegy veterán elvesztette fél karját a fronton, mire visszatér Max Medici vándorcirkuszába. Ekkortájt hozza világra kicsinyét a társulat egyik elefántja, ám a csöppség fülei jócskán nagyobbak az átlagnál. A végülis Dumbo névre keresztelt újszülött az 1. fellépéskor nem mindennapi dolgot produkál: füleit siklószárnyként használva repül! A sztárrá avanzsált csöppség híre eljut egy gazdag vállalkozóhoz, aki felvásárolná Medici cirkuszát – azt tervezve, hogy mindenkit kirúg, Dumbó anyját pedig örökre eltűnteti a színről.

Hogy miért tartom ezt a Disney remake-mánia egyik eddigi mélypontjának? Nos… 

1. a karakterek tátongó üressége,
2. a nem létező színészi játékuk és fülvéreztető párbeszédeik,
3. az ordítóan bugyuta és hamis drámázás

alapból hamar kikezdik az ember tűrését – akár felnőtt, akár gyerek, de főleg, ha a '41-es Dumbo rajongója.

Viszont: ami mindennek betesz... ami miatt Burton végleg elásta magát nálam az elvarázsolt kastélyos stílusával együtt... az az, ahogy a film, és a film sztoriján belül a szereplők zöme Dumbóval bánik, de normális dramaturgia nélkül. Ez a film: taszító! Az egésznek az alapmentalitása idegenes és rideg, még a szimpatikusnak szánt mellékszereplők részéről is. 

Valami tapintható gyűlöletesség árad az új feldolgozásból, mintha minket büntetne azért, amiért megrendelői belekényszerítették a létezésbe. Sötétnek persze, hogy sötét, de nem „művészien” vagy „drámai” értelemben véve. Szellemtelenül sötét! 

Na, nem maga Dumbo: őt szerencsére kifejezetten cuki módon keltették életre CGI-vel! Pont ezért végig azt kérdeztem magamtól: mit keres ő ebben a szeméthalomban? Teljesen mellékszereplővé kényszerül a saját történetében, akárcsak pl. a ’92-es mozis kalandjukban Tom és Jerry. 

Dumbo-t nemcsak a főgonosz, hanem maga a film is eldobható trófeaként kezeli és mutogatja a közönségnek. Ha épp róla is van szó, emberidegen az, ahogy ide-oda váltogatják a vele való bánásmódot: születésekor hangosan össze-torzszülött-özik, majd váratlan repülése után körbeajnározzák, végül burkoltan fenyegetik a profitért. 

Még a végig őt segítő gyerek, Holt lánya is úgy gondozza őt "kedvesen", mint valami droid. Hab a tortán ez a könnyfacsarónak szánt, fafejű ötlet, hogy az anyját bármi áron el kell tüntetni mellőle. Mi a csudának? 

Michael Keaton főgonosza egy begőzölt idióta ripacs, ezt elsőtől az utolsó jelenetéig ékesen bizonyítja. De még így se értem, hogyan hiheti valamire való üzletember, aki többek közt állatokkal foglalkozik, hogy egy csecsemő- vagy kisgyerek elefánt ettől jobban teljesít majd. Tömegközönség előtt? 

Ocsmányul kikencézve, sok más sminkelt, már-már rémálomba illő karikatúra mellett, olyan nézők előtt, akiket mintha démonok szálltak volna meg? És akkor még nem vettük hozzá Eva Green figurájának, Colette Marchant-nak a számát, amelyben a bébielefántot megülve repdesnének körbe-körbe? 

Burton és Ehren Kruger elvesztek a részletekben, mikor a forgatókönyvet írták. A rajzfilmben Dumbo maga akart bizonyítani, és ebben állatfigurák segítették, anélkül, hogy teret és műsoridőt vettek volna el tőle. Itt minden üres alak meg ocsmány külsőség fontosabb az ide-oda ráncigált állatgyereknél. 

Benyomásom szerint Burtont sokkal jobban érdekelte, hogy megint mielőbb egy cirkuszt - a kedvenc vizuális játszóterét - állíthassa előtérbe a címhős kárára, mint annak idején a Batman visszatérnél (gondolom, nemcsak én asszociáltam erre a DeVito-Keaton színészpáros láttán). De ez most még rosszabb: ott legalább a képi hatások és zene életet tudtak vinni egy következetesen sötét színezésű hangulatvilágba.

Összeomlott a befejezés, akár a főgonosz álomparkja az óriási tűzben. Senki nem tanult semmit a rengeteg potya léleknyúzás után: 


sem Medici, sem az alkalmazottak, sem a gyerekek, és főleg nem az inkompetens félkarú papájuk, aki végig a mindig kompetens neje emlékéről hablatyol, de ő maga gerinc és agysejt nélkül asszisztálja végig a történéséket. Sejthető, hogy Holt vélhetően új társat talált Colette személyében, csak épp igazi érzelemtől és jelentéstől mentes ez is. 

Az egésznek annyi jó lenyomata marad meg az emberben, amikor végre lezárul: Dumbo ledolgozta, amitől logikusan fölösleges volt őt megfosztani. Együtt maradhat anyjával, akivel hajón eljutnak az eredeti élőhelyükre. Olyan ez, mintha a készítők az utolsó percben beszúrtak volna a végén egy Nat.Geo-Wild-klipet, hogy lecsitítsák a zúgolódó állatkínzás-ellenző lobbit a tesztvetítésen.

Sajnálom, hogy nem tudok jót mondani az új Dumbóról. Átfúrt szívű, üres, szürke és nyomasztó bóvliparádé, ami az életkedvet is elszívja az emberből. Nagyritkán sikerül a kiselefántnak pici bájt vagy jókedélyűséget futólag átpréselni a sok hamisságon, de ez édeskevés. Ha egy elvileg megható mesében morzsaként kell kaparászni megindító és értelmes drámájú percek után - ráadásul ilyen botsivár történetsivatagban -, akkor én nemhogy nem tapsolok: dühöngök, amiért egy csaló banda rászedett engem.

1/5-öt adok erre a siralomra. Talán majd valaki YouTube-on össze tud vágni egy 3-4 perces videót Dumbo aranyosabb pillanataiból.

Sin City - Ölni tudnál érte

"Végre fröcsöghet a vér, úgy mint régen! Mint a régi szép időkben! A mocskos múltban; az élet-halál harc folytatódik!"

Megérte már ennek is folytatást csinálni?
Ez a kérdés lebegett pallosként nemcsak a jegyért fizető nézők, de a készítők feje felett is. Pedig a forgatást megelőző 8 év huzavona alatt jóval több rajongót nyert meg a sequel gondolata, mint ahányan ellenezték. Nem baj, ha ugyanaz a jellegzetes stílus már nem számít annyira újszerűnek. A lényeg, hogy ne érezzük megfáradtnak, ne csak 1-2 új részlettel próbálja az utódmű elkendőzni, hogy görcsösen próbál egy formulát követni.


Mi lett hát a Sin City: Ölni tudnál érte? Méltó utód, vagy gyenge másolat?
Az én válaszom az: egyik sem. Valahol a kettő között landolt az eredmény.


Pedig Robert Rodriguez és Frank Miller megkapták azt a kreatív szabadságot, ami egy ilyen felnőttes munkaanyaghoz elengedhetetlen. Hála a Sin City képregényszerű vizuális effektjeinek, még a stúdiók örök mumusa, az NC-17-es besorolás miatt sem kellett aggályoskodni. Megvolt tehát a pénz, a tisztes szándék és az eredeti alkotóduó. A rajongók pedig feltételezték, hogy 9 év várakozás után elegendő puskapor is lesz egy második egész estés túrára Sin City-ben.

Ránézésre még úgy tűnik, az új rész a régi összes fontosabb elemét átmenti.

• A noir-os fekete-fehér látványvilág,
• az erőszak, züllöttség és paráznaság képsorai,
• a fontosabb "pozitív" karakterek,
• az ötlet, hogy a film 3 külön sztoriból rakja ki saját cselekményét,
• és ahogy ezek időben felcserélődve játszódnak - egymáshoz és az előd fejezeteihez képest is: Marv bevezetője és Dwight sztorija előzmények, Nancy Callahan-é a Hartigan-fejezet folytatása, és új főszereplőnek itt van Johnny, a profi hamiskártyás.

És mégis...

Az új darab sokkal felhígultabb, életlenebb, mint elődje. Bekövetkezett az, amitől a moziterembe lépve a leginkább tartottam: nem az önerőből való feltámadását láttam BaSin City bábeli világának, hanem csak annak kibővítését. Egy 9 éve történt focimeccs hosszabbítását.

Egy extra menetet.

Hiába veszett ismerős a tagolása, az egész kinézete az új darabnak, egyszerűen nem olyan érdekesek és pattanásig feszültek a fejezetsztorik. Sok a súlytalan, stílusoskodó közjáték: a forgatókönyv észrevehetően elodázza, hogy éleződjenek a konfliktusok. És a visszatérő férfialakokból is valahogy kiveszett az a velő és spiritusz, amitől többek voltak henteskezű lúzereknél, akiknek 1-1 nőért csorog a nyála - vagy a vére. 

Rutger Hauer Roarke bíborosa helyett Powers Broothe Roarke szenátora most a főgonosz. Nem volt egy érdekfeszítő figura, de elhittem annak, aminek mutatja magát: úgy elegyedik benne a tekintély és a gengszteri szadizmus, ahogy az elvárható A Bűn Városának egyes számú keresztapjától. Ha valaki igazán felhúzza őt, nem elégszik meg az illető fejbe lövésével - amint azt Johnnyval is illusztrálja.

Joseph-Gordon Levitt mintha a mainstream kabalája lenne ma Hollywood-ban: olyan alkotásokba is bekerül, melyekbe nem indokolt, márpedig ennyire nem univerzális színésztehetség. Levitt Johnny, a pimasz hazárdjátékos szerepében sajnos saját magát játssza el. És csak jobban kilóg az eddigi "főhősök" közül attól, hogy ő "az új fiú", illetve mert a karaktere a legmenőbben pózol, de a legóvatlanabb, legszánalmasabb végzetű balek is egyben.

Johnny egy este megkopasztja Roarke-ot, aki ezért később megvereti, eltöri az ujjait s az esőben golyót lő a törzsébe. Később Johnnynak feldereng, hogy Marcie-t - az táncoslányt, akivel aznap ünnepelt - előzőleg a hotelszobájába küldte. Kisgyerekként kitaláltam volna, hogy így a nő Roarke áldozatául esik majd: levágott kezeit és fejét megmutatják Johnnynak, mielőtt az elfut.

És mit csinál ez a pórul járt mázlista, miután egy toprongy sikátori doki helyrehozta sebeit és megölte a nőjét? Visszamegy, megint lealázza pókerben Roarke-ot, vállalva, hogy amaz gond nélkül fejbe lője. Az egyetlen indoklása erre az esztelenségre, hogy idővel szárnyra kap Sin Cityben a pletyka, hogy ugyanaz a jöttment kétszer is legyőzte a nagy Roarke szenátort. Az előző film antihősei is egy fokig rohantak a végzetükbe, de nem ilyen vakon és elővigyázatlanul. Itt megjátszott az a tudatosság, mikor A Kaszással néz szembe a magányos fickó. Nem érdekel, hogy mozgatja a kézfejeit: ez a karakter semmit nem mutat, ami jogosulttá tenné önálló felvonásra - mégha 2 darabban is.

Biztosra veszem, hogy a legtöbbet Eva Green idomairól pletykáltak Amerikában a bemutató idején. Műsorideje felében teljesen ruhátlan, és végig külön szín emeli ki ajkát és szemeit. Ahogy a szintén Miller írta 300 folytatásában, itt is egy kegyetlen, jéghideg dominát alakít, akinek 1 szavát sem szabad hinni. Ava Lord velejéig romlott, manipulatív karaktere általában meggyőző. De amikor az unalmas Mort nyomozót győzködi Dwight bűnösségéről, szappanoperába illő sóhajtozást vág le "csábítás" címén. Mort alakja alapból nem érdekelt, de ennek láttán már címeres hatökör.

Izgalmas ötletnek tartottam, hogy kiderüljön: miért kellett Dwight Campbell magándetektívnek plasztikai műtéten átesnie Óvárosban. A válasz: volt szeretője kijátszotta. Miután Ava némi színjátékkal rávette, hogy ölje meg a férjét, immár gazdag özvegyként lelőtte, és az egyik golyó a fél arcát szétroncsolta. Ez nagyon tetszett: eszembe juttatta Michael Long esetét a Knight Rider TV-sorozatból. Hát ahhoz mérten rettentő száraz és sótlan módon tálalta Rodriguez az esetet! A tény, hogy Dwight-nak új arca lett, az ügy egészét nézve teljesen lényegtelen: miután lelepleződött, Ava megint csábítgatja egy sort, s Dwight végül hasba lövi. Miközben óvárosi barátnői leölik a testőrséget. Csalódás, ha ilyen laposan zárul épp az a fejezet, melynek címe a film alcíme is egyben: "A dame to kill for".

Tetszett az ötlet, hogy az első mozi Szent Grálja, Nancy maga is alámerüljön Sin City bűzölgő mocskába. Nancyt pszichésen kikészítette Hartigan öngyilkossága: iszik, vízionál, és látogatja a halott rendőr sírját. Végül, sok szenvelgés után dönt: felsebzi az arcát, ezzel barátját Marvot a hátvédjévé teszi. És miután amazzal elintézték Roarke gorilláit, bemegy a főfogásért, az többször meglövi, és csak a kísértet Hartigan miatt nxílik alkalma teljesíteni a bosszúját. "Ezt Hartiganért kapod." Itt sem éreztem elég személyesnek a harcot, pedig simán az lett volna: Roarke fia kétszer is megkínozta Nancyt, Hartigan pedig pont ezért előbb fülét és tökeit lőtte el, később pedig a fejét zúzta szét.

Jessica Alba nagyon igyekszik hihetővé tenni "Nancy eldurvulását", eredménytelenül. Egyszerűen erőlködésnek hat, ahogy feltalálja vadonatúj kemény énjét, rövidebbre vágva és befestve a haját. Még azt a pillanatot se tudtam komolyan venni, ahol Marv 3 huligán egyikét meghagyja neki, hogy ő lője le. Az a huligán még külön az ő kedvéért elővillantja legundorítóbb grimaszát, hogy Nancy biztosan elveszítse a vérszüzességét. Ugyanez az erőtlen tálalás a bajom Bruce Willis szellemjárásával Hartiganként. Valahogy ez közel sincs olyan stílusos, mint pl. Liam Neeson szellemjárása Ra's al Ghulként - egy másik képregényfilm-folytatásból.

Mivel mindhárom fejezet azelőtt játszódik, hogy Marv hadjáratot indít majd a másik Roarke ellen, várható volt a karakter visszatérése. A szokásai nem változtak: gyilkol, testrészeket választ le a tulajukról. Bámul a bárban, aprít a vidéken, ha talál rá nyomós okot.
És mégis...

Egy az, hogy nincsenek olyan emlékezetes szövegei és belépői, mint hajdan. Végig csak segédkezet nyújt, azt is csak azért, hogy múlassa az időt. És lehet, hogy Marv nem egy pengeeszű pasas. De amikor pl. Nancy összevagdosott arcát meglátja, ne mondja nekem senki, hogy nem lát át a szitán! Túl átlásztó csel ez Nancy részéről, hogy Marvot beuszítsa és megnyerje magának, hogy élő tűzerő legyen Roarke ellen! Ennyire ostoba bizonyosan nem lehet az a szereplő, akinek a szájából ez hangzott el 2005-ben:

"Figyelj rám, ostoba némber! Nézd meg jól a képemet. Melyikőtök engedne elég közel magához, hogy megöljem? Senki, kivéve Goldyt. Ő is csak azért, mert azt hitte, hogy meg tudom védeni. Lefogadom, a zsaruk nem törik magukat, hogy elfogják a tettest. De amint a nevem gyanúba került, megjelent a kivégzőosztag."

Bár elsősorban a mű hibáit szedegettem sorra, azok a külsőségek, amik az előző részben működtek, itt is szórakoztatóak: a csonkítások, a fehéren fröccsenő vér, a sötét sikátorok, ahogy játszanak az árnyékokkal. Kevésbé kreatívan osztják el őket, de ettől még szórakoztatóan groteszkek. Az akciójelenetek ütősek, és a sima bunyók is rendben vannak. Tényleg az a fő gond, hogy a fejezetsztorik és szereplők is megfakultak - ha nem is annyira, mint a látványvilág.

Összegzés: Hangulatos detektívregény lett a 2. Sin City-mozi, ám nemcsak azért nem ér fel az 1-höz, mert stílusa már ne bírna az újdonság varázsával. Túlságosan próbálja utánozni az elődjét: a cselekmény olyan mértékig van hozzá kötözve a korábbi esetek krónikájához, hogy nem is áll meg a lábán, mint önálló kreáció. 9 év várakozás után ez olyan, mintha egy bajnok a nagy visszatérésre készülne, kigyúrja magát, mégis a ringben rájön, hogy nincs jó formában.

Az "Ölni tudnál érte" nálam erős közepesnek, de zsenge Sin City-folytatásfilmnek minősül.

300 2. - A birodalom felemelkedése

Mindenki az egyéni beállítottsága és elvárásai alapján dönti el, mennyire tud ajánlani 1-1 filmet másoknak. Ezt rögzítjük aztán a pontszámban, amit a filmekre adunk.
Ám létezik egy gyakori buktató, amibe tapasztalatból tudom, hogy egy mezei blogíró könnyen beleeshet. Minél több szintes skálán értékel (1-től 10-ig vagy százalékolás), az annál szorosabb és merevebb is. Kevesebb lehetőséget hagy "meggondolni magunkat", ahogy a filmek terén gyűlnek a visszatérő észrevételeink, és több/kevesebb hibájukat érezzük súlyosnak, mint mikor írásban véleményeztük őket.


Azért hozom fel ezt most, mert a 300-kritikám idején még én is kicsit merevebben, számegyenes-szerűbben képzeltem el a filmek ajánlhatósát. Most, hogy a folytatásáról készülük írni, időszerűnek tűnt megint némi nyilvános önvizsgálatot tartanom, itt helyben, leírva. 
Biztos észrevettétek, hogy manapság jóval kevesebbet cikkezek a blogon, mint régen, mikor belefogtam ebbe. Ennek egyszerűen az az oka, amit már biztos más bloggerektől is hallhattatok: csak akkor csináld, ha őszinte kedvvel, odafigyelve, de ruganyosan tudod csinálni. Egyéni szabályból az csak annyit állítson fel magának az író, ami még segít formába önteni a véleményét, ugyanakkor azért teret is hagy későbbi, új észrevételek számára.


Önvizsgálat letudva, jöhet a kritika.
:)

"Maguk csináltak ebből a félmeztelen senkiből világszenzációt."

(Gandhi)

Látványfilmhez képest meglepően leleményes koncepciót kapott a 300 - A birodalom hajnala.

1. Nem folytatni próbálja Zack Snyder kultikus 300-át,
2. nem előzményfilmje annak,
3. és nem is független az eredeti műtől. 

Miként Leónidasz mártírhalála is egy nagyobb, honvédő háború 1 mozzanatát képezte, úgy a második 300-mozi is saját cselekményének 1 mozzanataként kezeli az elődjéét. Nagyon ügyesen azt az illúziót kelti, mintha a 300 egy későbbi spin-off (oldalági történet) lett volna, kinagyítása a második film egyik szakaszának. A 300 végén is már egész Göröghon megvédésére készültek a hellének (ógörögök), így ez volt a logikus irányvonal a sztori továbbviteléhez.

Egyik kedvenc történelmi korszakomról révén szó, borzasztóan megörültem neki, hogy Frank Miller, a 300 rajzolója új lehetőséget látott meg benne. Új képregénye még ugyan Khsájársá (Xerxész) nagykirályról szól, de a mozis átirat összefonja az ő múltját Hellaszéval (az ókori Görögországéval). Mintha Xerxészt a végzet azért rendelte volna istenkirálynak, hogy meghódítsa a földet, amit még apja, Dárajavausz (Dareiosz) sem tudott. A folytatásban tehát nagyobb a látótér, nagyobbak a seregek, nagyobb az öldöklés közvetlen tétje. És a cselekmény katarzisára egy Thermopülai szintjén ikonikus csatánál kerül majd sor: Szalamisznál.

Leírás:

Themisztoklész athéni hadvezér 10 évvel ezelőtt megsebesítette Dareioszt Marathonnál. Miután a perzsa nagykirály meghal, legkegyetlenebb parancsnoka, Artemisia ülteti trónra Xerxészt, és az invázió élén útnak indul Görögország felé. Ezalatt Themisztoklész az egységes görög védekezést próbálja megszervezni. Leonidász özvegye, Gorgó azonban ezt megtagadja, így Athén magára marad a perzsa intervenció megállításában.

Azt hiszem, 1 igen komoly fogyatékra vezethető vissza, hogy az új rész miért nem számít közel sem egyenrangúnak a régivel. Nem tartja magát a saját alap-elgondolásához. Miközben a történet és a háború horizontját kiterjeszti egész Görögországra, a figyelem mindvégig a csatákon reked.
Sőt, a csatákon belül is csak a vérengzésekre figyel: taktika, szervezés vagy egyáltalán a gondolkodás jele alig-alig mutatkozik meg. (Mi sem mutatja ezt jobban, hogy az egyik athéni, Scyllias a zűrzavar közepén szúrja ki saját fiát, mint hű harcostársai egyikét!) A produkció 3/4-e voltaképpen egy túlanimált mészárszék, ahol a sztorit meghagyták egy kettős bosszúkrónika szintjén. A 300 2.-ben kaszabolás a lényeg, az a film egyetlen összetartó ereje. Sajnos.

A párbeszédekről ordít, hogy ezt a filmet csak úgy behajították a box-office-arénába. Vagy kiábrándítóan laposak, vagy kínosan rájuk telepszik a pátosziság (pl. Gorgó királynő narrációjában és beszédeiben). Leginkább Themisztokolész, a főhős és fő stratégia kapcsán fájt, hogy nem kap éles, szellemes mondatokat. Hol vannak már az olyan finom iróniával vegyített, emlékezetes megjegyzések, melyekkel Leónidasz szolgált nekünk? ("Látod, öreg barátom? Több harcost hoztam, mint te.")

Az athéni vezér legfontosabb mondata nekem az volt, mikor emlékezteti embereit, miért is kell bármi áron magukkal vinniük a perzsákat a halálba. Nem egyszerűen "a hazáért", "a szabadságért" vagy más eszméért. Themisztoklész tudja, hogy Xerxész uralma a görög poliszok népére 2 dolgot hozhat: pusztulást és rabsorsot. A családjaik és otthonaik jövőjét védelmezik, épp csak annyira ügyelve saját életükre, hogy ne mindjárt elsőként hulljanak el a harcmezőn. (Egyes magyar szavakban is összeolvad a családi lakhely és az ország fogalma: "ott-hon", "haza-menni", "nemz-et".)

Szerencsére csak eleinte volt zavaró, hogy a producerek kb. annyit tudhatnak Göröghon történelméről, mint én a kvantumfizikáról. Nyilván nem nagyon érdekelte őket Miltiadész, Maratón valódi győzője, ahogy Themisztoklész sem igen nyilazta le a valóságban Dareioszt. Nem állítom, hogy kiakadtam volna ezeken, csak újfent megmosolyogtam a hollywood-i átlagműveltség szintjét. 
Nagyobb baj az, hogy a cselekményt jóformán semmi se tartja össze a látványon kívül. Láthatjuk ugyan, ahogy Xerxész isteni uralkodóvá, nos, vedlik. De a görög népekről, a konfliktus védekező feléről jóformán semmit. Mekkora blamázs, hogy a görög-perzsa háborúk nagy egészéről szól a mese, és maga Göröghon, a városnépek élete teljesen hiányzik a cselekmény sodrából! (pl. előkészületek, erőforrások, a poliszok érdekkülönbségei, politkai intrika, vallási előítéletek, vagy az állandó kishitűség, ami korábban Leónidasz toborzását is megnehezítette.) Themisztoklész talán 2 nyilvános vitáján túl semmi nem látszik abból, ami a hátországban történik!  

Tetszett a kontraszt Athén és Spárta, a két legerősebb polisz (városállam) között. Spártai szemmel nézve a vértanúság inkább extázist és örök dicsőség ígéretét jelentette a katonáknak. Athén viszont polgári állam. Az onnét jött harcosok is erős, bátor férfiak, de nem fűti őket az a hasznos fanatizmus, ami a spártaiakat oly félelmetes ellenfelekké tette. Ha kicsit több figyelmet kap, hogy mit jelent athéni szívvel és fejjel spártai bátorságot felmutatni, az a drámának is jót tett volna.

Van egy szcéna, ahol Xerxész bárdjával lemetszi a halott Leónidasz fejét - bizonyítandó, hogy még ő sem ért fel egy "istenkirály" nagyságához. Okosabb filmben ez jelezhette volna, hogy nem elég a katonai morál és egységtudat - mégha a legacélosabb is -. Legalább ilyen fontos fegyver a fürge ész, a leleményesség és a széles látókör, hogy az ellenség erejét részben őellene is lehessen fordítani.

Sullivan Stapleton Themisztoklésze kellően... más típus, mint a 300 protagonistája. De sokkal sótlanabb és stílusjegyekben szegényebb vezéralak, mint anno Leónidász: csak a mi gimis tankönyvünk alapján kaphatta volna egy érdekes, éles látású vezető jellemét az íróktól. Miután Artemisia tanúja volt a férfi harcászati tudásának, előbb megpróbálja bájaival átcsábítani, majd a férfi egy röhejgyanús szexjelenet közepén csalódást okoz neki. Nekem sajnos már az sem tűnt ki, mit láthatott Artemisia ezen a komoly, de karizmaszegény athéniben.
Picit még a szexjelenetről:

1. ahogy Artemisia és kiszemeltje elzihálják az aktust,
2. ahogy Themisztoklészt pucéran kitoloncolják, összes ruhájával a kezében,
3. majd mikor társainak konstatálja, mi történt a perzsa hajón,

ezek egymás után döngölik számomra a földbe az ő komolyan vehetőségét. És a katarikus csata közben még azt a lehetetlen sort is a fejéhez vágja ellenfele: "Bár ilyen kemény lenne a farkad!"

Elismerésem Gerard Butlernek, amiért nemet mondott a folytatásra. Felismerhette, hogy az új rész inkább kisajtolása a réginek, mintsem továbbgondolása. A 300-as szereplőgárda összes többi tagját sikeresen visszainvitálták. De mint pl. a Superman 4.-nél, a 300 2.-nél se tudja az eredeti gárda megmenteni az elhibázottan megírt movie-t. Azonkívül, hogy szinte semmit nem kezd velük a forgatókönyv, a kellő kémia is hiányzik a közös jeleneteikből. Nincs meg például Gorgó és Themisztoklész szóváltásában az a finom auraütközés, ami Leónidász és Xerxész találkozásának az ízét adta. Ezekhez a dolgokhoz a rendezőnek kell, hogy legyen drámaérzéke, nem elég mindent a díszletre és a színészekre ráhagynia.

Az egyetlen erős alakítás és mellékszál éppen a főgonoszé, Artemisiáé. Eva Green bevallottan régóta várt már egy kemény antagonista-szerepre, és a lehetőségekhez mérten ki is aknázza. Artemisia egy kiszámíthatatlan démon: olyan szadista embergyűlölet hajtja őt a görögökkel szemben, ami még "az istenkirályén" is túltesz. Xerxész a moziváltozatban szinte mellékszereplővé redukálódik - részben mert a mese szerint Artemisia táplálta benne évekig a bosszú gondolatát.
Ellentétben Milo-val a Pompeii-ből, Artemisiánál megfogott a személyes tragédiája. Kicsi korától kezdve másban sem volt része, mint erőszakban, lelki terrorban és vérontásban. Tudatosan vállalta, hogy az amúgy is irgalmatlan világon mindenkin túltegyen brutalitás és fizikai képességek terén. Tömeghóhér, de nyílt sisakos, győztes tömeghóhér. És mert áldozatai  sose tűnnek többnek derealizált hústömegeknél, senkinek se legyen bűntudata, ha nem az athéni győzelemért szorít, hanem  hogy a főgonosz valahogy túlélje az i.e. 480-as évet.

Noam Murro rendező szinte szolgai hűséggel vette át Snyder kedvelt látványtechnikáit:

• ráközelítések,
• a lassított majd újra gyorsított mozdulatsorok,
• a kötelező kockahasak 
• vagy a jellegzetesen kiemelt vértek és ékszerek.

Kicsit kevésbé tömény a képsorok színezése, mint a 300-nál: az óriási - a vízközeg miatt gyakrabban kékes - CGI-panorámák úgy félúton vannak egy valós tájkép és a 300 tájai között. Maguk az effektusok viszont néhol mintha sántítanának. Értem ezalatt pl. hogy észrevehető az egyik perzsa hajónál az olaj, amit a technikusok a kiáramló tűz megjelenítéséhez használtak.

Ígéretéhez híven a Rise of the Empire tobzódik vérben és tesztoszteronban. A 300-ból már jól ismert technika itt is adott: lassításokkal és hanghatásokkal növelik a harci mozdulatok dinamikáját, a vetődések és csapások ívét. Pompásan működik, és eleinte követhetőbbé is teszi a csaták közben a felek küzdelmét. Manapság ritka, hogy egy nem kimondottan horrorfilm vállalja a gore-t: nos erős a gyanúm, hogy a tavalyi kínálatból megvan a rekorder.
És ez bizony egy idő után visszaüt. Gondolom, nemcsak én untam félidőnél a szakadó testrészek és a fröccsenő művér repetitív mutogatását. Evidens, hogy még egy ilyen komor látványelem is monotonná válik, ha túl sokat mutatják arctalan senkiken, hisz így elvész a sokkhatás. Mintha csak ezt gúnyolná ki Artemisia azon tette, ahogy egy athéni rab levágott fejét szájon csókolja. (Meg kell hagyni, merészen groteszk kép.)

Kontárnak kell lenni ahhoz, hogy ennyire illúzióromboló befejezést kreáljanak egy epikus ókori armageddonnak! Egyszercsak feltűnik a megmentő görög hadiflotta, Gorgó királynével az élen... aki katonái élén maga is elkezdi lassítva aprítani a perzsákat, Themisztoklésszel a háta mögött. Mintha egy szteroidreklámot néznénk, annyira megjátszott az egész! Ennyire nem tudták palástolni a producerek, hogy már a leendő 300 3.-ra spekulálnak?

A "szálak elvarrása" is megint olyan valami, ami nem érdemes várni. Hirtelen félbeszakad az aprítás, mi meg mehetünk haza. Még azt sem tudjuk meg, hogy Themisztoklész végülis megbékélt-e a bűntudatával, hogy részben személyesen ő felelős Xerxész bosszúhadjáratáért. Athén felégetése után ezt kötve hiszem. De tanulmányaimból tudom, hogy Athénból száműzetve tényleg Perzsiában telepedett le, úgyhogy csak túltette magát rajta végül.

Remek ötlet, hogy nemcsak Szalamisz, de a csaták is szinte teljesen a tengeren zajlanak. Themisztoklész azért hajóhadat kér Spártától és a többi városállamtól, hogy Perzsia nagyhajóit - azok lomhaságát kiaknázva - minél nagyobb erőkkel oldalba támadják. Klasszikus támadási módszer, és sajnáltam, hogy ennyivel (+ pár tűzgolyó és 1 öngyilkos katona) ki is fújt a taktikázás.
A döntő csata előtti percekbe sikerült némi drámaiságot belecsöpögtetni, a zene fokozza a pillanat intenzitását, amint az athéni katonák elébe hajóznak a behemót perzsa flottának. Ezért is olyan kiábrándító, hogy maga az ütközet egyszerű tusakodás. Mintha 1-1 sima katona mozgatná a seregeket, nem 2 ország talán legjobb 2 hadvezére.

Összegzés:

A birodalom hajnala elbukott a minőség próbáján. Zsonglőrködik a harci montázsokkal, tartalmi ötletekben viszont nagyon "vérszegény". Mivel a 300 minél több népszerű vonását igyekeztek beletömni, az új részben abszolút nincs arányérzék. Zack Snyder 300-a egy egyszerű, de érdekfeszítő helyzetre épült, cselekményét rendesen tagolva végigvezette, időt fordítva a háttér-eseményekre is. A vizuális stílus a tartalmat hangsúlyozta ki, és nem élt önálló életet a konfliktus érintettjeitől. Ennek az alkotásnak a szó szoros értelmében "hiányzott a szíve".

A 300 - Rise of the Empire-re 2/5 a pontszámom. Mankóra ítélt mozimítosz, és ezt a mankót a jellegzetes látványstílusa adja meg neki.